Pest Megyi Hírlap, 1971. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-21 / 93. szám
6 MSI HEGYEI i&CMap 1971. ÁPRILIS 21., SZERDA Virágok tündére... Édes hajnali álmom volt, Szórta a nap a sugarát, Lilaszín selyem ruhában Vidáman jött a réten át, A réten keringő lepkék Pihenni vállára szálltak, Mezei virágok pedig Halkan suttogták egymásnak: Ez a szépség nem lehet más, Mint a virágok tündére, Máskülönben nem jött volna Közénk a virágos rétre. Én a fű közt heverészve Hallgattam őket csendeden, Kedvesen hullámzó érzés Suhant keresztül telkemen. Ha szép réti virágoknak, Nekem miért ne lenne szép? Ma, amidőn sebes szárnyon Röpül felettem minden év. Misik János népköltő Kilépők és el nem küldöttek Szükségszerű alku? Ha manapság a munkaerő- hiányt emlegetik, egyesek a beavatottak bizalmaskodó hangján kijelentik, hiába, nálunk még mindig a munkaerő a legolcsóbb. Mások felsóhajtanak és tehetetlenül széttárják a kezüket, mint akik azt mondják: mit lehet ellene tenni? Ismét mások pedig nem szólnak egy szót sem, hanem kihasználják a munkaerő- hiányt, javukra fordítva azt, amiért másoknak a fejük fáj. Haladon, a Ipari Műszergyár MIÉRT MENT EL A VENDÉG? Március utolsó napjaiban két inárcsi házaspár — Farkas Jánosék és Farkas Feren- cék — feljöttek Budapestre vásárolni. Délben nagyon elfáradtak, bementek ebédelni a Népszínház utcai Halászkert vendéglőbe. Mint levelükben írják: — Két kétszemélyes asztalkához ültünk külön-külön, mert csak így volt hely. Három pincér is járkált ide-oda, s mi már húsz perce várakoztunk. Amikor szóltunk, elég durván azt mondták: nem a mi asztalunk. Vártunk még öt percet, de a mi kiszolgálónk nem jelentkezett. Ezzel szemben bejött négy fiatalember, nekik helyet rendeztek és rögtön ki is szolgálták őket. Felkeltünk, kértük a panaszkönyvet Azt válaszolták: nincs. 1. Délben fél kettőkor olyan az j étterem, mint a hangyaboly. j Ettől függetlenül azt tapasztalom: jó a bánásmód, a kiszolgálás. Az irodában Kozák András- né vezetőhelyettes és Kiss Ernő szb-titkár készségesen végighallgatnak, s mindjárt sorolják, kik voltak akkor szolgálatban. Sajnos, nem a mostani együttes. A pénztár- könyvben a március 26-i forgalom igazolni látszik a vezetőhelyettes további mentegetőzését: az aznapi 34 ezres bevétel valóban messze meghaladta a szokásos átlagot, a 20 —25 ezer forintot. Magyarázata: a környéken lakók közül sokan kaptak aznap nyereség- részesedést. Kifelé, a pénztárban kértem a panaszkönyvet: — Éppen nincs, este vitték fel átnézni. 2. A pincérek közül Turzé Dezső keresett fel a szerkesztőségben. Segítségével igyekeztünk rekonstruálni a történtek egy részét. Emlékezett rá, hogy a két házaspár — nem az ő asztalánál ülők — valóban hangos megjegyzések között kivonultak. — Azonban csak arra volt erőm, hogy megkérdezzem a kollégát, mi történt, amire csak idegesen legyintett. Reggel óta voltunk már szolgálatban, ilyen hajszás napra rég nem emlékszem. Azt hittem, már letörik a karom, kettesével hozatták a féldeciket. Ideges volt a hangulat, szinte bolondokháza. — Nem tudott volna segíteni? — Más asztalához nem mehetünk át, ezt nem engedi meg az elszámolási rendszer. A kollégám hibát követett el, annyi idő mindig van, hogy egy-két megnyugtató mondatot mondjunk, akkor a vendég türelmesebben vár ... A vendéglőket azért hozták létre, hogy az éhes emberek oda betérjenek. A pincéreknek nem érdekük a fogyasztás nélkül távozó vendég, attól nem lesz vastagabb a borítékjuk. Elsősorban az ő dolguk ügyelni mindenkire, még a nagy „hajtásban” is észrevenni, kik ülnek már hosszabb ideje az asztalnál. Az a bizonyos pincér mindenképpen hibát követett el. Igaza van ■TurZ'é Dezsőnek: ha Parka- séktól két udvarias mondattal még türelmet kémek, étellel, jóllakottam s nem rosszízű emlékkel távoznak. Az viszont érthetetlen, ha Farkasék nem kaptak panaszkönyvet, miért nem hívták az üzletvezetőt? K. M. Kevés a gyerek, bezárt az iskola A Csongrád megyei Tanács határozatot hozott arról, hogy Algyő és Szegvár községek külterületén véglegesen bezárnak egy-egy kislétszámú tanyai iskolát. A kis oktatási intézményekhez tartozó területeken már csak hat, illetve tíz általános iskolás korú gyermek él. Szüleik őket is a szakrendszerű oktatást nyújtó, nagyobb falusi isko Iákba Íratták át. Az elnéptelenedett tanyai iskolák épületeit eladják, s a pénzt a belterületi iskolák fejlesztésére fordítják a helyi tanácsok. Felveszünk érettségizett fiúkat irányítástechnikai és távközléstechnikái műszerész szakmunkástanulónak Az oktatás időtartama: 2 év A gyakorlati oktatás helye: Dunai Kőolajipari Vállalat, Százhalombatta. Elméleti oktatás a budapesti MŰM Intézetben. A vállalat az iskolai ösztöndijon felül havi 250 Ft külön ösztöndíjat folyásit, társadalmi tanulmányi ösztöndíjra szerződés esetén. Érdeklődni lehet a Dunai Kőolajipari Vállalat Személyzeti és Oktatási Ónálló Osztályán, Százhalombatta 3. Pf. 1. Telefon: 258-617. munkaügyi főosztályvezetője, Ursinyi Nándor is hiába fájdítja a fejét már évek óta: 1970-ben 507 millió forint volt az értékesítési tervük. 1971-ben 510 millió. Tehát nem tudunk előrelépni. A jelenleg meglevő népgazdasági igényt figyelembe véve: 550—570 milliót kellene teljesítenünk. Ehhez az igényhez még 300, 350 emberre lenne szükségünk, de nincsen! — Éppen ez hat kényszerítő erővel — vetem közbe — abban az irányban, hogy a vállalatok távlati tervüket ne a létszámra, a minél több munkaerőre, hanem a technológia, a géppark fejlesztésére alapozzák. — Erről az a véleményem, hogy a technológiai fejlesztés, a vállalatok korszerűsítése még hosszú évek múlva is aktuális kérdés lesz. Ügy értem, hogy a felújításhoz olyan nagy összegű pénz szükséges, amit egyetlen üzem sem tud máról holnapra előteremteni. 1968-tól 1970-ig 2035 ember cserélődött ki az Ipari Műszer- gyárban. Ha ez egy év alatt történt volna, annyit jelentene: a dolgozók nyolcvan százaléka hagyta el a gyárat. 1967-ig nagyobb volt valamivel a belépők száma, mint a kilépőké, 1968-ban megfordult a helyzet: az üzemet elhagyók helyét egyre kevésbé tudták betölteni. 1968-ban 770-en, 1969-ben 866-an, 1970-ben 999-en kérték ki a munkakönyvüket A három év alatt a gyár részéről történt felmondás mindössze 21 akadt. A kilépők fele 20— 25 év közötti, s egy éven belül hagyja el a gyárat. 40 éves kor után, az üzemben eltöltött tíz év fölött már csak 9,1, illetve 4,7 százalékuk változtat munkahelyet Elgondolkoztató az elbocsátottak kis száma. Mivel minden emberre szükség van kétszeresen is, s a hiányzókat nem tudják pótolni, megváltozott az elbocsátások indoklása. A fegyelmezetlenségek megítélése jóval enyhébb, elnézőbb. Egy példa. Míg korábban, ha valaki nyolc napig igazolatlanul, bejelentés nélkül távol maradt munkahelyétől, önkényes kilépőnek tekintették, ma legfeljebb fegyelmit indítanak ellene, megrovásban részesítik. Előfordult olyan eset is, hogy egy dolgozó 27 napig hiányzott, s az elbocsátás mellett kardoskodókat a vállalati jogász rábírta, ítéljék meg engedékenyebben az esetet. Ebben az üzemben különösen veszélyes az alkoholos állapotban végzett munka, korábban azonnali elbocsátás járt érte, most két-három esetben figyelmeztetés, és csak a javíthatatlan- ság esetén a munkakönyv kiadása. Amiből logikusan következik: a munkafegyelem nem erősödik. A Beton- és Vasbetonipari Művek szentendrei gyáregységének munkaügyi előadója, Stokker Jánosné keserűen jegyzi meg: — Sokan dolgoznak nálunk olyanok, akiket inkább a kerítésen kívül-szeretnénk tudni, mert a szólással élve, a „munka mellé állnak, hogy mások is hozzáférhesenek”, mégsem tehetünk semmit. Saját jószántukból is éppen elegen mennek el, az elbocsátás eszközéhez csak végső esetben folyamodunk. A kilépések okai: kedvezőbb munkakörülmények, nagyobb kereset, lakáshoz közelebbi munkahely. Az elbocsátásoké: krónikus alkoholfogyasztás, tartós igazolatlan mulasztás, abszolút összeférhetetlenség, vagy teljes alkalmatlanság. 1970-ben mindössze két elbocsátás volt. A Papíripari Vállalat szentendrei papírgyárában mindössze egy betanított munkásnőt, fiatal lányt bocsátottak el, alkalmatlanság miatt. Nem volt kézügyessége a zacskóragasztáshoz. 618 dolgozóból 163 lépett ki ugyanebben az évben. Zábránszky Béla, a munkaügyi osztály vezetője lyukkártyákat mutat. A kilépők adatait és távozásuk okait gépi adatfeldolgozással rögzítik és értékelik. Ettől azonban még nem változik a munkafegyelem. A Gyapjúmosó és Szövőgyár pomázi gyáregységében az eddigiekhez képest már nem ér bennünket semmi meglepetés: 100, 120 ember hiányzik, elbocsátás nem volt. Csíkvölgyi Lajosné munkaerő-gazdálkodó tömören fogalmaz: — A hanyagul dolgozó legalább dolgozó, szemben azzal, aki elmegy ... Varga Vera Bővítik Az Állami Gorkij Könyvtár a napokban ünnepelte fennállásának 15. évfordulóját. A Budapesten levő 130 ezer kötetes, 50 nyelvű könyvtár a negyedik ötéves terv folyamán jelentősen bővül. A tervidőszak végére könyvállománya eléri a negyed- milliót és teljes rekonstrukciója során új audio- stúdió, olvasószolgálati helyiségek és korszerű könyvraktár épül az intézmény Molnár utcai székhazában. A képen: a könyvtár nagy olvasóterme. sa __k ste fél tízkor az emberek már ott sorap» koztak a vakvágányok végében álló há- zacskónál. Tudták, a Kövér fél tíz után I—t pontosan öt perccel kezdi osztani a munkát. Soha egy perccel korábban vagy későbben. Ismerték. Ha valaki háromnegyed után loholna be, elzavarná. „Mit akar? A többiek régen ott vannak a vagonoknál.” Ezt mondaná. Ritka itt az új ember, nagy néha bukkan csak fel egy-egy. Összeszokott társaság jár ide. Ismerik a Kövér rigolyáit. Fél tízkor legkésőbb a ház előtt. Csöndben. „Jó estét, főnök.” Semmi többet. A Kövér fölnéz. Bólint. Előtte a nagy, kockás lapú füzet, jobb alsó sarkán piszkos szamárfülekkel. Írja, s úgy mondja: „Hármas vágány, ötös, hatos kocsi. Cement.” Négy ember indulhat. Nincs vita, hogy ki az a négy ember. Régen összeálltak. Azoknak vége, akik a Kövér előtt akarnak vitatkozni, egyezkedni. A legvacakabb munkát kapják, vagy még azt sem. És mehetnek, ahová akarnak. Itt a Kövér az isten. Fölötte nem áll senki. Vagy ha áll is, nem törődik vele. Kisebb gondja is nagyobb, mint mi történik a hatos rakodón. A szél már nem csíp annyira, mint még néhány hete. Azért toporognak, de inkább megszokásból, a tétlenség szülte nyugtalanságot levezetve. — Most már azért tavasz lesz — mondja valaki. Hümmögnek. Nagy fölfedezés. Szívják a cigarettájukat. A hangszóró távolabbról érkező hangja tisztán hallik: „huszon- kettes, husaonkettes. bejár a hetesre, huszon- kettes bejár a hetesre. . .” Csönd. Újból a hangszóró: '„Tizenegyes, tizenegyes a jelzőnél megáll, megáll a jelzőnél...” A tolatómozdonyok gőze elhomályosítja a pályatestek fölött függő lámpákat. A város távolabbi, apró pontnak látszó lámpái remegő csillaggá válnak ilyenkor. Valaki egyszer megkérdezte, miért. „Optikai csalódás” — mondta az egyetemisták közül valaki. S magyarázni kezdte a levegőrezgés okozta optikai csalódások mikéntjét, de akkor már a kérdező sem figyelt rá. Nem fontos. Itt semmi nem fontos, csak az, hogy reggel a Kövér kijön a kocsik közé, megnézi a munkát, s utána fizet. „Kápé, nyista levonás”, ahogy azt a bolondozó Kolompár gyerek szokta mindig mondogatni. Egy este azután elköszönt tőlük. Zavartan magyarázta, hogy nősül, s a lányt csak akkor adják hozzá, ha rendes munkát vállal. Munkakönyveset, állandót. Sajnálták. Jó gyerek volt. Bolondos, vidám, s úgy dolgozott, hogy soha senki nem tudott belekötni. Pedig itt ronda emberek vannak. Fél kilót nem visznek el a másik helyett. Hiűzként nézik, mit végez a másik három. Ha megállnak egy cigarettányi szünetre, akkor az mind a négynek egyforma szünet. Aki lassabban szívja a magáét, az elta- possa a felénél. Nincs mese. Látták az ablakon át, hogy a Kövér be- kattintja a bicskát. Ha nem néznek oda, akkor is elsorolják a rítus mozzanatait. Bicskakattintás. Szájtörlés. Vízivás az odakészített pohárból. A szalvéta összehajtogatása. A morzsák lesöprése a földre. Elő a bádogdoboz, belőle egy cigaretta. Az első slukk, s akkor nyúl az asztalfiókba, a füzetért. Kiteszi maga elé, mellé a golyóstollat. Fölnéz az ajtóra. Ebben a pillanatban — mérget vehet rá bárki — múlt öt perccel fél tíz. Ajtó ki, s be az első négy ember. A többiek csöndben utánuk. Most már nyitva maradhat az ajtó, a fűrészport zabáló dobkályha szürkén gunnyaszt a sarokban. Őszig nem lesz rá szükség. Télen rosszabb. Négyesével mennek csak be. Nem hallják, kinek mit ad a Kövér. Hátha kivételez. Igaz, példa még nem volt rá. Mégis. Jobb azt hallani. Nem nagy a választék, de mégsem mindegy. Cement, fűrészáru, tégla, csempe, tábla- üveg, rönkfa. S persze, szén. Szakadna rá az ég. A legszemetebb munka. Már akkor kirázza a hideg az embert, amikor a szív alakú lapátot a kezébe vesza. Bemegy az első négy. ők érkeztek a legkorábban. A szokás tartja itt a rendet. Ezt mindenki tudja. Senki nem próbál meg előbbre tolakodni. Kár lenne az igyekezetért. Szó nélkül néhány kéz hátrább tolná őket, s itt mindenki erős. Még csak az kellene. Botrány. Pofozkodás. Vagy akár csak hangos sző. Kövér fölállna az asztal mögül, s kiszólna: „Húsz százalékot leveszek a pénzükből!” Egyszer történt meg. Szemvillanásnyi idő alatt csönd lett, mintha az előbb nem is húszán ordítoztak volna. Le is kopott az a pancser. Két napig bírta. Egyedül volt, senki nem ment vele. S azt még a birka is tudja, hogy pallót egyedül rakodni lehetetlen. Rángat, billeg, az ember csak tántorog, ha az elejére vigyáz, akkor a hátulja akad meg valamiben,\ ha a hátuljára, akkor az elejével megy neki valaminek. Két napig bírta a tag. Harmadik este már nem állt ott a többiek között. Csak akkor néztek össze. „A marha.” Ennyit mondott valaki, s ezzel el is intézték. Itt törvények vannak, mégha nem is Mák papírra azokat. Talán éppen ezért szigorúbbak, mint a papíron rögzítettek. A Kövér fölnéz. Hetente kétszer jönnek ezek a kölykök, s akkor mindig ők az elsők. Egyetemisták. Vállas, lakli srácok. Vigyorognak. „Jó estét, főnök.” Mintha tréningre érkeztek volna. Kövér valamiért szerette őket. Talán, mert soha nem voltait borostásak, nem árasztottak ápprodott sörszagot. S nem válogattak. Soha egy szavuk nem volt, bármit osztott ki rájuk. Mert hiába, váltogatni kell a munkát. Mindenkinek juttatni a jóból, rosszból. Különben fölborulna a rend. A megszokás. A nyugalom. Szaladgálhatna a főnökséghez, magyarázkodni. Kinek hiányzik ez? Neki semmi esetre sem. Innét akar nyugdíjba menni. Még négy év. S akkor ausz, soha többé, még véletlenül sem jön erre. Ha vagonokat lát majd, behunyja a szemét. Ügy tesz, mint akinek soha nem volt köze a csikorgó, bárcákkal, krétával írt jelzésekkel teli kocsikhoz. Valamikor valósággal szerelmes volt a végtelenbe vesző, fényesre kopott vágányokba, a rajtuk guruló kocsiba. Amikor megkapta az éjszakai rakodómesteri beosztást, megfogadta, három iépés mindenkivel Látta, kik járnak ide. Nem kell velük ösz- szeereszkedni. A távolság megtartása félig maga a rend. S ezekkel csak rend közepette lehet boldogulni. Ide, a hatos rakodóra, évek óta nem kellett kihívni a vasútrendőrség készültségi csoportját. Nem úgy, mint például a kettesre. Oda szinte hetente mehetnek. „Rönkfa” — mondja a négy srácnak. Azok bólintanak. Oké. Maga a főnök, Kövér — ez tükröződik a szemükben. Nehéz munka, de legalább nem piszkos. „Az egyesen a kilences, tízes kocsi.” A négy fiú indul. „Jó estét, főnök.” A viplafogú, ragyás képű Rigó. A rendes nevét talán még az a három sem tud ja, aki vele van. Rigó — így ismerik. Ügy fütyül, hogyha dolgozni nem kellene, órákig belefeledkezve elhallgatná az ember. Kövér a füzetet nézi. „Tégla.” A Rigó szeme mintha el- felhősödne. Vagy csak képzeli ? Rákérdez, nem szereti a bizonytalanságot: — Valami baj van, Rigó? A régiek beidegződött engedelmességével tiltakozik a férfi; nem szól, csak a két tenyerét emelgeti, ugyan, ugyan, ezt mondja a mozdulatokkal. No, majd holnap fűrészárut kapnak. Akkor két hetet megint csöndben lesznek. írja a füzetbe: „Rigó.” Furcsa négyes. Egy hetet jönnek, egy hetet nem. Egyszer már majdnem megkérdezte tőlük, közben mit csinálnak? Isznak, melóznak, kártyáznak? Aztán leintette magát. Nem káderes. Érdekes? Nem érdekes. Jönnek, nem jönnek. Az ő dolguk. Gyorsan megy: szén... cement... tégla, tégla, szén, üveg, rönkfa... Éjszakára mindig több az ember, mint nappalra. Nem érdekes? Ennek is lehet valami oka, egyszer gondolkozni kellene rajta. Valahogy mindig elmarad. Mint minden más, ami nem kapcsolódik szorosan az éjszakához, a hatos rakodóhoz, s a reggeli elszámoláshoz. Néha már- már úgy érzi, hogy ezeken túl nincs is világ, vagy ha van is, nem érdekes, teljesen mellékes, lényegtelen, őt azért állították ide, hogy éjszakánként annyi vagont rakasson ki, amennyire csak ember jön. A többi az Q dolga. Számadással nem tartozik a lelkiismeretén kívül senkinek az emberekért. Tőle a vagonszámot, s a pénzt kérik számon a telepfőnökségen, semmi mást. Egyszer kérdezte csak meg a főnök elvtárs: „Magánál mindig olyan rend van, Balogh, hogyan csinálja?” Mire felelt volna, már csöngött a telefon, s a főnök intett, elmehet. Akkor minek erőltesse magát? A rend a fontos. Fölnézett. Nincs több ember. A nyitott ajtón át a rámpák fölé hajló xenonlámpák vakító sugárnyalábjait nézte. A vagonokra kapaszkodó emberek fény és sötétség harcában csak elmosódó árnyéknak tűntek. Mészáros Ottó 1
