Pest Megyi Hírlap, 1971. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-02 / 78. szám
4 1971. ÁPRILIS 2., PÉNTEK Kulturális közöny - közéleti közöny Néhány héttel ezelőtt megjelent a Monor és Vidéke hasábjain „Közöny” címmel egy felossza, amelyben az újságíró megírja: Monoron sem a színházi, sem a mozielőadások iránt nincs érdeklődés — olyan darabok és filmek iránt sem, amelyek különben sikert arattak —, ha kiállítást rendeznek a községben, feltűnően kevesen látogatják. A cikk így fejeződik be: „Mindezek tények, önmagukért beszélnek. Értetlenül állunk velük szemben.” Hogy ne álljunk értetlenül, keresni próbáltuk az okokat. Beszélgetés Király Istvánnal, a járási művelődési központ művészeti előadójával: — Mi az oka a közönynek, ha egyáltalán elfogadjuk, hogy van érdektelenség? — A megállapítások, hogy közöny létezik, igazak, az okát nehéz lenne megmondani. — Nem ismerik az okokat? — Lehet ok, hogy a művelődési ház korszerűtlen, rossz benyomást kelt belülről — igaz, kívülről már rendbe hozták —, alig lehet felfűteni a nagytermet, barátságtalan... Ide senki se jön szívesen. Lehet az is ok, hogy szinte évente új vezetője lett a művelődési háznak, senki sem maradt meg huzamosabb ideig. Azt pontosan nem tudom, hogy miért váltogatták egymást a vezetők, én is csak egy éve dolgozom itt. Lehet az is ok, hogy a munkában álló monoriak többsége a fővárosban dolgozik, Monoron éppen csak alszik, ha kulturálódni akar, akkor bent marad Budapesten, színházban, moziban, kiállításon, és a későbbi vonattal jön haza: van vonat, amellyel 25 perc az utazás. Persze, az okozatok összetettebbek, mert például a kiállítóterem nagyon szép, barátságos, és oda se nagyon mennek el, mert keveseket érdekel a képzőművészet, azt hiszem, ez nem monori sajátosság. Vagy a filmklubunk. Várakozáson felül jól indult, pedig régi filmeket vetítünk, igaz, mostanában már kevesebben járnak. Vagy: klubfoglalkozásaink is sikeresek. A véleményem az, hogy a kulturális közönyösségnek nem kulturális, inkább társadalmi okai vannak. Beszélgetés Rétváry Gyula tanárral, a TIT járási titkárával: — A közömbösség igaz, de az is igaz, hogy olyan jó TIT- klub, mint a monori, nincs még a járásban, az előadások látogatottak. Ugyanakkor a „szülők akadémiája” előadás- sorozat a legrosszabbul itt megy az egész járásban. A művelődési ház rendezvényeit eléggé kevesen látogatják, viszont ilyen jó ifjúsági klub nem nagyon van máshol a járásban. A kérdés tehát bonyolult — az egyik rendezvény sikeres, a másik meg nem —, az ember szinte értetlenül áll... — De azt csak tudják, hogy egyes rendezvények miért sikerülnek az átlagnál sokkal jobban? — Én már régóta mondom, hogy Monoron differenciáltan lehet csak a közművelődés ügyét szolgálni, az egyes rétegekhez ülő rendezvényeket szervezni, látszólag szűkebb csoportok számára egy-egy műsort összeállítani. — Tehát az igények alapján kellene „megcélozni” egy-egy csoportot? — Igen, mert Monor lakossága sokrétegű, a kvalifikáltabb réteg — szakmunkások, értelmiségiek — igényesek itt, Pestre járnak, vagy tv-t néznek, ugyanakkor az igénytelenebbek is jobban megtalálják a szórakozási lehetőségeket a fővárosban vagy a tv-ben. Beszélgetés Pásztor Antallal, a járási könyvtár vezetőjével: — Ahogy elgondolkozom, szinte minden közhelynek tűnhet, amit erre a „kulturális közönyre” mondani lehet. Az olvasásra panaszkodni nem tudok, főleg azóta, hogy a könyvtárt átalakítottuk, szép, kényelmes, barátságos lett, rögtön többen is jöttek. — Tehát akkor ilyen átalakításokra máshol is szükség lenne, például a művelődési háznál ? Bizonyára vonzóbbá válna, de a közömbösséget egy renoválás mégsem oldhatja meg. — A kiscsoportos foglalkozásokra kell rátérni, a klubszerű keretek adják a járható utat, ezek most is jók, vagy az olyan spontán társulások, amelyeket a közös érdeklődés hív életre. Például kiderült, hogy milyen sok galambász van Monoron, mostanában minden vasárnap több százan „galambvásáron” vesznek részt, „önmaguk szervezik”. Vagy a motorosklub, amely szintén a közös érdeklődésből fakadó spontán tömörülés. — Ugyanakkor az ilyen tömörülések nem biztos, hogy mindig a kultúrát szolgálják. — Ez igaz, de ezek mégis jobbak, mintha erőszakkal szerveznének színjátszó csoportot vagy fúvószenekart, mert senki nem érdeklődik irántuk. Amíg ilyen erőszakos törekvések voltak, addig csak a közönségbázist veszthettük eL — S hogyan lehetne visszaszerezni? — Ez nagyon bonyolult, sokat gondolkozunk rajta, a kulturális közönyre megfelelő magyarázatot én nem tudok adni. Beszélgetés Rákovszky Zsuzsával, a járási művelődési ház igazgatójával: — Nem igaz az, hogy teljes lenne a közöny, mert a klubjaink, vetélkedőink sikeresek. Most ez a fő területe a népművelésnek, megváltozott a helyzet — A klubok nem biztos hogy mozit, színházat, képzőművészetet kedvelő közönséget nevelnek. — Attól függ, hogy milyen klub, az érdeklődést mindenesetre felkelthetik általában minden iránt. — Miért nem tudják a közöny okát? — Nem régóta dolgozom itt, ezzel hosszabb időt kellene foglalkozni, s nem vagyok biztos benne, hogy az itteni kulturális élet az oka annak. Azt is meg lehetne kérdezni, hogy miért olyan kevés az érdeklődés itt a közélet iránt. Azzal sem értek egyet, hogy rólunk, a monori művelődésről, mindig csupán negatívan lehet írni, mint ahogy szokták. Mint mondtam, néhány dolog nagyon jól megy, azt is meg lehetne írni. — De most a közönyről van szó, s a közönyről jót írni nem lehet. — Már mondtam, hogy a kulturális közöny csak valaminek a megnyilvánulása, s erről nem a kultúra emberei tehetnek. ANT ONIONI-FILM Zabriskie Point Tehát a „közöny labdáját” továbbdobták. Nem tudjuk, célba talált-e? Berkovits György Horizont, Égi bárány Tizennégy új játékfilmet mutatnak be áprilisban Űjabb tizennégy játékfilm kerül a mozik áprilisi műsorára, köztük két új magyar játékfilm is. A baráti országok áprilisi filmjei közül kiemelkedik a „Rekviem” című, második világháborúban játszódó jugoszláv film; a csehszlovák Ivan Rend alkotása: „A börtönőr”, továbbá a „A filate- lista halála” című szovjet, az „Ezópus” című bolgár—csehszlovák, „A kanári és a hóvihar” című román és „A követek nem gyilkolnak” című NDK filmalkotás. Ismét Monica Vittit láthatjuk a „Szerelmem, segíts!” című színes olasz játékfilmben. Az utóbbi idők egyik leghangulatosabb vígjátéka a „Ha kedd van, aklcor ez Belgium” című színes amerikai film. A film, bűnügyi tudósítás stílusában így hangzana: egy fiatalember hajlandó meghalni az ügyért (nem unalomból), ezért rendőrt öl, repülőgépet lop (a kerékpár, az autó, az autóbusz lopása komformista dolog), légibetyárkodik, találkozik a tiszta szerelemmel (a szeretkezés felszabadít), majd visszatér meghalni az ügyért (anélkül, hogy valamit is tett volna az ügyért). Michelangelo Antonioni egyszerű bűnügyi sztorit igyekszik gondolattal, eszmével, politikával, művészettel megtölteni, ami már sokszor sikerült neki (pl. Nagyítás). Az alkotó most Amerikába tett kirándulást. Fiatalemberét polgárjogi sztrájk szervezői közül emeli ki, kb. tíz perces közhely-beszélgetés közegéből. Az ifjút, érzelmét és értelmét, nem ismerjük. Bizonyára undorodik az erőszaktól, ezért lő a vandál-hatalmat képviselő rendőrre. Azért írtam, hogy bizonyára undorodik az erőszaktól — és nem biztosan, mert a filmben a terrort oly gyengén, egyszerűsítve, erőtlenül ábrázolják, hogy nem a képek miatt hisszük el: gyűlölni kell az USA erőszaktól vezérelt, fasisztoid életét. Szóval a fiatalember öl, elrohan, repülőgépet lop, s repked. Erre, arra, amarra. Hosz- szan repked, a kék égen egy „keresztet” nézni elég unalmas. Ennék már csak egy unalmasabb, ha az úton öreg, szürke személygépkocsi haladását követjük, hosszú perceken át. Látjuk a betont és a batárt. Ha az autóút snittjeit egymásmellé ragasztanánk, úgy 15— 20 perces közlekedési filmet gyárthatnánk... No aztán végre a repülőgép és a szürke batár kapcsolatba kerül egymással. A fiatalember légibetyárkodik az autót vezető csinos lánnyal. Kedves dolog, jólesik ez az embernek, ha gyűlöli az erőszakot. Találkozik is a két fiatal, a földön, a Zabriskie Point, e kővémerevedett őstermészet pompás, nagyszerű csendjében, méltóságában. Az „ősnyugalomban” megszeretik egymást, bizonyára tiszta az érzelem, mert ábrázolása nincsen. A szeretkezés önfeledt pillanatában saját szabadságukat sok-sok szerető párral osztják meg: ez a teljes felszabadultság! Antonioni az erő- szoíc terrorjával szembe a biológiai felszabadulás pillanatát állítja, s fütyül a társadalmi felszabadultság biológiával, s pillanatokkal sosem mérhető tartalmára. A fiatalember — a néző számára indokolatlanul — elhatározza, hogy visszaviszi az ellopott, s festékkel felcicomá- zott repülőgépet. A repülőtéren azonban már rendőrök várják, s biztos, ami biztos, lelövik. A lány pedig újra a szürke határban utazik, megkönnyezi a fiatalember rádióból megtudott halálát, s szeretőjével — a gazdag pacákkal — nem hajlandó ágyba bújni, inkább lelki életet él: robbantgatja, rob- bantgatja képzeletében a komformista, fogyasztói társadalom. szimbólumait, a villát, a teraszt, a ruhatárat. Felrobbantja a társadalmat! Antonioni vagy naiv, vagy nem ismeri az erőszak természetrajzát, vagy rossz filmet csinált. Az első kettőt nem hiszem, az utóbbit igen. Az alkotó sztereotípia-szinten érezte meg az USA ellentmondásokkal terhelt életét, vulgáris tényekkel és figurákkal szemlélteti a fogyasztói társadalom válságát (reklám, bizalmatlan hentesmester, soktelefonos üzletember stb.), s mintha nem értené azt sem, hogy milyenek az ez ellen harcolók, a lázadó fiatalok. Antonioni az erőszakot kívülről ábrázolja, mint nézelődő: nem az alkotón csattan a gumibot, s ezért a néző sem érzi az ütést. A néhány antonionis pillanat (a szeretkezési etűd, a képzeletbeli robbantás) nem feledteti el a film hiteltelenségét. A kudarcban nem osztozik az . Antonioni irányításában önmagát kitűnően adó (és nem játszó) két amatőr színész: Daria Halprin és Marc Frechette. Fóti Péter Tápé határában — mint megírtuk —, a Tisza—Maros szögében 25 ezer ezüstpénzt találtak. A XIII. század folyamán vert pénzek a feltételezések szerint egy tiszai átkelőhely révészének vagyona volt, amelyet a martalócok elől rejtett el. Az érmék akkor úgy 50 ló értékének feleltek meg. A szegedi Móra Ferenc Múzeum munkatársai most tisztítják, konzerválják a talált leletet, amelyeken igen értékes korabeli portrék találhatók. — Az Állami Déryné Színház április 11-én a tinnyei művelődési házban este fél nyolc órai kezdettel a „Nem élhetek muzsikaszó nélkül” című színdarabot mutatja be. Emberek az erdőben 3. Erdőterületünk 77 százaléka állami, 22 termelőszövetkezeti és egy százaléka magántulajdon. A tölgyes 23 százalék, a bükkös 7, az akácos 22, a cseres 15, a gyertyán és a fenyő 18 és 5 százalék a nemes nyár. Másnap reggel, mert ott töltöttem az éjszakát is, az erdő- mérnök házában, nekivágtam a 6 kilométeres gyalogúinak. Menetközben Rousseau jutott eszembe és a sokat vitatott felfogása az ember és a természet, valamint az egyéniség és a civilizáció viszonyáról. A völgyben találkoztam AZ ERDEI MUNKÁSOKKAL, akik kerékpáron igyekeztek a faluból munkahelyükre. Szívesen megálltak egy szusszanás- nyi időre. — Így megy ez minden nap — mondta az egyik. — Akár esik, akár fúj — bizonygatta a másik. — Van teherautója a telepnek, de bedöglött — panaszolta a harmadik. — Napi 12 kilométer taposás — sóhajtott a negyedik. — És ha a telepen laknának? — Az asszony hallani sem akar róla. Azt mondja: félne ott kinn az erdőben. Meg aztán se orvos, se patika, se üzlet. — így van ezzel az én feleségem is. Állandóan piszkál: nézz valami más munka után. Azt a pénzt ott is megkeresheted, amit az erdőben kapsz. — Miért csinálják akkor mégis? — Egymásra néznek, hüm- mögnek, gondolkoznak, aztán egyikük megszólal: — A fene tudja, de megszoktuk. Süldő legénykorunk óta ezt csináltuk. — Meg aztán — oldódik a másik nyelve is —, az erdő, az erdő. Szeretjük. — Na, emberek, menjünk, Isten áldja. Aztán írja meg, hogy velünk, erdei munkásokkal is törődjenek egy kicsit. Kerékpárra szálltak és elka- rikáztak. Az 1 463 000 hektárnyi erdőterület 65 ezer embert foglalkoztat: miniszterhelyettest, osztályvezetőt, mérnököt, technikust, orvost. AZ ERDE SZÉK ORVOSA a falu közepén, szép új, tágas házban lakik. Háztartása gépesített, nős, gyermeke nincs, gondolom, gondja-baja sem. — Megette a fene ezt az életet — tört föl belőle a panaszáradat. Nem embernek való ez... — Ügy tudom, hogy a községben több mint 600 ember él... — Az más. ök itt születtek, mindig itt éltek. A falu széléig terjed a világuk. De én Pesten jártam iskolába, egyetemre. A feleségem is pesti lány. Minden idegszálunk odaköt. Mondja meg őszintén, maga tudna itt élni? , Az orvos felesége mentett meg az értelmetlen vitától. Kávét hozott. Tapadó fekete lastexnadrág és citromsárga pulóver volt rajta. A házaspár a kávéhoz konyakot bontott. Hennesyt. Astor cigarettával kínáltak. — Tudja — vette át a szót az asszony —, Lacinak nem volt protekciója. — Igen — folytatta az orvos. — Mindent elkövettem, hogy Pesten maradhassak, de az olyan helyek a „protisok- nak” voltak fenntartva. No, mindegy. Spongyát rá. Igyunk. — Igyunk. Az asszony bekapcsolta a magnót: egy mutáló hang valami rézmozsárról üvöltött. — Se társaság, se szórakozás ... — Mindig ugyanazok az esetek: zúzódások, fűrész- és bal- taroncsolások. Szakmailag, szellemileg beszűkülünk. De még nem válaszolt az előbbi kérdésemre: tudna itt élni, az isten háta mögött? — Ha a hivatásom idekötne... — Ez csak szöveg! Nem vitatkoztam. Elbúcsúztam. Különös és furcsa világ az erdők világa: a kívül élőknek színes, talán még romantikus is; a benne élőknek embert próbáló munkák színhelye. Az erdőben élni, ott dolgozni csak hivatásszerűen lehet; és így élni, így dolgozni csak az tud, aki szereti az erdőt Szereti a munkát és a körülményeket, jót, rosszat egyaránt, amit az erdő nyújtani tud. Karácsonyi István ADO-VEVO VIETNAMBÓL AJÁNDÉKBÓL GYŐZELMI TRÓFEA Látogatás a váci csapatmúzeumban Aki vendégként a váci Sal- Lai Inure laktanyában jár, nem kerülheti el, hogy ne tegyen egy röpke körsétát az egyik alakulat csapatmúzeumában. A nemrégiben megnyílt kiállításra jogos büszkeséggel invitálják a parancsnokok a látogatókat, akik tablók írott szövegéi és fényképes illusztrációi segítségével pillanthatnak be az alakulat életébe. Tudomást szerezhetnek mindarról, ami a barckiképzés, a szolgálat és a tanulás mellett egy laktanyában történik. Megtudjuk például, hogy a laktanyában irodalmi színpad működik, s a be- vonulókból tánczenekar is verbuválódott. Az alakulat könyvtárában több mint nyolcezer kötet között válogathatnak a katonák, havonta 8—9 alkalommal filmeket vetítenek. A „házi moziban” bemutatott filmek egy része a harckiképzéshez^ s a politikai oktatáshoz is segítséget nyújt 'A katonák képző- művészeti, fotóis, dekorációs és modellező szakkörben tevékenykedhetnek, ki-ki hobbysának megfelelően. Időszerű politikai és kulturális témák szerepelnek a rendszeresen megrendezett vitafórumok programjában, s mint a tablóból futja még kirándulásokra, üzem- és tsz-látogatásokra is. Fényképek örökítették meg azokat az emlékezetes pillanatokat, amikor az alakulat képviselőd átadták a verőcei iskolának az összegyűjtögetett pénzükből vásárolt televíziót. S egy statisztika arról tanúskodik: a katonák több mint 25 ezer forinttal járultak hozzá az árvízkárok gyors helyreállításához. Lenin születésének 100. évfordulója alkalmából pedig 500 társadalmi munkaórát dolgoztak a kosdi termelőszövetkezet ben, és a dunakeszi Járműjavítóban. A csiapatmúzeum egyik tárgya szerényen húzódik meg a kiállítási terem sarkában, pedig talán erre a legbüszkébb itt mindenki. A tárgy: egy rádió adó-vevő. Az alakulat ajándékozta a vietnami katonáknak. Tőlük kapták vissza egy köszönőlevél kíséretében. A levél sorai arról számolnak be, hogy a készüléket eredményesen használták a híres Khe-Shani csatában. S ez az adó-vevő Is egyik eszköze volt a vietnami katonák győztes ütközetének. így lett a váci katonák ajándékából: immár muzeális értékű győzelmi trófea. Szít. Űrhajós utazik Vácra Különjárat (Zsoldos rajza) Öl ven ló értékű ezüstpénz
