Pest Megyi Hírlap, 1971. február (15. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-07 / 32. szám

1971. FEBRUAR 7., VASÁRNAP «*T megyei kMíritip CSAK GYULA: A RÁKASZ ÖNTÖDÉBEN (Foto: Urbán) Tiszta szerelem amikor kosarára bukkantam. Abból, hogy eddig nem szól­tam, jóindulatomat kellett kiolvasnia. így is volt. ö is vigyorintott egy furcsát, s azt mondta: — Hát... Azt is lehet. — Mivel? — Inggel. — Megmutatná? Pillanatok alatt lehúzta in­gét, görcsöt kötött két ujjúra, s a gallérba húzott madzaggal elkötötte a nyakát is, aztán víz alá merítve húzta, mint a hálót szokás. — Na, maga így nem so­kat fog — legyintett rokonom megkönnyebbülten és újra tömte a pipát. — Ebből él? — faggattam a szőrmákot. — Meg madárból — Azt hogy fogja? Most már ő is megnyugo­dott, s kirázogatva ingét, a pcartra terítette, aztán legug­golt, fejét két térde közé szo­rította és füttyszerű hangokat hallatott. — Prü-prü-prü, pii-pil, prű- priip... A sajátos madár-morzejelre válasz érkezett valahonnan a nádasból. — De hogy fogja meg? — Kézzel. Villámgyorsan kaszáló moz­dulatot tett, jelezve, hogy így, — Hol tanulta? — kérdez­tem hitetlenkedve. — Apámtól. — Melyik vidéken? — Nagysárrét. Pöfékelő rokonomra pillan­tott, s alázatosan kérdezte. — Nem adna egy pipa do­hányt? Rokonom átnyújtotta a zacs­kót A sárréti ember sodort és jóízűen fújta a füstöt Feketé­re égett csontokra feszült arc­bőrén nagy-nagy nyugalom ho­nolt. — De jó ízű ez, te — sóhaj­tott ismét rokonom, s maga elé tartva, újólag körbecsodál- ta a pipát úgy, hogy a rákász is lássa, hadd irigyelje... * Attól féltem: sírnom kéH, ezért gyorsan leguggoltam, tér­dem közé szorítottam a fejem és utánoztam a madár nyel­vűt: — Prü-prü-prü, pii-pil, prü- prüp... •SSSSSS/SS/S/S/SSSSSSS/S/S/SS/SfSSSfSSSSSja* Nézd meg! — tette hozzá, en­gem utasítva. A fura kis alak kettéhaj­tott, szürke kartonlapot nyújtott át. Olyan cédula volt, amit repülőkön szállított cso­magokra szoktak kötni. Mind­össze egy hatjegyű számot lát­tam rajta, s a repülőtársaság emblémáját. — Na? — sürgetett az öre­gem, mert sokallta vizsgáló­dásomat. — Rendben van ez — szól­tam lassan és összehajtva visszanyújtottam az „igazol­ványt”. Közben figyeltem az ember szőrrel benőtt arcát, de az mozdulatlan és közönyös volt. — Hogy lenne rendben — replikázott fentről az öreg. — Ide csak sárga igazolvánnyal lehet jönni. Ilyennel — kapta elő a magáét. — De ő állami rákász — feleltem nyugodtan. — Neki másmilyen van. — Le van pecsételve? — nyugtalankodott tovább az öregem. — Le — bólintottam. — Na, nézzük, hogy csinálja —szól­tam a hallgatag rákászra. Eltette a kartonlapot, aztán felgyűrte nadrágja szárát, s vízbe gázolt, majd lemerített két markával húzott egy hosz- szút, s mikorra kiemelte, há­rom kis rák csüngött rajta. A fazékba seperte őket, aztán újra a víz alá nyúlt. Eközben az öregem alkal­mas pontot keresve lemászott és ő is érdeklődéssel nézte a rákász mutatványát. — Hát halat mivel fog? — kérdeztem tőle. Ijedten emelkedett fel. — Én csak rákot fogok. — Aha! — kapott a szón ro­konom. — Mit tudni, nem fog-e halakat is!? — Csak rákot... — De ha — mondjuk — halat is fogna, azt mivel csi­nálná? B átorítóan ráhunyorítot­tam. Sejtettem, hogy analfabéta, s maga sem tudja, mit tartalmaz „igazolványa” — amit bizonyára valami rossz humorú ismeretlentől kapott — de feltettem, hogy látott, Mi történt a Szelim-barlangban NYOMOZÁS A CSONTHORDŐ NÉNIKE UTÁN s í Tatabánya-Újvárosban a !$ millenniumi Turul-emlékmű ^közelében nyíló Szelim-bar- \ lángról sokféle monda járja. A ^legismertebbek szerint a törö­kkők ebben az üregben halom- k ra öldösték az idemenekült la- k kasságot, s ez volna az üle­dékben található csontmarad- sványok eredete. A régészeti, i történeti kutatások azonban Smást bizonyítanak. A csontok §egy része őskőkori eredetű, a k jégkor vége felé ugyanis meg- k telepedett itt az úgynevezett solutréi kultúra embere. Má­sik részük pedig a tatárjárás idejéből származhat. A har­mincas éveikben végzett ása­tásoknál ugyanis a barlangban talált 102 emberi csontváz ma­radványai mellett számos ta­tárjárás korabeli pénzérme bukkant napfényre. így min­den bizonnyal ez a kor lehe­tett a mondabeli nagy öldök­lés ideje. A barlang legendavilágának szálait bogozgató kutatók nem­régiben újabb adatok birtoká- ,ba jutottak, s most ezek alap­iján egy elveszett krónika után I nyomoznak. Mint egyéb kút­főkből kiderült, a Tatabányá­ival szomszédos Szőllős — ma ! Vértesszőllős — jegyzője Jan- \ kovics Nepomuki János fel­dolgozta a Szelim-lyuk törté- ; netét. A korabeli öregek val­lomása alapján készült mun- ;ka 1800-ban Szőllősi, illetve ; Jankovics krónika néven lá- >tott napvilágot. Égy másik írá- | sós emlék szerint ebben a kró- ! ritkában szerepel egy özvegy \ Oroszlánszkiné nevű öregasz- jszony, aki a XVIII. század vé- :gén puttonyszám hordta le a ; bánhidai temető csontházába ja „szellem-lyukban füst által I megfojtott keresztény csont­ijait i A háború alatt elveszett kró­nika holléte, s a jámbor csont­hordó néniké bővebb történe­tének felderítése izgalmas munkát ígér a kutatóknak. Annál is Inkább, mert elkép­zelhető, hogy a hitbuzgó put­tonyos asszony őskőkori cson­tokat „mentett át” a bánhidai temetőbe. í pest környéki, mesterséges | í tó partján he ver észtünk | Én a napon nyújtózkodtam | rokonom egy bokor árnyéká- | ban feküdt, félkönyékre dőlve | Rég voltam nála, s most, hogj 5 lomjaim közt rábukkantarr I egy neki szánt, faragott pipá- j ra, eszembe jutott és kirándul- | tam hozzá. | A tó ugyan mesterséges — i téglagyár mellett keletkezeti | gödör —, de olyan régi, hogj j már természetesnek hat Bok- I rok, cserjék koronázzák s ! partszegélyt, s egyik oldalát í ellepte a sás és a nád is. A I helyi horgászszövetség tulaj- ! dona a tavacska, s öreg roko- : nőm a halőr. S — Emezt meg majd eladón | — mutatta fel a régebbi pi- ! pát. — Egyszer már kérték — i részletre. Három tízesért vet- 5 tem, tavaly. Ámbár... lehet > hogy meggondolom. ! — Szabad itt fürödni? ! — Nincsen rá rendelet éri ! meg engedem. Amoda menj > nád-közelbe. Itt hirtelen mé- ! lyüL > A nádhoz közeli partszakass I omladékos volt. Nagyon ma- ; gasra emelkedett, a mederbe > zuhanó óriási rögdarabol j azonban lejtőt képeztek, s öt- ! hat méterre be lehetett gyalo- ! golni a tóba. ! Lubickolás közben egyszei | csak megkarcolta valami a i kezem. Különösnek sejtett. ! nagy tárgyat tapogattam ki, £ I üggyel-bajjal sikerült is meg- | mozdítanom. Minden oldalról i zárt vesszőkasár volt, olyan i súlyú, hogy nem tudtam a j vízből kiemelni. Hasadékain j bekukucskálva tucatnyi jókora j pontyot láttam. A kosárhoz j madzag volt kötve, ami a partra, egy fűzfiabokor tövé­hez vezetett. Innen egy másik spárgán tapogatózva, félig po­csolyába ágyazott, csorba vas­fazékhoz jutottam. A fazékban nagy csomó rák mászott egy­máson. Egyszercsak mozogni kezdett a bozót, és kistermetű, szőr­mék képű öreg ember bújt elő. Mereven nézett, de nem szólt. — Maga itt rákász? — kér­deztem. A kis ember közelebb moz­dult. — Hogy lehet ezeket fogni? — érdeklődtem tovább. — Húsra jön — dörmögte a Tolsztoj kinézetű alak, egyben zsebébe nyúlt, s parányi, mó- csingo® húsfoszlányokat szórt a vízbe. — Megszokja, hogy kap, aztán mindig jön. — Maga kicsoda? — dörrent ekkor az öregem hangja. Fent állt a meredek, három méteres parton, és nagyon mérgesnek látszott. A kis ember megret­tenve, behúzott nyakkal pislo­gott felfelé. — Van igazolvá­nya? — Rákot fogok... — mor­molta az idegen. — Itt nem lehet Meg ne lássam máskor! — Nekem lehet — mondta emeltebb hangon a rákász. — Az államnak fogom. Ezen tűnődött kissé az öre­gem, majd ismét rászólt — Mutassa az igazolványt. den rossz hírű kocsmába, vizs-i látott utána a Rákóczi téren j — mindhiába. Az Ebek harmincadja sé-| tány és a Sóderhalom utca sár- i kán véletlenül botlott bele. AÍ lány részegen hempergett aj porban, és söröskupakokat do- j hált az őt csúfoló gyerekek j után. J — Költözz végre hozzám ik- > reiddel együtt, hallgass rám, | Rebeka! — térdepelt le hozzá! könyörögve. — Mellettem em-j béri életetek lesz. Tucatnyi bámész állta őket! körül. Néhányan csendben,! szájtátva leselkedtek, mások j röhögtek rajtuk. — Én téged megbecsüllek..., § imádlak... — fogadkozott Bé- ! la. | — Kuss! — kiáltott rá aj lány. S ekkor rántotta elő az! éles acélpengét... Az emberek meghatottan bá-1 múltak egymásra. Hát létezik ilyen tiszta sze- $ relem ebben az ostoba, nyaka- ^ tekert világban? Zoltal Z. András ' ELKÉSETT LEVÉL — Hát nem emlék-; szel, hogy négy év- \ vei ezelőtt te nya-\ r alt ál Mlskolc-Ta- \ polcán? Neked ír-! tam! 5 Megnézte a dátu-\ mot. 1966 június. — Akkor valóban$ Tapolcán nyaraltam \ — isrrerte el. — Tel csak egy hétig, én\ kettőig. — Na. látod. ■ — Egyszer írtál \ nekem életedbeni olyan levelet — foly-s tatta még mindig dü-1 hősen az asszony —$ amely tele van lán-\ goló szerelemmel és $ akkor sem kaptam^ meg! — De hiszen meg-^ kaptad, szivecském Csak éppen négy év-^ vei későbben... Palásti László ^ — Tudtommal hat éve vagyunk háza­sok, tehát akár négy évvel ezelőtt írtad, akár most. bűnöd egyforma. Elválok! — De szívem, ezt a levelet el sem küld­tem. — Az nem számít! Megírtad! — Igen. de mivel Téglási, a kartársam lement a Fiatjával Miskolcra, vele men­tem. Így nem, kellett elküldeném a leve­let, amely az irodai lomok között ma­radt. — Kinek írtad? Ki az a bestia? — Nem bestia. Angyal. — Még olajat ön­tesz a tűzre? gén kérdezte a fele­ségem: — Kinek írtál le­velet Miskolcra? — Senkinek — cso­dálkoztam. — Hát ez mi? — táncoltatott felesé­gem szemem előtt egy fehér papírla­pot. Elolvastam... lán­goló szerelemről, fá­jó egyedüllétről, bol­dog viszontlátásról volt benne szó. Az irodából hozott pa­pírok között találta meg. Elmosolyodtam. — Még nevetsz? — mérgelődött a felesé­gem. — De hiszen ezt a levelet négy éve írtam. $ i Hivatalunkat, a | Darutollértékesítőt 5 nemrégiben beolvasz- $ tolták a Disztollérté- \ kesítőbe. lróaszta- \ lom minden hivata- | los és privát iratát, | limlomját átcipeltük | a Dísztoll épületében i levő új íróasztalom- 5 ba. i | Alig melegedtünk ! meg a Dísztolinál, \ újabb átszervezés j történt. A Dísztoll S kettévált és a régi | Darutoll beolvadt a j Tottértékesítőbe. Me- \ gint át kellett volna | vinni a rengeteg pa- \pírt, de attól félve, ! hogy idővel a Páva- ! tolihoz kerülünk és i megint cipekedni \ leéli, magánirataimat \ egy taxival hazavit- : tém és a szekrény ál- ! jóba dobáltam. i Harmadnap ride­— Jössz, vagy viszem a ko­csit egyedül!? — szólt villogi szemmel. Természetesen ment. Reba- kával minden -perc gyönyörű Nélküle pedig megáll az idő besötétül az ég, kitör a kolera Életének nincs egyéb értelme csak ez a leány. így még so­hasem imádott senkit. A Rákóczi téren megtöri szívvel búcsúzott el tőle. A visszapillantó tükörből látta amint az ifjú hölgy felszaba­dultan, boldogan fészkelődili egy hippi ölében. Néhány nap múlva a balese­ti klinikáról üzent érte a leány Ö egy kosár tulipánnal állítoti be a kórterembe. Imádott ja múmiaként bepólyálva feküdi begipszelt és felpócolt lábbal — Szentséges szűz! Mi tör­tént veled?! — Tegnapelőtt kidobtak a2 emeletről... Béla feljajdult: — Mondd, hol és miért?! — Egy házibulin. Mert nem ettem meg a mákos tésztát. — Inkább megetted volna — válaszolta naivan Béla. — Na jó, esd ne firtassuk! — intette le határozottan Rebe­ka, s szeme villámlásából Bé­la megértette, hogy a baleset részleteiről nem kíván vele mélyebb tárgyalásokba bocsát­kozni. Aztán szigorúan meg­parancsolta, hogy többé ne lá­togassa meg, inkább gondozza csöpp kis ikreit, melyekkel most beteg mamája törődik a Pacal utcában. Megadta az öregasszony címét, s lelkére kötötte, vegye magához a há­rom kisdedet. Biatorbágy Béla a lány aka­rata szerint cselekedett. Daj­kát fogadott az ártatlanok mellé, s heteken át gyönyörkö­dött fejlődésükben. EGY HÓNAP MÚLVA, ami­kor Rebeka — mankóval, bi­cegve — felkereste gyerme­keit Béla lakásán, a férfi nem volt otthon. A jószívű dajka hiába marasztalta a lányt, várja meg Bélát, amaz hajt- hatatlanul csomagolta össze az ikrek cuccait, s köszönés nél­kül csapta be az ajtót maga után. A férfi ezután tűvé tette ér­te a fél várost. Benézett min­RABIC REBEKA a negyedik randevún hirtelen kést rántott elő maxija alól, és Biatorbágy Béla nyakának szegezte. — Azöiinal elhagysz, vagy megöllek! f-' rikácsoltál A sajátos jelenet az Ebek harmincadja sugárút és a Só­der-halom utca sarkán zajlott le, aránylag széles körű nyil­vánosság előtt. A megrémült férfin egy pil­lanat alatt átvillant szerelmük egész története. A szép szál, deli főosztály- vezető még a nyár elején is­merkedett meg a közveszélyes munkakerüléssel foglalkozó, rendkívül előnytelen külsejű lánnyal. Az első szelíd homlok- csók után színtiszta józanul házasságot ígért neki. Rebeka előbb szemközt kacagta, majd elgyengülve, a földre esett. Amikor a férfi talpra segítet­te, hirtelen ellökte magától, s dühösen acsarkodva kijelen­tette: — Vicceljen a nénikéjé­vel! Azzal elfutott. Biatorbágy Béla kocsival üldözte egy jó darabig, de a lány a Külső Szemétkupac úton hirtelen el­tűnt szeme elől. Sokáig kutat­ta, kereste — hiába. Augusztus végén váratlanul ráakadt Borzas és részeg volt, nem ismerte fel Biatorbágy Bélát A férfi a kocsijába tusz­kolta, a lakására vitte, meg­fürdette, és a kádban újra megkérte a kezét. Rabic Rebeka a lábát nyúj­totta. A férfi agyontörülgette, kö­rülcsókolgatta, és Assziszi Szent Ferencre esküdött, hogy soha más feleséget nem kívánt magának. Erőszakosan köve­telte, kössenek azonnal házas­ságot Hangos és durva szavaitól a lány hirtelen kijózanodott, kétszer pofon vágta és fenyege­tőzve kényszerítette, azonnal vigye a Rákóczi térre, ahol egy fél tucat fiatalemberrel van találkozója. A FÉRFI SÍRVA vette elő Mercédeszének aranyozott slusszkulcsát. A garázsban még gyöngéden ellenkezni próbált a lánnyal, sötét tónusokkal ecsetelte az erkölcsi fertő vár­ható következményeit, mire a türelmetlen Rebeka bokán rúg­ta.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom