Pest Megyi Hírlap, 1971. június (15. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-01 / 127. szám
«s» megír* '^CtrSaD 1971. JŰNTUS 1., KEDD FUVAROS! SZÍNHÁZI ESTÉK Svejk a hátországban Jaroslav Haseknek már régóta klasszikussá nőtt és rendkívül népszerű Svejkje most újabb metamorfózisához érkezett. Talán a legsajátosabbhoz. .Mindenesetre merész vállalkozás' volt az ismert regényhőst legjellemzőbben megelevenítő Bártan-feldolgozás és Brecht újabb magaslatokba emelő adaptációja után (hogy csak a két legjellemzőbbet említsem) zenés színpadra állítani a derék katonát. A budapesti József Attila Színház évadzáró bemutatója produkálta ezt az első pillanatra meghökkentőnek tűnő vállalkozást. Mert igaz ugyan, hogy Hasek mulatságos figurát rajzolt meg Svejkjében, akinek színpadi megjelenése sem nélkülözheti a nevettető elemeket — no, de azért ez a szatirikus korrajz mégsem látszik musicaltémának. Legalábbis azt hinné az ember, s ha e meggyőződését nem is kell teljes mértékben feladnia, mégis már e beszámoló elején megállapíthatjuk, hogy letagadhatatlan a vállalkozás csaknem kirobbanó sikere. Mindenekelőtt a feldolgozás érdeme e siker. A színpadot, úgy látszik, nemcsak színészként oly jól ismerő Bodrogi Gyula ugyanis a regényóriás első kötetet, a hátországban játszódó cselekménysort ragadta meg, és a figurákat, epizódokat tömörítve, összevonva, csoportosítva a három felvonással három csomópontot ragadott meg: Svejk küszködéseit a monarchia rendőri és egyéb hatóságaival az I. világháború kitörésének időszakában, valamint Katz tábori lelkész és Lukas főhadnagy körül bonyolódó eseményeket. A pergő jelenetsorok valóban kiválóan karikírozzák a kor jellegzetes alakjait, sőt ironikus, szatirikus vonásokkal, híven festik fel magát a korszakot is, benne a csetlő-botló, a körülötte zajló életből mitsem értő kisemberrel, Svejkkel. A színpadi légkör és szellem azonos tehát a hasekivel, de ebben a túlságosan megrázkódtató musicales átalakulásban maga a főhős valahol elvesztette poetikus melegségét, eredeti bölcs humorát, mélyebb, igazabb színeit. A címszereplő — és abban valóban remeklő — Bodrogi ugyan sok mindent igyekezett helyrehozni, amire a feldolgozó Bodrogi nem volt eléggé képes, de ezen a ponton mégiscsalt adósunk maradt. Ez egyébként mondhatni az egyetlen — bár semmiképpen sem elhanyagolható — hibája a mostani változatnak. Keressük és hiányoljuk azt a bölcs bolond, sajnálatra és szeretetre méltó Svejket, akit annak idején a kötet lapjain s egyik-másik feldolgozásban megismertünk. De az is igaz, hogy ez szinte csak az előadás vége felé jut valójában eszünkbe. Mert közben kitűnően mulatunk a frissen sorjázó epizódok láncolatán, a filmszerű vágások frappáns sorozatával sodró előadáson. A rendező Kerényi Imrénél méltó, jó kezekbe került á darab, mozgalmasan gyorsan váltó jelenetek. a szatírára, nyersebb humorra. élesebb gondolatokra egyaránt megfelelően exponáló előadás dicséri értő, ötletes munkáját. A színpadkép (a jelmezeket is tervező Makai Péter elgondolása) is hatásosan segíti ebben, és egyúttal az egész játéknak valami commedia del’aríe-szerű, mutatványos hangulatot kölcsönöz, amikor mindvégig cirkuszi sátorponyva alatt játszatja a szereplőket, s gyorsan mozgatható díszletelemekkel jelzi az újabb és újabb színhelyeket. Ezt a sátorponyva keretet némileg jelképesnek is felfoghatjuk: cirkuszi világ elevenedik meg előttünk a ferénc- jóslcás görbetükörben. (A berlini világhírű Brecht-színpa- don láttam hasonlóan cirkuszi sátorponyva keretben játszatni az Állítsátok meg Arturo Uit előadását.) A zeneszerző- és dalszövegíró-kettős — Al- dobolyi Nagy György és Szenes Iván — számai nem egyszerűen részei a zenés játéknak, hanem olyan alkotóelemei, amelyek mintegy értelmileg, hangulatilag teljesebbé teszik és a szó szoros értelmében is előreviszik az előadást. A maguk nemében remekek, egyik-másik máris bizonyára elindult a slágerek útján. A címszereplő Bodrogi Gyula látható jókedvvel, egyéni, találó színekkel teremti újjá a maga álmodta figurát. Hálás szerep Katz feldkurát úr alakja. Horváth Gyula hiva- tásszeretetét dicséri, hogy miközben semmit sem hagyott el a szerep hálás lehetőségeiből, mégsem az olcsó hatások irányába vitte, hanem megragadó jellemábrázolással azt a közeget igyekezett felmutatni, amely Katzot öelíriumos jel- lemtelenné torzította. Korrekt alakítás Fülöp Zsigmondé (Lukas főhadnagy). Ügyesen megragadott, ízlésesen pikáns epizód Voii Ágié (a férjétől Lukashoz szökött fiatalasz- szony), s kedves Pálos Zsuzsa narrátor klaunja és grófnője a sok szereplőt valóban mozgalmasan felvonultató előadásban. Végül is mindent egybevetve: ez a haseki—bodrogi Svejk helyenként kissé ugyan ellaposodó és határozottabb dramaturgiát igénylő, mégis ösz- szességében nagyon szórakoztató, kellemes, friss — és a maga műfajában nem is minden tanulság nélküli — mulatság. Lőkös Zoltán „A költészet: révület” Robert Graves dedikál Mintha több hetes mulasztását akarná pótolni a természet: órák óta zuhog az eső. A Pen Clubban kicsit feszült a légkör: yajon, eljön-e, ilyen időben? Végtére is hetvenhat éves, vigyáznia kell magára... Hirtelen kitárult az ajtó, s belép egy csaknem kétméteres, szálfaegyenes öregember. Ujjaival végigszántja gubancos ősz haját, mosolyogva viszonozza az üdvözléseket. Sok az ismerőse: két éven belül, harmadszor jár Magyarországon. Három ország A barokk asztalka valósággal eltörpült mellette, amikor feláll és beszélni kezd. Egyenest a lényegre tér. A lényeg pedig: a költészet. — Meggyőződésem szerint, Európában három olyan ország van. ahol a költő neve becsben áll, ahol nem űznek gúnyt belőle: Írország, Wales és Magyarország. Nekem elhi- hetik: származásomra nézve ír vagyok, Wales a második hazám, Magyarország pedig mindig szerencsét hozott nekem ... Az öregember neve Robert Graves. Apja Alfred Percival Graves ír folklorista és néprajzkutató, anyja német: a híres müncheni orvosprofesz- szor, von Ranke leánya. Foglalkozására nézve: angol író, költő, történész, esszéista. Munkásságát antimilitarizmus és haladó beállítottság jellemzi. Több mint hatvan kötet szerzője, hétszer adták ki ösz- szegyűjtött verseit. Elsősorban költőnek vallja magát Prózai műveit, amelyeknek világhírét köszönheti, „pot-boiler”-eknek, anyagi haszonért írott csekélyebb irodalmi értékű műveknek tekinti. — Miért írt prózát mégis? Nevet a kérdésen: — Nyolc gyermekem van, valamiből el kellett tartanom őket Szerencse és tragédia Szemüvegét az asztalra teszi, papír nélkül, szabadon beszél: — A magyar költők nagy szerencséje és nagy tragédiája, hogy nyelvük és mitológiájuk teljesen elüt más népekétől. Ezért van az, hogy az idegen ajkúak képtelenek a magyar költői nyelvet tökéletesen meghódítani. Ha valaki, ő bizonyára megpróbálta, hiszen angolul, írül, skótul, welsziül, spanyolul, katalánul beszél. Barátjával, a magyar származású Alexander henarddál latin nyelven levelezett ismeretségük kezdetén. Az ifjú Kodállyal kötött isme- rettsége, Devecseri Gáborral szövődött barátsága keltette fel érdeklődését nyelvünk, zenekultúránk, irodalmunk iránt. Néhány Kodály-dalt, katonanótát, toborzót le is fordított angolra, csak úgy, kedvtelésből. — Nem hiszik? — pillant szét mosolyogva a teremben, és váratlanul énekelni kezd: „Magasan repül a daru, szépen szól.” Angolul énekel, saját fordításban, híven raSZOKOLYENDRE: Riport a riportról (1.) Hogy terem az újságíró? Egy emberöltővel ezelőtt a felsőoktatási intézetek közül egyedül a tánciskolában nem volt vizsgadíj. Azaz a hölgyek, kicsik avagy nagyok mind fizettek ellenben, hogy elég táncosuk legyen, az urak, azok nem. Következésképpen az a 13 esztendős ifjú úr, aki 1920 végén én voltam, több táncintézet minden vizsgáján pontosan megjelent és kiváló eredménnyel megfelelt, az egyetemi vizsgadíjat pedig, miután az első félév végén atyja kezéből felvette, rögtön sokkal fontosabb célokra fordította, ami aztán a második félév vége felé, 1921 tavaszán kiderült. Nem szeretnék mindjárt emlékirataim első soraiban szánalmat kelteni magam iránt és ezért inkább szó se essék a következményekről. Végtére az olvasónak van fantáziája. Annyit mégsem hallgathatok el, hogy apám hosszú szárú pipát szívott és a történtek után azért is gyakran kivette szájából a csutorát, hogy kemény szavakkal megtudakolja, mi akarok hát lenni tulajdonképpen? De ezt magam sem tudtam. Szakadatlan érdeklődése határozottan kellemetlen volt. Végül is, hogy visszabosszantsam, közöltem vele, újságíró akarok lenni és semmi má6 foglalkozás nem érdekeL Végzetes beszélgetésünk vagy inkább szóváltásunk május elsején kezdődött és hetekig eltartott. Rossz véleménye volt a .,bohém” újságírókról, makacsul ellenezte pályaválasztásomat. én meg, bár fogalmam sem volt róla, hogyan kell elkezdeni az újságíróságot, dacosan kitartottam. Kívül-belül hasonlítottunk egy- - másra, konokok is egyformán voltunk. Végül anyám kérlelésére engedett, jó összeköttetései voltak, keresett és talált is protekciót Az Üj- ság főszerkesztőjéhez, dr. Ágai Bélához. Május 31-én, pontosan négy órakor ott vagyok Az Újság szerkesztőségében a Rákóczi út 54. szám alatt. Most a Népszavát írják ugyanott. Ágai azonnal fogad. — Szamosi úr mellé osztom be. Holnap, június elsején belép. Egy hónapi próbaidőre felveszem. Nekem aztán délutántól éjfélig más dolgom nincs, csak óránként felhívom a mentőket, a tűzoltókat és a főkapitányság központi ügyeletét. Rövid sorokat írok öngyilkosokról, villamos gázolásokról, kéménytüzek- rőL ★ Már két hete járok be a szerkesztőségbe és naponta négy-öt napihírt is leadok. Éppen ez az apró munka az oka, hogy nem tartom magamat még mindig igazi újságírónak. Csak évtizedek múlva jöttem rá, mennyire fontos zsurnaliszta munka a napihír, és aki nem tudja megfogalmazni röviden, akármilyen kitűnő stiliszta máskülönben, az mégsem jó újságíró. Akkor azonban újságíró- dedós koromban szörnyen bánt, hogy semmiféle hosszabb lélegzetű művem nem jelent még meg. Aztán egy nap hívat a főszerkesztő. — Olvasta Az Estben, amit egy Koroda nevű költő a Petőfi Társaság ülésén mondott? Nos, keresse meg ezt a költőt és tudja meg tőle, honnan veszi, hogy negyvenezer drámaíró van Magyarországon. — Igenis — feleltem, de vesztemre megkérdezem még: — Ugyan hol találom? — Azt magának kell tudnia, maga a riporter — válaszolja szigorú hangon, szemében pedig mintha gúny villanna fed. Ebből is rájövök, most kerül sor próbatételemre. Délután öt óra tájt ugyan honnan, kitől tudom meg, hol találom Koroda Pált? De a jó Szamosi Armand megsegít: — Menjen le az Emkébe, a telefonfülke mellett egy kis asztalon ott van a Budapesti Cím- és Lakjegyzék utolsó kiadása. Igaz, még tizennégyben, a háború előtt jelent meg, hiányzik is belőle sok oldal, mégis, hátha szerencséje lesz. Koroda Pál civilben postaigazgató, különben, és az ilyen ember nem sokszor költözködik. Szaladok az Emke kávéházba és a keresett címet nyomban, sőt Korodat is régi lakásán, a Bajza utcában, megtalálom. Másnap, június 14-én a harmadik oldalon megjelenik első hosszabb írásom. Koroda a Petőfi Társaságban kifejtette, hogy a Nemzeti Színház Bemard Shaw kétesértékű darabjai miatt utasítja vissza a magyar drámaírókat, akik negyvenezren hiába ostromolják kapuját. — Persze ez a szám költői túlzás — mondja nekem Koroda; aztán erősen bírálja Ambrus Zoltánt, a Nemzeti Színház igazgatóját. — Lehet, hogy az ön darabját is visszautasította? — kérdezem. — Nem. A darabomat Császár Elemér barátomnak adtam át és neki nagyon tetszett, de Ambrusnak be sem nyújtanám. Neki jó magyar darab nem kell. Mindezt megírom, megjelenik, de ezután is félve lépek be a szerkesztőség ajtaján, ma dobnak ki — mondogatom magamban. Hiába, én ifjan is depressziós voltam már. Aztán eljön július elseje. Mindenki pénzt számol, a fizetését Én meg lapulok és nagyon halkan telefonálok a mentőknek, tűzoltóknak: „Halló, kérem, történt-e valami?” Már hogyne történt volna — mással. Velem azonban? Engem észre se vesz senki, lejárt a próbahónap, nem tudom, mi lesz velem. Ötödikén aztán a tágas szobába, ahol hét íróasztal egyike mellett jelölték ki a helyemet, belép egy kövérkés úriember. Látásból már ismerem, még a nevét is tudom, Szerdahelyinek hívják és igazgatóhelyettesi címmel a kiadóhivatal főpénztárosa. Szóval, belép a szobába es jó hangosan megkérdezi: — Itt van a Szakoly úr? Szívem összeszorul, ez az ember rúg most ki. Holtsápadtan ülőit, meg sem mukkanok. Valaki rám mutat. — Az isten áldja meg — szólal meg a főpénztáros —, jöjjön már, vegye fel a fizetését! Maga miatt nem tudom a múlt hónapot lezárni. Megyek is mindjárt vele az első emeletre, a kiadóba. A lépcső karfájába szeretném verni a fejem, öt nappal önkényesen meghosszabbítottam próbaidőmet és féltem, féltem — alaptalanuL öt százkoronást szedek ki a borítékból, annyi az első fizetésem. Örömömben rohanok ki az utcára, a sarkon átvágva a Körút másik oldalára. Az Emke mellett úridivatüzlet, ez idő szerint, azt hiszem, mértékutáni szabóság van a helyén. Kirakatában már hetek óta kacérkodom a sok szép nyakkendővel. Most is ott pompáznak. Belépek az üzletbe, kiraknak elém a pultra egy halom valódi selyemnyakkendőt, mindegyik nagyon tetszik, nehéz a választás. Napról napra romlik a pénz, ma darabja 250 koronába kerül. Veszek hát mindjárt kettőt. Vagyis öt percen belül elköltőm az egész fizetésemet, ami nemcsak könnyekrfűség. Abban az időben már nagyon szűkösen élünk otthon, legalább valamit igazán hazaadhattam volna. Szégyenlem még most is. Akkor is eszembe jut azonban ez a nyakkendővásár, valahányszor hallom, hogy a mai öregek, egyesek ennél enyhébb vagy akár súlyosabb léhasága miatt szapulják, súlyosan elmarasztalják az egész mai fiatalságot. Persze, nem minden idős ember volt egykor első fizetését elté- kozló ifjú újságíró, de mindenki volt egyszer fiatal. Ugyan már, ne idealizáljuk a saját múltunkat! (Következik: Az öreg hölgy a Nagydiófa utcából.) gaszkodva az eredeti szöveghez. — Az igazi költészet révületben születik — folytatja, most már prózában. — Nem véletlen, hogy a költészet szó görög eredetije, a poézis, azt jelenti: valami rendkívüli dolog történik. Ez a rendkívüli dolog a révület élménye, oiyan, a zenével rokon rituális átélés, amit a prózai alkotó tevékenysége sosem képes nyújtani. Emlékezzenek: Homérosz lantkísérettel, maga adta elő verseit... Graves és a révület? Tűz és víz? Ha ő mondja, elhiszem, pedig nehéz. Nehéz elképzelni erről a szálfaegyenes emberről. aki naponta sziklaszirtről ugrik fejest a Földközi- tengerbe, aki diófára mászik deyai kertjében, akivel senki sem tud lépést tartani hegynek felfelé, aki magyar katonanótákkal szórakozik mosogatás közben, aki barkácsol, akinek bukói ikus életmódjában nap mint nap zajos vendégsereg osztozik Mallorca szigetén, nehéz elképzelni őt, amint rituális révületben verset ír. Pedig ezt teszi. Mindennap, immár negyven esztendeje... Egy pipe-line Amikor híre ment, hogy hétfőn délután a Blaha Lujza téri könyvsátorban dedikál, a Rókus Kórházig ért a sor. — Hiszen ez egy pipe-line! — olajvezeték — kiáltott fel komikus kétségbeeséssel, amikor megérkezett. Nem is vesztegette az időt, asztalhoz ült, és írni kezdett: Először ezt: With best wishes, Robert Graves, 1971. (Legjobb kívánságokkal ...) Aztán, ahogy a sor egyre nőtt, rövidített a szövegen: már csak a nevét írta be az elé tartott könyvekbe. — Mi a véleménye az írók és olvasók találkozásáról? A kérdésre felém fordult, nevetett: — Jókor kérdezi: görcsöt kap a kezem. — Melyik a legkedvesebb prózai műve? — Itt hiába keresem, úgy látszik, magyarul nem adták ki: The White Godess. (A Fehér Istennő.) A kelta őshittel és az óír kultúrtörténettel foglalkoztam benne. — Mit üzen azoknak, akikre most nem kerülhet sor a dedikálásban? — Jövőre visszajövök! Ny. É.
