Pest Megyi Hírlap, 1971. április (15. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-11 / 86. szám

t3íl. ÁPRILIS 11., VASÁRNAP ’"XKtöap 9 Az új takarítónő FALUSI UTCA (Kiss Attila rajza) 1 J t — A munkaközvetítőtől jön ugye? — kérdezte Semmel- weiss professzor —, a takarító­női állás ügyében? — Pontosan így van — mondta Schmidtkéné. — Van ajánlólevele? — Egész csomó — felelte az asszony. Belenyúlt a táskájá­ba és egy köteg papírt tett az asztalra. — Nagyon jó — szólt a pro­fesszor. — Foglaljon helyet.— Schmidtkéné leült, a profesz- szor pedig nézegetni kezdte az iratokat. — Hm, tehát fogorvosnál dolgozott? — Igen, igen — mondta az asszony: — Nagyon rendes ember volt. Itt ni — és kinyi­totta a száját —, minden fo­'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJ ILLÉS ISTVÁN: Vak vagyok... Nem tudni: — milyen a piros? Hogy a vér is ilyen? Nem tudni: — milyen a zöld? Hogy a fű is ilyen? Egyáltalán mi az a vér? % Egyáltalán, mi az a fű? Tapogassak vakon, s éljek Más- csak magamhoz hűn? Futni, futni a szavak felől, De messze, messze? Itt mindenki makulátlan? Es távol, messze? Mert ott is zöld a fű. Mert ott is piros a vér, Es ott is látni kell Aki van, mennyit ér! Ha hajnalra zöldet, Es hajnalra pirosat Már csak a képzelet őriz Dalt diktálna a lélek, Ha fájdalmat tűr is Sötét van itt s én félek. Elszöknék mifid a févi Kezem kezedhez ér. gamat rendbe tette, ingyen, persze... A professzor eközben már a második papírt nézte. — Nyolc hetet pedig a Pfefferkorn ügyvédi irodában. — így van, professzor úr. Ez volt az egyik legjobb helyem. A Pfefferkorn úr mindig ki­hajtotta a nyugdíjamat. A matematika-professzor már a harmadik papírt néze­gette. — Dr. Schőlermann — ol­vasta. — Schmidtkéné becsü­letesen végezte munkáját, na­gyon meg voltam vele eléged­ve. Saját kívánságára lépett ki. — Tökéletes ember ez a dr. Schőlermann — jegyezte meg az asszony —, teljesen ingyen kigyógyított a reumából. — Ügy — felelte a profesz- szor és a negyedik papírt néz­te. — Maga egy utazási iro­dánál is dolgozott? — Bizony, pompás év volt. A jutalom egy kedvezményes olaszországi út... A professzor már az ötödik állásnál tartott. — Gőzemann — dzsúdó és helyes légzéstechnika. Nála hat hétig volt. — Pontosan elég ahhoz — mondta Schmidtkéné, hogy a helyes légzés technikáját elsa­játítsam. — Kozmetikában is dolgo­zott? — kérdezte a profesz- szor. — Kozmetika a Tökéletes Szépségért Park Halle 12. — Mit csinált ott? — Hát takarítottam. Ez a munkám, nem? Természetesen ingyen kezelték az arcomat és a hajamat is befestettem. — Nagyon ügyes — morog­ta a matematika-professzor —, valóban nagyon ügyes. Egyál­talán nem buta dolog. Ó, és itt van még egy papír. Tánc­iskola, Berthold Sommerlatte. — Igen, ez volt az utolsó állomásom — felelte Schmidt­kéné. — Egyáltalán nem volt könnyű munkám. Két nagy he­lyiség, mindenütt parkett, de ez 6em volt baj, esténként in­gyen részt vehettem a modern táncok tanfolyamában. — Amint látom — mondta a professzor —, maga nagyon okos asszony. Csupán azt nem tudom, hogy milyen előnye lesz abból, ha én takrítónő- ként foglalkoztatom. — Ügy gondoltam — mond­ta Schmidtkéné — hogy a munka mellett adna nekem egy pár számtanórát — ter­mészetesen ingyen. Willi Wegner (Fordította: Steiner Katalin) Itt a tavasz, a mecseki üdülőből egyre többen indul­tak a hegyi túrákra. Margitkí is közéjük tartozott. Néki as volt a szerencséje, hogy a; üdülőből autóbuszon tíz pen alatt el lehetett érni a várost így mindennap lemehetett : városi gőzfürdőbe, ahol alapo­san megdögönyözték izomlá­zas, fájós lábát. — Pihennie kellene — mondta neki a masszírozónő ie Margitka szomorú arcca válaszolta: — Nem lehet! Holnap fe teli másznom a Tubes-csúcsra Ma a Misinán voltunk, hol­napután délelőtt a Tettye, dél­után a Kőlyuk a program, esti pedig a Dömötörkapuhoz me­gyünk. — Kivel? — A fiúval.. . Nagy turista Itt ismerkedtünk meg. Mind­járt nagyon megtetszett. És képzelje, nőtlen! Ilyen ritkán adódik. El akarom őt venni férjül. — És ő? — érdeklődött a dögönyözés női mestere, mi­közben jó erősen rátenyerelt Margitka formás lábszárára. — Ö folyton a turisztikáról beszél. Én szóvá teszem a csa­ládi élet szépségét, mire ő a Menguszfalvi csúcsról álmodo­zik. Én megemlítem, hogy mi­lyen remek, ha a fiatal' háza­soknak frizsiderük van, ő a tájolás nehézségeit ecseteli. Én irigykedve beszélek a barát­nőmről, akinek most lesz az esküvője, ő lelkesen magya­rázza, hogy a versenyeken so­hasem kerül kasírba. — Micsodába? — Kasírba! Én se tudtam, hogy mi az, de megkérdeztem a posta „Telefontudokozódás különleges ügyekben” elneve­zésű szolgáltatásától. Megtud­tam, hogy a kasír az összehaj­tott térkép hajlásában levő és ezért nem látható térképrész- let. A kasír gyakran zavarba hozza a turistákat. — Szegény kislány — mond­ta részvéttel a masszírozónő és olyat bökött erős kezével Mar­gitka lábán, hogy az felsikoi- tott. Margit kipihente a bökést, azután tovább panaszkodott: — De ez még semmi! Tíz nap van hátra az üdülésből, és én, aki Pesten egyetlen megál­lónyit sem megyek gyalog, azt hazudtam, hogy szenvedélyes turista vagyok. Képzelje, a fiú a hét végén tizenöt kilométe­res túrára akar vinni — sóhaj­tott Margitka és elbúcsúzott izmai lázi tójától. A turista a hét végén meg is tartotta a szavát. Elmentek a nagy túrára... Már vagy négy óra hosszat mentek, amikor a fiú felkiál­tott: — Csak kasír ne a világon! Eltévedtünk! Lehet, hogy vissza se mehetünk az üdülőbe, talán itt kell alud­nunk a menedékházban... Margitka nem bírta tovább: — Hát idefigyeljen, Péter! Én nem vagyok vérbeli turista, én semmilyen turista sem va­gyok. Én maga miatt egy hete keservesen szenvedek, alig ál­lok a lábamon és túra előtt a masszírozónő állít talpra. Szin­te összesrófol, hogy utána is­mét kilihegjem maga mellett a tüdőmet, amikor hegyen-völ­gyön mászkálunk. — De Margitka, nem értem, izé... akkor miért... — Mert szeretem magát, maga szerencsétlen... — Ez komoly? És annyira szeret, hogy mindennap ilyen nagy áldozatot hoz? És én őrült, még a kezét és még azt a gyönyörű szőke haját se mertem megcsókolni. — Persze, hogy nem merte! Mert gyáva! — Margitka, én olyan, de olyan boldog vagyok. Első pil­lanatban belebolondultam ma­gába, de azt hittem, olyan el­érhetetlen, mint a Gaurizan- kar teteje. Engedje meg, hogy megkérjem... — Persze, arra, hogy mász- szak fel magával a Gerlach- falvi csúcsra? — Nem, hanem hogy meg­kérjem a kezét. — A magáé! — De egy kikötésem van. A lakodalommal kapcsolatban... — Jó, jó, már teljesítve is van. — Nem is tudja, hogy mit kérek. — De tudom. Azt akarja, hogy stílszerű legyen az eskü­vő. Ne féljen, írni fognak róla az újságok. Az lesz a címe, hogy: „Hegyen-völgyön lako­dalom!” Palásti László barnán, egy-két másodpercre. ? Aztán, amíg az ágyamtól az? asztalig léptem. Ketten tartót-? ták körém a karjaikat. Egy? lépés volt mindössze. Egy lé-? pés! Megtettem s rárogytam az? asztalra. Aznapra Názár is ele- j gendőnek tartotta ezt a telje-? sítményt. így tanultam meg? járni újra. Nehezebben, mint? egy kisgyerek, mert nekem el-? esnem sem volt szabad. És? Názár erőszakos volt, tornász-? tatott, káromkodott, biztatott, ? és az öcsémmel együtt cipel-? tek hetekig. Végül is egy hó-? nap alatt annyit elért, hogy? egy-két lépés erejéig egyik tá-í mogatóm karjai közül a má-? síkba tudtam esni, bicegni. ? — Nem baj! Megmozdult a? lábad! A többit már ti is el-? végzi tek. Egy hét múlva Bécsbe he-? lyezték. ? Egy hónap múlt el. Éjszaka? volt. Olvastam. Egyszeresük^ verik az ablakot. Anyám felugrik az ágyból.? Kinéz. ? — Jaj, istenem! Egy orosz.? Mit akar? — és kinyitotta az? ablakot ? y — Marnká! — Názár borult? a nyakába. — Misá hogy van?? Beengedtük. ? — Názár! Hát te, hogy ke-? rülsz ide? ^ — Gépkocsival megyünk ha-? zafelé, a tokaji hídon át Ott? van a pihenő. Lába-lába jöt-? tem, csak harmincöt kilomé-? tér. Azonnal kell visszamenni.? Misa, akartam látni, hogy ^ vagy? ? Egy óra múlva úrnak is| eredt. Most mái" én kísértem a? kapuig. Éjszaka volt. Elment? Már nem is láttuk a sötétben.? — Hé! Názár! Hová is^ mégy? ^ — Murmanszkba. — Írjál! \ — írok, Misa! Sose írt Sasé hallunk róla? többet » te. Tulajdonképpen naponként többször pontos viziteket tar­tott, mintha az osztályán fe­küdnék. Lázat mért, heten­ként egyszer súlyt mért a szomszéd tengeridarálómalom­ból áthozatott tizedes mérle­gen. Milyen körülményes volt! — Nem báj, Misá! Ha a vesém újra megfájdult, vagy egyet köhögtem, azonnal elhozta belgyógyász kollégáját. — Én sebész vagyok — mondta —, amaz biztosabban ért hozzá. — Sietni kell! Gyógyulj meg, mert én elmegyek. Má­jusban elmegyek. — Nem igaz! — És bizony torkunkon akadt a szó. Május első napjaiban kivi­tetett az udvarra. Apám és az öcsém cipeltek ki. Szánalmás cirkusz volt. Názár hozott a lakásáról egy hintaszéket, ab­ba ültettek. Szédültem, hány­inger gyötört. Hat hónap óta vízszintes testhelyzetben él­tem. De most ott kellett ül­nöm negyed órát. Názár ra­gaszkodott hozzá. Aztán egyre többet. Esténként és reggelen­ként — eddig is — tornáztatta a lábam. Felemelte, behajtotta, kinyújtotta. Tíz percekig. Elő­ször üvöltöztem. Félévig bé­nák voltak az izmaim, a tér­dem dagadt fadarab. Tépőd- tek az izmok, de ő türelme­sen kínozott. Az udvari leve­gőzést is követelte. Egy hét múlva aztán a hin­taszékből felemelt 6 és az öcsém. Hónom alá karoltak és vittek. Én mint a szalmával tö­mött bábu. Lábaim lógtak, mintha rongyból lettek volna. Názár kiabált. — Lépjél rá! Próbálj lép­kedni ! De bizorty csak napok múl­va éreztem, hogy a talpam alatt föld van. Hangyák tépték az izmaimat és szánalmasan összecsuklottak a térdeim. Hányszor kiáltoztam. — Hagy­juk abba, nem megy! Szégyel­lem! — Hány nap és mennyi veszekedés, nyögés, őrült tü­relem kellett ahhoz, hogy tá­mogatásukkal megálltam a lá­mennyire megváltozott A nő hallgatagon, szófogadó tiszte­lettel leste, dolgozott a keze alá. Ápolónővér volt. Az asz­talra szétrakták a műszere­ket, gyógyszert, kötszert. Ná­zár egy port adott. — Vedd be, Misá! — Aztán injekciót szívott fel a nővér. Názár beadta. Öt perc múlva közönyös bódulatban, szinte álmodtam, ami történt velem. Názár mosta, sokáig mosta ke­zét, aztán a nővér alkoholt ön­tött a kezére. Széket kért és mellém ült. A gézó a nővér már lecsavarta. Názár felemel­te a vatta szélét és ahol a seb­hez ragadt, alkohollal addig áztatta, amíg el nem vált a sebtől. Lassan, hosszadalma- san így áztatta le mindkét combomról a vattapaplant, mely már teljesen átitatódott. Alkohollal lemosta a sebfelü­leteket. Egy nagyméretű fecs­kendőbe öblítőfolyadékot szí­vott fel a nővér, és Názár — nem nyomorgatta a sebeket — befecskendezte ezt a furcsa, jó illatú, hűs folyadékot. Felka­cagtam, olyan új, kellemes és hihetetlen volt az ördögi dö- möckölések után. Anyám me­gint meghatódott és mint min­dig, elbőgte magát. Apám lát­ta az arcomon és rámkacsin­tott. Mire a kötéssel készen lettek, elnyomott az álom. Hu­szonnyolc órát aludtam egy­folytában. miázár attól kezdve család­id tagként járt hozzánk. Minden szabad idejét ott töl­tötte; mindennel ellátott, amit csak elő tudott szerezni, hogy gyógyulásom segítse. Haemo- kakaót hozott nekem, ezt a kincset érő, ritka, vérképző haemoglobindús táp- és gyógy­szert, rengeteg ultraszeptilt, annyi gézt, hogy tíz év múlva is volt belőle. Mikor az embe­rek melásszal éltek, ő nekem fazékkal hozta a cukrot. Enél- kül nem gyógyulsz meg! — Almát kerített, mézet, bögre­szám. És két naponként egy citromot! Mindent tömött be­lém. Táplálkozásomat nyo­masztóan pontosan ellenőriz­lal körülmosta, új vattát és gézt rakott az eleven sebre. Názár távol ült a sarokban. Gyakran felugrált, fel-alá járkált és cigarettázott. A kezelés végeztével anyám az orvoshoz fordult: — Doktor úr, nem tudtunk mára szerezni. De tessék türe­lemmel lenni, megszerezzük. Holnapután is tessék még el­jönni. Egy héten belül meg­lesz, drága doktor úr! — Nénikém! Az a két liter olaj nem sok. Nem éri meg amúgy sem, hogy én ide ki­biciklizzem érte a város szé­lére. Ha nincs, hát nincs. Vi­gyék kórházba, ott sem hal bele. — Azzal elment. — Mit mondott? Názár nem értette pontosan. Anyám magyarázta neki. Ná­zár káromkodott, aztán ezt mondta: — Misa, én majd bekötözlek. — Frászt! — kiáltottam in­gerülten. — Nem érted, Ná­zár, hogy én már minden or­vostól félek. Tönkre tettek. Hanyag disznók voltak, majd­nem a két lábamba került. Magyarok — és láttad, hogy bánt velem ez is. En nem me­rem most — ne haragudj. Nem érted? Názár még másnap is szót- lan volt, csak a harmonikát hallgatta. De azért harmadnap velünk együtt várta a magyar orvost, eljön-e mégis? Vár­tunk, négyen vártunk. Már dél is elmúlt. Az orvos nem jött. Nem volt olaj. Názár felugrott, káromkodott és elrohant. Apám korholt minket, amiért nem engedtük, hogy Názár kötözzön. — Miért ne? Orvos — orvos. — És ha még jobban el­ront mindent? Zörögtek. Názár jött vissza. Mellette egy nő, katonakö­penyben. Gyógyszeres zsákot és orvosi táskát hoztak. Názár már nem kérdezett semmit. Rendelkezett. — Mamka, meleg vizet, la­vórt, törülközőket. Nem szólhattunk most egy szót sem. Lesz, ami lesz, nem halok bele. Néztük Názárt, iette anyámat, megérintette a vállát — Mámká, Mámká! — és elővette tárcáját. Fényképeket szedett elő. Körbejártak a ké­pek. Rossz fotók voltak. Ko­moly, szép fiatal asszony és egy kisfiú mosolygott ránk. Nem tudtuk, mit mondjunk. Ósszeréztünk. — Szépek. Milyen kedvesek. Az orosz sokára ezt mondta: — Kaput. A ttól az estétől gyakran ül­dögélt az agyam mellett. Megtuaiuk, hogy orvos, most orvos-főhadnagy. Szülei falusi emberek, nem tud róluk sem­mit. Most itt a tábori kórház egyik orvosa. Néhány utcával arrébb. Kérte, hogy járhasson ide. Nagyon szereti a harmo­nikát gyerekkora óta, de neüi sose volt. — Miért nem szereztél? Legyintett. Kért, tanítsam meg harmonikázni. Megmond­ta nekünk a hosszú nevét is, tie mi nem tudtunk belőle megjegyezni többet, csak eny- nyit: Názár. Názárnak hívtuk, tilt órákon át mellettem és csak hallgatta, hallgatta a har­monikaszót. Így aztan egyszer végignézte, mikor a városbeli egyik orvos, aki magán beteg­kent kezelt harmadnaponként, átkötötte a sebeimet. Itt sem ment sokkal különbül, mint a klinikán. A kötözés eiőtt kér­tem: — Adjon fájdalomcsillapí­tót. — Hogyne, hogy megszokja. — Majd leszokom róla, ha nem kell. De nem bírom anélkül. Nem szólt semmit, elkezdte bepólyált lábamról legöngyöli- teni a gézcsíkokat. Végül csak a vastag vattaréteg maradt. Azt átitatta a vér és a seb le­ve. Mindkét lábból három­három üvegcső állt ki. Hegyük a vattacsomón át két centimé­terre is kilátszott. — Ne tépje le a vattát. El­ájulok. Áztassa le! Áztassa le! Feltépi az egész sebet. Aztán ujjaival kíméletlenül kinyomkodta a sebet, alkohol­Mindent a szerelemért

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom