Pest Megyi Hírlap, 1971. október (15. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-03 / 233. szám

8 MST «Cer» rJCMaP 1971. OKTOBER 3., VASÄRNAF j terelőkorlát végén át- ■/* adta belépőjegyét, előre­szökkent, visszakézből meg­pöccintette a forgó vasat. Hé­tig szabad, hát megnézi a vá­sáron azt az aranysarut. Mo- ravecz Ibi szerint júliustól a Váci utcában is kapható lesz. Hirtelen elkáprázott, sze­me elé kapta tenyerét, hu­nyorgott, csuklójáról lepattant a Dinitől kapott lánc. Mire fölegyenesedett, fényképező­gépek kattogtak, vezényszavak röpködtek, egy fehérbóbitás csöppség vörös szegfűcsokrot nyújtott felé, s egy köpcös sza- tírkülsejű alak nevetséges póz­ba vágta magát. Mindenki mo­solygott, barátságosan, s kis­sé idülten. Belőle kis híján ki­tört a nevetés; Moravecz Ibi meg fog pukkadni, ha meg­hallja! Már-már odábbállt, de aztán látta, hogy maradnia kell, helyére igazította a hom­lokába lógó hajfürtöt, csak azt sajnálta, hogy nem a krémszínű santungruha van rajta (fekete gombokkal). Va­laki oldalba lökte, erre elvette, a szegfűcsokrot, híradókban látott közvetlenséggel megeső- kolta a csöppséget, s jóságo­sán pá-pá-t intett az egybe­gyűlteknek. Ekkorra már ez­ren is köré sereglettek, mik­rofont toltak elé, a vásár me­gafon jai recsegni kezdtek, az­tán bemondták a nevét, üd­vözölték, egy idősebb nő mag­nóra vette a hangját, néhá- nyan tapsoltak, több gyerek autogramot kért, egy hulla­képű férfi rászólt: adja visz- sza a csokrot, mert megismét­lik a felvételt, fekete fatábla emelkedett arcmagasságába, s ő követte az utasítást, a lám­pák újabb forróságot lövelltek rá, a jelenet ezúttal rosszab­bul sikerült, a csokor széthulli és a kislány sírva fakadt. Még annyit hallott: — ha nem toto- jázod el az időt, én lehetnék az egymilliomodik — protek­cióra megy ez is — nekem mondja? Látta volna a kutya- kiállítást! — aztán a köpcös szátír újra pózba vágta magát, s ő egyszerre mindent megér­tett; aha, szóval ő az egymil- Homodik! Ennek egy darabig nagyon örült, de hamarosan rájött, hogy nem érről van szó, jegy- száma 945 893, tehát firhang az egész, bizonyára kiszúrták, látták, hogy ő a legcsinosabb a sorban, hiszen ez a sárga nyakkendőselyem ruha is cu­ki, talán a krémszínű santung- nál is jobb; szerencse, hogy ebédidőben napozni szokott, bár nyilván nem ezen múlt. Persze! Hallották énekelni, tudják a dizőz-f elv ételi ered­ményét, és most meg játsszák, hogy az egész véletlen! Azért nem volt teljesen nyugodt. Va­lami, valami, valami, de micso­da? nem stimmelt itt. a ddigra ott ült egy fény­ül űzőén berendezett pavi­lonban, körülötte néhány ki- válaszott; újságírók, a rádió- és a televízió riporterei, no meg a szatírkülsejű; ő fürdött a krómnikkel csillogásban, né­zegette magát a körbefutó tük­rökben, keresztbe rakta a lá­bát és közelebb húzódott egy kócos fiatalemberhez, akiről belépte pillanatában megálla­pította, hogy jóképű. Röhög- hetnékje elmúlt, fontossága tudatában határozottan és ön­érzetesen válaszolt a kérdések­re, rövid rábeszélés után hagy­ta lefényképeztetni magát a vásárigazgatóság ajándékával, a nagyképernyős tv-vel, majd fanyalogva koccintott a tiszte­letére felbontott pezsgővel, s közölte a kócossal, hogy a tripple sec-et jobban szereti. Az egész roppant mulatsá­gos és izgalmas volt, soha ennyire nem állt az érdeklődés középpontjában, úgy tetszett, minden érette történik, min­denki neki udvarolt, egyszer­re hátborzongató képtelen­ségnek érezte, hogy nemrég még azt fontolgatta, vegye-e meg részletre a külföldi szem­ceruzát, kiránduljon-e Dini­vel a Hármashatár-hegyre, azért, mert gyermekkorukban együtt játszottak? Ez kevés a boldogsághoz! Különösen ne­ki, akinek gyönyörű alt hang­ja van, akiről egyöntetűen megállapították, hogy leg­szebb az érettségi tablón, aki GERA GYÖRGY: Az egymilliomodik Dolgozol? Azt kérdik sokszor fontosán: Dolgozol, dolgozol, komám? (Már minthogy verset írok-e?) A vers írása nem „dolog” nekem. Az sokkal több, vagy kevesebb, de munka nem. Vagy álmodás, mint a szerelmi tett, időtlen üdv. érben, agyban, kút-mélységben örömvarázslás semmiből, de munka nem. Vagy szenvedés, véremnek hegesztő folyása, húsomból téglaégetés, láttatni kívánt nagy jel hordozása, hajsza s hajszoltság démon nyomdokán, de munka nem. KISVÁROS Hm -—.3. RÁCZ JÓZSEF FILCRAJZA V//iW///Z///»//ii77y//////>«/>%7y/Zy/>7y//////)V7//Z7,///>Zry^^ SZAKONYI KAROLY: NEHEZ... már többször állhatott volna manekennek... Kihúzta magát, sajtókonfe­renciát tartott. Tudta, hogy itt a pillanat, de ettől a gondolat­tól gyöngeség fogta el, hátra- hanyatlott, drága jó istenkém! Mióta vágyott erre, nem, nem is vágyott, csak sejtette, hogy a sors nem lehet igazságtalan, titokban készülődik', igaz, jobb lett volna, ha valaki elő­re értesíti, ámbár a meglepe­tés is kellemes; ez a kócos csuda pofa, milyen szép, sző­rös keze van, rá se rántson, kislány, azt mondja, igya meg a potyát és kész. Megszámolta: tizenöten voltak a pavilonban rajta kívül, csupa barátságos komondor, autós komondor, kivéve a szatírkülsejűt, az in­kább pincsi, de annak is van kocsija; kérdezték, írtak és kérdeztek, ő már kezdett tü­relmetlenkedni, de nem tuda­kolhatta meg, miféle suskus van itt; sóvár pillantásokat ér­zett a mellén, nyakán, comb­ján, forróbban sütöttek, mint a reflektorlámpák. Ittak, egy harcsabajszos fényképész elra­gadta, megbolondult? Aktfotót akar? Szó sincs róla! Ugyan! Ne oda álljon, háttal a nap­nak, jobb, ha leül, fordítsa balra azt a csodaszép kis pro­filját, így jobban érvényesül az az ennivaló kis orra, vala­ki megfésülte, ne féljen, mam- zel, húzza fel kissé a szoknyá­ját, rúzsozza ki a száját, mo­solyogjon, lássék, hogy maga a legboldogabb az egész béke­táborban, könyököljön a tele­vízióra, így. A szatír-pincsi bemutatta egy osztrák újságírónak, ah ja, sehr hüpsch! Az osztrák mellételepedett, jól táplált, ró­zsaszín, illatos férfi, a kócos tolmácsolt, előre-hátra hintá­zott, nehezen találta a szava­kat, újabb vaku, a csiszolt tükrökben egy pillanatra csak a lábak látszottak, rengeteg nadrágos, összegabalyodott láb, behallatszott, hogy vala­kit keres a felesége Nyírsza- lókról, a dohányfüst úgy pöf- fent ki a szájakból, mint a ha­ragos Etnából, először a ka- viáros szendvicsek fogytak el, férfiak közelebb nyomultak, közülük némelyik nyálkás volt és csigaszerűen lassú, az osztrák cigarettával kínálta, Wien, Wien nur du allein, be­kapcsolták a televíziót. Tánc­zene gomolygott, kavarodott össze a külső zenebonával, a kócos rátette kezét a széktám­lára, dicsérte a vállát, milyen gömbölyű — ne piszka péti, mert szikra veti! — a szegfű­csokrot vázába kellene állíta­ni, gondolta, s egyszerre szo- rongani kezdett, hosszú, túl hosszú ideje ül itt, és a dizöz- ségröl még szó sem esett, mit akarnak hát ezek? Talán túl­ságosan tartózkodó volt, talán túlságosan szűkszavú, valamit valamiért, mindenki saját sze­rencséjének kovácsa, kovácsa, kovácsa... Hát ez remek! A televízióhoz siklott, rákö­nyökölt, kissé betörte a dere­kát, enyhén szétterpesztette lá­bát, világos! Ezért esett rá a választás. Énekelt, szépen éne­kelt, a „ciao bambino’’-t éne­kelte, ezzel jelentkezett a fel­vételire is, a zenekar kifogás­talan, meg tudta emelni a sza­kaszvégeket, panaszosan el­nyújtani a kiáltást, átélte az egészet, kis híján el is pitye­redéit, ciao, ciao, te drága, te édes, te aranybogár, nézte a kócost, mennyivel különb Di­ninél. Skodája van, nem, in­kább Opelje, vasárnap már ki­rándulni mennek, esküvő a Bazilikában, nászút Velencé­be, ciao, ciao bambino. Körü­lötte kiterült minden, a ko­mondorok ott hevertek a lába előtt, hűséges kutyaszemüket elragadtatottan ráemelték, a kócos feje együtt járt a taktus­sal, kékzoknis lába porpama­csokat rugdalt, a szatír-pincsi­nek kilátszott az elszürkült szemfoga, sehr hüpsch, suttog­ta az osztrák, s a harcsabaj­szos ismét lefényképezte. Gyűlölöm, amikor így jössz mellettem, némán lógatod a fejed és nem tudom, mi van benned. Hallod? Nem tudom, mi van benned, csak hallgatsz és bámulsz! — Ideges vagy — mondta színtelen hangon a fiú. — Mert ingerelsz! Ezzel a makacs hallgatással ingerelsz! Azt akarta mondani, hogy marha hallgatással... Durván akarta mondani. De idejében kijavította. S belül megijedt: már ilyet tudok mondani neki?! Mentek tovább ugyanúgy: a fiú lógó fejjel, a lány sértő­dötten. — Éva — szólt egyszeresak a fiú. — Ne veszekedjünk. Mi a csudának még veszekedni is? — Hát jó... — mosolyodott el a lány. De a fiú komor maradt. Kicsit sápadt is volt. És fújt a szél, s attól cseppecskét fázott. — Nézd, kedves, ez nagyon nagy gond. Örült nagy gond. — Majd áthidaljuk. — Ne légy ennyire felületes. — Elvégre az enyém. — És az enyém. Az én kötelességem, hogy megmondjam: ne legyen. Erre még nem gondoltál? — Erre... nem! Kiértek a sarokra, itt már villamosok is mentei, nagy robajjal zörögtek a rozzant macskakövek közé épített sineken. S autó is járt itt, sok, a zajtalan trolibuszok helyett. Alig lehetett érteni egy-egy szót. — Pedig gondolnunk kell — mondta a fiú és elővett egy cigarettát a bal zsebéből. A jobból gyufát kotort elő és hátat fordítva a szélnek rágyújtott. — Erre gondolnunk kell, kedves — mondta, amint kifújta a füstöt. A füst a szótagok szerint pöfögött ki a hűvös szélbe. Éva előrebámult a színes utcába és nagyokat lélegzett. Andrisnak igyekeznie kellett, hogy utolérje. — Észnél kell lennünk, kedves. — Ne mondd, hogy kedves! Rettenetes, hogy mindig azt mondod: kedves. Mint egy jóisten! — De... — azt akarta mondani, hogy kedves. Nyelt egyet. — Ideges vagy. Nem mondta az orvos, hogy ideges vagy? No, hisz’ ez vele jár. Egy közért előtt mentek el, s a bolt zöld neonja meg­festette a lány arcát. Mintha fuldokolt volna. — Az lehetetlen. — Mi? Hogy ideges vagy? — Elvenni... az lehetetlen. Én akarok gyereket! Ha nem is most, ha nem jókor jön is, akarok! Tudod, hogy járt a nagy- néném? Elvették tőle az elsőt Fiatal házasok voltak, szégyell- ték volna. Mindjárt az első évben... Aztán többet: soha! Annyit nyava.lygott gyerekért, én láttam. Mindig az öcsémet vagy engemet akart örökbefogadni. A 4 történt, áttekinthetetlennek > látszott, zavarosnak és mél- \ tánytaiannak, a szatír-pincsi j eltűnt az osztrákkal, a tévé i megátalkodottan az angol ke- \ ringőt öklendezte, a kócos ásí- j tott, már villanyt kellett volna i gyújtani, valami elszorította a \ torkát. De ekkor végre shake követ- \ kezeit, a levegő szikrákkal telt \ meg, most vagy soha! ettől j függ minden, a tévé elé lépett, \ kígyószerűen előre-hátra csa-: varodott. — Eltakarja a képernyőt! Megtorpant, remegett a Iá- j ba, kis híján elvágódott, a le- : vegő megritkult, a komondo- j rok szemében sárga fény vil- I lant, mind mögéje lesett, az- \ tán már hallotta ő is, hallotta \ és látta: egy mélyen dekoltált j szőke nő énekelt mögötte. Odatámolygott egy székhez, \ tenyerébe temette arcát. Az a \ nőstény meg csak sikongatott, : rikoltozott, ő kilesett ujjai i mögül, a helyiségre ormótlan i árnyak ültek, de a szőke en- [ gesztelhetetlenül folytatta, a \ kócos bambán vigyorgott, s j mindenki közelebb húzkodta j székét. Kérjek egy taxit? A szatír- i pincsi mosolygott, de valahogy \ már nem olyan barátságosan, í hangja megérdesedett, noha \ még egyre mosolygott, ez most \ a legjobb tévé, mondta, príma \ a hangja, szerencsés kislány 1 maga, hallja. Néhányan kezet j fogtak vele, a kócos tántor- \ gott, tulipán, motyogta, majd \ énekelni kezdett, tulipán, sár- ! ga tulipán, az égimeszelő tá- \ mogatta, egészen jó kis riport \ lesz, mondta a hullaképű. \ Tiszta szerencse, hogy nincs ! naponta vásár, dohogott egy \ ismeretlen, cigarettát mángo- \ rolt, a kipréselt dohányt a í földre szórta. Ö elnyűttnek; érezte magát, égett a szeme,! akár egy átlumpolt éjszaka \ után, hirtelen arra gondolt, j hogy az egészet csak álmodta, j megcsípte magát, de a csípés ! fájt, s nemcsak a csípés, egy- ! szerre mindene sajogni kéz- i dett. < a pavilonban már egészen \ zí sötét volt, a tévére né- \ zett, valaki eloltotta, de a kép- \ ernyőn még egyre ott riszál- j ta magát a nőstény, öt eszelős j düh fogta el, kibicsaklott be-1 lőle a zokogás, aljas banda!! Aljas banda! Miért tették ezt j vele? A taxi huszonöt forintba i került, anyus lehordta, de amikor a tévét megpillantotta, összecsókolta örömélen. NÉMETH EMIL: Megtapsolták, aztán min­denki magának követelte — egész príma kis riport lesz — talán belefér az esti adásba — van címfotód? — eine echte Sängerin — ach! Szóval dizöz akar lenni? — Ö fesztelenül felelgetett, minden kezdet ne­héz, azért vannak kivételek, egyik férfitól a másikhoz lé­pett, drága kis kulyusok! Meg- paskolta elragadtatott kis po­fájukat, szétosztotta köztük a szegfűcsokrot, randevút adott a kócosnak, ivott vele egy újabb pohár pezsgőt, s félfül­lel figyelte, hátha shake kö­vetkezik, akkor azt is bemu­tatja, egészen ki tud tekered- ni, anélkül, hogy az éneklést abbahagyná. Még nem szürkült, de a tük­rök már elhomályosodtak, arcán végigfolyt a púder a megrekedt melegtől, a hulla­képű levette nyakkendőjét, a noteszek becsukódtak — csu­pa gyönyörű emlékkönyv! — kint elalélt, ismét feltámadt a zsibongás, egy arab úr az elő­regyártóit elemek pavilonját kereste, tangó, tangó, nem akart véget érni, a harcsabaj­szos eltűnt, ő egyre türelmet­lenebbül leste, mi következik. a ngol keringő következett, zí buta és ragacsos, egészen köréje csavarodott, alig kapott levegőt tőle, a kócos már nem­csak előre-hátra hintázott, ala­posan beszívott, ledobok né­hány sort, mondta, aztán elvi­szem a Tulipánba, ismeri? ö füllentett; kilencig tart a ki­menőm. Egy kicsit félt is; hogy lehet így vezetni? Nem mindig azt csinálja az ember, amit szeret, bölcselkedett a kócos, amikor a góré idekül- dött, persze, még nem tud­tam ... mit nem tudott? kér­dezte ő és nagyot dobbant a szíve, a kócos morgott, holnap nehéz napom lesz, le kell men­nem Sümegre, rohadt egy pá­lya, s a kezdőkkel kiszúrnak, minden harmadik cikkemet közlik csak, ő szánalmat ér­zett iránta, szegény fiú, meg­értő akart lenni, de egyre ott dorombolt benne, mi lehet a dizőzfélvételi eredménye? Egyszerre megcsappant a jó­kedve. Hirtelen mindaz, ami Éva kelte, hogy menjen fel vele az intézetbe és várja meg a folyosón. De ő nem ment. Inkább itt állt a sarkon és járkált le-fel a járdaszélen. Nem szerette a kórházi meg az orvosi dolgokat. Kezét a ballonzsebbe dugta és. magasra húzta a sálat a nyakán. Szájából lógott a cigaretta. A szél szította a parazsát; amint lefelé haladt a járdán, szembe fújt a szél és a cigaretta pernyéit elhordta a füle mellett. Néhány fa is állt az utcában, négyszögű homokágyban és ezekről piros szélű levélkéket szaggatott a szél. Zörögve gurultak a lába körül. Aztán Éva hirtelen belékarolt: — Soká jöttem? — Már fázott. Nem szeretett várni. — Soká jöttem, kedves? — hallotta. — Na, mi van? — Eldobta a cigarettát és átfogta a lány | vállát. A csikk a szélben szikrázva szaladt a fal töve felé. : — Van... — mondta Éva. — Most már biztos! i Hirtelen nagyon csendesek lettek, csak lépdeltek egymás | mellett, egymásba fogódzva, a fiú lógó fejjel,'szélfújta barna i hajjal és arcán néhány friss ránccal, a lány félénken izga­tottan, fel-felpillantva, s ahogy hallgatott, a szájával kicsit ; csücsörített, mint akibe beléfojtották a szót. ; Az esti fuvallat utánuk futtatott néhány kunkorodott, zörgő Ilevelet. Befordultak a sarkon: erre már égett néhány színes I neoncső a kirakatok fölött; tekert betűk és formák; trolibuszok j surrantak el mellettük az úttesten, ringó testtel, mint szelíd, : hájas állatok. : A fiú hosszúkat lépett és lassúkat, a lány apró kopogó itipegéssel követte. Éva 'a vállát átfogó kéz után nyúlt, oldalt : fordította a fejét és pici meleg csókot nyomott a vaskos, ;rövid körmű ujjakra. Aztán ránézett a fiúra szelíd őzszemek- jkel, kicsit hunyorított is, mint máskor pajkos kedvében, de a ! fiú rá se hederített, csak a cipője előtt figyelte az utcaköveket, i Erre a lány is megharagudott, vagy legalább is elmúlt a kedve, ! abbahagyta a szelíd nézést, a csókokat és a kirakatokat meg Saz embereket kezdte figyelni. ! — Hm? — mondta egyszercsak, s alulról megint a fiúra ! tekintett. : — Tessék? — ocsúdott az mély, idegen hangon. > — Nem szóltál? > — Nem. ! Éva vállat rántott és egészen lelassított. ! — Na — mondta a fiú. ! — Utálom a hallgatást — fakadt ki Éva. — Hallod?

Next

/
Oldalképek
Tartalom