Pest Megyi Hírlap, 1971. október (15. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-03 / 233. szám
8 MST «Cer» rJCMaP 1971. OKTOBER 3., VASÄRNAF j terelőkorlát végén át- ■/* adta belépőjegyét, előreszökkent, visszakézből megpöccintette a forgó vasat. Hétig szabad, hát megnézi a vásáron azt az aranysarut. Mo- ravecz Ibi szerint júliustól a Váci utcában is kapható lesz. Hirtelen elkáprázott, szeme elé kapta tenyerét, hunyorgott, csuklójáról lepattant a Dinitől kapott lánc. Mire fölegyenesedett, fényképezőgépek kattogtak, vezényszavak röpködtek, egy fehérbóbitás csöppség vörös szegfűcsokrot nyújtott felé, s egy köpcös sza- tírkülsejű alak nevetséges pózba vágta magát. Mindenki mosolygott, barátságosan, s kissé idülten. Belőle kis híján kitört a nevetés; Moravecz Ibi meg fog pukkadni, ha meghallja! Már-már odábbállt, de aztán látta, hogy maradnia kell, helyére igazította a homlokába lógó hajfürtöt, csak azt sajnálta, hogy nem a krémszínű santungruha van rajta (fekete gombokkal). Valaki oldalba lökte, erre elvette, a szegfűcsokrot, híradókban látott közvetlenséggel megeső- kolta a csöppséget, s jóságosán pá-pá-t intett az egybegyűlteknek. Ekkorra már ezren is köré sereglettek, mikrofont toltak elé, a vásár megafon jai recsegni kezdtek, aztán bemondták a nevét, üdvözölték, egy idősebb nő magnóra vette a hangját, néhá- nyan tapsoltak, több gyerek autogramot kért, egy hullaképű férfi rászólt: adja visz- sza a csokrot, mert megismétlik a felvételt, fekete fatábla emelkedett arcmagasságába, s ő követte az utasítást, a lámpák újabb forróságot lövelltek rá, a jelenet ezúttal rosszabbul sikerült, a csokor széthulli és a kislány sírva fakadt. Még annyit hallott: — ha nem toto- jázod el az időt, én lehetnék az egymilliomodik — protekcióra megy ez is — nekem mondja? Látta volna a kutya- kiállítást! — aztán a köpcös szátír újra pózba vágta magát, s ő egyszerre mindent megértett; aha, szóval ő az egymil- Homodik! Ennek egy darabig nagyon örült, de hamarosan rájött, hogy nem érről van szó, jegy- száma 945 893, tehát firhang az egész, bizonyára kiszúrták, látták, hogy ő a legcsinosabb a sorban, hiszen ez a sárga nyakkendőselyem ruha is cuki, talán a krémszínű santung- nál is jobb; szerencse, hogy ebédidőben napozni szokott, bár nyilván nem ezen múlt. Persze! Hallották énekelni, tudják a dizőz-f elv ételi eredményét, és most meg játsszák, hogy az egész véletlen! Azért nem volt teljesen nyugodt. Valami, valami, valami, de micsoda? nem stimmelt itt. a ddigra ott ült egy fényül űzőén berendezett pavilonban, körülötte néhány ki- válaszott; újságírók, a rádió- és a televízió riporterei, no meg a szatírkülsejű; ő fürdött a krómnikkel csillogásban, nézegette magát a körbefutó tükrökben, keresztbe rakta a lábát és közelebb húzódott egy kócos fiatalemberhez, akiről belépte pillanatában megállapította, hogy jóképű. Röhög- hetnékje elmúlt, fontossága tudatában határozottan és önérzetesen válaszolt a kérdésekre, rövid rábeszélés után hagyta lefényképeztetni magát a vásárigazgatóság ajándékával, a nagyképernyős tv-vel, majd fanyalogva koccintott a tiszteletére felbontott pezsgővel, s közölte a kócossal, hogy a tripple sec-et jobban szereti. Az egész roppant mulatságos és izgalmas volt, soha ennyire nem állt az érdeklődés középpontjában, úgy tetszett, minden érette történik, mindenki neki udvarolt, egyszerre hátborzongató képtelenségnek érezte, hogy nemrég még azt fontolgatta, vegye-e meg részletre a külföldi szemceruzát, kiránduljon-e Dinivel a Hármashatár-hegyre, azért, mert gyermekkorukban együtt játszottak? Ez kevés a boldogsághoz! Különösen neki, akinek gyönyörű alt hangja van, akiről egyöntetűen megállapították, hogy legszebb az érettségi tablón, aki GERA GYÖRGY: Az egymilliomodik Dolgozol? Azt kérdik sokszor fontosán: Dolgozol, dolgozol, komám? (Már minthogy verset írok-e?) A vers írása nem „dolog” nekem. Az sokkal több, vagy kevesebb, de munka nem. Vagy álmodás, mint a szerelmi tett, időtlen üdv. érben, agyban, kút-mélységben örömvarázslás semmiből, de munka nem. Vagy szenvedés, véremnek hegesztő folyása, húsomból téglaégetés, láttatni kívánt nagy jel hordozása, hajsza s hajszoltság démon nyomdokán, de munka nem. KISVÁROS Hm -—.3. RÁCZ JÓZSEF FILCRAJZA V//iW///Z///»//ii77y//////>«/>%7y/Zy/>7y//////)V7//Z7,///>Zry^^ SZAKONYI KAROLY: NEHEZ... már többször állhatott volna manekennek... Kihúzta magát, sajtókonferenciát tartott. Tudta, hogy itt a pillanat, de ettől a gondolattól gyöngeség fogta el, hátra- hanyatlott, drága jó istenkém! Mióta vágyott erre, nem, nem is vágyott, csak sejtette, hogy a sors nem lehet igazságtalan, titokban készülődik', igaz, jobb lett volna, ha valaki előre értesíti, ámbár a meglepetés is kellemes; ez a kócos csuda pofa, milyen szép, szőrös keze van, rá se rántson, kislány, azt mondja, igya meg a potyát és kész. Megszámolta: tizenöten voltak a pavilonban rajta kívül, csupa barátságos komondor, autós komondor, kivéve a szatírkülsejűt, az inkább pincsi, de annak is van kocsija; kérdezték, írtak és kérdeztek, ő már kezdett türelmetlenkedni, de nem tudakolhatta meg, miféle suskus van itt; sóvár pillantásokat érzett a mellén, nyakán, combján, forróbban sütöttek, mint a reflektorlámpák. Ittak, egy harcsabajszos fényképész elragadta, megbolondult? Aktfotót akar? Szó sincs róla! Ugyan! Ne oda álljon, háttal a napnak, jobb, ha leül, fordítsa balra azt a csodaszép kis profilját, így jobban érvényesül az az ennivaló kis orra, valaki megfésülte, ne féljen, mam- zel, húzza fel kissé a szoknyáját, rúzsozza ki a száját, mosolyogjon, lássék, hogy maga a legboldogabb az egész béketáborban, könyököljön a televízióra, így. A szatír-pincsi bemutatta egy osztrák újságírónak, ah ja, sehr hüpsch! Az osztrák mellételepedett, jól táplált, rózsaszín, illatos férfi, a kócos tolmácsolt, előre-hátra hintázott, nehezen találta a szavakat, újabb vaku, a csiszolt tükrökben egy pillanatra csak a lábak látszottak, rengeteg nadrágos, összegabalyodott láb, behallatszott, hogy valakit keres a felesége Nyírsza- lókról, a dohányfüst úgy pöf- fent ki a szájakból, mint a haragos Etnából, először a ka- viáros szendvicsek fogytak el, férfiak közelebb nyomultak, közülük némelyik nyálkás volt és csigaszerűen lassú, az osztrák cigarettával kínálta, Wien, Wien nur du allein, bekapcsolták a televíziót. Tánczene gomolygott, kavarodott össze a külső zenebonával, a kócos rátette kezét a széktámlára, dicsérte a vállát, milyen gömbölyű — ne piszka péti, mert szikra veti! — a szegfűcsokrot vázába kellene állítani, gondolta, s egyszerre szo- rongani kezdett, hosszú, túl hosszú ideje ül itt, és a dizöz- ségröl még szó sem esett, mit akarnak hát ezek? Talán túlságosan tartózkodó volt, talán túlságosan szűkszavú, valamit valamiért, mindenki saját szerencséjének kovácsa, kovácsa, kovácsa... Hát ez remek! A televízióhoz siklott, rákönyökölt, kissé betörte a derekát, enyhén szétterpesztette lábát, világos! Ezért esett rá a választás. Énekelt, szépen énekelt, a „ciao bambino’’-t énekelte, ezzel jelentkezett a felvételire is, a zenekar kifogástalan, meg tudta emelni a szakaszvégeket, panaszosan elnyújtani a kiáltást, átélte az egészet, kis híján el is pityeredéit, ciao, ciao, te drága, te édes, te aranybogár, nézte a kócost, mennyivel különb Dininél. Skodája van, nem, inkább Opelje, vasárnap már kirándulni mennek, esküvő a Bazilikában, nászút Velencébe, ciao, ciao bambino. Körülötte kiterült minden, a komondorok ott hevertek a lába előtt, hűséges kutyaszemüket elragadtatottan ráemelték, a kócos feje együtt járt a taktussal, kékzoknis lába porpamacsokat rugdalt, a szatír-pincsinek kilátszott az elszürkült szemfoga, sehr hüpsch, suttogta az osztrák, s a harcsabajszos ismét lefényképezte. Gyűlölöm, amikor így jössz mellettem, némán lógatod a fejed és nem tudom, mi van benned. Hallod? Nem tudom, mi van benned, csak hallgatsz és bámulsz! — Ideges vagy — mondta színtelen hangon a fiú. — Mert ingerelsz! Ezzel a makacs hallgatással ingerelsz! Azt akarta mondani, hogy marha hallgatással... Durván akarta mondani. De idejében kijavította. S belül megijedt: már ilyet tudok mondani neki?! Mentek tovább ugyanúgy: a fiú lógó fejjel, a lány sértődötten. — Éva — szólt egyszeresak a fiú. — Ne veszekedjünk. Mi a csudának még veszekedni is? — Hát jó... — mosolyodott el a lány. De a fiú komor maradt. Kicsit sápadt is volt. És fújt a szél, s attól cseppecskét fázott. — Nézd, kedves, ez nagyon nagy gond. Örült nagy gond. — Majd áthidaljuk. — Ne légy ennyire felületes. — Elvégre az enyém. — És az enyém. Az én kötelességem, hogy megmondjam: ne legyen. Erre még nem gondoltál? — Erre... nem! Kiértek a sarokra, itt már villamosok is mentei, nagy robajjal zörögtek a rozzant macskakövek közé épített sineken. S autó is járt itt, sok, a zajtalan trolibuszok helyett. Alig lehetett érteni egy-egy szót. — Pedig gondolnunk kell — mondta a fiú és elővett egy cigarettát a bal zsebéből. A jobból gyufát kotort elő és hátat fordítva a szélnek rágyújtott. — Erre gondolnunk kell, kedves — mondta, amint kifújta a füstöt. A füst a szótagok szerint pöfögött ki a hűvös szélbe. Éva előrebámult a színes utcába és nagyokat lélegzett. Andrisnak igyekeznie kellett, hogy utolérje. — Észnél kell lennünk, kedves. — Ne mondd, hogy kedves! Rettenetes, hogy mindig azt mondod: kedves. Mint egy jóisten! — De... — azt akarta mondani, hogy kedves. Nyelt egyet. — Ideges vagy. Nem mondta az orvos, hogy ideges vagy? No, hisz’ ez vele jár. Egy közért előtt mentek el, s a bolt zöld neonja megfestette a lány arcát. Mintha fuldokolt volna. — Az lehetetlen. — Mi? Hogy ideges vagy? — Elvenni... az lehetetlen. Én akarok gyereket! Ha nem is most, ha nem jókor jön is, akarok! Tudod, hogy járt a nagy- néném? Elvették tőle az elsőt Fiatal házasok voltak, szégyell- ték volna. Mindjárt az első évben... Aztán többet: soha! Annyit nyava.lygott gyerekért, én láttam. Mindig az öcsémet vagy engemet akart örökbefogadni. A 4 történt, áttekinthetetlennek > látszott, zavarosnak és mél- \ tánytaiannak, a szatír-pincsi j eltűnt az osztrákkal, a tévé i megátalkodottan az angol ke- \ ringőt öklendezte, a kócos ásí- j tott, már villanyt kellett volna i gyújtani, valami elszorította a \ torkát. De ekkor végre shake követ- \ kezeit, a levegő szikrákkal telt \ meg, most vagy soha! ettől j függ minden, a tévé elé lépett, \ kígyószerűen előre-hátra csa-: varodott. — Eltakarja a képernyőt! Megtorpant, remegett a Iá- j ba, kis híján elvágódott, a le- : vegő megritkult, a komondo- j rok szemében sárga fény vil- I lant, mind mögéje lesett, az- \ tán már hallotta ő is, hallotta \ és látta: egy mélyen dekoltált j szőke nő énekelt mögötte. Odatámolygott egy székhez, \ tenyerébe temette arcát. Az a \ nőstény meg csak sikongatott, : rikoltozott, ő kilesett ujjai i mögül, a helyiségre ormótlan i árnyak ültek, de a szőke en- [ gesztelhetetlenül folytatta, a \ kócos bambán vigyorgott, s j mindenki közelebb húzkodta j székét. Kérjek egy taxit? A szatír- i pincsi mosolygott, de valahogy \ már nem olyan barátságosan, í hangja megérdesedett, noha \ még egyre mosolygott, ez most \ a legjobb tévé, mondta, príma \ a hangja, szerencsés kislány 1 maga, hallja. Néhányan kezet j fogtak vele, a kócos tántor- \ gott, tulipán, motyogta, majd \ énekelni kezdett, tulipán, sár- ! ga tulipán, az égimeszelő tá- \ mogatta, egészen jó kis riport \ lesz, mondta a hullaképű. \ Tiszta szerencse, hogy nincs ! naponta vásár, dohogott egy \ ismeretlen, cigarettát mángo- \ rolt, a kipréselt dohányt a í földre szórta. Ö elnyűttnek; érezte magát, égett a szeme,! akár egy átlumpolt éjszaka \ után, hirtelen arra gondolt, j hogy az egészet csak álmodta, j megcsípte magát, de a csípés ! fájt, s nemcsak a csípés, egy- ! szerre mindene sajogni kéz- i dett. < a pavilonban már egészen \ zí sötét volt, a tévére né- \ zett, valaki eloltotta, de a kép- \ ernyőn még egyre ott riszál- j ta magát a nőstény, öt eszelős j düh fogta el, kibicsaklott be-1 lőle a zokogás, aljas banda!! Aljas banda! Miért tették ezt j vele? A taxi huszonöt forintba i került, anyus lehordta, de amikor a tévét megpillantotta, összecsókolta örömélen. NÉMETH EMIL: Megtapsolták, aztán mindenki magának követelte — egész príma kis riport lesz — talán belefér az esti adásba — van címfotód? — eine echte Sängerin — ach! Szóval dizöz akar lenni? — Ö fesztelenül felelgetett, minden kezdet nehéz, azért vannak kivételek, egyik férfitól a másikhoz lépett, drága kis kulyusok! Meg- paskolta elragadtatott kis pofájukat, szétosztotta köztük a szegfűcsokrot, randevút adott a kócosnak, ivott vele egy újabb pohár pezsgőt, s félfüllel figyelte, hátha shake következik, akkor azt is bemutatja, egészen ki tud tekered- ni, anélkül, hogy az éneklést abbahagyná. Még nem szürkült, de a tükrök már elhomályosodtak, arcán végigfolyt a púder a megrekedt melegtől, a hullaképű levette nyakkendőjét, a noteszek becsukódtak — csupa gyönyörű emlékkönyv! — kint elalélt, ismét feltámadt a zsibongás, egy arab úr az előregyártóit elemek pavilonját kereste, tangó, tangó, nem akart véget érni, a harcsabajszos eltűnt, ő egyre türelmetlenebbül leste, mi következik. a ngol keringő következett, zí buta és ragacsos, egészen köréje csavarodott, alig kapott levegőt tőle, a kócos már nemcsak előre-hátra hintázott, alaposan beszívott, ledobok néhány sort, mondta, aztán elviszem a Tulipánba, ismeri? ö füllentett; kilencig tart a kimenőm. Egy kicsit félt is; hogy lehet így vezetni? Nem mindig azt csinálja az ember, amit szeret, bölcselkedett a kócos, amikor a góré idekül- dött, persze, még nem tudtam ... mit nem tudott? kérdezte ő és nagyot dobbant a szíve, a kócos morgott, holnap nehéz napom lesz, le kell mennem Sümegre, rohadt egy pálya, s a kezdőkkel kiszúrnak, minden harmadik cikkemet közlik csak, ő szánalmat érzett iránta, szegény fiú, megértő akart lenni, de egyre ott dorombolt benne, mi lehet a dizőzfélvételi eredménye? Egyszerre megcsappant a jókedve. Hirtelen mindaz, ami Éva kelte, hogy menjen fel vele az intézetbe és várja meg a folyosón. De ő nem ment. Inkább itt állt a sarkon és járkált le-fel a járdaszélen. Nem szerette a kórházi meg az orvosi dolgokat. Kezét a ballonzsebbe dugta és. magasra húzta a sálat a nyakán. Szájából lógott a cigaretta. A szél szította a parazsát; amint lefelé haladt a járdán, szembe fújt a szél és a cigaretta pernyéit elhordta a füle mellett. Néhány fa is állt az utcában, négyszögű homokágyban és ezekről piros szélű levélkéket szaggatott a szél. Zörögve gurultak a lába körül. Aztán Éva hirtelen belékarolt: — Soká jöttem? — Már fázott. Nem szeretett várni. — Soká jöttem, kedves? — hallotta. — Na, mi van? — Eldobta a cigarettát és átfogta a lány | vállát. A csikk a szélben szikrázva szaladt a fal töve felé. : — Van... — mondta Éva. — Most már biztos! i Hirtelen nagyon csendesek lettek, csak lépdeltek egymás | mellett, egymásba fogódzva, a fiú lógó fejjel,'szélfújta barna i hajjal és arcán néhány friss ránccal, a lány félénken izgatottan, fel-felpillantva, s ahogy hallgatott, a szájával kicsit ; csücsörített, mint akibe beléfojtották a szót. ; Az esti fuvallat utánuk futtatott néhány kunkorodott, zörgő Ilevelet. Befordultak a sarkon: erre már égett néhány színes I neoncső a kirakatok fölött; tekert betűk és formák; trolibuszok j surrantak el mellettük az úttesten, ringó testtel, mint szelíd, : hájas állatok. : A fiú hosszúkat lépett és lassúkat, a lány apró kopogó itipegéssel követte. Éva 'a vállát átfogó kéz után nyúlt, oldalt : fordította a fejét és pici meleg csókot nyomott a vaskos, ;rövid körmű ujjakra. Aztán ránézett a fiúra szelíd őzszemek- jkel, kicsit hunyorított is, mint máskor pajkos kedvében, de a ! fiú rá se hederített, csak a cipője előtt figyelte az utcaköveket, i Erre a lány is megharagudott, vagy legalább is elmúlt a kedve, ! abbahagyta a szelíd nézést, a csókokat és a kirakatokat meg Saz embereket kezdte figyelni. ! — Hm? — mondta egyszercsak, s alulról megint a fiúra ! tekintett. : — Tessék? — ocsúdott az mély, idegen hangon. > — Nem szóltál? > — Nem. ! Éva vállat rántott és egészen lelassított. ! — Na — mondta a fiú. ! — Utálom a hallgatást — fakadt ki Éva. — Hallod?
