Pest Megyi Hírlap, 1971. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-19 / 66. szám

Mil. • * * dap 1971. MÁRCIUS 19., PEN-fEK. Törzsvendég Irány Százhalombatta A Barátság II. útján A cső, a B. II. északkeletről, a szovjet határról délnyugat­nak, Százhalombattára tart, napi kb. 550 méieres sebességgel. A stáb követi útján az acélkí­gyót, a kiszolgáló munkáso­kat többnyire ott veszik fel, helyben, ahol éppen halad­nak, amely faluhoz éppen közel érnek. Szép, izgalmas, de fárasztó utazás. Most Mándok térségében marják a földet, hegesztik, fektetik a csövet. 1970 október 27-én kezdték, a túrát a nullpontról. A null „fokot” Talabérnál jegyzik, mint Greenwichnél a hosszú­sági köröket és az időt. Ta- labér a szovjet határtól 800 méterre van. A szovjet kol­légák vállalták, hogy 800 méter vezetéket áthoznak ma­gyar földre. JEREVÁNI LÁTOGATÁS (III.) Film és víz Az örmény Szovjet Szo­cialista Köztársaság fővá­rosában, Jerevánban, a Barátság Házában ülök egy kis vetítőteremben. Film pe­reg. Címe: Armenia. Különös film. Színes és fekete-fehér kockák váltják egymást. A mű hét tételre tagolódik: em­berek; kövek; víz; öregek; hő­sök; hazalátogatók; a jelen. A film rendezője Melik Avakjan. Megrendítő, különös alko­tás. Különös ritmus. Mintha zenei dallam akkordjai csen­dülnének fel. Amikor kivilá­gosodik a kis vetítőterem, Melik Avakjan felém fordul és így szól: — Hegedűművész voltam. De játszani már nem tudok. A bennem élő zenét így adom tovább ... Majd így folytatja: — Eddig tizennégy filmet forgattam. De ez a tam a leg­kedvesebb számomra. Egyórás időtartamban népem egész történetét mutathattam be. Sajnálom, azóta is izgat, hogy sok mindent mégsem mond­hattam el. Nem mondhattam el a különös örmény legendá­kat. Elmondom hát élőszóval. Az egyik: 1915-ben, a török pogrom idején, az örmény nép maroknyi csapataival vette fel a harcot a törökök ellen. Kevés volt az örmény fegy­veres katona, s az egyik had­test a parancsnokságtól sürgős segítséget kért a túlerő ellen. Nagyon várták a segítséget. De nem érkezett. Egyik nap aztán a harctérre megérkezett egy öreg, sánta ember. A pa­rancsnok megkérdezte tőle, mit akar? Azt mondta az öreg ember, én leszek a segít­ség. Te, kérdezte a parancs­nok, hiszen te öreg vagy, gyenge vagy, hogyan lehetsz te a segítség? Én költő va­gyok,- mondta az öreg ember és felolvasta verseit. És ver­seivel megkettőzte a csapat erejét. A másik legenda a vízről szól, a vízről, amiből itt évezredekig mindig hiány volt. A szárazság volt a leg­nagyobb ellenségünk. A gaz­dag emberek a források vi­zéhez óriási kőemlékműveket, bálványokat állítottak. A sze­gény emberek féltek a bálvá­nyoktól, s ezért féltek a for­ráshoz menni vízért, a víz, a nagy érték, megmaradt a gazdagoknak. De egyszer egy szegény ember vette a bátor­ságot, az egyik forrás mellől ledöntötte a kőbálványt és el­hordta a követ. Attól kezdve, úgy mondják, nincs gazdája a víznek, a víz mindenkié. De ha már vízről és filmről beszélek, meg kell említenem egy ma­gyar filmet, Talpalatnyi föld volt a címe. Nagy élmény volt számomra az a pillanat, ami­kor Góz Jóska a szegény emberek nevében megnyitotta a gátat, hogy a szikes földek re zúdítsa a vizet. — Mikor látta ezt a filmet? — kérdeztem. — Tizennyolc évvel ezelőtt. Moszkvában, a Filmművészeti Akadémián. Jól ismerem a magyar filmművészetet, ys is­merem a magyar népet is. Magyarországon harcoltam 1945-ben. És kis csend utón elmondja a történetet: — Fiatal, huszonnégy éves fiú voltam 1944-ben, a moszk­vai zenei konzervatóriumban tanultam hegedülni, azt mond­ták, gyönyörűen játszom, már művésznek tekintette;!. De tanulmányaimat nem fejez­hettem be, közbeszólt a há­ború. Be kellett vonulnom. Es ekkor, bár örmény vagyok, egy kicsit magyar is lettem. Mint a szovjet hadsereg katonája, 1945 elején részt vettem a magyarországi felszabadító harcokban. Ilyen helységne­vekre emlékszem: Adony, Gárdony, Székesfehérvár. Ha jól tudom, Zalalövő nevű köz­ségnél sebesültem meg. Mind­két karomat szilánkrepeszek sebesítették. Súlyos betegen Zalalövőn egy Ilona nevű lány és családja ápolt a la­kásukban. Nekik köszönhetem az életemet. A harcok köze­pette a németek két napra visszafoglalták a falut. Én nem mehettem tovább csapat­testemmel, a padláson bújtat­tak, ott rendeztek be nekem egy kis sarokrészt, s ez a 18 éves magyar lány ápolt és etetett. Sajnálom, nem tudom a vezetéknevét, csak annyit tudok, hogy sötétbarna haja volt. Ott, ott sebesültem meg annyira, hogy amikor haza­tértem, már nem tudtam többé hegedülni, nem éreztem többé a húrokat. Kis szünetet tart, majd las­san folytatja: — Amikor Magyarországon jártam, s ott harcoltam, lát­tam a Dunát. Erővel höm­pölygő hatalmas ár. Ezt a ké­pet hoztam magammal Ma­gyarországról. Olyan ez, mint egy szimbolikus kép, ilyen a magyar nép. Azóta képeket lá­tok, filmrendező lettem, a bennem élő érzés képekben formálódik újjá. S hogy film­jeimnek különös ritmusa van, ez azt jelenti, hogy szól még bennem a hegedűművész is.^ Nagy álmom, egyszer szeret­nék egy örmény—magyar koprodukciós filmet készíteni az önök országáról, népéről. Szeretnék még egyszer Ma­gyarországra visszatérni, sze­retném elmondani, ami ben­nem él. Az örmény filmrendező, Melik Avakján filmje nem pereg tovább a vásznon, be- j fejeződött, de élete filmje pe- I reg tovább. i II. Barta Lajos Egyébként az egészet a Sió­foki Kőolajvezeték Vállalat építi, KISZ-védnökség segít­ségével. A B. I-et is ők készí­tették. Akkor 1958-ban aján­lották fel szovjet barátaink, hogy lengyel, cseh, NDK és magyar területen hozzák át Százhalombattáig a Volga vi­déki olajat. Magyar földön 1961 július elsején láttak mun­kához a siófoki szakemberek. És 1962. szeptember 19-én 9 óra 22 perckor Százhalom­battán megcsillant a napfény az első csepp volgai olajon. Azóta több, mint 17 millió ton­na kőolaj érkezett a 400 mil­liméteres csővezetéken, amely magyar területen 128 kilomé­ter hosszan húzódik. Egy kis olajvezeték-történelem. Az első csővezetéket az USA- ban 1865-ben fektették le, amely mindössze 40 millimé­teres volt és 6,5 kilométer hosszú. Hazánkban először 1937 novemberében fektet­tek le hasonló vezetéket, Bá- zakerettye és Ortháza között. Később Lovászitól Budapes­tig is lefektettek egy kétszáz milliméteres átmérőjű cső­vezetéket. Ekkor hazánkban az olajat szállító csövek hosz- sza mindössze 220 kilométer volt. A Barátság II. csővezeték átmérője 600 milliméter, hosz- sza 298 kilométer lesz. Az el­képzelések, sőt most már az elfogadott tervek szerint az 1972. év végén üzembe lépő vezetéken — kezdetként — évi 3,5 millió tonna olaj érkezik hozzánk. 1980-ban új szivattyútelep belépésével évi 10 millió ton­na olaj jön. Ez mái az ország energiaszükségletének mint­egy 35 százalékát fedezi. Az első szakaszban több mint egymilliárd forintot költünk a B. Il-re. Elkészül a teljes vezeték és a fényeslitkei szi­vattyúállomás. 1972—75 kö­zött Hatvan térségében egy újabb szivattyúállomás lép közbe. És befejezik a Tiszai Kőolajipari Vállalat építését Leninvárosban. A B. II. lefektetéséhez két­száz ember látott hozzá. A cső utak, vasutak és víz alatt pihenve ad majd utat az olajnak. „Csak” eióször a cső­nek kell utat teremteni. Eb­ből eddig 12,5 kilométer hosz- szúságú csővezeték készült el. A vállalat importcsövekkel dolgozik. A nyugati szállító­cégek különböző belső okok miatt akadozva szállítják a kért mennyiséget. Tulajdon­képpen ezért tűnik csigalas­súságának a mozgás. De oly­kor a téli viszontagságos idő­járás is befolyásolja a mun­kát. Null fok körül, főleg null fok alatt nem tanácsos a csövek hegesztése, minden­esetre körülményes, veszélyes. A hegesztéshez a csöveket elő­melegítik és még így is sok a hibalehetőség, gyakori a hi­bás varrat. Az építés során előfordult, hogy hetven var­ratból negyven lett hasznave- hetetlenül hibás. Ilyenkor a szakemberek, radiológusok izotóppal vizsgálják a varra­tokat. Amíg ez nem történt meg, a csöveket nem lehet szi­getelni. A vizsgálatnál ké­szült filmfelvételeket öt évig megőrzik. (Jótállás, felelős­ség.) Bármikor visszavezet­hető, hol és ki csinálta a hi­bát. Nehéz, embe.U.t'i munka, a csőkígyó útját egyengetni, száz kilométereken át, esőben, sárban, fagyban, sugárveszély­ben. A 600 milliméteres át­mérőjű cső falvastagsága mintegy 8 milliméter, kerü­lete két méter, súlya méte­renként 1,5 mázsa. Oldalgé­mes traktorok sora egyszerre 8—12 méteres csöveket emel­nek a helyükre. Beemelés, szigetelés, csőfektetés — ve­szélyes munka ez is. Február­ban a munkások 16 napot dolgoztak, tizenkettőt pihen­tek, rájuk fért. Tulajdonkép­pen Itt a segédmunkások — gépkiszolgálók. A földmunkát bérmunkában a Mátravidé- ki Szénbányászati Tröszt vál­lalta. Kotrógépei egyszerre közel egy köbméter földet emelnek ki, egy gép 20 perc alatt egy kubikos napi mun­káját végzi. Három műszak­ban dolgoznak. A Barátság II-ért nyolcszázezer köbmé­ter földet kell megmozgatni. A vezeték árka átlagban két méter mély, ahol szükséges 3—4 méter. Homok, sár, sanyarú idő, de utazik a cső, lassan, de biz­tosan Százhalombatta felé. És érkeznek a beépítésre váró csövek, „félő”, márciusban csödömping várható, szapo- rázni kell a munkát. S. A. Jelölőgyűlések nyolc váci választókörzetben 1 Kedden este Vácott is meg­kezdődtek a tanácstagi je­lölőgyűlések. A 18-as választókörzet pol­gárai az építők művelődési otthonába igyekeztek. Szé­pen feldíszített terem és szín­pad fogadta a nagyterembe lépőket. i Először Bitskey Tibor Já- szai-díjas művész mondott el két József Attila verset, majd Hajdú László, az építőipari vállalat igazgatója köszöntöt­te a megjelenteket Karanyik Imre, a Hazafias Népfront városi bizottságának képvise­letében bejelentette, hogy a népfront a 18-as körzetben dr. Lukács Ferencet javasol­ja — harmadfzben is — ta­nácstagnak. A jelölésre java­solt 1958 óta a tanács vb-el- nöke, sokat tett a város fejlő­déséért. Többen szót kértek, csatlakoztak a népfront jelö­léséhez. A jelenlevők egyhan­gúlag megszavazták dr. Lu­kács Ferenc jelölését. A vb-elnök köszönetét mon­dott a bizalomért s ígéretet tett, hogy a következő évek­ben is minden erővel dolgo­zik a város jövőjéért, fejlődé­séért A többi jelölőgyűlésen Győri Jenőt, Lánczhegyi Em­mát, Végvári Nándornét, Csepregi Ferencet, Horváth Petemét, Agócs Zoltánnét és Lukács Máriát jelölték ta­nácstagnak. pohos Argyalán minden reggel fél hat után két perccel húzta föl a redőnyt mintha szándékkal bosszantani akar­ná a Vetkőzhető előtt toporgókat. Két perc is idő. Főként annak, aki hátrább szorult a sorban. Már ordítanak. Mi lesz, mi lesz? Mozgás! A pohos Argyelán nem zavartatja magát. A szeme mereven bámul a semmibe, de azért mindent lát. A pultra tett pénzt, az italért nyúló kezeket, az üresen sorbarakott poharakat. Cseresznye, szilva, cseresznye, szilva. Ilyenkor ez a kettő megy, Leöntik, s loholnak. Háromnegyedkor már fúj a gyár. Bőg a gőzduda, az ablakok is kocognak bele. A fene essen bele, minek kell annyira bő- getni. Tíz perc csönd. Az első eresztés le­ment. Hatkor szállingózni kezdenek a félhe­tesek. Negyedkor megint tele a Vetkőztető. Cseresznye, szilva, cseresznye, szilva. Pénz­csörgés, a pult bádogján megült vízben át­nedvesedik a papírpénz. Krákogás, mondat- töredékek. Loholás. Üjabb tíz perc. Pohár­mosás tessék-lássék módra. Zúdulnak a hét­re járók. Cseresznye, szilva, cseresznye, szil­va. Három gyár fogja körül a Veitkőztetöt, hétfőtől szombatig nem fogy el a vendég. Varázsló pálcája sem terelhetné engedelme­sebben őket, mint ahogy reggelente sorba­állítja a népet a Vetkőztető. Hét után a tiszt­viselők jönnek. Táskák, fehér ingek, nyakken­dők, szervuszok. Cseresznye, konyak, cse­resznye, konyak. Papírpénzek. Az előbb össze­gyűlt aprót ilyenkor Argyelán kiadhatja. Fél nyolc után fújhat egyet. Kiflit,' fasíytöt rág,. ' sört iszik rá. Cigaretta. Leül, átlapozza az újságot. Néhány szállingózó. Szilva, sör. Tá­masztják a bádogpultot, bámulják a koszos táblát: „III oszt. üzem”. Elkérik az újságot. — Megyek a rendelőbe... a lábam... — Kilépek, elég volt, nézzék máriás hun­cutnak a nénikéjüket, tízötvenet ígértek, s két hónapja kilencet adnak ... — Na, mit szól főnök úr, hallotta, hogy lekapcsolták a Ragyásékat...? Ragyásék. Itt tanyáztak hónapokon át. Ar­gyelán úgy tett, mintha nem látna semmit. Csöndben voltak, rendesen fizettek, az üres poharakat mindig visszahozták a pulthoz. A többi nem az ő dolga. Az ember itt mindent hallhat, de jól teszi, ha azonnal elfelejti. A nyomozónak is ezt mondta. „Nézze, főhadnagy úr, régi kocsmáros vagyok én az volt az apám is, a nagyapám is. A vendég, vendég. Kér, fizet, fogyaszt, újra fizet, újra fogyaszt. Nekem ennyi a dolgom vele.” A főhadnagy bólogatott. Ismerte Argyelánt. Az ötezer éves egyiptomi királysír beszédesebb nála. Per­sze, ha balhéról van szó. Mert amúgy min­denről hajlandó elfecsegni. Csak a vendé­gekről nem. A vendég az szent. Az ember a vendégből él, hát akkor ne tegyen olyasmit, aminek maga látja kárát. A főhadnagy csak a rend kedvéért firtatta, tárgyaltak-e Ragyá­sék gyári emberekkel, vagy csak maguk kö­zött voltak? Előre tudta a választ. „Főhad­nagy úr itt annyi idő sincs, hogy fölemelje a tekintetét az ember. Itt tíz perc alatt öt- ven-hatvan szilvát, meg cseresznyét kell ki­adni.” S hogy igazolja, micsoda teljesítmény ez, sorba rakott tíz poharat, s egyetlen len­dülettel úgy töltötte meg azokat, hogy az üvegből szikrányi sem csöppent a bádogra. „Az apámtól tanultam” — mondta Argyelán. A nyomozó bólintott. Látta már a produkciót néhányszor. Nem új neki. Ahogy a Vetkőz­tető sem, robbantanák már föl ezt a csehót. Az egész körzetben innét indul ki minden, s ide tér vissza. Javasolta már, ügyeskedjenek valami bisztrót a helyébe. Majdnem kiröhög­ték. Bisztrót? A gyárak kézzel-lábbal tilta­koztak. Az emberek megszokták. Kilépnének. Ügy sincs elég munkaerő. Majd a kapuknál szondáznak. Vicc. Az önbecsapás csúcsa. Szon­dázni, s közben védeni a csehót. „Ez nem rendőrségi ügy. A rendőrség foglalkozzon a bűnözőkkel. Attól még nem dől össze a szo­cializmus, hogy műszak előtt az emberek le­hajtanak egy féldecit.” Ezt a választ kapta. Magyarán: törődjön a saját dolgával. Na, per­sze. De ki mondja meg, hogy mikor kez­dődik az ő dolga? Hogyan jutottak Ragyásék az áruhoz? Kihozták nekik a gyárból, az világos. Más kérdés, hogy végül már ezzel sem érték be, s megcsapolták a szövöde rak­tárát. Ki mondta meg nekik, hogy hónapok óta nincs ventillátor, üresen ásít a szellőző­nyílás? Intett Argyelánnak, elment. Néhány pasas meredt szemmel bámult utá­na. Nem hallották, mit beszéltek, de rögtön szagot fogtak. — Kíber? Vetkőztető Argyelán úgy tett, mint áld nem hallja. Azok értették. A hallgatás néma beleegye- zés. Délben azután már jött is a drót, hogy a Ragyásékat az éjjel, meg hajnalban össze­szedték. Tiszta ügy. a marhák, a raktárból kiszedett holmit beágyazták. Be, a fenekük alá. Jó kis hely. Csak a lepedőt kellett föl­hajtani, s megvolt a terhelő bizonyíték. Mert ilyen szövetet csak exportra visznek, nincs mese. A Ragyás babája oldalazott be egy óra felé. Csak^ a félnótás Temesi papa ténfergett a pult előtt. Juci intett, behúzódtak a rak­tárba vezető benyílóba. — Begyűjtötték Ragyásékat. Argyelán úgy bólintott, hogy a szeme rez­zenéstelenül a semmit nézte. — Elég sok balhét kell elvinni nekik. Üjságpapírt nyújtott feléje. Látta, a papír­ban pénz van. Százasok. — Menj a fenébe! Juci idegesen vihogott. Mondani akart va­lamit. — Nem hallod?! Menj a fenébe! Azóta csönd van. Újra menetrend szerint zajlik a délelőtt. Tíz felé betotyog Temesi papa. Fél tizenegykor a nyugdíjas könyvelő. Korsó sör. Negyed egyig szopogatja. Tá­masztja a talpas, kerek asztalok egvikét. Nézi a plakátokat. „Gyűts csipkebogyót.” „Biztosí­tás — biztonság.” Tizenegy után a vén bo­szorka jön. Kacatoltkal tömött szatyrokkal. A szemétből húzkodja ki, amit csak valamire jónak talál. „Két decit, tisztin.” Mindig be­mondja. Mintha nem tudná. Ötödik éve rakja elé a poharat. A vén boszorka behunyja a szemét, úgy önti le a bort. Azonnal, ahogy eléje teszi a poharat. „Mégegyszer.” Ezzel Vár. Nézelődik. Temesi papán átsiklik a tekintete. Az öreg könyvelőt már szemügyre veszi. Mintha most látná először. Soha egy szót nem váltottak. Csak nézik egymást. Néhány véletlenül erre tévedő, futóvendég. Pohár sör. Korsó. Három deci, tisztán. Konyak. Szilva. Barack. Gin. „Azt nem tartunk, kérem.” Ha a reggel nem lenne, fölkopna az álla. Az áru­forgalmi osztályvezető megmondta: „Nem nagy hal Argyelán, deháí magának most nincs más választása.” Igaza volt, ami a boltot illeti, meg a választási lehetőséget is. Túl sok folt volt már rajta akkor, a fene essen bele a semmivel nem elégedett asszonynépbe. Fe­leség, három lány, hát győzze valaki ruhával, cipővel, ezerféle flancos holmival őket. „Apu­ci, te olyan ügyes vagy.” Ezt duruzsolták állandóan a fülébe. Már-már elhitte. Tálán ez volt a baj. El is úszott a jó bolt. Ott lehetett keresni. Itt? No, nem hal éhen az ember, de azért az mégis más volt. Ott, a piactér mel­lett, egész nap akadt munka. Jöttek, jöttek a vendégelt, s nemcsak fél decis, korsó sörös emberek. — Korsó, két fasírt, három zsömle ... A szeme nem mozdul, de fölméri a pult előtt álló férfit. Nem ismeri, nem látta erre soha. Van ennek pénze? Ereszti a sört, s közben mondja az összeget. Ügy tesz, mint aki a hab leapadását várja. Amikor a férfi leszámolja eléje a pénzt, odacsúsztatja a kor­sót, majd kiveszi a fasírtokat... A vén bo­szorka a cekkereivel bíbelődik. Ügy néz kö­rül, mint alti segítséget vár A könyvelő már újra a plakátokat bámulja. Temesi papa tén- fereg, ] de úgy, hogy serfia ne kerüljön a vén boszorkához közel. Az utcán macska fut vé­gig, óvatoskodva, minden pillanatban mene­külésre készen. A vén boszorka kimegy, per­sze, mint mindig, nem csukja be rendesen az ajtót. „Tata!” Temesi papa engedelmesen in­dul az ajtóhoz. Örök kötelessége. Ritus. Kat- tintja a kilincset, s boldog vigyorral fordul vissza, mint alti nagy dolgot tett. Argyelán int, s odacsúsztatja a pohár sört. Jutalom és előleg. Az öreg fölhajtja, s indul a vizes­kannáért. seprűért. Locsol, söpörni kezd, há­rom lapátra való csikk, papír, sár is össze­jön. Beönti a kukába, majd viszi kifelé a tartályt. Fél kettő körül jön a szemetes. Ami­kor elmegy, Argyelán készíteni kezdi a sörös- poharakat és korsókat. Mindjárt fejrantot fújnak. Jön a nép. „Főnölt, öt korsóval, há­rommal ide...” A zöld meg kék bankók sör- lében fürödnek a pulton. A postáskisasszony mindig fintorog, amikor este befizeti a napi bevételt. Mészáros Ottó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom