Pest Megyi Hírlap, 1971. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-18 / 168. szám
1971. JULIUS 18., VASÄRNAP UECtEI PARDI ANNA: A hajnalodé égen köntösét szövi az éjszaka suttogás és sikoly a fonala s rádakasztja mint halálodat egy nap kiesik egy küllő a hold szekeréből nélküle rohannak tovább a kerekek a hajnalodé égen infravörös nyugtalansággal mégegyszer felizzanak a föld tájai kirakatok divatos ruhájú próbababáinak tekintete a tekinteted karjuk mozdulata titkol valamit derekuk középen kettészelt a ruha alatt parókájukban még remegnek a papírvirágok a hajnalodé városban egyedül ők emberszabásúak nappal minden rendben van a haláltól sem félsz időd sincs gondolni rá MANFRED JENDR YSCIIIK: ALAPJÁBAN SZIMPATIKUS í jOTfc. komp már megtelt, de í amM. a P^ról még özön- f k®1 lőtt a nép. Az embe- ^ ^ rek vidámak voltak, ^ jókedvűek, ahogyan az szoká- ^ sós, a szombat délutáni napsü- ^ tésben. Alfréd a komp kát- ^ rányszagú korlátjánál hor- ^ gonyzott le kerékpárjával és a í fekete víztömeg lassú sodrását J figyelte. ^ A motor egyhangú zörgése ^ ritmikusan hullámzott át a ^ bárkán, amely felett sirályok ^ röpködtek, de most nem riká- í csoltak, és nem rontottak neki | a fáradt hullámoknak. ^ Az ősz hajú kalauz tairka- ^ kockás ingében és elnyűtt, ^ olajfoltos nadrágjában, bőrtás- £ kával a nyakában. ^ Aztán felhördült a motor, ^ fortyogott a viz, meglódult a ^ lomha komp. Az ősz hajú elsé- ^ tált Alfréd mellett, de nem ^ szólt hozzá. Miután beszedte a £ viteldíjakat, lepakolt a szolgá- i lati helyiségben, majd meg- ^ állt Alfréd mellett és nézte a ^ fiút. ^ — Nos? — kérdezte egy idő ^ múlva. ^ — Mit nos? — Alfréd nem <5 tekintett rá. — És ha majd az új helyemen valamit nem jól csinálok, megszidnak érte, ahogy illik, akkor majd tudom, jó helyen vagyok... A sirályok még mindig magasan szálltak, vakítóan fehér szárnyukat méltóságteljesen kinyújtva. A szél erősödött, kellemes hűvös érkezett. — Uh, huh — az ősz hajú pöccentett egyet. A sodrony- huzalt kezdte tekerni lefelé. Mind gyorsabban dolgozott. Kigombolt inge egészen felcsúszott. Alfréd nyugtalanul figyelte a kikötőben sürgő-forgó utasokat. Mintha csatára készülnének. — Aztán írd meg, hogyan mennek a dolgok — mondta az ősz hajú. — Feltétlenül — válaszolta a fiatalember. — Ha netán szükséged lesz egy barát tanácsára... Az öreg még dörmögött valami alig érthetőt. Szemei idegesen futkároztak. — Feltétlenül írok neked. Tekintetük találkozott — Tudod — mondta Alfréd.' — Mindig sokat adtam a véleményedre. De a helyzet valójában egészen más, mint gondolod. — Majd hozzátette: — Alapjában véve mindig szimpatikus voltál nekem... — Ugyan... ugyan... — Hidd el, igazán mondom.' — Elhiszem. Persze, hogy elhiszem. — Hát akkor.... Viszlát, papa. A lfréd lelépett a köves partra. Megfordult Az öreg alakja élesen kirajzolódott a korai alkonyatban. Köröskörül füst volt, a levegőben benzinszag terjengett — Viszlát! — hallotta az öreg hangját. Kovái Iván fordítása CSUKA ZOLTÁN: Szánthó Imre: Szentendre anyámnak. Anyám még szivóskodott, hogy ha túlkoros leszek is, a nyolcadikat végig kel járnom, mert a bizonyítványra mindenhol szü leség lessz, másként néznek az emberre, ha valami iskolája van. De én leintettem. Ezt a témát befejesztük anyám, dolgozni fogok. Nem akarom hogy maga idő előtt elpusztuljon. Tulajdonképen szép este volt az is, a legelső amikor anyámmal úgy elbeszélgettünk, amikor már ő is úgy nézett rám, mint akire nemsokára számíthat a család. Az eii legboldogabb napom mégis az a november ti- zennegyedike volt. Bajnok hazakisért, mert abba egyeztünk meg, hogy táncolni megyünk valahová, fel kellett hát vermem az egyetlen rendes ruhámat. No meg zsebpénzt kelett kémem anyámtól. Az ötvenes minden szombaton visszajárt nekem az ezerhatból, ezen egyszer se volt kösztünk vita. A földszinten laktunk szembe a ház bejáratával, mindjárt feltűnt nekem miért van nyitva a szoba ablaka. Szép napsütéses idő volt azért mégiscsak november, pláne, hogy az enyhe idő miatt még nemis fűtöttünk, mert spórolnunk kelett mindennel, amivel csak lehetett, a tüzelővel is. A konyhai tűzhely belangyositotta a szobát is, a benti kis vaskályhába csak a leghidegeb időbe szoktunk begyújtani. Nyitom a konyhaajtót, Bajnokot magam elé engedem. Anyám egyedül volt a konyhában, olyan rettenetesen összeroskadtan ült az asztalnál, hogy megijedtem. Meg is kérdeztem — Talán roszul van anyám? Én nem — az apád. ö — Mi van vele? Anyám különösen nézett rám. Akkor nem láttam én a kisirt szemét, volt neki sdmivalója minden nap, fel se tűnt. Sokáig némán nézett, aztán csak fejével intett a szoba felé. Benyitottam az ajtón és akkor megláttam apámat. Ott feküdt az ágyon, persze szokása szerint megint ruhástól, cipőstől, de nem oldalt fordulva mint máskor, hanem hanyatt. És egyenesen kinyuj tózva ahogy sosem tette, és keze összekulcsolva a hasán. Valahogy különös volt apám is, de anyi különösset láttam én már az életbe, hogy ez se tűnt fel, erre se figyeltem oda jobban. Az agyamban akkor is rögtön éreztem a szivem gyorsabb verését, mert az utóbbi időben egyre nehezebben tűrtem el apám viselkedését És ászt is elhatároztam már a napokban, csakugyan beváltom a szavamat, amivel az iskola befejezése után többször is próbáltam verekedő apámat észheztériteni, ha verte anyámat. Rászóltam — ne bántsa mert én is magának megyek!! Dehát még engem is könyen félresepert a nagy kezével. És igasság szerint mindig féltem tőile, mert olyan volt valóba, akár egy bika. Megint beszávott a disznó! — gondoltam akkor. Hogy sose lessz már ennek vége!! Anyám erre még furcsábban nézett, majd igy szólt: most már vége van kisfiam. Nem értettem. Hogyhogy? Meghalt az apád! Meghalt? Igen. Tizenkettő után, mindjárt a déli harangszó után. Már volt itt Fröhlich doktor Lr, kiállitotta a pappirokat és értesítette a huUaszálitókat. Furcsa érzés öntött el. Felnevettem. Én ezt nem is hiszem! Ez nem is lehet igaz! Jaj kisfiam, csak nem nevetsz apád halála napján! Mondta anyám. Az apád volt, ha kegyetlen volt is. De én csak nevettem és berohantam a szobába és egész közelről belebámultam apám arcába. Most is dőlt belőle a cefOszori tájkép Sirály feszül az égen, ezüstpánt, benne orsó, tündöklő csillag, forró, siklik, suhan a víz alatta, feltündököl ezernyi habja, feláhít hozzá a kék tenger mámoros és nagy szerelemmel. Halaknak végzetes mágnes, amint a mélybe aláles. A sziget partján romváros, koporsó, a földdel körhe-körbe bolygó, felvicsorog sok-sok koponyája, csontként villogó száz romháza nem pihen meg egyetlen percre, különös mozgás izzik benne, a kövek mélyén, láthatatlan, keringve s mégis mozdulatlan. A szűk csatornán át a tenger ingázik egyre, jobbra, balra, hol keletre, hol napnyugatra, amint a szél járása hajtja. A hegygerinc sőtétlő éle mélyen belevág a kék égbe. És legfelül, arany tarajjal a napkakas száll diadallal. Mindig keletről száll nyugatnak, hajnalból mindig alkonyainak. Sírok mélyén csontok pergetnek ébresztő dobszót rég holt embereknek. De azok többé fel nem kelnek, helyettük újra újak születnek, s vágnak új útnak, tengereknek. Sirály feszül az égnek, két szárnya billegő mérleg, leng rajta ég, föld, mélyben a város, s a szárnyak ívén kékellő álmok: meghalt és még születő világok. BARANYI FERENC: Angyalföld A Váci út mögött; a Duna-part iránt imbolygó népbüfé sejlik a sárga ködből, ide gyűlnek be mind az Elzett és a Láng legbarnább gondjai, fakulni szőke fröccstől. Szemben, vadonatúj panelház ablakából idilli is lehet ma már a lenti kép; rizling fakó köde — akár egy sárga sátor — takarja fröccsözők vitáit, ponyvaként Még hullámzó nagyon a pnltoknál-időzés: felhő kerekedik most épp a homlokokról, aztán a nap kisüt, a csapos újra tölt és a lángos zsírja is nyugtatgatón dorombol. A sárga sátorok alatt hol vacogó, hol tüzelő tömeg hullámzó képe nékem kényelmetlen nagyon. Mert szégyellni való panel-falak között kihízlalt megvetésem. z rebűz de émelyítő dögszaggal keverve, majd elájultam tőlle. Az < arcát még sose láttam ilyennek. De annyiszor láttam halottat | a moziban meg a tévébe, hogy rögtön tudtam, igazat szólt ^ anyám. Azért érintettem a homlokát a kezemmel. Rögtön el- ^ kaptam, valósággal sütött a kihűlt test És akkor teljes erővel J kitört belőlem a nevetés, és tánclépésekkel mentem visza a ^ konyhába ahol anyám rémült tekintete fogadott. Jaj kisfiam ^ csak meg ne háborodj!! Én? Hogy én, anyám?! Egy szemét^ áiatért? Tudja meg, hogy boldog vagyok életemben először! ^ Hogy ez az én életem legboldogobb napja!!! Soha máskor nem í láttam, de akkor keresztet vetett magára anyám és ászt mond- í ta: Én megértelek fiam, mégse illik igy viselkedned apád ha- ^ lála napján. Dehogynem anyám, mondtam én. Hiszen az ö| halála napja a mi életünk kezdete!! Határtalan nevetésemre^ átjöttek a szomszédok, öcsémmel, húgommal, de engem ez se ^ zavart. Fütyörészve készülődtem, öltözködtem a legszebb in- ^ gémét, nyakkendőmet, ruhámat, cipőmet vettem fel mert azon ^ az estén ünnepelni akartam. Bajnok is segített anyámnak, igy asztán lecsillapítottak annyira, hogy a testvéreimet a szom- % szédék visszavitték magukkal. Én meg leültem anyám mellé | vele együtt vártam míg a hullaszállítók megérkeztek, és egy mókásan hosszú, keskeny fekete ládába belegyömöszölték apá- ^ mat és elvitték. í Utána kiléptünk az utcára, nagyot nyújtóztam, magasra ^ felugrottam, nagyot rikkantottam és úgy nevettem, hogy majd ^ belehaltam. Mondtam asztán Bajnoknak, hogy életem légből- t dogabb napját méltóan meg kell ünnepelnünk Beültünk egy g csehóba és életembe először inni kezdtem. Boldog voltam, ^ álatian jól éreztem magam Néha hangosan felnevettem, hogy ^ a szomszéd asztaloknál felfigyeltek. Az ital persze gyorsan ki- ^ készített És amikor megint felnyeritettem nagy örömömben ^ és egy sosem látott krapek belémkötött, mit röhögök én, mint ^ egy fakutya, hát úgy behúztam neki, hogy rögtön az asztal ^ alá zuhant. És behúztam a másodiknak, a harmadiknak is. í És ha Bajnok le nem fog, a fél kricsmit kirámoltam volna. ? Mert attól is megrészegedtem, hogy először tapasztalhattam, ^ már nem vagyok gyerek, hogy vége a gyerekkornak, elkezdő- ^ dött végre az én boldog életem is!! Mire Bajnok összecsoma- ^ golt, a hőbörgő krapekok odahoztak két zsarut, akik bekísér- ^ tek. A zsaruk erőssen markolták a két karomat, pedig nem ^ akartam én olajra lépni de nem szóltam nekik. Élveztem az ^ őszi éjszakát, a jószagu levegőt, az utca nyüzsgését, meg min- í dent, és egyre csak nevetgéltem. Bajnok ott jött mögöttünk g hűségesen, bisztosan hogy kihúzzon a pácból. Tőle kérdezte ^ meg az egyik zsaru — tán dilis 4 haverod? Dehogyis törzsőr- ^ mester elvtárs, csak tudja, öcsinek ma van a legboldogabb ^ napja! Hogyhogy, mi történt? Meghalt az apja! A zsaru károm- ^ kodott — hülyének nézel? Ugratsz fiam? Akkor okosabb, ha ^ halgatsz! A tárgyaláson tudtam meg, hogy annak az első ^ krapeknak eltörtem az álkapcsát, pedig hol volt az én ütésem g Angyal horogjaitól! Másfél hónapig feküdt kórházba. A másik- í nak három fogát vertem ki. Nekem is eltört az egyik ujpere- ^ cem, de észt csak később vettem észre. í g Ezért ítélt engem a fiatalkorúak bírósága javító nevelésre, g Ezért kell itt élnem tizennyolc éves koromig, mig nagykorú í férfi nem leszek!! ^ A komp egyenletesen szelte át a folyót — Hogy élsz? — Élek... — szólt a fiatalember. — Akkor minden rendben... — És veled? — érdeklődött Alfréd. — Láthatod... — A kalauz áthajolt a korláton, intett, valakinek, majd megtörölte a nyakát. — Szerencséd van ma, öreg, az idővel __ — Egész héten ilyen volt... Igaz, néha annyi a szúnyog, azt se tudod, hová csapjál... — Olyankor nehéz... — bólogatott Alfréd és hirtelen hozzátette : — Elmegyek innen... — Mifene... És hová? — Még nem döntöttem. Lehetőleg minél messzebbre. Űj életet akarok kezdeni. Az öreg hallgatott, mintha a gépek zúgását ellenőrizné. — Megértelek. Magam is el akartam menni. Messzire. De valahogy leragadtam. — öreg vagy ehhez — mondta Alfréd. — Lehet. Talán ezért maradtam ... — Bizony — szóit a fiatalember. — Minden bizonnyal így van. — Kiköpött a vízbe. A z öreg szemei megőrizték nyugodtságukat. Alfréd levette róla tekintetét. Szemével a sirályok röptét követte. — És ő? — Mit törődöm vele! — fakadt ki Alfréd. — Ö sem törődött soha senkivel... — Ne beszélj így. — Anyád nem volt mindig ilyen... Szóval mégis elmegy? — Igen — mondta Alfréd. — Lehetőleg minél hamarabb. — Mi hajt? — Ki kell törni ebből az áporodott levegőből. Menekül-'S;' ni az idióta pletykafészekből. $ Tudod milyen undorító a má- $ sodik férje? Az öreg hallgatott. Kerek, ^ tágranyCLt szemével figyelme-^ sen nézte a fiatalembert. ^ — Kezemben a kilincs, utá-fc nam kiált, hová megyek, ki- $ tudakolja, hol voltam, mit esi- $ náltam, és ez így van mindig. ^ De amikor valamit mesélek,^ hozzáteszem: tudod, ahol teg- ^ napelőtt voltam... ott... ak- % kor kiderül: halvány gőze sincs semmiről, de nem is érdekűi, ami velem történik... — Nem olyan egyszerű dolog ez — mondta az ősz hajú —, és nem is könnyű. Korral is jár... — Könyökömön jön ki.. Mindent elhitt, amit szájukra vettek az emberek. Az öreg hallgatott — Újabban csak egy jár az eszében: minél több pénzt ösz- szekapami. Tulajdonképpen ügyes a kuncsaftokkal szemben: „alázatosan kérem, frau Weiss, ó, természetesen Grotzke úr”, mihelyt azonban kihúzzák a lábukat máris: „ezeknek a komisz alakoknak benyújtjuk a számlát”. Az öreg megtörölte cserepes ajkát — Amikor tisztességesen befejezed a munkád, akkor légy kedves mindenkihez, fiatal vagy, igyál velük, fizesd a számlát, mert különben neheztelni fognak rád a főnöknél. — Régen egészen más voltál — tagolta az ősz hajú. — Szerelőkre mindenhol szükség van... Találok munkát — Ott is meglesznek a magad gondjai. — Igen, de milyenek! Remélem, értelmes gondok. Amelyeken érdemes éjszakákon át töprengeni. Utálom az üres szócséplést, hogy a tojás tavaly olcsóbb volt egy fillérrel... az igazgatónk hadilábon áll a fő- névragozással... Ä kalauz bólintott és tenyerével a nyakát dörzsölgette. Vízre szegezett tekintettel mormogta: igen, igen, igen... Aztán szokása szerint a körmét kezdte rágni.
