Pest Megyi Hírlap, 1971. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-14 / 62. szám

8 K^Érfap 1971. MÁRCIUS 14.. VASÄRNAP NEMES LÁSZLÓ: HÁLA j most megjelent ni statisztikai ada­tok közlik velem, hogy az egy főre eső szeszfogyasztás ná­lunk 1970-ben így alakult: 39.4 liter bor, 54.4 liter sör, 4.6 li­ter égetett szesz. Ez pontosan 98.4 liter. Az emelkedő tenden­ciát számítva, 1971 első negyedében nyu­godtan kalkulálha­tunk kereken 100-zal. Magyarán szólva: 100 liter az évi fejada­gom, ennyire vagyok hitelesítve. Az emberi test, át­számítva molekulá­it, alig lehet több mint 30 liter folya­dék. Ebből következ­tetem, hogy évente több mint háromszor elfogyasztjuk magun­kat. Méghozzá nem is olyan egyszerű ösz- szetételben, mint ahogy a természet al­kotott bennünket, hanem borban, sör­ben és égetett szesz­ben. A statisztika nem szól arról, hogy ez az évi 100 liter minden élő lélekre, csecsemő­inkre is vonatkozik-e. Ha vonatkozik, úgy nem csodálom, hogy csecsemőink nyűgö­sek. Egyéves korig 100 liter alkoholt el­fogyasztani — bele­értve az égetett szeszt —, nem kis teljesítmény. Ha rá­juk mégsem vonat­kozna — mit lehes- [ sen tudni —, akkor ez a statisztika mint általában a statiszti- ; ka, valahol sántít. Ácsné halkan behúzta a zsalukat. Mindent halkan tett: halkan járt, halkan beszélt, mintha nagybeteg lenne a ház­nál. Pedig Csöpi nem volt be­teg, legalábbis nem úgy, mint akinek tüdőgyulladása, bá- rányhimlője vagy gyomorron­tása van. Elmebeteg. Soha sem mond­ták ki így; soha, ezzel a ször­nyű, visszavonhatatlanul iszo­nyú szóval. „Gyenge”. Elma­radt”. Így is elég borzasztó. Amikor kétéves lett, az orvos Egy lőre eső látszat azt mondta: értelmi képessége az egyévesé. De ez még köny- nyen behozható. Ötéves korá­ban azonban úgy viselkedett, mint a kétéves gyermek. Még akkor is vigasztalták magukat. Legfeljebb majd nyolc-kilenc­éves korában küldik csak is­kolába, s mire tizenöt-tizenhat esztendős nagylánnyá serdül, teljesen rendbejön. Ámde Csö­pi eszmevilága megállt, vala­hol a kamaszkor határa alatt. A maga módján kedves gye­rek lett, sőt, maradt, kedves kisgyerek, reménytelenül kis­gyerek, tizennyolc-húszéves korára is. Különben normálisan fejlő­dött, nyúlánk kislány vált be­lőle, nem is hatott volna csú­nyának, csak az üres, semmi­be bámuló tekintete, nyitva felejtett szája, örökké nedves, lefittyedt alsóajka tette olyan­ná, hogy az emberek kissé boraongva, kissé ijedt szé­gyenlőséggel elfordították tőle fejüket Nem úgy a gyerekek, akik játékos-kegyetlenül szemébe nevettek, nyelvüket öltögették, sárral, hógolyóval hajigálták. Nem is lehetett iskolába já­ratai két keserves hétnél to­vább. Házitanítót fogadtak mellé, attól tanulta meg vala­hogy évek alatt az írás-olva­sást Később a tanító is elmaradt; bánatos, magányos sziget lett a jómódú Ács ügyvéd háza. Senkit sem hívtak meg, így aztán, a kisváros íratlan tör­vényed szerint lassan kire­kesztették magukat régi tár­saságuk életébői is. A piactér­re nyíló ablakok té len-nyáron csukva maradtak, levegőzni is csak a patakpartig nyúló, hosszú, falusias kertbe járt a család. Ez a kert jelentette Gsöpi számára a nagyvilágot az izgalmat, az emberiséget a százszínű, mozgalmas életet Az istálló, a tehenek, a lovak, a nyüzsgő, lármás baromfiól, asz illatos virágok, a puha fú, zörgő őszi falevelek, a cselé­dek, akik már nem fordították el szégyenlősein a fejüket, ha­nem a szemébe néztek és meg­szólították: „Jó reggelt Csöpi- ke. Hogy vagy, Csopike? Ugye, milyen szép idő van ma, Cso­paké?” Meg a szelíd patak. Annak partján ült órák hosz- szat és bámulta a vizet mely csak jön, jön valahonnan és folyik valahová... Mert azt tudta, hogy a ker­ten túl, sőt, a városon túl is van valami, van élet, vannak emberek, nők, férfiak, szere­lem. Mivel olvasott. Sokat és szenvedélyesen. Nyugodtan a kezébe adtak minden köny­vet ami csak akadt otthon, minden nyomtatott betűt: Jó­kait, Mikszáthot Dumas-t Courts Mahlert, detektívre- gényt. Színházi eletet és lexi­kont. Úgysem értette, szegény. Csak részletekre, egy-egy alakra emlékezett azokról be­szélt Senki sem tudta megfej­teni, mi marad meg benne és miért Sokat emlegette az Aranyember al-dunai útját Hitlerről és Mussoliniról vi­szont nem tudott holott azok nevével volt tele akkoriban a világ. Hetenként egyszer moziba jártak. A házukkal szemben, a piactér túlsó oldalán volt a mozi. Mindig a kezdés percé­ben mentek, amikor már be­tódult a közönség, s nem kel­lett végigvonulniok a bámész szemek sorfala közt. A színészek nevére nem em­lékezett Csöpi. A filmek tar­talmára se nagyon. De egy- egy jelenet egy kézmozdulat, egy csók, egy ölelés kitörölhe­tetlenül nyomot hagyott ben-; ne. ö volt a hősnő, aJd robo­gó autóban a kormánykereke tartó férfi vállára borul, ő voi a szőke démon, aki kéjesei nyújtózik a tengerparti föve­nyen, ő volt... ő volt min­denki, akit szeretnek, s ak szeret. — Aludj, Csöpikém, aludj drága kicsikém — suttogtí esténként az anya, amint csó­kot lehelt a homlokára, beta­karta, s lábujjhegyen lament a rózsaszínű gyerekszobából. És ilyenkor ő kibújt az ágy­ból, odaállít a tükör elé, csábo­sán mosolygott, forgott, me­gette magát. Széttárta karját, félrehajtotta fejét — így lát­ta a moziban is —, halkan dú­dolt, nevetett. Hát nem vagyok szebb, csá­bosabb, kívánatosabb, mint azok? Majd eljön egyszer egy vitéz, egy csillogó szemű, tán­cos, énekes legény, karjába zár és elragad... Mert itt rabságban tartanák... gyerek­ként ... Csépinek hívnak... Miért nem mondják, Etus? Etelka? Könny és nyál csurgóit az arcán, az állán. Hogy gyűlölte a rózsaszín gyerekszobát, a selyempaplant, az ágy mellé dobott magasszárú cipőt! Ilyenkor meg a hálóinget is lerántotta magáról, úgy állt megint a tükör elé. S csende­sen, befelé kacagott. Ha így látnák! Ha most kitárná a zsalukat.... és azt kiáltaná valakinek... tiéd vagyok! Nézte, nézte ámulva a hófehér tükörképét. Ránk, felnőttekre ugyanis ebben az esetben nem 100 li­ter jut fejenként évente, hanem ennél lényegesen több. Mondjuk 150. Ezen­kívül elképzelhető, hogy nem mindenki issza meg a maga 100 lityijét — bele­értve az égetett szeszt —, hanem mondjuk csak 80-at. Előfordulhat az is, hogy az orvos vala­kinél mérsékli a szeszfogyasztást — esetleg elvonókúrán. Az is lehet, hogy az alkoholárak nem min­dig igazodnak pél­dául a nyugdíjakhoz, és nem minden kis- öreg tudja megvenni pont ezt a kalkulált 100 litert. Mondjuk csak 90-et. A jobban kereső tehetősebbek átlaga ezzel megint csak emelkedik. Sem­mi esetre sem több­re, mint 200-r a. Mindebből világosan kiderül, hogy ez a statisztikailag kimu­tatott 100 liter nem más, mint az egy fő­re eső látszat. Mani­pulált adat, lakkozott szám, amelyben va­lahol ott az igazság, de nem úgy, mint a jó borban, amelyben köztudomásúan a tel­jes igazság rejtezik. r\e ez a 200 liter Is még mindig csak a tisztességes átlag. Ehhez még nem kell jobban sze­retni az alkoholt, mint ahogy általában szeretjük. Mert aki ebből a szürke átlag­ból ki akar emelked­ni, annak bizony túl kell teljesítenie ezt a bűvös évi 200 lite­res szintet. Józanul számítva legalább 50—100 literrel. 300 liter évente, egy fő­re, ez már mégis va­lami! Még nem a csúcs, de ha meg akarjuk őrizni jelen­legi nyolcadik he­lyünket a világrang­listán, az ilyen klasz- szis teljesítményekre szükségünk van. Akadnak persze olya­nok is, akik elérik az évi 400 litert, profik­kal azonban most nem foglalkozunk, maradjunk csak a tisztán amatőr szin­ten. Ebben a kategóriá­ban az évi 100 litert annak is vállalnia kell, aki egy kortyot sem iszik. Kérdés persze, hogy vállal- ja-e? Ha nem vállal­ja, akkor az egészet újra kell kezdeni, in­dulhat a visszaszám­lálás. A számítógé­pek korában ezt nyu­godtan megtehetjük. Méghozzá úgy, hogy józanságunkat bizo­nyítandó, a sört hagy­juk el a programo­zandó adatok sorá­ból. Itt az ideje ugyanis, hogy ma­gyarán kimondjuk: hazai sörünk nem igazi alkohol. Amit az is bizonyít, hogy a sör időnként hiány­cikk. Üzletekben, krimókban, étter­mekben időnként nem kapható. Ezzel szemben előfordult-e már valakivel, hogy ezt a választ kapta az illetékesektől: ége­tett szesszel sajnos nem tudunk szolgál­ni. Az igazi alkohol­ra nálunk ugyanis az jellemző, hogy men­nél erőteljesebb al­koholellenes propa­gandánk, mennél ijesztőbbek az egy főre eső fogyasztás számai, annál inkább kapható. K omolyra fordítva a szót, valamit tenni kellene egy nagy fordulat, egy gyors javulás érdeké­ben. Most itt az alka­lom, fogadják el ja­vaslatom: ne szere­peljen többé a sör a statisztikában. Hi­ánycikkvolta miatt különben is már ele­ve meghamisítja a valóságot. Nem any- nyi sört iszunk ugyanis, amennyit szeretnénk, hanem amennyi van. Ha az alkoholfogyasztást nem is, de az egy fő­re eső látszatot ezzel mégiscsak javíta­nánk. Ez is vigasz, ha már sörgyáraink nem tudnak lépést tartani a fogyasztás­sal. Ami azért mégis­csak bosszantó. (Kerekes) Mert a bőre valóban olyan fehér volt, mint a hó. Hu- V''''Sy'y^r''y''''S'*"S''''S**'*SSSSJrSSJ'SS*SSJ’SSSSSS:rSSS^SS^SSSS*fSSr*SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS ssssssssssssssssssssssssss* szonharmadák évében járt ^ már Csöpi, s a mozgás, gya-^ log hiánya miatt hízásnak in- ^ dúlt, lágy, elomló kelt tészta^ lett a teste. S az arcvonásai ^ is kezdtek elmosódni a kerek, ^ fehér egykedvűségben. & — Hát nem lehetek boldog^ soha? Egy percnyi boldogság^ sem jut nekem? — így vaco-^ gott, didergett aztán mindig az ' ágyban. Ez megmaradt benne, ez a vágy, ez a kérdés. Ezt sokszor hallotta a szüleitől. De mire is gondoltak igazából ők? Értette ezt valóban Csöpi? A zsalu résein éles késpen­geként tört be a szobába a késő délutáni nap. Odakinn rekkenő hőség volt, itt benn változatla­nul hűvös, változatlanul csen­des, békés világ. Mint tegnap, mint tavaly, mint tavalyelőtt. Csak az az újság, hogy anyáék készülődnek, elmennek valahová. — Légy jó kislány, Csöpi­kém, vacsorára hazajövünk! És apa is megsimogatta az arcát. Fekete ruhában, bána­tosan. Minek megmondani, hogy te­metésre megyünk? — hatá­roztak még elmúlt este. — Úgysem értené szegény... Csend volt a házban. Fur­csa, szokatlan csend. Csöpi a sezlonon feküdt, olvasott, dí ma még annyit sem értett be­lőle, mint máskor. Lustán át­ment a szobájába, odaálll megint a tükör elé. S egyszerre megint a meztelen, fehér alal- nézett vele farkasszemet. Di- dergett és hőség öntötte el Pongyolába bújt, forgott ben­ne, mint az a táncosnő a múlt. heti filmben. Végül elszédült megbotlott, kis híján orra bu. kott. Kiment a hátsó verandára megcsapta a perzselő meleg, < szikkadó virágok, szénaboglyái illata. A falnak támaszkodva ül Feri, a béresük. Inge nyitva nyakán, barnára égett tarkó ján bronzfényben csillant i napsugár. Dalolt. Kissé reked ten, hamisan. Részeg. Csöpi ezt is tudta ezt is hallotta számtalanszor ; szüleitől. Csak nem értette hogy mi az. De most megkér ; di! 1 —Feri!... A fiú felnézett, elmosolyo ’ dott. — Á, Csöpike! , Mit is akart kérdezni- Megint csupán a hőséget érez- te. És hogy valamit meg akai yiCZIAN ERZSÉBET: KARAMBOL Hát igen. így sikerült. Még ez is — gondolta. Mióta ké­szült erre az útra... Istenem. Most van másodszor külföl­dön. Olaszország persze jobb lett volna, de mit is tud ő Olaszországról, csak a köny­vek, mindig, mindent csak könyvekből; Velence rózsaszí­nű házai, Hemingway Renátá­jának hangja az esti lagúná­kon és Siena, a mészfehér, időtlen Siena, akit mindig apácának érez. Akit... Hülye­ség. Egy város nem élőlény, nem ember. Egy város — ami. Egyáltalán — miért ez a szo­rongató fájdalom? Csak tár­gyilagosan. Olaszország jobb lett volna, de fiatalon. Olasz­országot fiatalon kell látni, amikor az életünk beépítetlen telek, amikor a tág katedráli- sok látványa még hozzásegít­het a levegős, hosszú időre szóló építkezéshez. így van és pont. Tudta akkor is, amikor Évával beszéltek a külföldi útról és Éva nem is tiltakoz­hatott, mert először az ő kí­vánsága teljesült. A kocsi. Olaszországot akkor sem em­lítette. Nemcsak azért, mert oda Éva is kívánkozott volna. Grao után történt. A tisz­ta, tavaszi országúton mintha Ja nap indult volna felé. Legu­rult a látóhatár széléről, Sán- jdor egyre növekvő piros lab- idának látta. Már hiába kapott az erő- : sebb szemüvege után. A kocsi I felágaskodott, mint a megütött i állat. Sándor nem érzett fáj- idalmat, csak valami émely- : gést a gyomrában és sok apró, ! táguló napot látott az össze- jzárt szemhéjai mögött. > A kórházban tudta meg, «hogy egy piros Volkswagennel ! karambolozott. ! Bement a biztosító társaság ! irodájába. Szabályosan elvá- 5 lasztott hajú, kifogástalanul j öltözött fiatalember közölte ívele, hogy a kocsi javítására $ várnia kell még egy hetet. A $ társaság természetesen fedezi $ a kényszerű itt-tartózkodás 5 költségeit. Keressen kellemes 5 szállást, a számlát utaltassa át. 5 Sándor bólogatott, nem tu- $ dott megszólalni — a fiatal­ember mellett egyszerre lom­bosnak érezte magát strapabí- 8 ró barna ruhájában, amit Éva 8 erőszakolt rá az utazásra. 6 „Bitte, bitte...” Túlságosan nagy kalandnak érezte már a maga számára, ötvenhárom éves. Nem tudta elképzelni, hogy valaha, még egyszer megölel egy húszéves lányt — Olaszországot sem akarta. Felesleges izgalom, nosztalgia. ^reS’ kanyargós utcákon járt. Kirakatok, emberek, há­zak. Mint otthon. A tárgyak — és az ember mint tárgy a kör­nyező világban —, mindenütt azonosak. Erre gondolt. Meg arra is, mennyire rétegenként jutunk el az igazsághoz. Ott­hon nem engedte magához, hogy tulajdonképpen Auszt­riába is a nosztalgia hozta. Salzburgba vágyódott. Fojtó nyári reggeleken arra a gyer­mekkori nyárra gondolt, a Tanti házának fehérre súrolt, szappanszagú padlójára. Tíz­éves sem volt, haboskávét it­tak vacsorára, a Tanti minden este maga ment el a frissen fejt tejért. Zöld szeme volt a Tantinak, okos, fáradt szem. Zöld volt a város is. Akkor még nem ismerte Mozartot — gyerek volt, semmit sem is­mert — honnét tudta volna, hogy a zene mindent jobban megidéz, mint az írás vagy a látvány. Hangversenyre szi­gorló mérnök korában jutott el legelőször. Éva kérte meg: kísérje el — nem értette a zenét, szégyellte a fényesedéit fekete ruháját, mint most ezt a barnát a biztosító fiatal hi­vatalnoka előtt. Szünetben a helyén maradt. Éva rosszked­vűen állt fel, egyedül ment ki cigarettázni. A zenéből először Beethovent szerette meg. A házassága után. Ez az ember kiemelte magából a szenve­dést. Ebben az egész világot átfogó kupolájú templomban kellene mindenkinek leborul­ni, nem az oltáriszentség előtt. Mozart nagyon, nagyon sokára jött. Mostanában. Hallgatta a rádiót, a hegedűhangok éles, pontos körvonalakkal hozták elé a folyót, a várost, a Tanti simogató kezét. Azt is, hogy erre az útra még szüksége van. Talán minden megváltozhat. Évának idővel küld egy másik kocsit. Mér­nökre mindenütt szükség van, a gyárban, az osztályon gyor­san helyettesítik, beosztott tervező utón nem szoktak sír­ni. Eltelik egy-két hónap, utá­na nem is emlegetik. Éva meg­lesz nélküle. Neki a kocsi a fontos. Mindig külön széken ültek, mint azon az első hang­versenyen. ÁRNYAK (Foto: Urbán Tamás) $ tudni. Képeket látott, filmje-5 leneteket, regény hősöket. ^ — Tetszem? — Tessék? — bámult rá^ döbbenten Feri. — Szép vagyak? — S szét-$ nyitottá a pongyolát. Havas $ fehérség buggyant elő. A legény elvigyorodott, fel-$ tápászkodott. — Tetszem? Gyere ide. —$ Kinyújtotta a kezét. S amikor^ a fiú érdes tenyere hozzáért, ' összerándult. — Gyere, Feri...; Gyere... $ A sezlonon feküdtek. A le-$ gény a sötét tapétát bámulta. $ Fel kellene kelni, visszamenni: az udvarra. De a bortól nehéz ; volt a feje, bénák a tagjai.;; Csöpi meg csak nevetett, hal-j; kan, elviselhetetlenül. És bol­dogan. < Micsoda boldogság! Micsoda; gyönyör! Ezt mondták anyáék; is. Hogy neki soha... És most.; Kuncogott, vihogott, elége- $ dfctten, boldogan. S az örömtől J folyt a könnye, összekever«- JÍ dett a nyállal, egészen átned- : vesítette Feri ingét, meg a di-' ványtakarót. Boldog vagyok!; Boldog vagyok! Kulcs zörgött, ajtó csikor-: dúlt, éles fény vágott a sze-i műkbe. Ács ügyvédék álltak; a küszöbön. Falfehér arccal,; fekete ruhában. Majd az apaj lassan bíborvörösre változott. ■ Megragadta Feri karját, lerán-i tóttá a sezlonról. S a szőnyeg-: re zuhant alakba belerúgott, i Vadul, tagolatlanul szakadt ki; belőle az üvöltés: — Pusztulj an! Lecsukatom! Lecsukatom! !

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom