Pest Megyi Hírlap, 1971. április (15. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-24 / 96. szám

rm Meere» 6 KSCíriap 1971. ÁPRILIS 24.. SZOMBAT ,Rin§ligyár" a tanácsháza udvarán Nótaszóra megy a munka Bikaistállóból — „ringli- gyár”: így hangzik röviden a kartali tanácsháza udvarán le­vő, 70 asszonyt és lányt foglal­koztató kisüzem története. Részletesebben pedig így me­séli el a községi fanács elnöke: — Szövetkezetünk, az Űj Élet Tsz már évek óta nagy gonddal küszködött: nem ju­tott minden igénylőnek vállalt terület. Tavaly aztán megszü­letett az ötlet: itt van ez a ré­gi apaállatistálló évek óta üre^ sen, valami üzemet kellene falai közt létrehozni. Szeren­csénk volt: éppen abban az Időben keresett vidéki telephelyet ringligyűrűk gyártásához a Budapesti Konzervgyár. Rövi­desen megszületett a kooperá­ciós egyezség: a tsz adta a he­lyiséget és a munkaerőt, a gyár pedig a szükséges beren­dezést, a nyersanyagot és a szakembereket. A többit Péter István telep­vezetőtől tudom meg: — Tavaly áprilisban jöttünk ki a törzsgyárból, Brecsók Ru- dolfné csoportvezetővel. Egy hetünk volt az üzem megnyi­tásáig. Azt a hetet sosem fe­lejtjük el: úgy dolgoztunk, mint negyvenötben, a romel­takarítás időszakában. Törme­léket hordtunk, udvart takarí­tottunk, súroltunk, sepertünk, hogy a 23-i „premierre” min­den rendben legyen. Aztán megjöttek az első fecskék: tizenhat jókedvű leány, asszony, s megkezdődött a munka. Ám a jókedvük hamar megcsappant: a hal — bizony — szagos jószág, külö­nösen nagy tételben. A mun­ka is szokatlan volt eleinte: ujjnyi apró szardiniák bőrét kaparni, gerincét kiszedni, a húsukat olajban „hizlalni”, hogy a felesleges só kioldódjék belőle, s kellően felpuhult, „hí­zott” legyen, mielőtt gyűrűbe sodorva, capribogyóval díszít­ve dobozba kerülnek. A kapa­nyélhez, palánta pikírozáshoz szokott kezek eleinte idegen­kedtek a szokatlan szakmai fogásoktól. De Brecsókné kitű­nő tanítómesternek bizonyult: mire betelt a létszám, a fize­tési boríték is szépen megtelt. Végigjárjuk az asztalokat, a gyártás sorrendjében. Az első­nél még ezüstösen csillogó pikkelyt viselnek a szardiniák, az utolsónál már gyűrűbe gömbölyödve, áttetsző olívaolajban várják, hogy rájuk csukódjék a doboz­fedél. ínycsiklandozó látvány. — Aztán szokták-e „meóz- ni” a gyártmányukat, asszo­nyok? Általános nevetés, tiltakozás a válasz: — A világért meg nem en­nénk! Eltelünk a szagával. Mi megcsináljuk, aztán csak egye, aki szereti. A helyiség frissen meszelt falai vakító fehérek. Az abla­kokban művirágcsokrok, bö- szoknyás habszivacsbabák szí­nesednek. — Április 4-e tiszteletére, társadalmi munkában meszel­tek ki az asszonyok — mondja Péter István. — Nyolc asszonyt kértem, hogy segítsen, aztan tizenhatan jöttek. Azt sem tudtam, hol kerítsek annyi vödröt, meszelőt. Május else­jére a KISZ-es lányok tettek felajánlást: lefestik a betonlá­bazatot. Mind a húszán dol­gozni akarnak. Bemegyünk az irodába, fel­jegyezni néhány termelési ada­tot. Alig kezdem írni, hogy az egy évvel ezelőtti napi 500— 600 dobozos termelésről mos­tanáig 4000—4500-ra „futottak fel”, a műhelyből vidám nóta­szó hallatszik be. Parányi zsebrádió szolgáltatja a kísérő­zenét, s harmincnégy torok fújja, szépen, összeszokottan, ízes palóc tájszólásban, hogy látod, édesanyám, látod, édes­anyám, mér’ szültél a világra... Havonta bruttó 70—80 mázsa halat dolgoznak fel, s a hal­húshasznosítás a kezdeti 28— 29 százalékról 33-ra emelke­dett, ez pedig már a felső ha­tár. A nótaszó felerősödik, most az megy, hogy esik eső, de nem azok. — Ügy látszik — konstatá­lom —. már visszatért az asz- szonyok jókedve. — Ó, már az első hónap vé­gére — mondja Brecsókné. — A munkát hamar megszokták, a keresettel pedig elégedettek. — Mennyi a havi átlagkere­setük? — tudakolom a mun­kásnőktől. — Ezerhatszáz — feleli egyi­kük a hátam mögül. — Megvan az ezerhétszáz is — korrigálja valaki. — A ruszlinál meg háromezer körül járt! — A téli hónapokban itt tisztítottuk a ruszlinak való heringet — szól közbe a cso­portvezető. — Most szó van róla, hogy itt fogjuk előkészí­teni a magyar olajos halgyár­táshoz a balatoni halakat. Az is fizetős munka lesz, ha si­kerül. Brecsókné tíz esztendeig dolgozott a Budapesti Kon­zervgyárban. Aszódról járt Budapestre. Ezt a telepet, me­séli nevetve, direkt neki talál­ták ki: amióta idejár három órát nyert naponta. Ennyivel tölthet töb­bet két kisgyermekével. Az üzem rövid idő alatt jó termelési eredményeket tu­dott felmutatni. Bizonyságul hadd említsem csupán a ring- ligyűrű — szardellapaszta­gyártás arányát A kicsontozott halból ugyanis nemcsak ringli készül, az apró hulladékot — megfelelő őrlés, ízesítés után — szardellapasztának dolgoz­zák fel a konzervgyárban. A törzsgyárban a ringli és a paszta aránya 60:40 volt nem sikerült feljebb srófolni. Itt 78:22 az arány — országosan a legjobb! —, de a telepvezető szerint még ezt is lehet javí­tani. Nyíri Éva KÁRÓKATONÁK A Kis-Balatonra nagy csa­patokban térték vissza a vi­dék legfalánkabb halászma­darai, a kárókatonák, vagy más néven kormoránok. Az idei tavaszon körülbelül fél­ezernyi kárókatona foglalta vissza fészkét, és máris rend­kívül nagy vámot szednek a Kis-Balaton általában szegé­nyes halállományából. Na­ponta a testsúlyuknak meg­felelő halmennyiséget, becs­lés szerint összesen körülbelül ezer kilónyi halat fogyaszta­nak. „Nem tudok egy helyben üldögélni... Tanácstagielölt: a nyugdíjas iskolaigazgató n Kell a kesztyű - őszre fordult az idő Ausztráliába is eljutott a pécsi kesztyű. A nagy hírű gyár tavaly harmincezer párat exportált a távoli földrészre. Ez évben ötvenezer páros rendelést kapott, amit jórészt már útnak indítottak. Auszt­ráliában ugyanis őszre fordult az idő, rövidesen szükség le­het a téli kesztyűkre. Ez a körülmény kedvez a pécsi gyárnak, egész éven át egyen­letesebb lehet a termelés. JÖJJÖN A DUNAKESZI HÁZGYÁRBA DOLGOZNI! \ ■ Felveszünk: kőműves, ács, gépkezelő, vasbetonszerelő, asztalos, burkoló, festő-mázoló, lakatos, villanyszerelő és vízszerelő szakmunkásokat, valamint betanított és segédmunkásokat Jelentkezés: a 43. sz. ÁÉV Dunakeszi 3. sz. Házgyárában Kószeghy Ferenc a nevem, nyugdíjas iskolaigazgató va­gyok, s eddig megéltem már 67 esztendőt. Az Ercsihez tar­tozó Sina-telepen tanítottam, onnan mentem hét éve nyug­díjba. Tizennegyedik eszten­deje lakom Érden, a Jegyző utca 77. szám alatt. Hét éve tanácstag vagyok. Az elmúlt ciklusban a 22-es körzetben tevékenykedtem. Most pedig a legnagyobb érdi körzetben, a 23-asban — a Jegyző utca, Bíró utca, Mihály-telep, Ír­nok utca, Orvos utca, Délibáb utca, Ercsi út által határolt részen — egyedüli jelölt vol­nék. Összesen 357 lakos ügyes­bajos dolga tartozik majd rám. Ha most visszatekintek az elmúlt ciklusra, jóleső érzés fog el: történt azért egy s más a körzetünkben, nincs szégyenkeznivalónk. Jelentős szakaszon megépült a vízve­zeték, sok helyütt nem kell már sárban taposni esténként hazafelé, javult a közvilágítás is. Sokat kellett kilincselni azért, hogy az érdi nagyállo­máson vasúti pénztárakat állítsanak fel, hiszen előzőleg a forgalmista adta ki a jegye­ket. Nagy elfoglaltságot jelen­tett ez neki. nem is beszélve az utasok idegeiről. Szeren­csére már ez is a múlté. Az­tán autóbuszjáratot is kap­tunk: az Ikarusok Érd köz­pontja, valamint a gépjavító állomás között viszik az em­bereket. Űj körzetemben, ahol most jelöltek, itt is akad tennivaló bőven. A legfontosabb: gya­logjárót kell építeni az Intéző es a Bíró utcában. És van még egy fájó pontunk: a Pest me­gyei Hírapot — a többi napi­lappal együtt — csak délután 2—3 óra között kapják meg az előfizetők. Ezt a problé­mát a postával közösen sze­retnénk megoldani, hiszen el­lenkező esetben még többen lemondják az újságok előfi­zetését. Mostanában sokan kérdezik tőlem: „Miért gürcölsz any- nyit másakért? Nem volt elég egy életen át? Nyugdíjban vagy, pihenj már!” Ilyenkor mindig csak mosolygok ma­gamban, s ezt válaszolom: „Mit csináljak, nem tudok én egv helyben üldögélni __” Az is kolába sokszor bejárok, gye­rekekkel, nevelőkkel beszélge­tek. Meg aztán hogyan is pi­henhetnék most, hiszen újból megkezdődött a fásítás a Do­bogó-fennsíkon. s arra is moz­gósítani kell az embereket...” F. G. — Űj berendezésekkel, a világszínvonal követelmé­nyeinek megfelelő acélfajtá­kat állítanak elő a diósgyő­ri Lenin Kohászati Művek­ben. Az ilyen anyagokból ké­szült szerszámok élettarta­ma megháromszorozódik. — Megkezdődött a rizs ve­tése és árasztása hazánk leg­északibb részén, a szatmári rizstelepeken, ahol mintegy ezer holdnyi területen ter­melik a vízi gabonát. „Robotorvos“ Pécsett A Pécsi Orvostudományi Egyetem négyszáz ágyas mo­dern klinikai tömbjében ön- álllóan működő különleges — úgynevezett intenzív terápiás — osztályt hoztak létre a kö­zelmúltban. Itt történik a rendkívül súlyos betegek ke­zelése. Az életveszélyes álla­potban levő betegek állandó, éjjel-nappali felügyeletet igé­nyeinek, ezéirt ezt az osztályt a legkorszerűbb technikai esz­közökkel látták el. Ily módon nem szükséges, hogy az orvo­sok, illetve a nővérek állan­dóan a beteg mellett tartóz­kodjanak, ezt a funkciót el­végzi helyettük a „robotor­vos”, az úgynevezett Heilige Servocard betegellenőrző ké­szülék. Ez a berendezés pon­tosan figyeli a beteg állapotá­ban bekövetkező esetleges változásokat é« regisztrálja azokat. így az orvos vissza­menőleg is figyelemmel kísér­heti az eseményeket. Ameny- nyiben pedig a beteg vala­mely életfontosságú funkciója túllépi a kritikus határt, a berendezés vészjelcket ad le, és így az ügyeletes személyzet azonnal beavatkozhat. KRIMI mn (Kertész rajza) A CSOMAG lesz!” És a fia felnőtt, hamar megnősült — és semmi sem lett úgy, amint remélte. Fia éli a maga életét, és róla teljesen elfeledke­zett. Hát érdemes volt ezért annyit küszköd­ni? Istenem, érdemes volt? Nagy keserűség öntötte el, s egyszerre csak azt vette észre, hogy hullanak a könnyek Megpróbált erőt venni magán, de nem sike­rült. Zsebkendőjével törölgette a szemét, s közben különös, halk, formátlan hangokat hallatott. Néhányan feléje néztek, kissé cso­dálkozva. Mi történt ezzel az öregasszonnyal? — Miért sír, Bartos néni? — kérdezte Gom­bai bácsi, az egyik bennlakó. — Talán rosszul van? — Semmi, semmi! — szipogta az asszony. De csak nem csillapodott. Gombai bácsi ekkor kitotyogött — fájt a lába, és csak las­san tudott menni —, s intett a szolgálatos nővérnek. — Tessék bejönni, sír a Bartos néni! A nővér, áld egy szekrényben a mosott ágy­neműket rendezgette, abbahagyta munkáját, és hozzá sietett. — Mi a baj, Bartos néni? — kérdezte. — Beteg talán, fáj valamije? — Nem, nem fáj semmim, fiam — mondta, mert hiszen, ha a lelke fáj az embernek, azt nem szokták betegségnek mondani. De a nővér kitalálta, miről van szó. — Sose búsuljon, Bartos néni — próbálta vigasztalni. — Még jöhet a fia, tudom, hogy őt várja... Még jöhet .hiszen csak négy óra van. öt óráig még jöhet... — Három hónapja, hogy nem láttam — mondta az öregasszony a zsebkendője mögüL — Pedig autója is van, hamar ideérne... Kis idő múlva megint elővette a sírás. A nővér ekkor jelentette az esetet a főnökasz- szonynak, aki ügyes és eszes nő volt Most is hamar föltalálta magát. Kisietett a kamrá­ba, s egy nagy nylonzacskót teletömött almá­val, keksszel, csokoládéval. Tudta, hogy ez minden vigasztaló szónál többet ér. — Tessék, Bartos néni — mondta, átnyújt­va neki a csomagot. — A fia küldte. A sok munkától majdnem megfeledkeztem róla. — Jaj, kedvesem, ő küldte? — kérdezte re­megő hangon Bartos néni. — Igen, ő küldte. — Nem üzent valamit? — Elutazott. Azt üzente, hogy el kellett utaznia. Egy hónap múlva meglátogatja. — Igazán? Jaj, édes istenem!... Köszönöm szépen, már egészen el voltam keseredve... Tessék várni!... Eltette zsebkendőjét, kibontotta a csomagot és megkínálta a főnökasszonyt: — Tessék, vegyen belőle! — Köszönöm, Bartos néni, de éppen most uzsonnáztam. Fogyassza csak el egyedül. „Holnap írok a fiának — gondolta a főnök- asszony. — Nem halogatom tovább, feltétlenül írok neki!” Az öregasszony kivett egy almát, s csönde­sen eszegette. Már egészen megnyugodott. Ügy érezte, már nincs is olyan egyedül, magányo­san. Később pedig örömmel mondogatta az otthon lakóinak: — Csomagot kaptam az én jó Pista fiamtól, szép, nagy csomagot. Fürtös Gusztáv J aj, csak már három óra lenne! — sóhajtott az öregasszony. A virág­ágyak előtt állt, gömyedten, bot­jára támaszkodva, de szeme más­hová nézett, túl a virágokon, túl az egész kerten. — Ma biztosan eljön — motyogta, s az egyik pad felé indult, melyen egy bozontos, fehér hajú bácsika újságot olvasott. Lassan, csöndesen ereszkedett melléje. — Mennyi idő lehet, Szűcs bácsi? A megszólított letette az újságot. — Mindjárt megmondom, Bartos néni. — Kabátja belső zsebéből előhúzott egy régi­módi zsebórát, és egészen a szeméhez emelte. — Néhány perccel múlt fél három. — No, akkor már nincs sok hátra! — Látogatót vár, Bartos néni? — Hát persze, Pistát, a fiamat. — Én a lányomat várom. Eljön minden va­sárnap, pedig Ceglédről kell neki ideutaznia. Van két gyönyörű fia. Azt mondta a lányom, ha jó idő lesz, a kisebbiket ma elhozza ma­gával. Hétéves a gyerek, nagy csibész, de jól tanul, orvos szeretne lenni... Az öregasszony elővette a zsebkendőjét. — Az én fiam is orvos... — Elhallgatott, nem tudta tovább folytatni. Kicsit még várt, aztán hirtelen elhatározással fölkelt és beti­pegett a társalgóba. Nagy, világos helyiség a társalgó, modern asztalokkal, székekkel, fotelekkel. Hátul a rádió és a televízió, jobbra egy hatalmas, üveges könyvszekrény, tele könyvekkel. Az asztalokon képeslapok, újságok. A rádióból csöndes zene szólt. Csak egy ember hallgatta, Bereczki Gyula bácsi, a nyugdíjas tanár, aki rajongott a muzsikáért A többiek mind a kertben tartózkodtak, a napfény, a lombok és virágok kellemes tár­saságában. Bartos néni egy fotelbe ült, törékeny kis teste majd elveszett benne. Nem figyelt a rádióra, egy képesújságban lapozgatott, de gondolatai egészen másutt jártak. Kis idő múltán léptek egyre erősödő zaját hallotta. — Már ennyi idő lenne? — tűnődött. — Ügy ám, itt van Asztalos néni a kövér lányá­val; már ismeri a lányt, majd minden héten ellátogat. Itt van az a cigányképű fiatalember is, aki a nagymamájához szokott jönni. Ni- csak, Szűcs bácsi lánya elhozta a kisfiút, aki orvos szeretne lenni. Milyen helyes kis kö­lyök! Egymás után érkeztek a vendégek, a tár­salgó fokozatosan megtelt. Valaki elzárta a rádiót, már csak a beszélgetések hullámzó zsibongását hallani. Kisebb-nagyobb csoma­gok kerültek elő, némelyiket felbontják, sült húsok, sütemények, gyümölcsök illata száll a levegőben. Bartos néni állandóan az ajtót figyelte. A látogatók magányosan vagy többedmagukkal jöttek, sokan kimentek az udvarra, majd visz- szatértek, élénkség, vidámság költözött a más. kor egyhangúan csendes falak közé... De Bartos nénihez megint nem jött senki. Hogy lehet ez? Ö sem értette. Pista fia itt Lakik Pesten. Igaz, sok a dolga, de ilyenkor, vasárnap mégis csak eljöhetne. Milyen öröm­mel taníttatta! S mennyi gondba került! Fér­je lakatos volt, aztán idő előtt meghalt, s minden gond Bartos nénire szakadt. Egy vas­gyárban kezdett dolgozni, a présgép egyik uj­ját el is vitte. „Majd később — gondolta ak­kor —, ha felnőtt a fiam, minden másképpen

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom