Pest Megyi Hírlap, 1971. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-25 / 71. szám

4 “<M4ap l«m. MÁRCIUS 25., CSÜTÖRTÖK Akik túlélték és akik megélték (KÉT ÖNÉLETRAJZ) Egyperces néma felállás: emlékezés és tisztelet az áldozatoknak, a mártíroknak. Aztán mindenki visszaül, fiatalok és öregek hallgatják a beszédeket, három ta­vasziról, dicsőségről, vérzivatarokról — a történelemről. Akik túlélték: viseltes ünneplőben, hullámos nyakú pupliningben, vastag talpú fekete cipőben ülnek. Akik megélték: modem, karcsúsított öltönyben, fehér nylon­ingben ülnek. Veteránok és KISZ-tagok a ceglédi já­rásból. Az első önéletrajz A 63 éves Mucza Jánosné: „Mezőgazdasági munkásszü- lők gyermeke vagyok, 1909. jú­lius 20-án születtem Abony- ban. Az életre akkor figyeltem löl, amikor 1914-ben elvitték apámat. Nem tudtam miért, közel öt évre jött haza, sebe­sülten. Távolléte ideje alatt sokat tanultam, kalendáriumo­kat olvasgattam, hallottam Le­ninről. Szüleim nehezen tud­ták kenyerüket keresni. Míg apám távol volt, anyám mosni járt, meg ki a harmados föl­dekre. Mikor apám hazajött, ő bővebbet mondott az oroszok­ról. Lelkes volt: „Le a sapka­rózsát, nincs többé király! Sza­badságot, békét!" Édesapám párttag lett. A háború minde­nünket elvitt, csak a hitünk maradt. Jó tanítóm, Mikus Jó­zsef mondta: „Ti még boldo­gok lesztek. Tanuljatok, nek­tek adom az értelem minden kincsét! Ha ez a rendszer nem lesz tartós, ne feledjétek, amit itten láttatok!” Ahogy most itt a fiatalok, úgy szavaltam én is: „Akasszátok föl a királyo­kat!” Apám elmondta nekem, miért volt a háború ... Meg­barátkoztam a vöröskatonák­kal: öleltek, csókoltak, feltet­tek az asztalra, és énekeltették velem az Intemacianáléí. Utol­jára akkor, mikor ütközetre mentek. Az egyik tiszt azt mondta: „Ha vesztünk, aki lép­ni tud, az a kötelessége, hogy a gyerekeit tettre készre nevel­je!” És rám mutatott. Tizenöt éve vagyok munkásőr, és addig maradok, amíg ökölbe tudom szorítani a kezem. Nem tanul­hattam, csak az a fegyverem maradt, amit a vöröskatonák adtak. Beiratkoztam a Szociál­demokrata Párt abonyi szerve­zetébe. Két-három év múlva megismerkedtem a Budapest­ről kiküldött elvtársakkal. Én lettem az összekötőjük. Így is­merkedtem meg Ságvári End­egyesült a két termelőszövet­kezet, a Lenin és a Kossuth. Az új tsz neve: Ságvári.” A második önéletrajz révei. Akiben azt láttam, amit a vöröskatonákkal elvesztet­tem. Jó fiú volt, melegszívű. Hozzá jártam szemináriumra, sokszor beszélgettem is vele. Javasolta, lépjek be a Segéd­munkások Országos Szövetsé­gébe. Beléptem. És tagja let­tem a nyolcadik kerületi párt- szervezetnek is. Később lelep­lezték az abonyi szervezetet. Megfogtak engem is: vertekés vertek, a feleségemnek azt mondták, minek hoz élelmet, a férje holnapra már halott. Vit­tek Szolnokra, Rékára, Pestre. Közben vertek és vertek. De nem mondtam semmit, mert akkor mindenemet elvesztem, amihez eddig közöm volt. Ak­kor pedig meghaltam volna. Az éltetett, hogy hallgattam. Ki­engedtek, rendőri felügyelet alatt álltam, a pénzverő ol­vasztójában dolgoztam egy ideig, de aztán — télen — ki­kergettek, mondták: „A kom­munista a havat dobálja!” Utoljára 1944. március 14-én láttam Ságvári Endrét. Nyug­tatgatott, nem tárt már so­káig. Mikor felszabadultunk, földet osztottam, és hallottam, meghalt Ságvári. Abonyban maradtam, dolgoztam. Éjjel- nappáL A feleségem elhagyott, nem bírta velem, azaz nélkü­lem. Sohasem látott. Elköltö­zött. Egyedül élek. A termelő­szövetkezetben én vezetem a KISZ-szemináriumot, minden röplapot kívülről idézek. Mert akkoriban nem papírban, ha­nem fejben kellett elraktároz­ni a mondanivalót. Tavaly i ni.” A 21 éves ifjú Récsi Ferencné: „Szüleim parasztcsaládból származnak. 1950-ben szület­tem Szolnok városban. Hárman vagyunk testvérek: van egy 18 éves húgom és egy 11 éves öcsém. Általános iskolai tanul­mányaimat az abonyi iskolá­ban végeztem jeles eredmény- nyeL Szolnokra jelentkeztem géplakatos-tanulónak. A vá­gyam nem sikerült, egy hosz- szantartó betegség miatt sokat kellett mulasztanom. így ke­rültem 1966-ban az abonyi Le­nin Termelőszövetkezethez bognártanulónak. Bár tiszté ban voltam azzal, hogy az a szakma nem lesz túl előnyös, mégis valami olyat éreztem, hogy szüleim után a mezőgaz dasági munkában jobban meg találom a helyem. Ma is szere­tem a szakmám, nem tudnék megválni tőle. Tanulmányaim során elnyertem a „szakma ki­váló tanulója” címet, illetve annak aranyjelvényét. 1965 óta vagyok tagja a KISZ-nek. 1968-ban megválasztottak a termelőszövetkezet KISZ-tit kárának. Célom, hogy minél több társam legyen — közös­ségi emberek. A fiatalok prob' lémáit magaménak érzem, hi­szen én is fiatal vagyok, sze­retem a szépet és a jót, min­dent, amit egy mai fiatal sze­rethet. Tavaly egyesült a két termelőszövetkezet: a fiatalok és az idősebbek képviseletére fiatal korom ellenére beválasz­tottak az új gazdasági vezetés­be. És jött később, amit már régóta vártam — felvettek a pártba. Tanácstagjelölt vagyok, a járásban a legfiatalabb je­lölt. Jelentkeztem munkásőr­nek. Terveim a jövőre: úgy él­ni, mint eddig, és szeretném el­végezni a marxista középisko­lát és az egyéves pártiskolát És, persze — családot alapíta­A találkozón felállt egy széles vállú öregember, és mesélni kezdett: Törteién lakik, látta egyszer Lenint a hadifogságban, de nem is ezt akarja elmondani, hanem — s felmutatott egy szakadozott igazolványt — 1926- ban a csendőrök elől felesége rejtette el a párttagsági könyvét, és most a padlás gerendái között az unokája találta meg. A párttagsági könyv — pecsétes, sárga és szakadozott — útra kelt a kezekben. Tamás Ervin GALSA1 PONGRÁC: BAJOR GIZI JÁTÉKAI XL1II. Művészi hírét-nevét sértet­lenül mentette át az új világ­ba. Bajor Gizi mindent elért, amit a Hivatal egy színész­nőnek adni tud: rangot, címet, pénzt, érdemérmet, dekóru­mot, mellre tűzhető babérága­kat 1948. március 15-én, az alapítás évében Bartók, Der- kovits, József Attila poszthu­musz nagydíjával egyidőben kapta meg a Kossuth-díjat. Majd ugyancsak elsőnek, a „kiváló művész” címet is. De nagysága mintha mumi- fikálódott volna. A megbecsü­lés a közönség rajongó szere- tetét nem pótolhatta. Igaz, a színház vezetői a tisztelet és a tisztesség előírá­sa szerint kezelték. Sőt, so­káig miniszteriális fejtörést okozott: hogyan lehetne mél­tóképp foglalkoztatni? A mel­lőzését senki sem kívánta. De a nagyságrendnek megfelelő helyet se könnyen találták meg számára. Elképzelni őt, bekötött fejjel, egy szocialista parasztdráma anyóka-szerepé­ben? Vagy lánglelkű munkás- 'nőként, éthordóval a kezében? Ez tréfának is idétlen lett vol­na. Viszont az osztályellensé­get sem az ő tündérkedő stí­lusában képzelték el. Ártatlan bosszúból még rokonszenvet ébresztett volna egy gyarló némber iránt. Maradtak tehát a klasszikus szerepek. A több évtizedes idegenkedés legyű­rése. S az alkalom, hogy a történelmi naturalizmus köte­lező pátoszába valami szemé­lyesebb, izgalmasabb pátoszt hozzon. A dilemma tehát ha­szonnal is járt: Bajor Gizit a polgári szerepdrámák után s a sematikus tézis-darabok helyett rászorította a rangos feladatokra. Szereplistáján élre kerültek a klasszikus reprizek: Shakes­peare, Schiller, Tolsztoj, Lope de Vega ... Élete utolsó évei­ben pedig három nagy szere­pet is kapott: A kertész ku­tyája Dianna grófnőjét a Ma­dách Színházban, Karenina Anná-t a Magyar Színházban és az Ármány és szerelem Lady Milfordját a Nemzeti­ben. ★ Közben Germán Tibor te­kintélye is megnő. Eléri, ami­re oly türelmetlenül várt: az egyetemi katedrát. De rang és szakmai siker nem gyógyítja a lélek alat­tomosabb bajait A roncsoló­dást amelyet a háborús meg­aláztatások akoztak benne. És a szégyen állandó irritációját, hogy már a létét is a felesé­gének köszönheti. Megmente­ni valakit annyi, mint erköl­csileg végképp a tulajdonunk­ba venni. Aki visszaadja em­bertársa életét kissé a magáé­nak is tekintheti. Germán töprengő szófián sága — az „ülő póz”, a le­hajtott fej s a karbafont ke­zek póza —, amellyel megadja magát Gizi egyeduralmi bű­bájának, az utóbbi években el­fajul. Szűkszavúságából mo­gorvaság lesz. S a tudós ma- gábaforduló figyelme mintha tárgyát vesztené. Ügy tűnik fel, hogy szüntelenül és erősen figyel valamire; e koncentrá­ció értelme azonban az ő szá­mára is megfoghatatlan. ★ A professzor magatartása környezetének is feltűnt. S az ügyeletes szobák gyakori be­szédtémája lett De aggodalmait senki sem merte a szemébe mondani. Egyrészt Germán nagyobb tekintélyű orvos volt, sem­hogy a személyébe vetett bi­zalmat máról-holnapra szét­A mosoly országa a stúdióban Zenés játékok felvételei készülnek Üj magyar zenés játékok ké­szülnek a rádió stúdiójában. Most fejezték be Hidas Fri­gyes—Kopányi György „Ki­szállók” című musicaljének ze­nei felvételeit. A mai témájú komédia a vidékre utazó hiva­talos küldöttségek kalandjai­ról szól. Tóth Miklós—Dalos László— Behár György „Zátony” című darabja a dunai hajósok között játszódik. Április 30-án mutatják be a neves szovjet komponista, Tyi­IIOLNAP Bemutató A Katona József Színház holnap mutatja be Arbuzov: „Az Arbát meséi” című színmű­vét. A képen: Császár Angéla és Bessenyei Ferenc. Rövidfilm­premierek A filmgyártás és a filmfor­galmazás kezdeményezésére ezentúl minden hónap máso­dik szerdáján este 7 órakor a budapesti Híradó mozi össze­állítást vetít a következő hó­nap rövidfi lmműsorából és egyúttal bemutatja a filmek alkotóit is. Az első premier előtti bemutató tegnap volt. Műsoron szerepelt Reisen- büchler Sándor „Barbárok ide­je”, Lestár Sándor „Pro me­ntora", Kollányi Ágoston „Mo­zaik arany háttérrel”, Dobray György „Munkashow”, és Kár­páti Gyöngy „Kis lakás — nagy gond” című alkotása. roncsolja: másrészt intuitiv „ráhibázásaival” a gyanút még tétovábbá tette. Orvos­társai csak annyit pedzettek róla, hogy a utóbbi időben „furcsán” viselkedik. Aztán valós magyarázat is adódott: Gizi betegsége. Bajor kislánykora óta fájlal­ta a fülét De állapota az el­múlt években mintha rosszab­bodott volna. Gyötrő, késelő fejfájásokra panaszkodott. S úgy érezte, hogy hallása az egészséges fülére is meggyen­gült. A színpadon lehetőleg a partner közelében maradt, vagy ha nem tehette, szeme sarkából figyelte a szereplők szájmozgását; ez oldalvást sandító madárfej-tartást is a jellemzés egyik eszközeként használva fel. Kedves súgója, Négyessy Matyi, bácsi a szí­nésznő jellegzetes kéztartását, gesztusait is elleste. S amikor elhangzott a végszó, némán, csak a kezével „suttogta fel” a Bajor válaszát kísérő mozdu­latokat. Bálványozó imádat, félté­kenység, felülkerekedési haj­lam — a lélektan mindezt nem úgy tartja számon, mint egymást okvetlenül kizáró fo­galmakat. Germán Tibort az asszony betegsége valami vak rémület­ben tartotta. Befelé koncent­rált, üres figyelme mintha tár­hon Hremmyikov „Fehér éjsza­ka” című zenés krónikáját. Üj felvételt készítettek Fé­nyes Szabolcs, Harmath Imre „Maya” című operettjéből. Az Európa-szerte sikeres magyar darab olyan művészekkel ke­rül a hallgatók elé a közeljö­vőben, mint Házy Erzsébet, Bende Zsolt, Galambos Erzsi és Radnai György. A „Cornevillei harangok” Planquette klasszikus operett­je, Innocent-Vincze Ernő for­dításában hangzik majd el, Házy Erzsébettel, Kalmár Magdával, Melis Györggyel, Nagy Sándorral, Korondy Györggyel és Vásárhelyi End­rével. Megkezdték Lehár Ferenc— Harsányi Zsolt — „A mosoly országa” című operettjének stúdiómuníkálatait is. A Rácz György-féle új adaptáció fő­szereplői: Házy Erzsébet, Ben­de Zsolt, Kalmár Magda, Rad­nai György, valamint Simándi József, mint Szu csöng. Sándor Pál első filmjében is a fiatalsághoz vezette a né­zőt, a .Bohóc a falon játékos derűvel és líraisággal mutatta be a tizenéveseket. Harmadik nagy játékfilmje, a Sárika, drágám, már egy 25 éves fia­talt mutat be — itt azonban a játékos derű erőltetettségbe, a líraiság felszínességbe csap át. Mit tudunk meg a filmben Bó- na Lászlóról? Nincs kialakult érzelemvilága, cinikus, felelőt­len és itt-ott idegesítöen in­fantilis. Nem hiszem, hogy egy 25 éves fiatalembert, egy kez­dő filmrendezőt ez jellemezne. Nem hiszem, hogy a mai hu­szonéveseket ugyanúgy lehet ábrázolni, mint a mai tizen­éveseket. Sándor Pál és Tóth Zsuzsa forgatókönyve pedig ezt kívánja elhitetni velem — nézzem .ezt a Pétert, ahogy mezítláb ugrál és röhög, néz­zem, ahogy a 14 éve nem lá­tott nagynénjéhez leruccan Steyerével 10 ezer forintot ku- nyerálni, nézzem a barátait, akik esznek és kinevetik a Le- nin-képekkel körülbástyázott Sárikát és higgyem el: ezek vagyunk mi, mai huszonévesek — minden lepereg rólunk, nem hiszünk senkiben és semmi­ben, cinikusan élünk, lelketle­nül dolgozunk. És utána — higgyem el — Bóna Péter megszereti nagynénjét, már szó sem esik a tízezer forint­ról, Péter sír és csókolja Sá­rika kezét. Pedig előtte, mikor Sárika ridegen elutasítja Péter kéré­sét, nem ad pénzt, Péter ellop­ja — aztán visszateszi a helyé­re. Miért? Erre a film nem tud gyat talált volna az aggoda­lomban. 1950 őszén elhatározta, hogy megoperálja a feleségét írat­lan törvény — vagy nem is Íratlan? —, hogy orvos a kö­zeli hozzátartozóján késsel nem dolgozhat. A beavatko­zás állítólag balul sikerült. Mire a férj megismételte a műtétet. S Gizi ettől kezdve gyógyultnak érezte magát. De Germán professzort az eredmény nem nyugtatta meg. Gyógyíthatatlan betegségre gyanakodott aggodalmaival magát emésztve, s bennük va­lami gyötrő kielégülést talál­va; a lényét nyomasztó Nagy Egyéniséget bálványként cso­dálva és „kisebbségi érzését” azzal altatva el, hogy e bál­vány szervezetében gyilkoskor dolgozik — monomániás meg­szállottsággal keresett bizonyí­tékot a gyanújára. Röntgen- felvételek, kórrajzok, leletek között süllyedt el. Titokban konzíliumokat tartott, ahol az orvosoknak saját elképzelései­ből prelegált. Sőt több híres külföldi professzornak is el­küldte a leleteket, a maga te­relő észrevételeivel. Gizi megérezte, hogy Ger­mán féltő imádatótól jobban kell tartania, mint a beteg­ségtől. De hogy miért? Ezt nem tudhatta. (Folytatjuk.) „CIGÁNYDAL” „Cigánydal” címmel doku­mentumfilmet készített a Tol­na megyei amatőr filmstúdió a Tolna megyei cigányság élet­módjának alakulásáról. A film operatőre Kiss István volt, forgatókönyvét Bárd Fló­rián írta. A filmet a minap Kajdacsan mutatták be, s a továbbiakban a megye mintegy 40 települé­sének művelődési házában ve­títik. Filmsikerek A közelmúltban bemutatott filmek közül Andrzej Wajda megrendítő alkotása, a „Táj­kép csata után” egy hónap alatt több mint 100 000 nézőt vonzott. „A lovag végakarata ’ című szovjet—észt színes ka­landfilmet és a „Jó estét, Mrs Campbell”-t Gina Lollobrigida legújabb vígjátékét nem egé­szen három hét alatt 160 ezren, illetve 200 ezren tekintették meg belső választ adni, csak külsőt és felszínest: a bűnbánó Bóna Pétét, aki Sárika kezét csókol­ja. Előtte öncélú jelenet az Omégáékkal és egy szovjet vendégcsoporttal — ügyes vá­gásokkal, jó felvételekkel: Sá­rika a szovjet vendégeknek emlékeit mutatja, elsárgult ké­peket az emigrációból, míg Kóbor János, az Omega együt­tes énekese, mi sem törődve a körülötte zajló „világgal”, ráz­za a csörgődobot... Tehát — tizenévesek a hu­szonévesek. De milyen Sárika, Bóna Péter nagynénje? Szikár, egyenes és következetes, fiús­ra nyírt hajával, kemény és határozott, keveset beszél, de bölcs és mond egy nagyon igaz, nagyon szép mondatot: ., az egyetlen élő társam, a halott Lenin volt..." özvegy Galambos Mártonná veterán, az öregséget betegségnek titu­lálja, azt vallja, nincs öreg ember, csak beteg és úgy is vi­selkedik, mint egy mai har­mincéves: fiatalos, elvhű, elvei vezérlik — mégis vállalja azt, hogy' veteránotthonba megy, vagyonából pedig zeneiskolát építtet. Sárikának ezt elhi­szem. Mert Sárika közel áll hozzám és imponál nekem, amit csinál és amilyen sal­langmentesen csinálja — mint egy 30 éves huszonéves. Mint ahogy Bóna Péternek kéne vi­selkednie, úgy viselkedik Sá­rika. Egyszer hatódik meg, mi­kor a férjéről elnevezett utcát ő avatja fel. amikor az emlék­táblát leleplezi. Szikár asszony Sárika, minden mondatában ott húzódik a következetesség, a logika és a kertelni nem akarás, az az egyenesség ami Bóna Pétert cseppet sem jel­lemzi. Különleges nagynéni Sárika és nem illik hozzá a „drágám”, inkább a „drága”. Mert Sárika nagyon drága. Ke­vés van belőle. Ezt Sándor Pál is elárulja, mikor filmet csinál a filmben, Bóna Pétert foglal­kozásában mutatja be az utol­só kockákban, Péter abban a veteránotthonban forgat, ame­lyikben nagynénje él. És lát­juk: a többi veterán azért megöregedett, egymás közti torzsalkodások, állandó múlt­felidézés közepette csak Ga­lambos Márkámé maradt fia­tal. A filmvásznon újra látjuk Sándor Pál első két filmjének szereplőit: a Bohóc a falon fia» talemberét és Odor Emíliát — egyik sem játszik meg­győzően, idegenül cseng a hangjuk. Azonban a Sárika, drágám felfedezettje. Patkós Ir­ma, úgy eleveníti meg Galam­bos Mártonnét, hogy nem kis része van abban; hiszünk ne­ki; elhisszük, hogy valahol Pécs közelében él egy ilyen asszony. Kern András Bóna Péteré érdekes, tehetségre val­ló alakítás: nem ő tehet arról, hogy Bóna Péter 25 éves film­rendező felszínes, hebrencs, a mának élő és másfél óra alatt, Sárika hatására megváltozik. Nem Kern András tehet arról, hogy nem hisszük ezt el Bóna Péternek. T. & ÚJ MAGYAR FILM Sárika, drágám

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom