Pest Megyi Hírlap, 1971. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-08 / 186. szám
1971. AUGUSZTUS 8., VASÁRNAP "‘KMírlap DEVECSERI GÁBOR: Strandon Egy pók a lábamon; lesodrom. A természet remekműve. Egy pillanatra láttam. E pillanat felében is bosszankodtam. Csak azután gondoltam arra? hát van költemény, mi szebb lehet, mint ez a rajzos építmény, ez a nyolcszor-rímelő, e világ minden irányába díszesen mutató, e világ minden táját jelképesen befedő pók, kiillős napszekér, sugárszirmú mozgó virág? Semmi sem szebb nála. De minden ugyanilyen szép. Megnyugodhatunk, hogy semmi baj, ha majd a létezésről lesodortatunk. Voltunk; és szépek voltunk. vsssssss/ss/sssssss/fs/sssssssyssssss/s/ssssssssssssss/ss/ss/ssssssssssssssssssssss/// ÖREG FA nsr: Horváth Péter Kornél MÁTYÁS FERENC: Új látóhatár A dűlőúton, hol megyek; pipiske-por száll, jön egy dömper, a föld remeg és széttépi a fellegek lebegő rongyát. Szalad a múlt a nyállal át árkon és bokron, húzza, löki a gyávaság, egy ürge két lábára állt, s figyel a dombról. Vályogviskók, ólak, tanyák; a régi Ázsia falkája vándorol a láp felé, a homokszaharát el kell hagynia. Nem egy akác; egész fasor ágaskodik már ki a homokból, — s Napközeiben egy fán elhagyott rossz fészekben remény kukucskál. Most születnek mindannyian a falucsecsemők. — Nagy bádogléggömb-víztorony áll a templomhoz, — gondolom — szoptatni a csecsemőt. \\\\\\\x\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\v BESZE IMRE; Adakozzunk, dobjuk össze a ráció résnélküli kobakjait, adakozzunk. Tenyerünk pofon-vigyorával simítsuk el világunk ráncait; adakozzunk élettelennek élő anyag-sejteket, láncoljunk össze láncszemeket szabadítsunk robot — bilincses, nyomasztó munkakedvet, s adakozzunk: adjunk amiből telik s amiből nem tellett X\\\\\\\\\\\\\\\>\\\\\\\\\\\\\W\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V\\\VA\\\\\\\\\\\\\\\\\V 80ÓR ANDRÁS; Örök a gond súlyos az ének Koporsó-estéim nagyok- Csalom magam nyomnak az évek Egyedül épphogy megvagyok. VÍZPARTON Urbán Tamást KALÁSZ MÁRTON: Könnyű azt mondani A nyár nagy tükrét az eső becsapja, szálaz rá: látok éppcsak foltokat — a bodza feszes, hatalmas mell-ikre nem robban át dúlva a kerítésen, elfödték hús, higgadt levélfalak. Cigányra sült képed sem látogattam, csak kibújt fejem a párna alól. Kóválygok e tárgyak között, s a térbe mélyülő ablak szélén egy halvány ér, próbál síkos terepet egy mosoly. Könnyű azt mondani: ma bezárkózom, kávé, szesz nem tagióz; ma dolgozom. Parányi csábhang, elrévült tekintet oldalt: lényed ravasz gyártmánya villan, s érzem az enyhe vérízt torkomon. Sz. Simon István: Telefon négykor A titkár tanácstalanul tette le a kagylót — Mi a csudát akar? Délelőtt két teljes óra hosszat ült itt a nyakamon férjestül, kisírta, kipanaszkodta magát, szépen elmagyaráztam nekik, mire számíthatnak, s úgy mentek el, mint akik mindent megértettek. Ha egyszer nincs, hát nincs. Talán bizony én költözzem, ki a híd alá és adjám át nekik a lakáskulcsot? Megértem én őket, de ők is értsenek meg engem. Azt hiszem, épp elég türelmes voltam... — Különben pedig mit is gondol ez a nő rólam? Hogy bárhol, bármikor, négyszemközt... Ügy sem tudok többet mondani. — Meg hogy négyig vár a válaszra, hívjam vissza. Nem tudom, mióta szokás ez. Egyáltalán hol él ez az asszony? Honnan veszi ezt a bátorságot? Mert csinos? A csinos nők valóban hajlamosak arra, hogy azt gondolják: nekik hivatalból könnyebb az élet, ha jól gazdálkodnak a pillantásukkal meg a mosolyukkal. Hát csinos és kész! Mégis csak egy ügyfél — semmi több. S az ügyfél bokája lehet ívelt vagy dagadt, egyre megy. Jól is állnánk, ha aszerint mérnénk az igazságot! — Bárhol, bármikor, négyszemközt... Nem rossz... De ennek végire járunk! — Közönséges csapda. Ha simán nem megy, hát így megpróbálja. Harcba veti a bájait, legyező szempilláit, gótikus nyakát, hófehér térdeit. Azt gondolja a kis aranyos,, hogy én majd felveszem ezt a kesztyűt. Elmegyek vele vagy hozzá; úgy rendezi, hogy meglássanak bennünket, hogy kompromittáljon. Esetleg a férjet is beleavatta a dologba. Váratlanul és véletlenül betoppan, talán még tanú is lesz, s akkor kezdődik a zsarolás. Vagy egyszerűen felajánlja magát, amit elfogadni szerinte csak ellenértékért, szívességért jogos, visszautasítani meg ostobaság, pipogyaság. Ebből a zsákból aztán nincs kijárat! — Mert ő szép asszony! S hogy tudja! Nem mondom én, ha valahol másutt kerülne az ember elé. Egy presszóban, egy délutáni sétán, egy bálban. S ha nem kérni jönne, ha nem lenne ilyen „szívesség-ízű” az egész ajánlat! Az utcán biztosan utána fordulnék, feltűnne, rámereszteném a szemem. De így ? — Te fogsz idejönni, drágám. Ide, ebbe a hivatalszobába. Mert ugye azt mondtad, bárhol? Ugye, azt mondtad, bármikor? Itt ülsz majd ebben a bűvös székben, itt az íróasztal előtt, és vallasz. Mint egy kis angyal, mindent rávallasz a magnószalagra. Az egész párbeszéd meglesz, ne búsulj! A szomszéd szobába pedig beültetek két tanút. S mikor mindent elmondtál, minden fegyveredet harcba dobijaid, ők is előjönnek. Hogy fogsz majd bámulni, ha hallod a magnetofonból szerelmes sírásodat, könyörgésedet, szemérmetlen ígéreteidet! Hogy pirul majd a bőr azon a hamvas képeden, ha visszaperegnek az elszállt mondatok: „Nézze, titkár úr, én mindent megteszek magának... ha kellek, itt vagyok... a szeretője leszek, csak segítsen rajtam ... Csak egy szavába kerül... Nézze, nem vagyok csúnya, rút, sokan bolondulnák utánam... Segítsen ... és...” — A saját csapdádba zuhansz, kis hamis, mert ide hívatom a férjedet is! Hadd hallja, milyen büszke szép asszony vagy. Ha te így, majd én is. Ez hivatal! — Moshatnám én magam azután! Csak az kellene, hogy egyet sikíts, megrtépd a blúzod, hogy két gomb lepattanjon róla, az Isten se lenne a tanúm, hogy ártatlan vagyok. „Erőszakoskodott! Rám rontott! Tessék nézni a hajam, a ruhám!” Hiszen amikor végképp nem megy, szoktak így is csinálni. Fegyelmi, pletyka, huzavona, botrány a hivatalban, botrány otthon. © Egymás után nyomta el a cigarettákat. — Azt hiszem, jó nyomon járok, bár a nők természete teljesen kiszámíthatatlan. Szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ez egy aljas merénylet No, de ha mégsem? Hátha nem is az ügyfél akar visszajönni, hanem csak a nő. Ahogy elnéztem a férjét, elég jelentéktelen fráter. Nem éppen hozzá illő, legfeljebb árnyéka lehet ennek a dekoratív asz- szonynak, hogy jobban hangsúlyozza a szépségét. — Nehéz megérteni ezt a két embert így, együtt. Vajon, mi fűzi őket egybe? Pedig milyen meggyőzően mondta az asszony: „Tessék elhinni, a családi boldogságunk múlik ezen! Egy háromméteres szobában élni hat éve, s most már egy nagy fiúval!” — Őszintén szólva, egy kényelmes, modem lakásban is nehéz őket elképzelni. Merő ellentétek. Az asszony finom, szinte légies vonásai meg az a kemény, morcos arc! Csak hát ilyenkor minden létező és hamis indok előkerül a nagyobb nyomaték kedvéért. — Tulajdonképpen nem vagyok se öreg, se beteg, se rút, s talán még ostoba se. Lehetetlen volna? Volt már rá példa, hogy nő, asz- szony belém szeretett. Akartam, nem akartam, én is meg-megdobbantottam egy-egy szívet, ilyet is, olyat is. Lehet, hogy szamár voltam, de tudja ördög, az ilyen asszonyokat, nőket mindig tiszteltem inkább, minthogy gazemberség jutott volna eszembe. Ha rám sugározta az érzéseit egy asszony, az jólesett. Melyik férfinak nem imponál, még ha az ördög felesége kacsint is rá? Ez pedig egy angyal, mégha ügyfél is. © — A fene vinné el, hogy az embernek is éppúgy kimérik a pályáját, mint a csillagoknak. Presztízs, becsület, hivatal, éppen olyan dolgok, minit a műholdnak az egyenlítő síkjával bezárt szöge, a parigeum, az apogeum, csak nem számokban, hanem konvekciókhan. Én már azt sem engedhetem meg magamnak, hogy valaki rám nyissa a szemét, rám mosolyogjon, négyszemközt beszéljen velem? Ügyfél. De hiszen nekem az egész város ügyfelem. Ha igazságot teszek, ha valakinek a javára döntök, mindegyikkel meggyanúsítanak. — Igen, mert én is ilyen aggályos vagyok. A világon semmi sem történt, csak felhívott telefonon egy asszony, s én máris meggyanúsítottam őt, meg magamat is. Csudába ezzel a magnetofonnal! — És mi, férfiak tán különbek vagyunk? Gyengék, esetlenek, rapszodikusak. Gyanakszunk, kételkedünk, vigyázatoskodunk, azután meg egy szemrebbenés úgy felháborít bennünket, hogy minden előbbi aggodalmunk elillan. Nekivágunk a sötétnek fenntartás nélkül, mit sem törődve azzal, hogy ott mibe ütközünk. Azt mondjuk: az elején még korán van gondolkodni a végéről. — No de éppen ez az! Hogy mibe botlik az ember a sötétben. Hiszen mégis csak egy elszánt nő lehet ez. Kézen fogna, vezetne, vezetne, s egyszer csak otthagyna véres fejjek Annyira nyílt volt az ajánlat, hogy lehetetlen a gyanú méregfogát föl ne ismerni. „Bárhol, bármikor, négyszemközt!” Több ez, mint amit egy asszony egyszeri látás után megengedhet. Ha tisztességes szándékkal igyekezne hozzám, vagy szerelemmel, legfeljebb azt mondhatta volna, hogy néhány fontos dologról megfeledkezett, vagy bizalmas dolgokkal szeretné kiegészíteni, amit délelőtt mondott... — Ki tud itt elég okos lenni? Tizennyolc kérvényt írt harminckét helyre, évek óta kilincsel gyárban és hivatalban, míg végül... rászánta magát. Vállalná. Egyszer életében félretenne erkölcsöt, szemérmet, büszkeséget, csakhogy előbbre jusson, mert belefáradt már abba, hogy sohasem fogadhat vendéget, nem főzhet egy vasárnapi ebédet, mert nincs konyhája, de még csak ki sem nyújtózkodhat a sezlonon, nehogy megrágja a mellé préselt gyerekágyat. — Lehet, hogy csak egy jobbra vágyó asz- szony, szeretne virágot is az ablakpárkányra, szép függönyt, szőnyeget, fürdőszobáit, amelyben hideg és meleg vizet fröcsköl a csap, meg kamrát, ahová el lehetne tenni néhány üveg cseresznyét, meggyet a kisgyereknek. Talán televíziót álmodott az egyik szobába, meg modem bútort, sok szép könyvvel. A másik szobában a kisfiú aludna majd a nagymamával. S akkor a férj sem lenne olyan morcos, elhanyagolt. — Egyszer rosszat tenne, hogy minden jóra váljon. Csak ő tudná ezt, s mindig nagyon szégyellné magát, mikor eszébe jutna. A bűntudat talán a szépség rózsáit is lehervasz- taná az arcáról, de mikor elfelejtené, mikor nem járna az eszében, maga is boldog lenne. — Ez a kincse, a szépsége, bájos asszonyt mivolta... odaadná érte... — De hiszen csupa olyat kér, amire méltó. Csupa olyat akar, amit szabad, és kell akarni. Ezzel gondolná megsürgetni? © — Nini, már fél négy. S ő négyig vár a telefonra. Felhívjam, ne hívjam? De mit is mondjak? Asszonyom, fontos értekezletem van... Ezzel azonban csak egy napra bújok ki a válasz alól... Asszonyom, vegye tudomásul, hogy nálunk ilyen módszerekkel nem lehet előnyöket szerezni ... Milyen módszerekkel? Csak beszélni akart velem... Asszonyom, ha bármit is segíthetnék, nagyon szívesen fogadnám még egy beszélgetésre, de lelkem mélyén még súlyos viharok dúlnak * döntést illetően ... — Igen, igen, valahogy így. Csakhogy kW mondható ez? így, ilyen őszintén? Most van négy óra. Mit tegyek? Magány ©
