Pest Megyi Hírlap, 1971. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-01 / 180. szám

1971. AUGUSZTUS 1.. VASÁRNAP físr 'MicrEi Meghalt Devecseri fiábor Dcvecseri Gábor, Kossuth-díjas költő és műfordító, klasz- szika-filológus ^szombatra virradó éjszaka — hosszú és súlyos betegség után — elhunyt. 54 éves volt. A Magyar Írók Szövet­sége és a Magyar Pen Club saját halottjának tekinti. Teme­téséről később intézkednek. Sokoldalú és termékeny al­kotóval lett szegényebb a magyar irodalmi élet Deve- cseri Gábor halálával. Buda­pesten született, 1917. feb­ruár 27-én. Első verseskötete úgyszólván gyermekkorában jelent meg, 1932-ben. Felsőbb tanulmányait a Budapesti Tu­dományegyetemen végezte. 1946-tól 1948-ig tanársegéd volt az egyetem görög intéze­tében. Ezután hat éven át irodalomtanárként működött a Magyar Néphadsereg Tiszti Akadémiáin. 1949-től 1951-ig ő volt a Magyar írók Szövet­ségének főtitkára. 1953-ban tüntették ki Kossuth-díjjal: Iliász-fordításáért. Lírikusként a Nyugat úgy­nevezett harmadik nemzedé­kének költőjeként indult, a Babits szerkesztette Nyugat­ban és a József Attila szer­kesztette Szép Szóban kezdte publikálni írásait. A felszaba­dulás élménye a közéleti köl­tészet motívumaival gazdagí­totta líráját. Kritikusai költé­szetének intellektualizmusát, humánus érzelmi világát, va­lamint tudatos és igényes for­maművészetét különösen érté­keltek. Műfordítóként az antik szö­vegek magyarításában szinte új műfordítói iskolát terem­tett azzal, hogy a mai magyar költői nyelvet mesterien öt­vözte a klasszikus műfordítói hagyománnyal. Odüsszeusz szerelmei címmel — antikvi­tás-élményének hatására — 1961-ben verses drámát írt Görög-római tanulmányait (1959-ben) Műhely és varázs címmel adta közre. Görögor­szági útjának élményeiből szü­letett (1961-ben jelent meg) Homéroszi utazása, alkotói útinaplóként Verseskötetek, tanulmányok sokasága, elbe­szélő költemények szerepelnek életművében. Odüsszeia-fordí­tása 1947-ben, Iliász-Átültetése 1952-ben jelent meg. A.vatoft toEú tolmácsolója volt többek között Catullus, Plautus, Kal- limakhosz, Pijaton, Shakes­peare, Szophoklész, Euripi­dész, Arisztophanész, Aiszkhü- losz, Anakreon, Firduszi, Ho­ratius, Ovidius, továbbá Isza- kovszkij, Milne, Slowacki, Stevenson műveinek. Verseit bolgár, lengyel, orosz és ro­mán nyelvű fordításban is kö­zölték különféle antológiák­ban. j Mezítláb megyek az utcán, j A sarkon egy asszony fordul : be. Megállók előtte. : — Néni, kérem, merre lak­; nak Szilágyiék? j A negyvenkettes házat köny- i nyen megtalálom. Zöld lécke- i rítés van előtte. Az udvaron i tornác. Kifeszített spárgákra ! futóbab kúszik. \ Egy öregember ül a virág- i ágyak között. Lábat áztat. ; Megállók előtte. Árnyékom ar- i cára vetődik. I Hangosan dobog a szívem. ; Az öregember néz, szemét ö&z- | szehúzza. Dús, fehér haja van : és nagyon kék szeme, i — Én vagyok a maga uno- \ kája — mondom és a letapo- : sott füvet nézem a lavór kö- í rül. ! Tiszta nyugalom száll meg. Ügy érzem, hogy most szép vagyok és ő nem tud nekem ellenállni. Várom, hogy fel­áll, magához szorít és azt mondja, maradjak itt, nála. Elképzelem, hogy virágokat fogok itt öntözni. Este, ha le­megy a nap. Nagyanyámék- nál is úgy szokták. És a fű­szálakon, virágokon majd csil­logni fognak a vízcseppek. — Te vagy a Kató Marosa lánya? — kérdi az öregember. Egyik lábát kiveszi a lavórból, aztán visszarakja. Csobban a víz. A nyitott konyhaajtóban egy kövér asszony jelenik meg. Nézek rá és nem tudok meg­szólalni. — Mi az? — mondja és megáll az öregember háta mö­gött. — A Kató Mancsa lánya.'.I — néz rám az öregember. Nem fordul meg. Most csak én látom az arcát. Kicsit félősen mosolyog és nekem megint a virágok jutnak az eszembe. — Nahát! — mondja az asz- szony. — Honnét jöttél? Röviden, csattogva ejti ki a szavaikat Egy madár jut róla az eszembe, akinek egyszer az énekét az erdőben hallottam. — Most itt vagyok a másik nagyanyámnál — mondom. Színtelen a hangom és érzem, hogy most elvesztettem vará­zsomat. Már csúnya vagyok. A lábam poros és az arcomon a naptól biztosan előbújtak a szeplők. Megint a madár csattogását hallom. — Tudja valaki, hogy idejöt­tél? — Errol a dologról velem soha nem beszélt senki — szó­lok és lehajtom a fejem. — Nincs is sok értelme — mondja az asszony. — Anyád később visszavonta, hogy a mi fiunk... szóval... mást neve­zett meg... MARTON KLARA: Milyen ember az apám? DEVECSERI GABOR: Körpálya Ügy nézlek, mint egy ékkövet, amit nap és hold süt, hogy csillog és vakít, s mely mint maga a sugár éppolyan, mely édesen és fájdalomtalan- fájőn a szíven át meg átrohan, s mely illatozni is tud, mint az erdő, zöld lombhullám-rajával zengve-zengő, miként a tó, mely a szőlők előtt oly vidám, mint az égbolt, mely nekem i olyan, mint te, azért is szeretem. ..............„0... Ne m nézek fel. Érzem, hogy '^XVVW'W''-NXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXX\XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX\XXXXXXXXXVXXXXXXXXX\XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX%VVVXXXXXXXXXX\XXX'. ég aZ aTCOHl. Mindenféle pa­— Ez nem igaz — mondom. — Hány éves vagy? — szól közbe az öregember. — Tizennégy múltam... És anyám nekem kiskoromban mindig ezt a nevet tanította — mondom egészen reménytede- nül. Az asszony vigasztal: — Szép lány vagy ... Vigyázz magadra. Nehogy te is úgy járj... Csend van. Érzem, ha hol­napig itt állnék, akkor sem beszélnének hozzám többet. Kifelé indulok. Gyorsan jön­nek utánam. Kívülfcerülöfk a kapun és megfogom a léckerítést. Éles a hangom: — Hol lakik az apám? Szeretnék neki írni... Az asszony felkapja a fejét: — Nézd csak... — hallom. — Micsoda követelődző! Nem mozdulok. Dacosan né­zek rá. — Hát nézd meg a kezeit. — Az öregember halkan szól. — Nem látod? Egészen olyan... — Nincs értelme — hallom ismét a csattogást. — Semmi értelme. Megyek hazafelé. Csend van mögöttem. Tudom, még min­dig ott állnak a kerítésnél és figyelnek. Meg se fordulok. í Délután az utcáikon őgyeü- gek. Többször elmegyek addig a sarokig, ahonnan láthatom a : házukat Már esteledik, amikor meg­látom az öregembert Lassan, komótosan jön a hársfák alatt Beállók egy kapumélyedósbe. Aztán elkísérem egészen a piactérig. Látom, megáll a dohányosbódónáL Előtte néhá- nyan sorfáidnak. Ekkor elhatározom, hogy va­lahogy majd az útjába kerü­lök. Leülök egy padra. El kell, hogy haladjon előttem. Ha visszafelé jön. Tehéncsorda kolompol az utca végén. Hársfavirágok és meleg tejszag van a levegőben. A tehenek kirohannafc a sor­ból és megállnak a kapuk előtt. Valahol vizet húznak. A kerekes kiút ny ikorog. Már nem látszik a nap. csak a háztetők piros cserepeire süt Vöröslenek a kövek. Lépéseket hallok. Tudom, hogy ez csak ő lehet. nem ismer meg, hát akkor úgy is jó” — határozom el. Két papucsos lábat látok, ahogy elsiet előttem. Nem nyitom ki a szemem. De ekkor megszűnnek a lépé­sek. Kicsit oldalt ülök és elta­karom az arcom. Hát mégis! Ahogy közeledik, még jobban lehajtom a fejem. — Csak nem sírsz? — kér­di és megsimogat. Sokáig hallgatunk. Szivarra gyújt. Beszívom az édeskés il­latot A füstkarikák körülfog­ják a csupasz térdemet, aztán szétoszlanak a sötétben. — Hallottam annak idején, hogy férjhez ment az anyád — mondja. — Legalább van tisztességes neved. — Igen... — szólok. — Amikor kicsi voltam, engem is úgy hívtak, mint őt. Azért jöttem ma el, mert ezt a ne­vet tanította. Nem válaszol, csak pöfékel. — Vannak testvéreid? — Négy. — Hűha... Ez igen... És hogy bánnak otthon veled? — Rosszul.. i — Hát igen... Ez érthető — mondja lassan. — De te még nem ismered a világot, kislá­nyom. Hetvenéves leszek, a fiam pedig... Sok örömöd nem lenne benne, ha megis­mernéd. Amíg beszél, oda se igen figyelek, hogy mit mond. Csak elképzelem, hogy milyen em­ber az apám. Talán kék szeme van... Magas, fekete hajú ... — Szeretnék neki írni — mondom. Az öregember sóhajt. Enyhe kis sajnálatot érzek a hangjá­ban: — Szegény kislányom — mondja és elindul. Látja, hogy mozdulatlanul maradok és visszaszól: — A Vadalma utcában lakik. Egy park van a ház előtt... Nagyon sokáig hallom a lép­teit a kavicsos úton. Utána szeretnék szaladni, mert a szá­mot nem hallottam jól és eszembe jut, hogy el sem bú­csúzott tőlem. Ügy ment el, mintha mindennap találkoz­nánk. Nagyanyán házában m ár ég a villany. Belépek az ajtón. Ott vannak az asztalnál. A he­lyemre ülök és hallgatok. — Mi az? — kérdi nagy­apám. — Nem tudsz köszön­ni? FEHER KLARA: ÖTÖS TALÁLAT á pírhulladék világit előttem a > földön. 1 ötven év alatt hányszor fogtad kézen a gyilkoló kölykot. a keserű lében, önvérében forgó világot, kongattad a tűzharangot, mutattál utat, s kiáltottál a halál ellen, mindhiába. Földgolyónk, a kozmosz kelevénye rákosán dagad, s megint csak készül mindennél rettentőbb fakadásra. Mit tehet mást a költő, még egyszer s talán utoljára szembe fordul a rémmel, megint ellentmond, ellentmond a halálnak. Nem! Nem! Emberek! Ne öljetek! Ne öljetek! öleljetek! Nem fogok ránézni, S ha Í s (A költő sajtó alatt álló kötetének címadó verse.) 4 v\\\\\\\\\\\v\\\\\\\\\\\\>\\\\\>\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\^^^^ f ß ardti társaság lustálkodott a strandon. Él­vezték a napfényt, nézték a Balatont, a hegyeket, a fehér vitorlákat — amikor a tár­saság egyik tagja, tekintélyes matematika- professzor, felugrott: — Jaj, gyerekek... mindjárt háromnegyed öt... azonnal fel kell öltöznöm... csak fél hatig veszi át a posta a lottócédulákat. — Csak nem lottózol? — kérdezte egy zöld fürdőnadrágos férfi, akt azzal szórakozott, hogy lábát térdig a homokba temette. ■— Te, a matematikus ne tudnád, hogy a nyerési esély egy a negyvenhárommillióhoz ... — Kifejezetten laikus okoskodás — mond­ta a számtantanár, és méltóságteljesen lesö­pörte magáról a nedves homokot. — Az én esélyem egy a negyvenhárommillióhoz. Te nem játszol, tehát a te esélyed nulla. Vagyis az én esélyem végtelenszer nagyobb a te esé­lyednél ... A társaság nevetett. Ekkor Ibiké, az ifjú és csinos laboránsnő azt mondta: — Egyszer azért meg kéne próbálni. Három harminc. Es nyerhetünk egy milliót. — Ha én nyernék egy milliót, akkor távira­toznék az irodába: „Szabadságomat egy hó­nappal meghosszabbítottam, Sármány kartárs egy ronda dög, fizetésemet vegyétek fel, és igyátok meg az egészségemre. Szerető kollé­gátok, Ákos." — Én egy jachtot vennék, és körbejárnám a Balatont — álmodozott Pannika, a szőkére festett lakásügyi előadónö. A társaság nevetett. — Tudjátok mit? — lottózzunk — mondta a zöld fürdönadrágos. — Helyes... — bólintott a számtantanár. — Egy... kettő ... tízen vagyunk... öt pár... tudjátok mit? Írjanak fel öt számot a férfiak, öt számot a nők, úgyis bemegyek a postára, megteszem. Két szelvénnyel fogunk játszani. — Úgy van! Mindenki írja fel az életkorát *- kiáltotta Ibi. — Kinél van papír, ceruza? A férfiak egy pillanat alatt felírták: — 43. 29, 37, 44, 49. Tessék. A z első nő, a számtantanár felesége kézbe vette a ceruzát, és megfagyott ereiben a vér. Csak nem fogja felírni, hogy... egyszó­val, hogy két pillanat múlva mindenki tudja a társaságban, hogy négy évvel idősebb az uránál? Persze a szerencse ... ugyan, micsoda hülyeség. Egyik szám olyan, mint a másik... legfeljebb nem ötös találatuk lesz, hanem né­gyes. Jó esetben az is százezer forint. Es kissé elpirulva — felírta: * 34. Pannika, a lakásügyi előadó, félszemmel a cédulára pillantott. Hát van bőr a képén en­nek a nőnek? No várj csak, ha te harminc­négy éves vagy, akkor én... én... és gyorsan mellé írta: 26. A harmadik nőnek nem volt sok gondolkoz- nivalója. Ö lovagjának az első perctől kezdve harmincegyet mondott, tehát ebben mara­dunk. j— 34, 26, 31 — mondta kövér Manyi, aki testvérek között is — na, mindegy, senkinek semmi köze hozzá. Gyors elhatározással beírt harmincötöt. Ibiké, utolsónak, már csak a sze­rencse kévéért is huszonegyet irt... — és a nők kissé borongás lelkiismerettel nézték a számtantanárt, aki a kabinok között eltűnt a cédulákkal. Y?s két nap múlva ájult izgalommal feküd­ik tek a forró homokban, amikor a strand hangosbeszélője közölte a lottó heti nyerőszá­mait. A férfiak egyetlenegy száma sem talált. S a nőké... jóságos atyaisten... a szív el­akad. .. az ész megáll. Ötöt találtak. Hja, kérem szépen — Fortuna is csak — asszony, Miklosovits László: Tárgyak CSUKA ZOLTÁN: Ellentmondás a halálnak*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom