Pest Megyi Hírlap, 1971. február (15. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-21 / 44. szám
1971. FEBRUAR 81. VASÄRNAP MJT MEGVKf 'ZKirlap JÓKAI ANNA : SZÉP DÉLUTÁN Thiery Árpád: ÁLMODOZÓK Állt a mosogatódézsa előtt, s mint minden nap, vigyázott, bele ne bukjon a lébe. Tizenöt éves koráig a tanyán dolgozott, a szüleinél. Azután behozták a szövőgyárba. Negyven év alatt kilencvenhatezer kilométert futott le a gépe mellett. Kétszer is körülsétálta a földet, mégse látott belőle mást, mint Nyergespusztát, Budapestet és egyszer a Balatont, 1958-ban, szakszervezeti beutalóval. A férje nem jött vissza a háborúból. Talán meghalt, vagy szerzett magának valahol egy kövér, vidámabb feleséget. A három gyereket azért felnevelte, úgyahogy, egyedüL Öt éve nyugdíjas. Most a Maca lányára főz, mos, takarít. Délutánonként labdákat varr egy szövetkezetnek. Éjjel nem tud aludni. Forog az agyban, mint a búgócsiga. — Eridj innen... menjetek a szobába! — kiáltott az ikrekre, s fenyegető, csosszanó mozdulatot tett a lábával Hamar abbahagyta, mert lüktetett a püffedt talpa. Dudus és Dódi nevetve hömpölyögtek kifelé. — A macskát is! — szólt utánuk szigorúan. — Azt a dögöt is vigyétek, ha már anyátok megtűri... A macskára fröccsentett a mosogatóvízből. Az rávicsorított, és kirohant. Az ajtó, persze, nyitva maradt. „Huzat van — gondolta —, a huzat árt nekem.” De nem mozdult Sikálta a lábas fenekét, csak úgy csikorgott a kefe. Maca megint moziba ment Mozgó figurák. Mire jó? Ez a szutykos konyha. Kókadt petrezselyem, vízbe áztatva. A szomszédban megint leégett a hagymás rántás. Émelyítő, kibírhatatlan szagok. Ha nyitva YAn az ablak, megfullad az ember á’bűztök Ha meg becsukja; nincs levegő. És menynyi edény! A tűzhelyre pislogott Tejeskávé. „De feltétlenül megegye, ma- i ma...” | Mintha az olyan egyszerű ^ lenne. Valami mellékíze van, | és a zsömle se olyan, mint ré-1 gén. | A délutáni nap elérte azab- | lakot. Besütött, egyenesen a| dézsába. így még undorítóbb. | Ételmaradékok, zsíros mócsin-s gok. A savakban rongyok meg | a tű. | „Minek csinálja, mama Valamit csak kell csinálni. Has már nem jó sem a kávé, sem j a túrós bukta. A tévé a leg- j idegesítőbb. Túl gyors a hang, J a kép is összefolyik. Mit lehet ezen élvezni, ezen \ az egészen? Az unokák! Két vadember.! Folyton nevetnek. Ez már be- j legség. Most is nevetnek. Eny-J nyit tudnak csak, hároméves | korukra. „Azért nekem is lehetne gondolta sóváran, és belecsap- j ta a szivacsot a mocskos lébe! —, nekem is lehetne egyszer j egy szép délutánom.” összekulcsolta göbös ujjait j a dézsa fenekén. — Egy szép délutánt, uram j — mondta félhangosan, meg-J győződés nélkül. „Maga folyton nyűgösködik. j Azt se tudja már, mit aikar. — hallotta Maca fölényes, in-j gerült hangját. „Egy szép délutánt. Nekem j is kijár.” .Magának semmi se jő. Ka-| rácsonykor sír, szilveszterkor j veszekszik. Nyáron melege § van, télen az ízülete szaggat,! tavasszal a feje fáj, és ősszel, ^ mit tudom én ...” | Talán nincsenek is szép dél- ^ titánok. Boldog fiatalság. De- ^ rűs öregség. A könyvekben. ^ „Könyvet nekem ne adja- tok. Nem szeretem a hülyeség geket.” § Végzett a mosogatással. § Megtöröilc a kezét a konyha-% Ifi lehetne vele menni a vízre. Jó szelek fújnának, miegymás ... — Nem mondom, jó fantáziája van. — Szép, selyem nyugágyak. Homok. Pénz. Meleg, sós levegő, meg napfény, hogy belebolondul az ember bőre. Éjjel-nappal fények. Fehérek, sárgák, lilák, mindenféle színek. Rengeteg napfény. Ott soha sincs ilyen rothadt, mínusz tízfokos hideg. Csak a tenger van, meg a hajók. Mit mondjak még? — Meg a nők, mi? — Amilyent akar! — Csak a Bardot-t ne említse! — Miért? A pincér úgy viselkedett, mintha elszólta volna magát. Mi több: most együgyünek látszott. — Hülyeség az egész — mondta. — Nem tudnék mit kezdeni a bika viadalokkal. U gyanis nagy állatbarát vagyok. Meg nagyon sós ott s levegő. Maga mondta. Frank az üres pohárral játszott Megforgatta a kezében. — Nem jutott még eszébe, hogy el kellene innen menni? — Az üzletből? — Ügy általában gondoltam. Mondjuk: világgá. A pincér furcsán nézett Frankra, majd zavartan felnevetett — Ez nem a világ? Ahol most vagyok? Frank a tengerre gondolt hirtelen elszomorodva, meg arra a bizonyos fehér villára. Úgy ült be a vendéglőbe, mintha baj nélkül jutott volna el valahová, amiben nem nagyon reménykedett A bácsi talán hegymászó? — kérdezték tőle a vendéglő előtt a srácok, amikor cigarettát adott nekik. Prédikátor vagyok, fiaim — válaszolta. A fiúk köhögtek és azt mondták: — Nem olyan a kalapja. A köd lassan kezdett behúzódni a házak közé. Szemben a vendéglővel egy fém testű szobor állt: széles, hegesztett vállakkal, kis majomfejjel, bányászain« valami gránitkockán. Máshová is állíthatták volna, mindig ezt kell néznem, gondolta a pincér. S akkor a szobor mögött fényes fehér távolságban megjelent a felesége. Cammogva, elégedetten jött, mint egy kofa a jó piac után. A pincér csak nézte, nézte, ahogy közeledik: Istenem, biztosan a fizetésért jön, gondolta és elszomorodott, hogy öreg, kövér felesége van. Talán hatvanéves is elmúlt már, csak eddig valahogy félrevezetett, és azt képzeltem magamban, hogy még csak negyven, gondolta elcsüggedve. — Egyszer elutaztam, kérem — mondta Franknak, s közben furcsán fel-felnevetett, mintha levegő után kapkodott volna. — Mentem vagy negyven kilométert, aztán leszállítottak a vonatról. Árvíz volt. Nem lehetett tovább menni. Mit csinálhattam? Frank a pincérre nézett: Nocsak, bajusza is van, gondolta kissé meglepődve, mintha most vette volna először szemügyre. — Hozzon még egy konyakot. Persze, magának is. B iztos, hogy be akar nógatni ez az alak, gondolta a pincér hátul az összekötő folyosón, amikor a harmadik konyakot is felhajtotta. Spanyol- ország, morogta, van ennek magához való esze, de a következő kört Hongkongban majd én fizetem. — Ettől a gondolattól jobb kedve támadt. Frank intett a pincérnek. Egymásra néztek. Különös, befejezetlen tekintet volt ez. Nem szemrehányó, inkább váratlan, mint amikor valami átsuhan az ember arcán. Frank fölvette a kabátját, fizetett és egy üres biccentéssel elment. A pincér sokáig nézett utána. Valami egy pillanatra titokzatosan megmozdult a lelkében : Tulajdonképpen maradhatott volna még, igazság szerint a következő kör az enyém lett volna, tűnődött. Aztán a feleségére nézett, csak nézte, nézte. Az asszony ott állt a fémszobor mellett, és furcsa, de úgy látszott, mintha odahegesgtették volna. MŰHELYBEN (Foto: ürbán) sajátját is, azután kiment a hátsó folyosóra, a függöny mögé. Ahogy ilyenkor szokta. Lehet, hogy valamiért bizalmaskodni akar velem ez az alak, talán egy kis nő kellene neki, gondolta ivás közben. Aztán kivitte Frank konyakját, letette az asztalra. Frank egyetlen mozdulattal lehajtotta az italt. — Ronda idő van — mondta. — Ronda. — Tudnék egy ragyogó helyet a maga számára. A pincér szeme egy pillanatra megrebbent, mintha belefújtak volna. _Tényleg? És ott hallgatnám a legyek zümmögését? — Ott nincsenek legyek. _Ez valami munkahely talán? „ . _ Túlzás — ingatta Frank a fejét. A pincér alacsony, nagy orrú ember volt. Ravaszul körülnézett, de az is lehet, hogy segélytkérően. Nehéz volt ezt megállapítani, mindenesetre idegesnek látszott. Odament a csaposhoz, mintha valami dolga lett volna ott, azután az üvegezőket bámulta, akik a bejáratnál dolgoztak, mert egy részeg alak tegnap bevágta az ajtót. Kétszáz forint egy ilyen nagy üveg, gondolta a pincér. A söntéspulthoz támaszkodott. Alacsonyan, eltűnődve, különösen erős, csontos orrával úgy nézett ki, mint egy mezei madár. Később visszament Frankhoz. — Még egy konyakot? — kérdezte. — Hozzon. Magának is egyet. — Majd ott hátul — mondta a pincér. Meghajolt és elment. F rank, miután ismét egyetlen mozdulattal hajtotta le a konyakot, elnevette magát. — Spanyolországra gondoltam az előbb. A pincér összerezzent. .Csak azt tudnám, hogy mit akar tőlem ez az alak, gondolta. Bizalmat- í lanul nézett Frankra, i _ Miért éppen Spanyolor- ! szagra? ! — Szép lehet ott a tenger. ! Az éghajlat óceáni. Mérsékelt nyári és téli hőmér- ! séklet van. ; A pincér hallgatott. A lelke ! mélyén szerette volna ott- | hagyni Frankot a hőmérsék- $ lettel meg Spanyolország- [ gal. Megbánta már, hogy elfogadta a konyakot. Nagy \ kutyaszemei bizonytalanul $ pislogtak. 5 — És mi volna ott az én 5 szerepem? — kérdezte. Az 5 arca összetöredezett vona- ^ lakból állt. J — Amit szeretne. J — Mit kell és mit szeret- ! nék? — biggyesztette el a ! pincér a száját. — Attól függ, 5 hogy milyen főnöke van az J embernek. J — Mondjuk, egy óriási fő- Snöke volna. 5 — Milyen óriási? 5 — Amilyent el tud magáinak képzelni. i — Ö... — mosolyodott el a 5 pincér. — Gondolom, volna sott egy vendéglő. Esetleg egy | aréna közelében, mert Spa- | nyolország ugye, tele van bi- s kaviadalokkal. Olvastam er- 6 ről. Egy vendéglővel jól le- 5 hetne ott keresni. ! S a pincér akkor számolgatni kezdett. Fejében egy- § másután kis kapuk nyíltak J ki, azután gyorsan, megle- | pődve be is csukódtak. A I számok egy ideig játszadoznak egymással. Először csak t kis számok voltak, azután na- | gyóbbak, majd egészen nagy í számokká vál toztak, és akkor a | pincér belezavarodott a bolti dogtalan küzdelembe, í — Mit csinálna, ha sok pén- tze volna? — nézett Frank a i pincérre. ^ — Van egy számlám otí$ hon, először is azt fizetném i ki. 5 — És ha ott Spanyolország5 ban, a vendéglő helyén, az | óceán partján volna egy fejbőr színű villa is? Nagy. széles ! terasszal, a tengerre? Lent ! a házi öbölben egy kis hajó, S i vendéglőt a harmadosz- ! A tályú vendégek gyakran ! összerondították. A városban > elég nehéz volt ide munkaerőt > találni, s akiket mégis idehe- [lyeztek, egy idő után többnyi- ! re felmondtak. ! Az új pincérnek három gye- ! reke, no meg egy elhízott fele- i sége volt. A gyerekek még is- ! kólába jártak. így hát a pin- ! cér elhatározta, hogy ki fogja j bírni a vendéglőben. Nem tud- ; ta egész pontosan, hogy mit ! kell majd kibírnia, de hát inas > korában egy főpincér megta- j ni tóttá: a vendéglátóiparban | az élet kulcsa az alkalmazko- j dás. Ez a bölcsesség jelentette j a pincér fegyverzetét ! A nap veszekedéssel kezdő- ! dött otthon. Valami számlát ! kellett volna kifizetni, de nem | volt pénzük: — csak délután | kapok fizetést nem érted? — i hajtogatta a feleségének, az- j tán elrohant hazulról. Nem í köszönt nem reggelizett, nem ; borotválkozott Az üzletvezető ; egész délelőtt morgott a pin- ! cer hanyag külseje miatt Egy ! ilyen lepra helyen teljesen ! mindegy, hogy borotvélkozik-e ! az ember, vagy sem, gondol- ! ta a pincér egykedvűen, majd ; a karjára terítette a kockás ! szalvétát Most se volt türel- í mesebb, mint máskor, és több | lelkesedés se fűtötte. Megállt ! Frank előtt | Frank a fűtőtest közelében | helyezkedett el. Reggel óta ! csatangolt Fáradtnak, megvi> sellnek látszott, mint mindig, ! ha gondjaival küszködött ! — Konyak van? — kérdezte. J — Van. ; — Egy pohárral — rendelt : Frank, majd barátságosan : hozzátette: — Magának is I egyet * — En nem ihatok. — A ! pincér néhány kendőlegyintés- S sei leseperte az asztalt Fáradt > kis felhőik lebegtek a szemé- ! ben. Majd ott, hátul megiszom ! — mondta. 5 A csaposnak leadta a blok- »kot a két konyakról. Frank | konyakját egy tálcára tette, í majd rövid habozás után a Ivott egy korty vizet, izgatottan, az üvegpohárból. „Érdekes. A víznek is van illata — gondolta, s ezen elcsodálkozott. Babrált a petrezselyemmel. — És milyen friss ez a petrezselyem. Milyen tiszta növény...” Ujjait a napfénybe tartotta, jeleket húzott. „Hihetetlen. Nagyszerű” — suttogta, mintha felfedezett volna valami rendkívülit. A nyitott ablakon besurrant a macska. De nem a régi. Nem a gyűlölt tejivó. Fekete, lüktető életdarab. S ahogy elhul- lámzott mellette, meleg áramot sugárzott. Enyhén szédült. Úgyis olyan puha a kő, lefeküdt rá. A macska melléállt, nézte, vibráló karikákkal a szemében. „Igazán szép délután” — gondolta elégedetten, s mosolygott. Hagyma * és jácintszag borult az arca, fölé. Élvezettel beszívta. Kicsit szúrta a koponyáját a színek káprázatos ragyogása, ezért félig leeresztette pilláit. De azért látta még őket együtt, békésen remegve a fényben: a macskát, a petrezselymet és az üvegpoharat. Hallotta a nevetést is. Milyen édesen nevetnek! Nevetett ó is, ugyanúgy. Azután kellemes sötétség jött, és két egyre növekvő tűz- karika. Ámulva figyelte csukott szemhéja mögött. A karikák egymásba kapaszkodtak, majd rángatták őket jobbra-balra, hogy finoman belerendült a teste. De ez is megoldódott. Egyszerre — mint a bűvészkarikák — egy lehelet, és szétváltak puháin, zajtalanul. Lehet, hogy még látott utána valamit. Az ikrek — amig anyjuk haza nem jött — hintáztak a kilincsen. ruhában. Gyanakodva a kávé fölé hajolt. — Ha ez a dög megint belelefetyelt ... egyszer úgyis agyonütöm. Tizenkét tányér ragyogott egymáson. Fogta őket, emelte a legfelső polcra. Akkor a két karján végigfutottak a láthatatlan kések, átvágták az izmokat. Egy pillanatig még tartotta a fehér tányérokat maga előtt, mint az ostyát úrfelmutatáskor, azután kinyíltak az ujjai. Az óriási csörömpölésben, a bal füle mellett, ferdén, fejébe hasított a szokott fejszecsapás. Csak egy kicsivel erősebben, mint máskor. De elmúlt. ö meg állt a cseréphalom között. — No — motyogta. — No- no... Nem tudta, mi ez. Mintha kiment volna az ajtón és letett volna odakünn valamit. Hitetlenül oldalt lebbentette kezét, félkörben forgatta fejét. Majd a bordáihoz kapott, nyomkodta őket a hüvelykujjával. Nincs többé fájdalom. Az asztallap műanyag burkolata hirtelen harsogó kéken megfényesedett. Tágranyitotta szemét. A sárga sugarakat nézte, a rubinpiros mázat az edények oldalán. A zöld üvegpoharakat, szivárványcsíkkal hasukon. Az aranybama fényben remegő ajtóküszöböt. A cukortartóban a millió kristálysze- met. Ilyet még sohase látott. Miféle színek? Miféle világ? Átlépett a cserepeken. Óvatosan tette egymás mellé a lábát, de mintha vajra lépett volna, lágy volt a kő a talpa alatt A szekrényhez ment, tört a cipóból. A székhez vitte, leült A falatot a szájába tette. Micsoda ízek! Külöri-külőn érezte: ez a só, ez meg a búza...