Pest Megyi Hírlap, 1971. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-19 / 195. szám

1071. AUGUSZTUS 19., CSÜTÖRTÖK rm MEr.v kJCíHop Munkaerőhelyzet, életszínvonal (3.) Előtérbe kerülnek a reálbérek A fölszabadulás után, a tel­jes foglalkoztatottságra való törekvés idején sok mindent kellett pótolni, így a (munka­nélküliség fölszámolásával egyidejűleg került napirendre a különféle társadalmi jutta­tások növelése. Annak idején tehát megvalósult a szocialis­ta egyenlőség elve a gazda­sági életben: megszüntették a társadalmi osztályok igaz­ságtalan jövedelemarányait, valamint kikapcsolták a jö­vedelmekből a termelési esz­közök magántulajdonát. Háromszoros jutta'.ások Az említett társadalmi jut­tatások két évtized alatt meg­háromszorozódtak, s 1970-ben például az állam már a nem­zeti jövedelem 11,8 százalékát fordította csupán társadalom- biztosítási kiadásokra. Hozzá­vetőleg negyedrésze az ösz- szas jövedelemnek e juttatá­sok aránya, s egyértelműen leszögezhető: az egészségügyi ellátás, a közoktatás — az Úgynevezett természetbeni juttatások — ingyenessége helyesnek bizonyult Folya­matos, megtartandó alapelv, hogy nem lehet olyan jelentős társadalmi csoport Magyar- országon, amelynek életnívó­ja hosszabb időn át stagnál vagy éppen csökken. Igaz, mindebben rendkívül nagy tere jut a szubjektív vélekedésnek. A KSH munka­társai elvégeztek egy vizsgá­lódást, amelynek során az évente kát-három százalékos jövedelemmel gyarapodó csa­ládokban így nyilatkoztak: jövedelmünk nem változott. Ugyanez az „érzáshatár” öt évre már 9—11 százalékos emelkedésnek felel meg, vagyis ennyit „nem vesz ész­re” az állampolgár. Márpe­dig a lakosság jövedelmének mindössze egyszázalékos nö­velése is 1,5 milliárd forintra rúg! A lakosság ugyanígy alig- alig értékeli-érzékeli a kü­lönféle társadalmi juttatá­sok horderejűt: ki tudja ugyan felbecsülni azt, vajon mibe kerül egy orvosi műtét? Szakmák rangsora Előző cikkemben idéztem Huszár István államtitkár­nak, a KSH elnökének ama megállapítását, hogy a koráb­bi béregyenlősítő folyamat túlment az indokolt mérté­ken. A fölszabadulás előtt legjobban fizetett szakmák közül például több az átlagos szintre került — így elsősor­ban a nyomdászoké —, míg rosszul fizetett szakmák — bányászat, építőanyag-ipar, élelmiszeripar — lényegesen előbbre kerültek a kereseti rangsorban. Reális összeha­sonlítást a különféle képzett­ségek között nem egyhavi, s nem is egyévi kereset alap­ján célszerű tenni, hanem csakis a munkaképes kor egészében elérhető, úgyne­vezett életkereset lehet az összevetés kiindulópontja. A nivellálódás eredményeként a 60 éves kor eléréséig meg­szerezhető életkereslet a fel­sőfokú szakképpzettségűek- nél csak 20 százalékkal ma­gasabb, mint a középfokún­ké. A műszaki értelmiségiek­nek a pályakezdéstől számí­tott „életbe vétele” is mind­össze 24 százalékkal maga­sabb, mint a szakmunkáso­ké. A statisztikai vizsgálódá­sok kimutatták, hogy például 1958 óta jelentősen javult a műszaki és adminisztratív dolgozók iskolázottsága, szak­képzettségük színvonala, ám ennek ellenére tovább csök­kentek kereseti különbségeik az egyszerűbb munkát vég­zőkhöz képest. Van mit tenni a nők béraránytalanságainak megszüntetése érdekében épp­úgy, miként a magasabb szel­lemi képzettségűek anyagi ösztönzésének megjavításá­ban. (Hogy ez egyébként mennyire '• lyan vett kor­mányzati elv, arra bizonyság a többi között az orvosok és a pedagógusok fizetésének közelmúltbéli növelése.) Radikálisabb k:res3t-differsnciálódás A népgazdaság egész fejlő­dése, az extenziv szakaszt napjainkban fölváltó intenzív időszak megköveteli, hogy a keresetek differenciálásának útján bátrabban haladjunk. Való igaz, nehéz lesz áttörni a beidegzettséget, hiszen az egyenlősítő törekvéseket meg­szokták az emberek. Kétség­telen továbbá, hogy nivellá­lódás tapasztalható külföldön is: a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal adatai szerint a tő­késországokban az utóbbi száz évben 20—30 százalékkal csökkent a szakképzetlen és a szakképzett munkák bére közti különbség. Természetesen nem lehet módszer az, hogy valamely csoport reálbérét mások javá­ra csökkentsék; az egyedüli út a növelésbeli differenciáló­dás marad. Mindez egyszers­mind annyit tesz, hogy a kö­vetkező években mindinkább előtérbe kerülnek a reálbérek. A korábbi folyamat: a III. öt­éves tervben 28—30 százalék­kal nőtt a lakosság reáljöve­delme, s a reálbéreké emögött haladt, mintegy 12—14 szá­zalékkal. Az előbbi túltelje­sült, az utóbbi az előirányzat­nak megfelelően alakult. Az egy keresőre számított reál­bér 1970-ben négy, az idén — az előirányzat szerint — há­rom százalékkal nő, míg a reáljövedelem hozzávetőleg 6 —7 százalékkal lesz maga­sabb. Ami a béreket illeti: 1970-ben összegük 8 százalék­kal volt magasabb, mint egy évvel korábban, s az idén a lakosság pénzbevételei 8—9 százalékkal . emelkednek az előirányzat szerint. A nominal - keresetek vásárlóerejét a munkások és alkalmazottak fogyasztói árindexének 1,2 százalékos növekedése mérsé­kelte — általában évi 1—2 százalékos áremelkedéssel számolnak a közgazdászok. (A magyar árszínvonal emel­kedése meg sem közelíti pél­dául a tőkés világ átlagát.) Nincs szó Itátraarcról Azt mondjuk, hogy a követ­kező években a természeti­társadalmi juttatások szere­pének fönntartásával ugyan, de mégis a reálbérek növe­lésén, illetve differenciálásán lesz a hangsúly. Nincs szó azonban semmiféle hátraarc- ról, ellenkezőleg: még követ­kezetesebb életszínvonal-po­litikáról. Fock Jenő. a kor­mány elnöke például egyik írásában a negyedik ötéves tervet úgy jellemezte, hogy abban első helyen az életnívó emelése áll, de hozzáfűzte: „A foglalkoztatottsági szint fenntartása ... nem szoríthat­ja háttérbe a termelékenység növelése iránti határozott igé­nyeket." Láthattuk, hogy a tavaly és az idén életbelépett közgazda- sági szabályozók, valamint a vállalatok jobb munkaerő­gazdálkodása következtében a termelékenység ismét megja­vult. Ez azokat a közgazdá­szokat igazolta, akik szerint a munkaerőhiány nagy általá­nosságban csak látszólagos, felszíni jelenség, valójában kapun belüli fölösleg is talál­ható az ipar egy részében. Ám ugyanezek a közgazdászok — a demográfusokkal egye­temben — jól tudják, hogy ha­marosan valóságos lehet a munkaerő hiánya, hiszen le­vonulóban az a hullám, ame­lyet demográfiai völgy követ 1973 után. így tehát többszörös szük­ségszerűség „a termelők pre­ferálása”, a reálbérek elsőd­leges, valamint differenciált növelése. Az intenzív szakasz­ban a munkához kötődő reál­bérek ösztönöznek majd el­sősorban a gazdaság fejleszté­sére, ama ezer dolláros fejen­kénti átlagjövedelem eléré­sére. A munkaerő mobilitása azonban továbbra is kívánatos, de ez a mozgás másként kell, hogy fessen, mint az utóbbi néhány évben. Most már va­lóban egyre inkább el fog tá­vozni a vesz‘eségesen dolgozó vállalatokból, s átáramlik a gazdaságos ágazatokba, vala­mint a szolgáltatások terüle­tére. Te'jesebb harmónia Mindez persze nem megy majd a teljesebb harmónia megtalálását kutató viták nél­kül. Ezek a viták .azonban egy következetesen növekvő élet­nívót tükröznek; olyan körül­mények közepette zajlanak, amikor már voltaképpen föl sem merül a munkanélküliség gondja. Ez a fogalom Móricz Zsi gmond, avagy akár mai szépírók megjelenítésében él jobbára tovább, mondhatni, már pusztán emlékek koránt­sem hasztalan idézéseként. Keresztényi Nándor (Vége) Nemzeti emlékezet NÉHÁNY ÉVVEL ezelőtt filmsorozatot vetített a ma­gyar televízió: az elmúlt 25év tizenkét legjobbnak ítélt mű­vét. A hatás meglepően nagy volt. Százezreknek hozta az újrafelfedezés örömét; igen, most hajtják a hóban a mé­nest a Simon Menyhért szüle­tésénél; most forog a Körhin­tán a Törőcsik Mari; a csend­őrök között megbilincselve, mégis győztesen most vezetik el Szirtes Ádámot a Talpalat­nyi földben; most korbácsol­ják a leányt a Szegénylegé­nyekben; most kiabálja az az­óta felnőtt színésszé lett Har­kányi Endre a Valahol Euró­pában című filmben; könyör­göm, akasszuk fel. Talán nem a legfontosabb jelenetek ezek a felsorolt fil­mekben — bár valószínűleg a legjobban megcsináltak —, de most nem azért idézem mega látvány élményét, hogy a film­művészet értékeiről essék szó. Inkább csak azért, hogy az ol­vasó is emlékezzék, s magá­ban igazoljon: igen, ezek az én emlékeim is. Nullszéria Az Elektronikus Mérőkészülékek Gyárának egyik nagy si­kert aratott gyártmánya a Biokomb nevű orvosi műszer. Ha­sonló sikerekre számíthat az „EMG—1553” új oszcilloszkóp is, amelyet most fejlesztettek ki, és a napokban megkezdték a nullszéria előállítását is. A nullszéria minden egyes darabját alapos vizsgálatnak vetik alá. Kedvező az idegenforgalmi mérleg Hat hónap alatt másfél millió turista A most elkészült gyors sta­tisztika szerint az első félév­ben kedvezően alakult idei idegenforgalmunk. Hat hónap alatt több mint másfél millió turista látogatott Magyaror­szágra: a szocialista országok­ból 1 millió 380 ezren, a tőkés országokból 266 ezren érkez­tek. A legtöbb turista északi és déli szomszédainktól érke­zett. Csehszlovákiából több mint 600 ezren, Jugoszlá­viából — a 200 ezer fővel csökkent turistaforgalom ellenére is — több mint 360 ezren jöttéit. A szocialista országok közül az NDK-beli turisták száma emelkedett a legjobban, a tő­kés országok közül a legtöbb vendég a német nyelvterület­ről érkezett: Ausztriából 85 ezer, az NSZK-ból 68 ezer tu­rista látogatott Magyarország­ra. Az NSZK-ból és Francia- országból 26 százalékkal töb­ben érkeztek, mint tavaly. Olaszországból másfélezerrel, a skandináv államokból 1100-za1 több volt a vendég. A tőkés országokból az idén eddig 30 ezerrel több vendéget fogadtunk, mint az elmúlt év hasonló időszakában. Az idegenforgalom deviza­bevétel az első félévben 6 százalékkal haladták meg az elmúlt évit. Ez részint azzal magyarázható, hogy a turisták hosszabb, tar­talmasabb üdülésre készültek fel, mint a korábbi években, amikor átlagos tartózkodási idejük még a nyári hónapok­ban sem haladta meg az öt napot Hazánkból az év első felé­ben 23 ezerrel többen utaz­tak külföldre, mint tavaly. Tízezerrel többen látogat­tak szocialista országokba és 13 ezerrel nőtt a tőkés országokba látogató ma­gyarok száma, közülük a legtöbben Olaszor­szágot keresik fel: az elmúlt év júniusában négyezren utaz­tak Itáliába hazánkból, az idén ugyanebben az időszakban több mint hétezren. FELMERES Dömsödi öregek Befejezték az öregek hely­zetének vizsgálatát Dömsödön. A négyezer lélekszámú község­ben 1175 hatvan éven felüli lakos él. Megvizsgálták élet- körülményeiket, szociális helyzetüket, és megállapítot­ták, hogy közülük harmincket- ten szorulnak szociális támo­gatásra. Házi gondozást igé­nyel tizenegy idős ember, szo­ciális otthoni elhelyezésre tí­zen várnak, rendszeres szociá­lis segélyre szorulnak nyolcán, három idős embernek pedig segélyre lenne szüksége. Évek óta működik Dömsödön az öre­gek napközi otthona is, ahol a felsoroltakon kívül húsz idős ember ellátásáról gon­doskodnak. Némi egyszerűsítéssel azt is állíthatjuk: egy ország új, kö­zös emlékei az elmúlt több mint negyedszázadról. Ilyes­fajta emlékeink, természete­sen, nemcsak filmélményeink­ből kerülnek ki. A Rozsdate­mető Hábetler Janija, a du­naújvárosi kohászszobor. Uy- lyés Fáklyalángjának előadá­sa ugyanúgy bevonult közös nemzeti emlékezetünkbe, mint Juhász Ferenc Sánta családja, Déry Felelete vagy Lengyel József Igézője. MINDEZ LASSAN-LASSAN bevonul közös nemzeti emlé­kezetünkbe, s talán nem ün­neprontás. ha az alkotmányt köszöntő napokban éppen er­ről a lassúságról esik néhány szó. Mert bármily szokatlanul hangzik, elég sok köze van mindennek az alkotmányhoz. Próbáljuk megfogalmazni tá- gabban az alkotmányt: nem­zeti létünk, az e haza határai között élő emberek alapviszo­nyait rögzíti, jogok, kötelessé­gek. munka, pihenés, kulturá- lódás — sorolhatnánk az is­mert címszavakat. Az. alkot­mány törvény, amely általános jogszabályokba foglalja nem­zeti hovatartozásunk keretei köpött emberi kiteljesedésünk lehetőségeit. De ez Így talán kicsit komnlikált. Próbáljuk leegyszerűsíteni: nemzeti tör­vényeink alapja egy olyan for­mula. amely tisztázza, hogy milyen lehetőségek között mi­lyen jogok biztosítják a Ma­gyarországon élő emberek szá­mára a közös nemzeti munká­ban való részvételt és a közös nemzeti értékekben való ré­szesülést. A törvény csak jogilag tisz­tázza az együvé tartozás té­nyét, felelősségrendszerét, munkamegosztását. Keveset ér. ha hiányzik az érzelmi ko­hézió, az együvé tartozás ér­zésének erős köteléke, amely a maga nehezebben megfogal­mazható, körülírható, gyakran kinyomozhatatlan hálóival biztosítia nemzeti létünket. Mondhatnánk, persze, a ko­hézió helyett hazafisáoot,> ami magyarabbül is hangzik meg közismertebb is. A haza fis ág azonban olyan mértékben tá­gítható és szűkíthető fogalom, amely mindig vitákat, provo­kál — pvakran igen jő és he­lyes vitákat —.ám ez esetben talán szerencsésebb szó a ko­hézió, amely egyértelműen csak összetartó erőt, egymásra gyakorolt vonzást, az együvé tartozás érzését lelenü. FELSOROLNI IS sok lenne, miféle tényezők erősíthetik vagy gyengíthetik ezt a kohé­ziót. Egy azonban bizonyos: a nemzeti kultúra közös kin­csünk. s amit a cikk elején nemzeti emlékezetnek nevez­tem, éppen azt kívánta jelez­ni: mi az. amit immár egy nemzet közös emlékezete mint összetartó erőt őriz kincsestá­rában. Sajnos, túl keveset. Vagy még pontosabban: még mindig elég kevesen őriznek elegen­dőt új kultúránk emlékeiből. S most az új szóra kell tenni a hangsúlyt. Immár a huszadik század harmadik harmadában élünk. Ebben a bizonyos kö­zös nemzeti emlékezetben vi­szont nagyobbrészt még min­dig többnyire tizenkilencedik századi emlékeket őrzünk. S természetesen egyáltalában nem az a baj, hogy ezeket őrizzük, hanem az, hogy az újból csak keveset. Lehetne ezért kritizálni az iskolát — sokan meg is teszik —, a népművelést, a televí­ziót és még sokféle intéz­ményt, pedig valószínűleg a lassúság fő oka szemléletünk­ben van. Nézzünk csak egy apró, de eléggé közismert pél­dát. Egy fiatal lány a tévé Ki­csoda? Micsoda? adásában kö­zölte, hogy nem tanulta Arany Tetemrehívás című versét. (Egy sor Arany-balladát is­mert.) Kund Abigél tőre — ez volt a rejtvény — országos fel­háborodást keltett, vitákat váltott ki. S most ne akarjunk igazságot osztani, ne akarjuk eldönteni: hozzátartozik-e egy középiskolás műveltségéhez a Tetemrehívás vagy sem. (Egyébként is nagyon vitatha­tó, ha bizonyos tényanyag mennyiségi ismeretén akarja valaki lemérni a műveltséget.) Csak azon gondolkozzunk: hiányos műveltségűnek tarta­ná-e az ország közvéleménye azt a fiatalt, aki nem hallotta Nagy László költő nevét, nem látott egy Jancsó-filmet sem, s ha azt kérdeznék tőle. mondjon egy új magyar ope­rát. bizonytalanul a Bánk bán­nal felelne... Meg vagyok győződve róla: az országos fel­háborodás elmaradna, s nem kevesen lentiének, akik — többnyire csak magúkban, mert konzervatívnak egyetlen ember sem szeret látszani — még igazat is adnának ennek a képzeletbeli fiatalnak. Vannak, akik az ilyenfajta tájékozatlansághoz még ideo­lógiát is gyártanak, valahogy így: „Ezek a mai művészek még nem bizonyították be ér­tékálló voltukat, nem mérte meg őket az idő. Jobb, ha a fiatalok a klasszikus értékek­kel ismerkednek, azokból is van elegendő.” Ennek a né­zetnek — a többi között — az a nagy baja, hogy úgy véli: a művészetben csak a klasszi­kus értékek valamirevalók, s hogy az élő, a kortárs művé­szetet szembe lehet, szembe szabad állítani a klasszikusok­kal. Pedig a szembeállításnak sem művészettörténeti, sem esztétikai alapja, indoka nincs. S HOGY VISSZATÉRJÜNK a nemzeti kohézió gondolatá­hoz: március tizenötödikén el kell szavalni a Talpra, ma­gyar-;, mert ez is kohéziós em­lék. Nagyon fontos kohéziós emlékünk. De Váci Mihály verse, a Mindenütt otthon, egy mai fiatal számára adhat olyan kohéziós ösztönzést, mint a Talpra, magyar. S a párhu­zamból senki ne akarjon szentségtörő következtetéseket levonni! Nem arra való. Pusz­tán csak arra jó, hogy érzékel­tesse: az élő, a velünk élő, ve­lünk gondolkodó nemzeti mű­vészet legalább annyi össze­tartó erőt biztosít, mint az ér­tékben esetleg felette álló klasszikusok vitathatatlan ha­tása. Ezért kell nagyon bosszan­kodni, amikor holmi — általá­nosságban soha nem létező — tömegízlés nevében a süányat, a művészileg értéktelent pat­ronálják, amikor felelősségtel­jes írástudók Is a gondolkodó és gondolkoztató művészete­ken ironizálnak, verik él a port, mert azt esetleg nem érti meg mindenki azonnal; ami­kor néha szabályos uszítás fo­lyik olyan alkotók ellen, akik pedig a mi korunk kérdéseire keresik a választ. ILYENKOR, ÜNNEP IDE­JÉN, sok szó esik azokról az eredményekről, amelyeket or­szágunk a termelésben, a gaz­dasági építésben, a jólét meg­teremtésében elért. Valóban, sok mindenre büszkék lehe­tünk. De talán jobban büsz­kélkedhetnénk azzal is, amit a magyar művészet, akár csak az utóbbi másfél évtizedben létrehozott. Mert gazdasági si­kerek nélkül, a mindennapok biztonsága, jóléte nélkül nincs igazi kultúrálódás, ez alapigaz­ság. De a jólét önmagában nem lehet cél. Nem véletlenül figyel ránk a tőkés világ ha­ladás iránt fogékony része: mennyire tudjuk az anyagi jó­léttel együtt az állampolgárok egyéni kiteljesedését, szemé­lyiségének kibontakozását is elősegíteni... Mi már büszkélkedhetünk csikósainkkal és Petőfivel, éte­leinkkel, a Hortobággyal, lab­darúgóinkkal, és Időnként még gazdasági sikereinkkel is. De azt is meg kellene vizsgál­nunk: mit adunk a teljes em­beri élet megteremtéséhez? S HA ADUNK ehhez az em­beri teljességhez (mint aho­gyan sok mindent adtunk, tet­tünk már), erre kellene a leg­büszkébbnek lenni. Ha lassab­ban sikerült közös nemzeti emlékezetünket mai értékek* kel gyarapítani, akkor ezért it jogos a türelmetlenség. Még az alkotmány ünnepén is. Bernátli László

Next

/
Oldalképek
Tartalom