Pest Megyi Hírlap, 1971. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-07 / 56. szám
1971. MÁRCIUS 7., VASÄRNAP «ST HEcrci kJCírltW Fa, fehérben (Foto: Urban T.) BEDE ANNA: Vándorkönyv Térés táj küldötte, völgyek vad szülötte, termete termetes, szeme kék, foga ép, ismertető-jele tenyeres tenyere. Szolgált itt, szolgált ott, medvével megvívott, bozótban borzongott, csalitban csatangolt. Sír sípja, vág botja. Vihar bőg: Bírókra! Villámot legyőzött, rögökbe rejtőzött. Gyalogút gyermeke, termetes termete, szeme kék törött kép, látta a Föld felét, ismertető-jele hogy mégse halt bele. FŐVÁROSI SZÍNHÁZI ESTÉK A Nemzeti új Romeo és Júliája dalról róható fel az előadás hibája. Sztankay István Rómeója is csak vergődik e koncepcióban. Nem rá szabott egyébként maga a szerep sem. Törőcsik Mari, akiről film- és egynémely színpadi alakítása után — amelyekben mozaiktechnikával dolgozhatott — csak jókat írtak, most erőtlen és képtelen megformálni Júlia drámai és emberi fejlődésének ívét. Igaz: ezt a rendezői koncepció sem hagyja, mert ha felizzana a tragédia, felszikrázna a líra, nyomban közbelép valami elidegenítő effektus. Horváth Teri Dadája, az eddigiekhez képest kitűnő új színeket-íze- ket hoz a figurába, de ez a megformálás nem olasz, nem is angol, hanem magyar dada, s mint ilyen, nem illik sem a darabba, sem a rendezői elképzelésbe, akárcsak Iglódi István Mer- cutiója, aki mindent megtesz, hogy egy mai huszonéves lázadóra hangolja ezt a vérbő reneszánsz figurát, de a figura és a szöveg éppúgy ellenáll neki, mint Major csaknem minden hasonló erőltetett ak- tualizálási kísérlete az előadásban. (Lásd a vietnami zöldsapkásokra hangolt hercegi pribékeket, egy alapvetően humánus és előremutató uralkodó jó hatalmának gumibotos képviselőit...) Akitől a felfrissítés és maivá hangolás helyes arányait kapjuk: Sinkovits Imre, aki szinte a rendezéstől függetlenül újítja meg a humánus, de nem szent Lőrinc barát , figuráját, kidomborítva humorát, ravaszságát éppúgy, mint emberi bölcsességét. Jól vagy rosszul... A Rómeó és Julia, persze, mint minden hasonló előadás, sarkítja a véleményeket, vitára vitát szül — de semmi ok a kétségbeesésre, ám arra sem, hogy a hibák mellett behunyt szemmel elmenve, felmagasztaljuk. Ez az előadás nyilvánvalóan egyike a tragédia lehetséges — noha erősen vitatható — színre viteleinek. Ennél többet talán maga Major Tamás sem igen óhajtott vele. „Shakespeare-t jól vagy rosszul, de játszani kell” — mondta annak idején Hevesi Sándor. Igaza volt. És az is közismert, hogy a zseniális Lev Tolsztojnak nem egészen hízelgő véleménye volt a zseniális Shakespeare-ről. Ám ezzel egyikük sem lett sem több, sem kevesebb... Takács István \\\\\\\\\\\\w\\\\\\\ irkur >nyi Hírek most 250 éves lap, a Nova Po- soniensia már magyarországi olvasótábornak Íródott Hetenként egyszer jelent meg négy, számozott, hasábra tördelt oldalon, a Mercuriushoz hasonlóan latin nyelven. A Novát, bár neve nem szerepel az újságon, Bél Mátyás evangélikus lelkész, történetíró, tanár, a pozsonyi líceum igazgatója szerkesztette. A tudós főszerkesztő mellett említsük meg a lap kiadója nevét is. A Pozsonyi Híreket — így fordíthatnánk magyarra a lap címét — Boyer János Pál, Salzburgból Pozsonyba származott nyomdászmester jelentette meg. Az idézett sajtótörténeti munka megállapítása szerint, a Nova célja elsősorban az volt, hogy az Iskolában olvassák segédeszközül a XVIII. század története és a latin nyelv oktatásához. A Ratio Educationis, Mária Terézia 1777-ben kiadott iskolai törvénye valószínűleg a pozsonyi tapasztalatok alapján írta elő heti két órában az újságolvasást, mint rendkívüli tantárgyat. j Vihar dúl a Nemzeti Színház jRomeó és Julia előadása körül i — amint azt csütörtöki színhá- izi tudósításunkban már jelez- Itük. És bármennyire megosz- [lanak is a vélemények Major \ Tamás rendezéséről, egyvala- jmi fölött nem lehet vita: [százszor inkább ilyen gondolatébresztő, vitákat provokáló ; produkciókat, mintsem lan- jgyos, se hús, se hal előadáso- jkat! Sajnos, szép számmal [akadnak az idei bemutatók [között olyanok, amelyeket ! egyetlen fáradt kézlegyintés- !sel elintézhet néző és kritika i egyaránt. [ Ez a Romeo és Julia nem ! tartozik ezek sorába. Amint j hogy egyetlen Major-ren- ! dezés sem. Sosem vindikál- ! ta magának a tévedhetetlenség [szent pozícióját — de tévedé- ! sei is rangosak, tiszteletet kö- S vetelőek voltak. I Ilyen a Romeo és Julia is. \ Miben van igaza? I ! Manapság, a deromantizálás | divatja idején, semmi meglepő [nincsen abban, ha egy ko- j rábban túlcukrozott, a felfo- | kozott érzések — és érzelgé- ! sek! — lila ködével elbontott | Shakespeare-tragédiát o ren- 5 dező „tisztába tesz”. A Rómeó [és Julia szenvelgések, színfal- ! hasgatások és múlt századi > színpadi-színészi stíluskövüle- j tek nélkül is az, aminek a nagy [brit megírta: egy szerencsét- [len sorsú szerelmespár fel- I emelő-tragédiája. Miért sze- i rencsétlenek? Mert két egy- i másra fenekedé család sarjai, | akiknek az egymásba sZeretés I helyett gyűlölniük kellene [egymást, s akik ezt a gyűlöle- i tét nemhogy nem vállalják i már, de tudomásul sem veszik, Jés ezért el kell pusztulniuk. Értelmetlenül, szükségtelenül és tragikusan, mint ahogy e darabban velük pusztul még négy másik ember — szinte ugyanilyen értelmetlenül és ugyanilyen tragikus módon. Hat halál kell ahhoz, hogy Verona hercege, Escalus, akinek magának is két unokaöccse esik áldozatul ennek az áldatlan és ostoba viszálynak, végire rendet és békét teremthessen. Hat holttest fölött nyújt kezet egymásnak Montague és iCapulet, ám eddigre szinte rSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS' — Milyen embernek ismer \ engem, a zászlós úr? — Nem is tudom... — Vadnak, harciasnak, vagy; szelídnek? A százados hüledezik, a kö-; vetkező mondat neki szól: — Hallotta, százados úr? Én! szelíd ember vagyok! A főhad-: nagy úr szelíd ember. J — Mit jelentsen ez? — Azt, hogy menj az anyád- J ba! Te piszok! Az aitáboma- \ gyoddal, meg a Führereddel, J meg a Nemzetvezetőddel J együtt! J A hang emelkedőjéből ér- J tenek a deszkán túl. És már nyílik is az ajtó,J segítő arcok bukkanak elő. A^ százados pisztolyához kap, de J meggondolja nyomban. — Ez belekerül a minősíté- ^ sébe! Figyelmeztetem! Én fi- 4 gyelmeztettem. — Mit beszélsz, te vadba- J rom? J — Ezt nekem mondta?! J És kezek ragadják meg a J századost. — Rámegy a kardbojtja! ^ — Menj az anyádba, a kard- í bojtoddal együtt! — Hazaáruló! Nagyot lök erre a tüzéren 4 János. | De már nem eshet el a szá- J sados, adják kézről kézre az J emberek. Kifelé. Csak a kapu- J oan kap egy olyan nyomást. J íogy ülepre 1 pottyan. Kint a ^ iárdán. A járda söpretlcn, fa- 4 ;yos haván. á mellékessé is vált ez a kibékülés, hiszen jószerrel nincs már, aki tovább gyűlölködhetne. A Romeo és Julia tehát távolról sem csak a szerelem tragédiája. Megvan a maga egyén és társadalom közötti konfliktusa is, és ez a konfliktus van annyira máig élő, hogy a dráma napjainkban! előadásai hozzánk szóljanak, erővel, drámai hitellel. Amiben Majornak igaza van ebben az előadásban, az nem más, mint ennek a maiságnak és ennek a deromantizálásnak a felismerése és ezek kifejtésének igénye. A tragédia akkor is tragédia marad, sőt akkor lesz az igazán, ha a maga erős realista színeiben tündököl. Ez a fajta, az eredeti színeket felfrissítő, felfedezésekben sem szűkölködő rendezői elképzelés helyénvaló, a szirup és a szivárvány eltávolítása helyes. A jól értelmezett korszerűsítés nélkül manapság egyetlen klasszikus művet sem szabad eljátszani — legfeljebb csak drámatörténeti és színháztörténeti szemléltetésként. Miben nincs igaza ? Kérdés viszont, hogy ez a fajta mára hangolás meddig mehet el? Hol a határ a kor megkövetelte újraértelmezés és az önkényes átértelmezés között? A válasz nyilván ez: semmi olyannak nincs helye, ami az illető mű elevenjébe vág, ami az eredeti koncepciótól eredendően idegen, ami kifejezetten ellené dolgozik mindannak, ami a drámában van, amiről szól, amit mondani akar. A Major Tamás rendezte Romeo és Julia legfőbb hibája, hogy Major úgy kezeli a shakespeare-i szöveget, mintha az Brecht- vagy Peter Weiss- dráma lazábban megírt, kevésbé — sőt egyáltalán nem — lírai, elidegenített, drámaiatlan és száraz-szikár szövege volna. De hát ez nem az! Ez költészet, tragédia, ebben nincs semmi elidegenítési effektus, s még a dramaturgiai döcce- nők is a fiatal és még gyakorlatlan Shakespeare hibái, nem egy huszadik századi szerző színpadi fintorai. És ez az, amiben Major, sajnos, téved. A Luzitán szörny a maga laza librettó voltával megtűri az effajta rendezői munkát, a Rómeó és Julia a maga nagyon is kötött nyelvi-dramaturgiai- szerkezeti-figurális világával nem. S itt nem holmi elvakult és ortodox Shakespeare-tiszte- í let beszél belőlem. Hiszen nyil- í vánvaló, hogy nem erről az ol- • A Me és a Pozsc : Mielőtt az első, hazai közön- : ségnek szóló és rendszeresen [megjelenő honi újság kétszáz- ; ötven éves évfordulójáról megemlékeznénk, néhány szót kell ejtenünk Rákóczi Ferenc Mercuriús Hungaricus-áról (a későbbi számainak címe: Mer- curius Veridicus ex Hungária, Igazmondó Magyar Merkur), i amely azonban valószínűleg ; csak hatszor jelent meg 1705 i és 1710 között, s nem a ma- ( gyár olvasónak készült. A fe- ! jedelem azért nyomatta az i Igazmondót, s azért küldte szét i Európába, mert a Wienne- < risches Diarium, a Habsburgok 5 hivatalos hírlapja telekürtölte i a világot a magyar szabadság- 1 harcosok kegyetlenkedéseiről 1 szóló rágalmaival, vesztett csa- s táik hírével. A kuruc tábomo- 1 kok a bécsi förmedvényt csak < „nyomtatott hazugságként” emlegették, s azért sürgették ! a Merkur megjelentetését, ; hogy „ne láttassék mind igaz- : nak lenni; az kit idegen nemzet szokott promugálni novellákban” (újságokban). Az 1721 elejéből másfél éven keresztül t hetenként megjelenő, tehát \ ffsss/f/sssssssssss/ssssssrs//sssssss/'sss/ssf//fs/s/sfsss//sssssss/sssssss/s/s/sssssss//ss//sssssf/ss/sfssssssssssf/ss/ssssssssfssfj — Remek üzletem van a maga számára — súgta titokzatosan Hagymási, aki hetenként átlag két biztos üzleti tippel szokott jelentkezni. — Mi lenne az? — kérdeztem mérsékelt lelkesedéssel. — faüzletet csinálunk. Vevő lesz any- nyi, mint veréb a fán. Csupán irodahelyiségre van szükség, ahol a. rendeléseket és a pénzt felvesz- szük. — De hol veszünk árut? Hagymási Rezső fölényesen legyintett: — Nézze, a faüzlet olyan, hogy az eladó sose szállít annyit, mint amennyinek az árát felvette. A tűzifából hiányozhat 15 százalék, természetes apadás és útközi hiány címén, ab erdő számítva... — Ab Bakony? — Vagy ab Monostor. Elvégre szállíthatunk mi a monostori zölderdőböl is... Aprófa-kancsóban A lényeg az, hogy a rendelt mennyiségből mindenekelőtt leszállítjuk az apadást. Aki egy mázsát vásárol, az kap 15 kiló súly hiányt, aki két mázsát vesz, annak 30 kiló hiányt küldünk és így tovább ... Ez úgy történik majd, hogy a súlyhiányról átvételi nyugtát állítunk ki és azt a vevő aláírja ... — Akkor jó — vetettem közbe. — Már attól tartottam, hogy a hiányt triciklin kell küldenünk és akkor költségünk lesz rá... De mi lesz azután? — Azután leszállítjuk a fa víztartalmát — felelte Hagymási. — A friss vágású fának 35—40 százalék a nedvesség- tartalma ... Vegyük a jobbik esetet, azaz a nekünk jobbik esetet, amikor is elküldünk a vevőnek minden mázsából 40 kiló vizet... — Es gondolja, hogy az elég meleget ad majd? A nedvességnek tudtommal alacsony a kalóriája... — Már megint milyen butaságokat beszél! — förmedt rám Hagymási. — A fontos az, hogy 15 kiló meg 40 kiló, ez már összesen 55 kiló fa. — Fa? — kérdeztem nem is titkolt kétkedéssel. — Igenis: fa. Bükkfa vagy akácfa, ki milyet rendelt. — Most az a kérdés még, hogy hasábfát vagy aprított fát szállítunk? A nagy üzletember rám bámult: — Miért fontos ez? — Mert a hasábfái hordóban kéne küldeni, az aprófát pedig kancsóban. Az alágyújtóst pohárban ... — Ez csak részlet- kérdés. A lényeg az, hogy már csak 45 kilogramm fával tartozunk. — Es azt hogy szállítjuk le? — aggályoskodtam. — Várjon! Nagyon jól tudjuk, hogy házhoz szállítás közben is elhullik valami, meg aztán a kocsikísérők se tesznek hozzá... Ez is kitehet 15 százalékot ...Ha ezt is számításba vesz- szük, akkor már csak 30 kiló van hátra... — Es azzal mi lesz? — Semmi — mondta Hagymást — Azt már nem is kell leszállítani ... — Miért? — Mert 30 százalék haszon megillet bennünket. Heves Ferenc fegyvereket a másik irányba kell fordítani! Érted? Számításaim szerint az oroszok reggelre ott lesznek. Hány embered van? — Nyolcvan. — Elég lesz! © A század körletében nagy készülődés. — Alázatosan jelentem, nem tudok nyolcvan embert kiállítani. — Hatvanat? — Talán. János bólint. A nyüzsgésben & civilek is előmerészkednek. A szomszédos földszinti lakórészből még küldöttségféle is érkezik. Az a nő vezeti, akit Horogh János számára kiszemelt, s akit a főhadnagy férfias tapintattal nem hódított meg. — Tessék? — Félünk, főhadnagy úr! Ha a katonák elmennek, védtelenek leszünk. — Holnap már nem kell fél- hó. Vagy holnapután. A nő hálás. Az egész ház nevében is szeretné megháláni a védelmet. — Legfeljebb imádkozni tudnánk magukért. ,— Hisz maga az imádságban? — Nem. — Én sem. Attól, hogy mibein hisznek ők ketten, és miben nem, kapcsolat létesült kettejük között. Ha János most megfogná a nő kezét, úgy vezethetné bárhová, mintha már jártak volna arra. Utcára, rétre. Akár az ágyba is. Nevetnek. Egymásra nevetnek. Feledve a perc környezetét. A szemüveges zászlós oda lép. Nyel egyet. Vár egy pillanatig, s ezt mondja: — Egy tüzér százados keres. — Na, máris? Elfordul a nőtől, hogy a belépő századost fogadja. Mire visszafordult, kilépett életéből a nő. Igen. Nemcsak a szobából. — A Gellértből? Megyünk, megyünk. A százados meglepődik. — Talán tisztelegne a főhadnagy úr! Nem ijed meg elszontyolodik János. Meg is lepődik azonban, de tudja, ennek a századosnak semmi köze nincs a Gellérthez. Milyen kedves volt, milyen más szavú volt az alezredes. összerántja magát. Jelent. A százados megenyhül, de barátságossá nem változik. — Fontos parancsot hoztam. Két zászlós, az egyik hadapród, s a hadnagy szivárog be pillanatok alatt. Érzik, itt most készül valami. A százados körülnéz. — Csak urak maradhatnak a szobában. Meghátrálnak a legénységiek. Az ajtó becsukódik. De János tudja, ott fülelnek kívül az emberek. — Hindy altábornagy úr parancsa — egészen lehalkítja hangját a százados: —, a zászlóalj azonnal vonuljon fel a Várba! A felmentő seregekkel egyesülünk. A legénységnek tudnia kell, hogy a Führer, meg a Nemzetvédő gondoskodtak kiszabadításukról, teljes harckészség! — Kitörés? Várta ezt a kérdést a parancshozó. — Igen! Mégpedig harc árán. — Minden fölösleges holmi hátrahagyásával... — mondja a kitalálni való részletes utasítást János. — Ügy van. — Minden lőszert felmálház- va, járművek nélkül. — Helyes. A százados egészen felvidul. — A kitörés iránya? Idejében meg fogják tudni. A zászlóalj... — Ez csak század. Kérem szépen... — Megtiltom, hogy ilyen hangon beszéljen. János a tisztjéhez fordul. Előbb a hadnagyhoz szólna, de gondol egyet, a szőke zászlóshoz szól:
