Pest Megyi Hírlap, 1971. június (15. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-06 / 132. szám

1971. JÜNIUS 6.. VASÁRNAP

MECVEI

A gondolatolvasó

A hakni brigád műsorának fénypontja a gondolatolvasó fellépte volt. A megviselt arcú, idősebb férfi mély meghajlással köszönte meg a bizakodó közönség tapsát, majd kijelentette, hogy produkcióját a nézőtéren mutatja be. Ezzel ott is hagyta a pódiumot, s lassú léptekkel lement a széksorok közé. Hosz- szan fürkészte a kíváncsian rámeredő arcokat, majd odalépett a bal oldali hatodik sor legszélén ülő, tizennyolc év körüli leányhoz.

— Megengedi, hogy megfogjam a pulzusát? — s máris kézbe vette a lány bal csuklóját. — Most arra kérem — tette hozzá —, legyen szíves, gondoljon valamire... Lehetőleg nem csapongó gondolatmenetet kérek, inkább intenzív gondolati koncentrációt, egy téma vagy fogalom körül.

A fiatal lány tiszte, nyugodt tekintetét ráemelte az öreg artistára. Hosszú másodpercek teltek el, amikor ő újból megszólalt:

— Magácska most arra gondol, hogy én nem fogom kitalálni a gondolatát... Pedig, ugye, kitaláltam ?

A lány mélyen elpirult. Rendkívül finom arcvonásait zavara még megindítóbbá tette.

— Igen — mondta halkan. — Erre gondoltam ...

A gondolaitolvasó könnyedén, szinte fölényesen megbiccentette a fejét. Felzúgott a taps. Az artista továbbment. Néhány megfontolt lépés után egy hozzá hasonló korú, barátságos arcú férfi mellett állt meg.

— Szabad? — kérdezte, s most megismétlődött az előbbi jelenet, a pulzusfogással. A közönség lélegzetvisszafojtva figyelt. Az újabb médium. A városka közszeretetben álló patikusa volt.

I

A gondolatolvasó ezúttal valamivel hosz- ^ szabb ideig vizsgálta a kísérleti alany pulzu- ^ sá,t majd így szólt: |

— Az ön gondolatai egy régi nyár emlékei- ?

nél időznek, képzeletét e pillanatban egy haj - ^ dani ma jális eseményei foglalkoztatják... £

Az idős gyógyszerész eltúlzott meghökke- ^ néssel nézett az artista arcába.

— Ügy van — mondta azután, önnek égé- ? szén különös képességei vannak ...

Óriási taps! A léleklátó végigsimított rán-j cokkal barázdált homlokán. ?

— Köszönöm — mondta a kimerültségtől? szinte alig hallhatóan. — A gondolatolvasás^ rendkívül erős szellemi koncentrálást kíván. ^ Egy-egv alkalommal legfeljebb három mé- ^ diummal foglalkozom.

Ezzel a közönség újabb tapsai közepette a^ színpad felé vette útját, s az oldalajtón ki-? ment a teremből. ?

... Két embert kivéve, senki sem sejtet- ? te, hogy a gondolatolvasó egyáltalán nem tud- ja mások gondolatait kitalálni. Mi volt hát a^ trükkje? ^

Nem, nem beszélt össze senkivel, ez túl- ? ságosan otromba fogás lett volna. Csupán jó? emberismerő lévén, kiválasztotta azokat a né- ? zőket, akiknek arcáról lerítt a lelki kultúra,? a megértés és gyöngédség. Ezek sohasem ha- ? zudtolták meg a megfáradt artistát, hiszen ? tudták, hogy a kenyere függ a produkció si-? kerétóí. Igaz, a médiumok kénytelenek vol-^ tak az ügy érdekében a valótlant igaznak^ hirdetni. De ezt, ki derűsen, ki némi töpren- ? gés után,'valamennyien megbocsátották ma-^ guknak... ?

Heves Ferenc ?

OLVASO LEÁNY

oldalt rámosolygott. Lengtek a rossz kis utcákon, lassan. Kati nézte a 6aját városát, mintha idegenbe úszna el. A sárga töppedt házak idegen falura emlékeztették, mikor még nem kezdődött el az élete. Az út szélén sár, az ablakokon sűrű fehér függöny. „Talán sokat ittam” — gondolta, azért megyek itt egy vadidegen férfival egy régi faluvégen. „Nem szabad ennyit innom.” Lengett a teherautó. „Biztos szereti azt a szőke aszonyt, de nem is fontos”. Mélyen leszívta a füstöt, eltöltötte a nikotin kék íze, mintha a karjaiba, a vállába is belefolyt volna. Lebegett. A férfi rámosolygott nagykockás sapkája alól.

Jóval előbb álltak meg. Besötétedett. Kiléptek a nagy sárba. A férfi megfogta az asszony karját, segítette.

— Honnan ismeri Pirit? — Kati óvatosan lépett, fölnézett a nagy férfira.

— Honnan... — nevetett, a hang mélyről jött.

— Szóval, értem ...

— Nem. Ne gondoljon rosszra. Piri nagyon rendes lány. Sokat segített nekem, mikor kijöttem a börtönből. — Mereven, egyszerűen mondta.

Kati megállt, megint fölnézett rá.

— Ne ijedjen meg. Gázolás miatt.

Kati nézte a férfit a félhomályban. Mindjárt hazaérnek. Mit jön ez vele?

— Meghalt?

— Az? A néni? Igen. — Egészen csendesen mondta.

— Milyen ruhában volt?

— Milyenben, milyenben. Fekete ruhában. Olyan falusi volt.

Továbbmentek. A férfi fogta a karját, kicsit odasimult.

— Nem érdekes. Tíz éve.

Lassan léptek a sötét házban. Szinte komoran, mintha idegenek lennének. Elfogódot- tan, csöndesen. A nagy férfi letette a konyhában a sapkáját a székre. Mosolygott, mint egy címszerepben.

— Na, jöjjön. Megmutatom a képet. — Kati kinyújtotta a kezét, hirtelen megsajnálta a tébláboló idegent. Az belekapaszkodott a kinyújtott kézbe, bementek a barna ajtón a szobába. Ott lógott a kép. Egy nő, lengén, távolról, fák közt, de kicsit fölismerhetően, valahogy az alakja, vagy a mozgása. Giccs volt.

— Maga az.

— Én.

— Ügy mondták, mint egy bemutatkozást. Hogy teljesen fölismerjék egymást.

AZTÄN NYERSEN egymásba fordultak. A kék nikotin mindkettőjüket elöntötte, tüdőig, lábszárukig. Remegve álltak. Az asszony nyaka megbicsaklott, hátradőlt A férfi úgy tartotta, mint egy babát. Érezte az asszony bukdácsoló térdeit. A dívány bordó, régies takaróval volt letakarva.

Később nagy csend ült a házon. A régi kis ablakkeretek alig eresztettek be világosságot. A padlóra beesett a távoli utcalámpa fénye.

eseményén. Mert ha késik, ha lassan megy, lehet, hogy megváltozik a véleménye.

— Károly bácsi! — törtem meg kettőnk csendjét. — En nem nagyon ismerem a lovakat ... Meg azt akarom mondani, hogy ... szóval, azt akarom mondani, ne vegyen lovat.

Az öreg felém fordult.

Aztán miért nem akarod? — Nagyon gyanúsan nézett, szinte nyársra húzott tekintetével. Ügy szemelt, mint az ellenségét. — Mondd csak, miért nem akarod, hogy lovat vegyek?

Az öreg arcába tódult a vér, mintegy jelezve, hogy paraszti hiúsága nem tűr ellenvetést. Nem magabiztosságból, mert egy cseppet sem volt magabiztos, hanem gőgből. Sietett, szinte rohant, hogy mielőbb lovat vegyen. „Megalkudni, kifizetni, és hazavezetni. Haza a faluba, be az istállóba. És ha vaiaki azt kérdezi, kié ez a ló, azt felelni, hogy az enyém!” Ezeket fejezte ki Károly bácsi tekintete.

Egy félnehéz, telt hasú állat előtt állt meg A kupec ötezerre tartotta.

— Ötezer? Az sok! — aztán odébbállt, végigjárta az egész vásárt, megnézett minden lovat és érdeklődött. Hány éves, mennyiért adja, nem kehes-e? De egyik sem tetszett úgy, mint az a félnehéz jószág Visszament a kupechez. Megnézte a ló patáját, a fogait, aztán szóit az eladónak, hogy jártássá meg.

—■ Ilyen lovat maga nem talál sehol! Ez olyan ló, amilyen még a lovak országában sincs! — dicsérte hosszasan portékáját a kupec.

Négyezerötszázban maradtak. Megkötötték az egyezséget. Amikor Károly bácsi leolvasta a pénzt, hozzám fordult:

— Szép ez a pára? — aztán spárgával pokrócot kötött a ló hátára, én meg segítettem neki, hogy könnyebbén felüljön.

— Te előbb érsz haza — mondta békésen. — Szólj az asszonynak, hogy estére otthon leszek. Na isten áldjon!

Elindult Károly bácsi. Sokáig néztem, dereka egyenes volt, mintha nem is pokrócán, hanem nyeregben ülne. Büszkén tartotta magát.

Az asszony izgalommal várakozott otthon. Ö nem akarta, hogy lovat vegyenek. Azt mondogatta: „Leéljük mi ló nélkül is azt, ami még hátra van”. De Károly bácsi így akarta. És minden pénzt összeszedtek, hogy fussa a ló árát. A szövetkezetét is sürgette, hogy mielőbb hasítsák ki föld- ^ jét a közösből. Ez a vágya is ^ teljesült.

^ j. ároly bácsi a munkához $ ** készülődött. Ezen a napon

$ is kovácstól jött haza. Lapos- $ vasat élesíttetett, hogy más- ^ nap hozzáfogjon a szántáshoz. J Itatási időre tért haza a ko- ■J vácstol. Bement az istállóba. J Egyszerre feltűnt neki, hogy J nem nyerít a ló. Mert mióta ! bekötötte az istállóba, mindig ; így szokta üdvözölni újdonsült ; gazdáját, ha nyikordult a ; rozsdás ajtó. Most azonban í még csak fel sem kelt a friss ; alomról. Károly bácsi odament 5 az állathoz, és megpróbálta 5 felkelteni. Nem sikerült. Lát- | szott, hogy nincs ereje felkelni, $ szenved, kínlódik. Csak annyi- 5 ra futotta erejéből, hogy gaz- J dájára emelte hókás fejét, 5 könnyező szemeit, mutatva: | lássa meg más is az őfájdal- J mát. Csak a ló, ez az okos ál- $ lat képes érzéseit így kifejez- 5 ni. Károly bácsi meg is értet- $ te. De mielőtt még segíthetett v volna, elnyújtott, keserves 5 hang jött ki szegény pára szádján, és feje erőtlenül ráesett Jaz alomra.

jj Az asszony nyugtalankodott Ja konyhában. Nem szokott az J ura ilyen hosszú ideig itatni. 5 Indult is az istállóba, mert !; sokszor a szelídnek látszó álltat is kárt tesz az emberben, 5 ha megbokrosodik.

$ Károly bácsi a ló mellett ^feküdt. Éppen olyan mozdulat- v lanul, mint a szürke. Az asz- Jszony nézte az öreget és a lo- í vat. Nem szólt egy szót sem, J csak állt.

5 Károly bácsi tudta, hogy

(Kiss Attila rajza)

— Anyu, itthon vagy? — fiúhang szólt be a konyhából.

Csönd. Torkában vert a szíve.

— Anya! Anyu! — Lépések.

A férfi nem mozdult. Mintha meghalt volna. Az asszony összeszorította a térdét, ahogy felült.

— Beteg vagy? — a fiú az ajtó mellett állt. Fölgyújtotta a konyhai villanyt. Tizenöt éves srác rajzolódott ki az ablakkockákon.

— Nem ... Egy kicsit. Azt mondtad, elmész a klubba, a beatzenekarra...

— Elmenjek?

— Béla, vegyél ki tíz forintot a fiókból. Menj el. Hát szereted. Annyira szereted.

A fiú ellépett az ablaktól, motozás hallatszott.

— Csak húszas van.

— Vidd azt. Csak már menj, késő van, elkésel...

— Tízre visszajövök. Gyógyulj meg. Csók.

Az asszony később is a díványon ült. összezárta a lábát, könyökére támaszkodott. Nézte a kis fényben a nyitott papucsba bujtatott lábujjait, a fölfénylő körmöket. Mint egy idegen láb. Fölállt. Kiment a konyhába. A konyha viaszosvászon térítőjén egy kis nyesz- lett műanyag szegfű hevert.

A fiú szaladt, a központban volt a klub. Futott a rosszvilá- gítású utcákon, a nagy tócsákat átlós ugrásokkal kerülte ki. Jó kis szél fújt. Nagymesz- sziről hallatszott már, hogy elmögötte van az asszony, de meg se mozdult. Talán köny- nyeit szégyellte felesége előtt, mert öt még soha senki nem látta könnyezni. Szemét a kihűlő ló nyakához szorította, és úgy törölgette könnyeit a szürke szőrében.

Sokáig tartott ez a szótlanság. Aztán fürgén felkelt az öreg, de még mindig nem nézett az asszonyra, csak a bajusza alatt nyögte:

— Ez volt a sorsa,..

— Ez — keseregte az asz- szony, és szipogva folytatta: — Aztán most... most... — kitartott, mert ném tudja jól beszél-e — most mit csináljunk?

Károly bácsi feleségére emelte tekintetét. Mint megriadt, nagy, fekete hernyók, úgy mozdultak félelmetes szemöldökei. Ilyen kérdésre mindig káromkodva szokott válaszolni. Most azonban, mikorra kinyitotta száját, sikerült magába folytani a dühöt, és csak ennyit mondott:

— Mit csináljunk? — meredt maga elé, mintha nagyon gondolkodna a válaszon. Aztán széttárta kezeit, és nyomban le is ejtette őket. — Hát, mit csináljunk?

A felesége nem faggatta. Van azonban valami igazság, hogy a parasztasszonyok a legjobb pszichológusok, mert minden szóból és minden mozdulatból értenek. Hát, ezért nem firtatta tovább. Látta az urában végbemenő elkeseredett harcot, melyet most önmagával kell megvívnia.

I.’ gesz éjszaka nem aludt Károly bácsi. Az jutott eszebe, hogy legszívesebben elköltözne a faluból. De hiába, ehhez már öreg, meg aztán mihez kezdjen?

Reggel, mint az élő halott, úgy tántorgott be a szövetkezet irodájába, és megállt az elnök előtt.

Az elnök nem tudta, mit akar Káröly bácsi, hiszen ki- elégitették. Meg amikor kilépett a csoportból, olyan nagy hanggal ment el, hogy azóta nem is köszönt.

Az öreg megbökte a kalapját, az elnök is biccentett, de nem szóltak. Sokáig néztek egymással farkasszemet.

„Bár, csak ne jöttem volna ide” — gondolta végig Károly bácsi az egész históriát. S a paraszti gőg elhatalmasodott rajta úgy, mint amikor a vásárba ment. De ez csak egy pillanatig tartott, mert a valóság kijózanította.

— Tudom, hogy haragusz- tbk — kezdte. Aztán lesütötte a szemét, nem tudta folytatni. Ilyen erőtlennek még sohasem érezte magát.

— Csak te haragszol — válaszolt az elnök. — Mindenkinek joga van a maga útján járni... Nem bánt ezért senki sem.

Károly bácsi mély lélegzetet vett.

— Igaz, ti nem bántottatok.. Csak a sors.

— Mi bajod a sorssal? — szólt az elnök.

— Ver — és felszakadt belőle a keserves tehetetlenség. — Ver engem... Az utamba áll. Kínoz, érted? A keserves istenit az életnek!

— Beszélj egyenesen! —■' szólt közbe az elnök. — Beállítasz ide, szidod az életet, de nem mondod meg, miért.

— Azért, mert gyenge vagyok.

— A magad akarata szerint lettél az. De, ha már ide jöttél, akkor öntsd ki magadból, mit akarsz, és ne kertelj!

Károly bácsi, mintha fia halálát panaszolta volna el, csak ennyit mondott:

— Megdöglött a ló.

A kkor láttam ismét Károly bácsit, amikor a tsz vontatójának pótkocsijáról leemelték a kivénhedt lovat, és a dögkútba hempergették. Az öreg torkát még egyszer megszorította a keserűség, amikor a tetem tompa huppanással a kút fenekére ért. Aztán mintha egyszeriben megszűnt volna a fájdalma, önmagával is megérteibe, hogy öreg volt már az a ló. Aztán leöntötte a tetemet frissen oltott, bugybor- gó, fehér mésszel.

VINCE GYÖRGY:

Károly bácsi lova

: 4 vonaton találkoztam Ká: roly bácsival. Azt mond! ta: megy lovat venni. Mert volt ! két lova is az öregnek, csak- ; hogy amikor belépett a tsz- : be, beadta őket.

; — Pedig — oktatott — jó ló

j nélkül nem lehet dolgozni. A

< dologidő meg egyre jobban kö< zeledik. Olyan gyorsan kitava- ; szodik, hogy észre sem vesz- ; szűk. Meg aztán most újra kez< dek. — Húzta ki magát. — Is- ! mét a magamén. Tudod, fiam,

< újra én leszek a gazda... Az ; enyémen, a magam gazdája.

■ Károly bácsi minden szavá- í ban és pillantásában szemre- ; hányás volt. A vonat döcögött.

• Keveset beszélt. S amikor be- : szélt, a szavakat tagolva ej- : tette. Olyan volt az ábrázata,

: mint az égen a sok tavaszi fel- í hő és a nap. Elborult, aztán : kitisztult, majd újra jöttek a : felhők, és megint győzött a : nap.

: Szótlanul figyeltem. Keres- : tem azt a kimondhatatlan és : megfoghatatlan valamit. Mert ; arcának bőre alatt lappangott \ — mint egy kezdődő betegség | — a bizalmatlanság. Minden : pillantásával ezt kérdezte: í „Hogyan kezdjem, mit csinál- ; jak, hogy lesz jobb?” i Nem akartam megzavarni | beszédemmel. No meg minden | ember többé-kevésbé maga I irányítja sorsát. Ugyanakkor \ éreztem, hogy szólni kellene.

; Vállon kellene ragadni, mert i úgy rohan, mint az oktalan : gyermek. S ha elesik megint,

; mást okol... Hogy „láttátok, i mit teszek, miért nem szólta- i tok”.

i Nem avatkoztam a dolgába.

; Kis idő után ő kezdte újra a i beszélgetést.

; — Mit csinálsz a városban?

i — Körülnézek — feleltem.

Aztán hirtelen felötlött ben- ; nem.

i — Tudja mit, Károly bá- \ tyám?

; — Na, fiam — nézett mere■ ven.

: — Elmegyek magával, megj nézem, milyen lovat vesz.

: — Az jó lesz — biccentett

: fejével. — De értesz-e a ló- í hoz? Mert a ló csak akkor ér ; valamit, ha jó dolgos meg szép : is, mint a menyecske. Mert a : menyecske is csak úgy jó... i Szóval, ha takaros. Persze, le- ! gyen fiatal is, meg ne is legyen ; kehes, mert volt egyszer egy : kehes lovam, aztán. ..

: Addig mesélte Károly bácsi ; a kehes lovat, amíg megérkez- j tünk. Az állomás forgatagában ! úgy lépkedett, mjpt aki na- \ gyón siet, mintha gyorsan túl ! akarna esni életének egy nagy

W////W///////////////////////////////////

$

kezdték a zenét. A kövezett J járdán imbolyogva futott a 5 fiú, nagyokat dobbantott, hogy $ kikerüljön egy-egy elbámész- $ kodó felnőttet. í

S

Benn a teremben zúgott a ^ zene. Egy beatzenekar nyúzta^ a hangszereket, a gitár vijjo-J gott, mint egy öreg madár. J Olyan hanigerösítőket állítottak J be, hogy a székek is recsegtek!; a zenétől. A dorogi helyi ze-$ nekar jött át estére. Nagy ha-$ jú, falusias arcú fiúk kedves $ arccal üvöltöttek egy angol $ szöveget. A teremben vagy öt- 5 vénén ringatóztak lesütött 5 szemmel, egymáshoz bújva, 5 mint kis állatok. Szőröstül-bő- 5 röstül egymáshoz szorultak, J mintha félnének. Lengtek.! Nagy pára lebegett a terem- J ben. A fiú egy kislányhoz sza- 5 ladt. Odabújt.

— Már azt hittem, nem $

jössz. $

— Mért ne jönnék?

— Hogy nem engednek- vagy ;

valami -i- odaszorította a fiú J arcához az arcát, halkan ring- J tak. Szívták magukba az ordí- 5 tó hanganyagot. 5

— Te — súgta oda a fiú —, $ mit gondolsz, kik hordanak; kockás sapkát? Nem a sofő-5 rök?

— Ahá, lehet. Hagyj most, •!

hallgassuk a zenét Hát nem J érzed? 1 J

A fiú könnyen a lány mellé- ^ hez ért.

— Na. Ne bánts.

— Dehogy bántlak. Csak $

foglak. — Behúnyták a szemű-; két. !