Pest Megyi Hírlap, 1971. május (15. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-30 / 126. szám
1971. MÁJUS 30., VASÄRNAP 9 MŰHELYSAROK Baráth Lajos: A BICEGŐ (Foto: Urban) Rendkívüli könyvhónap 1> ekettyésnek mindmáig ** nem tudom a rendes nevét, azt sem, hogy miért éppen ezt a fura gúnynevet kapta. Valójában nem csúnya megszólítás ez, igazi névnek is elvállalhatná sok ember. Tahó nevű is dolgozott velünk egy műszakon, s ő is megfelelőnek tartotta a nevét. Rekettyés nem. Es ebben kiadós része volt Jónás Ferinek, aki örökösen . kitalált valami tréfát Rekety- 2 tyés kárára. Egyszer patkányt í fogott és milszekunra kötöt- ^ te. Rekettyés, amikor meglát- ^ ta a szerencsétlen állatot a ^ sínpár közepén tehetetlenked- ^ ni. vigyori képpen indult íe- í léje. '• — Gyere csak, szentecs^ kém, gyere! — sziszegte. — j Te etted meg a finom kis £ szalonnámat? J Megy a patkányhoz, mar- £ kában egy széndarabbal. Jó- nás meg ott les a sarok- \ stompnál, a drót másik végét 2 szorongatva. Amint meglen- dűlt Rekettyés keze, elrántot- ^ ta a már-már alig mozgó pá- ^ rát. í ' — Ugrálsz, bitang? — ká- I romokodott Rekettyés és új : széndarabot keresett. Mert : ahhoz nem volt bátorsága, < hogy a markával megfogja az j állatot. Talán éppen az undo- ! rító kinézése miatt. Meg nem ! is jó a megvadult patkányhoz : csupasz kézzel nyúlni. ; Mikor már harmadszor té- ! vesztett célt Rekettyés dobá- ; sa, előbújt Jónás; cigány ké- ! pén ördögi vigyor, és csak ; miután megállt a nagy darab > ember előtt, kezdet el haho- ! tázni. Visszhangzott a neveté- ! se a vágatban.- — Még egy döglött pat: kánnyal se bírsz? — kérdezte, ! s ujjaival a megbávult ember ; szeme közé mutatott. — Bo- : londos vagy, Rekettyés! ; Hát ez, ez a ,3olondos \ vagy, Rekettyés” fájt a leg- ! jobban a kuplisnak. ! — Egyszer el vihetne a sá; tán! — morogta a kuplis; be- ; hemót termetét egy otrombán ! nagy fej tetézte be. Olyan ; durbinos orra volt, és olyan \ hatalmas és kerek, ugyanak- \ kor bamba tekintetű saem- ; párja, hogy szinte az ábráza- ! tára, a mozdulataira — egy- ! szóval az eeész emberi lénv— Hahaha — inondta gúnyosan a kulturális főellenör és pókháló vonalait rajzolta a könyvtár- szoba állott levegőjébe. — Ez az üdülő híres arról, hogy itt még újságot se olvasnak. Itten csak a 1kártya járja. — Változnak az idők — mondtam nyugodtan. — Tessék csak megfigyelni, hogy mi lesz mindjárt. Pontosan négy óra nulla perckor kitártam az ajtót és izgatott tömeg sodort félre. — Könyvet akarunk! — kiabálták. — Hamar! Hamar! A helyzet magaslatára emelkedtem. — Először is tessék sorbaállrú. Meglepő gyorsasággal rendeződtek egymás mögé a könyv barátai. Libasoruk vége valahol az erdőben végződött. — Tessék parancsolni — fordultam Tarokk Döme pénzügyi előadó felé. — Műszakit? Verset? Regényt? Novellát? — Ebből is, abból is — mondta kissé bizonytalanul Tarokk kartárs és csakhamar felpakolva távozott. öklök hadonásztak náthás orrom alatt és öblös hangok követelték Spenót Ignác összes verseit és Dugóhúzó Márta háborús naplóját. Cigaretta Imre ógörög nyelvtana éppúgy közkincs lett, mint Törpe Manó szexuáletikája. A főellenör csak nézett, nézett, aztán fanyarul gratulált. Hiába marasztaltam, előhívatta kocsiját és oly vidékre távozott, hol kiabálni lehet, gorombás- kodni, kioktatni. Nálam bizony mind ez teljességgel lehetetlen. \ A kiürült könyvtárt ragyogó szemekkel hagytam el és derűsen vegyültem ügyfeleim viharos tömegébe, mely egy megszeppent kisfiút folyt körül, bizonyos Rugó Adámkát, aki dacosan meredt föl a felháborodott olvasókra. — Vallj! — kiabálre volt írva a háromkerekű- ség. Jónás pedig nevetett, nevetett és bakugrásokkal jött a gépház elé, ahol a füstrevárók szalonnáztak. Csuklójára rátekerve a milszekund, a végén a patkány, már mozdulni sem tudott, csak pislogott még olykor a gonoszkodó emberekre. — Láttátok? Láttátok? Rekettyés egy döglött patkánynyal se bírt. Megijedt tőle, bizonyisten, megijedt! Rekettyés meg, hogy a rosz- szat még rosszabbat ne tetéz- zé, szótlanul kullogott Jónás után. — Ki á zisten látta, hogy drótra fűzték? — kérdezte gyámoltalanul. — Setét van, oszt nem lát á zember... Mert ígv beszélt ez a Rekettyés. „Á zember!” „Oszt!” meg hasonlóan. Hiába oktattuk, magyaráztuk neki; ilyenkor elszégyellte magát és visszahúzódott. Nem akart? Vagy nem is tudott tanulni a szóból ez az ember? Ki tudja! A nnyit tudtunk róla csak, hogy az ötvenes évek elején jött fel a városba, a bányához. Már akkor sem volt egészséges a szelleme, de azért munkát talált magának. Később meg, hogy a bolondsága nyilvánvalóvá vált, az akna magáénak vallotta. Meg nem váltak volna tőle semmi pénzért, mégha egy keresztbe-szalmát nem tesz, akkor sem. De hát Rekettyés szorgalmas ember volt. A bányamester, vagy az aknászok nem mondhattak neki olyant, amit meg ne tett volna, és hogy tisztességes szenelőcsa- pathoz nem került, az azért volt, mert a vájárok tartózkodtak tőle: „Három kerékkel a csille is osak biceg. Ki tudja’, hogy mikor borul fel? Én vállaljam a felélösséget?” — így aztán senki nem fogadta párjául Rekettyést. p gy fizetési napon (éjsza- *' kások voltunk) az üzemi iroda előtt várakoztunk. Vicceket meséltek, meg számolgatták az emberek, Rekettyés elhúzódva várt a sorára. Soha nem szeretett tolakodni. Kivárta, amíg mindenisi a pénzéhez jut, ő csak azután állt az ablak elé és nyújtotta a tenyerét. A pénztárosnő szép lány volt, mindenkinek megakadt a szeme rajta. Rekety- tyés is szívesen nézegette. Ki tudja, hogy ilyenkor a belsejében milyen húrok pendültek meg? Ki tudja, hogy a szép nő láttán nem saj dult-e bele egy-egy igazi gondolat a valóságos életéről: a szerencsétlen kelekótyaságáról, a kitaszítottságáról, a magányosságáról? Mert ha igaz, akkor a féleszűeknek is akad józan, tiszta percük. Amikor felmérik önnön szerencsétlenségüket, és talán ebbe zavarodnak bele. Igjr zuhannak vissza abba a feneketlen zsákba, melyből újra csak nagyon hosszú idő múltán bukkannak elő a végzetes tisztaságba. Bonyolult dolog ez, nem lehet tudni bizonyosat. Mint ahogyan dehogy tudta ez á Rekettyés, hogy a pénztároslány, aki fizette a bérét, csak emberi részvétből mond neki szépeket? — Maga aztán helyre fiú! — mondta neki olykor. — Ha este meghívna egy vacsorára, valamelyik előkelő vendéglőbe, bizony örömmel elmennék magával. Rekettyésnek azonban a bolondságánál csak a félszeg- sége volt nagyobb. így erre a kudarcára soha nem került sor. Amikor szépeket hallott magáról, akkor vigyorgott, dünnyögött, bele is pirult, de nem hitt. Megszámolta a pénzét és már indult is haza, a szállására. — Te, Rekettyés! Fogadni mernék, hogy te szerelmes vagy ebbe a lányba! — állt eléje egy ilyen alkalommal Jónás. Rekettyés vigyorgott. — Nem mered bevallani? — Békén hagyhatnál már — mondta a másik rekedtes hangon. — Akkor minek hordod ma* gadnál a fényképét? ta Fejöszék Vladimir főkönyvelő. —i Ha vallasz, Jcapsz öt forintot! Megvető hallgatás volt a válasz. — Tízet! — zokogta Vladimir. — Hoci — mondta Adámka és zsebre- gyűrve a bankót, emígy beszélt. — Téves a tisztelt üdülők azon információja. miszerint én ezen intézmény három pakli magyarkártyáját a könyvek lapjai közé rejtettem. Férfiasán bevallom, hogy a kártyapaklik már dél óta a helyükön vannak. Alá- szolgája bácsik és nénik! Hát így lettem én példakép. Darázs Endre — En? Méghogy én? — röstelkedeti. — Megvetted a sarki fényképésztől. Fizettél érte vagy egy százast. Csakhogy hozzájuss! Mert a fénykép valóban ott lapult már Rekettyés zsebében. Hogy ott volt, arról Jónás gondoskodott. — Nem igaz? — kacagott Jónás. — Hát ez mi? Mikor előkerült a fénykép, a pénztároslány kiabált és veszekedett. — Nem szégyelli magát? Az én fényképemmel dicsekszik? Mindenki nevetett. Rekety- tyés pedig dühödt pillantással méregette Jónást és a pénztároslányt. Még tiltakozni, mentegetőzni sem mert. A helyzetét már nem lehetett tisztázni. — Te szamár! Te patkány- vadász! — kacagott gúnyosan Jónás. — Hát ilyesmire vetemedsz? Tisztességes lányok fényképével dicsekszel? Rekettyés tűrte, tűrte a sértegetést, nagy busa feje égett a szégyentől, körmét piszkálta s talán arra várt, hogy menten összeomlik. Aztán elpattant benne valami. Egy hirtelen mozdulattal átnyalábol- ta Jónást és megindult vele a műhelyudvar irányába, oda, ahol a rossz, bicegős csilléket javítják. J ónás tehetetlenül csapkodott öklivel, ám az erős kar vasabroncsként fogta ösz- sze testét a lábával, kezével, mellkasával. — Megöllek! — kiabálta Jónás pulykamérgesen. — Magöllek! — Belefojtja a vízbe ez a kelekótya! — morogták többen. Rekettyés pedig, mint akit egy bosszúálló szellem szállott mqg, vitte, vitte és beleejtette égy vízzel teli csillébe. Kétszer, háromszor a víz alá nyomta. J ónás, amikor kiszabadult, újra meg újra neki akart rontani Rekettyésnek. Már a kését is kivette, megtörölte nadrágja szárában. Egyszerre fázott és égett a szégyenletes dühtől. Ügy vicsorgott, mint egy megtépázott farkaskölök. — Megölöm! Kettéhasítom! — Mondtam neked, hogy a végén megjárod! — figyelmeztette Novák. — De te nem hallgattál a jó szóra. Most aztán nyughass! A pénztároskislány bezárta az elfüggönyözött ablakot, s talán egy keskeny kis résen át lesett ki a tülekedőkre. Semmi más ezen a napon nem történt. Másnap is csak any- nyi, hogy Jónás nem jött műszakba. Negyedik napon tudtuk meg, hogy kikérte a munkakönyvét és elutazott. A következő két fizetésen Rekety- tyés még türelmesebben várt a sorára. Mintha megfogyatkozott volna hatalmas feje, és sápadt volt. Sokan úgy mondják, a bíztató szót leste annak a lánynak az ajkáról. A bolondító, bíztató szavakat. Csak a szeme parázslóit, amint reszkető kezét kinyújtotta a bérért. Nehézkes betűkkel leírta nevét a bérjegyzékre. Több ezután nem történt vele. Még annyi, hogy az egyik fizetés után véle sem találkoztunk. Mondják, hazament a falujába, ahol egy portát és egy kicsiny házat örökölt. Találkoztak is vele a nagy árvíz idején. Megöregedett, megroppant. Hívták vissza a bányába. — Ott dolgozik még az a lány... ? — kérdezte. — Az, aki az ablaknál állt, amikor pénzt osztottak __ S a mikor megtudta, hogy annak a lánynak már híre- nyoma sincs, akkor azt felelte a hívó szóra: — Ugyan bizony, minek mennék én oda... ? S ha pontosan figyelték meg ennek az embernek az arcát a hírhozók, akkor ugyanúgy égett a szeme, mint amikor türelmesen várt a sorára. S talán egy pillanatra egészségesen lépkedett a gondolata is. Hogy aztán újra belezuhanjon a bicegő végtelenbe, az 6 igazi világába. — Magának meg az Olümposzról, ahol gondolatban már ; biztosan Cézanne meg Gauguin vállát veregette. Pedig csak- í emberek voltunk mind a ketten. Emberek, akik valahonnan 1 elindultak, és valahová el kell jutniuk. Csak éppen, hogy í maga szerencsésebb volt. ' ; — Szerencsésebb? Mi jut eszébe? — Megvallom, magam is elcsodálkoztam, amikor először ! megfogalmaztam igy magamban a dolgot. De higgye el, sok: tekintetben szerencse dolga az ilyen. Mert nézze: dolgoztunk í egész életünkben, becsületesen. Mind a ketten. Azt tettük, : amit feladatul rótt ránk a hivatás, a kialakult helyzet. Maga ; után maradt vagy kétszáz kép. Ma már versengenek értük j a múzeumok. És utánam? Hisz én sem csak adminisztrálás- ; sál, kozmopolitakereséssel foglalkoztam egész életemben. ! Utánam is maradt szerte az országban néhány tucat színház, \ szimfonikus zenekar, múzeum. A legtöbbet baromi munkával \ hoztam létre. A legnehezebb években. És az egyik távoli vá- í ros zenekara, amelyiknek a létéért akkoriban közelharcot É kellett vívnom a feletteseimmel, épp a napokban ért el első ; helyezést egy nemzetközi fesztiválon. * — Gratulálok! J — Köszönöm. Mert remélem: őszintén mondta. Szóval, láthatja: utánam is marad bőven. Csak az a különbség, hogy magának majd mindig hozzámondják az alkotásaihoz a nevét. \ ,N. N. festménye.” Arra meg néhány év múlva a kutya sem \ emlékszik, hogy egy-egy színház létrehozásáért ki szalad- gált hetekig, ki verbuválta össze az első életképes gárdát, ki \ verte ököllel a miniszterhelyettes asztalát, mikor kevés volt ^ a fedezet. És mit gondol: ha évtizedek múlva egy műtörté- í nész leírja a maga szobrát, mint egy tehetséges fiatal szob- í rászművész első remekbe készült alkotását (mert én biztos 2 vagyok benne, hogy a szobor az), talán megemlíti majd a ^ tanulmányában, hogy „A műre X. Y. múzeumigazgató figyelt ^ fel, ő ajánlotta megvételre”. Mit gondol, megteszi? — Nem látszik valószínűnek. | — Na látja. Szerencse is kell az ilyesmihez, hiába. * 1 Már dél körül járhatott az idő, amikor az igazgatóért fel- ^ ment a négyes terembe a gondnok. j Megérkeztek az építészek. Oj traktust építenek a mű- ^ zeumhoz. A mai igényeknek megfelelő, modem, impozáns ^ szárnyat. Két és fél éve van még a nyugdíjig. Addig szeretné ^ tető alá hozni. ^ Lenit az irodájában elmerülve nézegette az eléje tett ^ tervvázlatokat, s míg az egyes termek méreteit, s a tervraj- í zok sarkában feltüntetett anyagszükségletet vizsgálgatta, azon f járt az esze, hogy talán az óegyiptomiak is felváltva csúfolták ^ egymást hol ramszeszistáknak, hol chefrenistáknak, csakhogy ^ ebből nem maradt semmi az utókorra. ^ Ami ránkmaradt: a piramisok. í dóm, hogy meddig fogunk még formalistának tűnni. Tessék megnézni azt a portrét a kiállításon”. — Különben nagyon meg fogja lepni, ha elmondom, hogy azóta Novák a modernizmus apostola lett a festők között? A „maiság”-é, a „kor- szerűség”-é, ahogy ő finoman mondja. — Engem már semmi sem lep meg. Nem látja, micsoda bölcs Buddha-mosolyt faragtak az arcomra? — De, észrevettem. Különben a múltkor épp eljött hozzám. — Novák? — Ö. Kérte, hogy vegyük le a falakról néhány képét. Helyette másokat ajánlott. Az egészen régiek és a legújabbak közül. Megtettem neki. — Hát persze. Maga közismerten önzetlen lélek. De a Novák új képei — amint látom — csakugyan jók. — „Fölényes biztonsággal, virtuozitással vetítik egy-két ecsetvonással a néző elé a modell lelki életének egész bonyolult komplexumát” — ezt írta róluk nemrég egy kritika. És ez így igaz. Az érdemes művész címet nem adják ingyen. — Érdemes művész? Jól felvitte az isten a dolgát. Én annak idején valami hitvány kis dicsérő oklevelet se kaptam. — Maga se panaszkodhatik. A maga képeire meg azt mondják: „európai klasszis”. Különben azt hiszem, ott rontottam el az egészet, mikor nyilvánosság elé vittem a dolgot. Talán nem kellett volna magát egy ankét népes közönsége előtt megcsontosodott formalistának neveznem. :— Hát, nem mondom: ezt nem vettem magától épp baráti tettnek. Meg azt se, hogy mesterségesen leszorította a keresetemet. — De azért, vallja meg: maga se volt ma született bárány. Olyan nagy patáliát csapni egyetlen kép levétele miatt! Engem meg úton-útfélen elmondani ilyen-olyan műveletlen fajankónak. És azután már olyan kijelentéseket tett — nyilvánosan! — amelyek nemcsak engem kompromitáltak, hanem a művelődéspolitikát is. Kénytelen voltam intézkedni. — Nos, és az a finom kis kozmopolita-kampány? — Látja, ebből már igazán ki akartam hagyni magát. Gondoltam: kapott már eleget. Nem kellett volna Novákra hallgatnom. Az mégis belevitt. — Pedig a képeim milyen szépen megférnek most itt a Novákéival. — Igen. Két érdekes egyéniség. Két jelentős alkotó. Pár évtized múlva senki sem fogja tudni, hogy valaha marakodtak. De maga közt meg énközöttem is másképp lett volna minden, ha akkor összeülünk, már ezzel az érett, bölcs mosollyal, amelyet a szobrász az arcára vésett. Ha akkor összeülünk, és nyugodtan, emberileg megbeszélünk mindent. De akkor nem lehetett. Mindkettőnknek nagyon magas polcról kellett volna leszálini hozzá. — Magának abból az öblös hivatali székből, amelyben csak egy lépcsővel élezte magát az atyaisten alatt.
