Pest Megyi Hírlap, 1971. február (15. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-14 / 38. szám

1971. FEBRUÁR 14., VASÁRNAP

SIMON EMIL:

Az egyetemen jó lesz

Minden nap korán indulok hazulról, fél hét körül beérek. Az ebédilő-öltöző-me- legedő egyetlen helyiség. Amíg az ember meg nem szokja, a szagok keveréke kifacsarja a tüdejét. Dörmög az olajkályha, az emberek duruzsolnak. Ha behunyom a szemem, óriási hajón érzem magam. Még általános iskolás koromban elvittek egy tengeri útra. Az öregeim nagybátyja Olaszországban éL Mindenképpen azt akarta: maradjak nála, majd 6 felnevel. Anyám azonban a szivéhez szorított, így eldőlt a további sorsom.

Lassan gyülekeztünk, várjuk a művezetőt. Valamivel hét óra előtt betoppan, a csizmájáról veri a havat. Neveket kiabál, eloszt, intézkedik. — Pataki, Horváth, Zalai, maguk hármon vasat hordanak! — Én is? — kérdezem, pedig jól hallottam a nevemet. — Ä, maga a területi ÁB-bizotstság soros elnöke lesz! — Az más! — emelem meg a sapkámat. Bolondozom, pedig akkora bennem a feszültség, hogy majdnem szétdob. Kis nevetés fut végig az embereken, mint tavasszal az ablakon bevetődő napsugár. Ez jólesik.

A vasúti sínek a telep végén húzódnak. Az éjszaka érkezett vagonokból ott szórták le a betonvasat A tekercseket vastagon belepte a hó. Amikor kifelé mentünk, akkor is hullott, egyenlőtlen foltokban, akár a szaggatott papír.

Horváth elgondolkozva baktat, szinte tudom, hogy vala- i mire készül. Egyszerre meg is torpan, megfog bennünket. — Azt hiszem, eléggé összeszoktunk. Alakíthatnánk egy brigádot. — Ahhoz kevesen vagyunk — mondja Zalai. — Mi lennénk a magja, aztán jönnének a többiek. Ehhez persze, azt is tudnom kell, nincs-e más szándékotok? — Zalai vállat vont, dörmögött valamit. — És te?. — nézett rám Horváth. — Nem szóltam. Azon tűnődtem: megmondhatom-e most? De nem! Ebben az ünnepélyes pillanatban mindent elrontok! Majd később. Talán, ha leülünk valahol! — Nem beszélsz? — sürgetett Horváth.' — Hagyd! — intett Zalai. — Szülési szabadságon van a lelke! — Ez most nem tréfa! — mondta ingerülten Horváth. — Miért kell mindenről azonnal dönteni? — kérdeztem hasonló hangnemben.

Mogorván mentünk tovább. Eltakarítottuk a havat, néztük a kibukkanó kötegeket Tudtuk, ha hozzányúlunk, a fémbe sűrített fagy átüt a kesztyűn, süt, mint a láng. Előhúztuk a durván ácsolt szánkót — Na, emberek! — sóhajtott Horváth'. Komótosan rakodtunk, néha megborzongtunk a csontfaragó szélben. — Az emberiség marha! — közölte Zalai, amikor az első fuvarral elindultunk. — Futni hagyja a szelet, ahelyett, hogy befogná. Például erre a szánra is felszerelhetnénk egy vitorlát — Ekkora ésszel, hogy maradhatsz segédmunkásnak? — mondta kis gúnnyal Horváth, s közben rám nézett. Tudom, a kérdés nekem szól, az érettségizettnek. Nehezen hiszik el, hogy pillanatnyilag kielégít ez az állapotom. Megint habozom, megmondjam-e nekik, mibe fogtam? Talán meg se lepődnének, készültek rá. Tapasztalom, hogy hullámza- nak bennük az érzések. Egyszer befogadnak, máskor csak vendégnek tekintenek.

Szakadatlanul fordultunk, mégis, úgy látszott, mintha hozzá se nyúltunk volna a rakáshoz. — Osztódással szaporodik! — nézett rá megvetően Zalai.

Közben láttuk, hogy két autó érkezett, csak úgy potyogtak belőlük az emberek. Kísérleti építkezésen dolgoztunk, megszoktuk a látogatókat — Ez a finom dolog! — mutatott rájuk Horváth. — Ha akarnád, köztük lehetnél. — Utadban vagyok? — Bámészkodtunk, amíg a fagy bele nem mart a nadrágunkba.

Aztán a vendégek a közelünkbe kószáltak, s hallottuk,

hogy a gépesítésről beszélgettek. Akkor elképzeltem, hogy nemsokára felnő itt egy daru, én ülök a fülkéjében és irányítom. De hát ez sem volt igaz, mert hol leszek én már altkor?

Még ábrándoztam, amikor váratlanul megjelent a művezető. — Pataki — szólított meg —, a.' központból Kovács akar magával beszélni. — Na, fene! — figyelt fel Horváth. — Csak vele? — kérdezte Zalai.

— Csak. Azt mondta, maga tudja, miért — Szóval tudod?

— nézett rám Horváth. — Sejtelmem sincs — vágtam ki ingerülten, elvörösödve. — Legyen szíves, mondja meg neki, hogy nem érek rá! — mondtam a művezetőnek. — Jöjjön ki, ha akar valamit! — Valójában nem mertem elmenni, szégyelltem magam. Abban bíztam, hogy Kovács nem baktat idáig.

— Ki ez a Kovács? — hajolt hozzám Horváth. — Egy tag a központból. — Igazán? Na, most már ne játszd meg magad! — Tétován pislogtam, s altikor megláttam Kovácsot Elszántan taposta a havat, közeledett. Valóban, kár lett volna minden színlelésért. — Az oktatási felelős — mondtam zavartan.

Kovács közben odaért, hangosat köszönt Megfigyeltem, hogy akik az irodából jöttek, mind azt gondolták, hogy a munkásoknak harsogva kell köszönniük.

Nekem azt mondta: — Szervusz. — A másik kettőnek: — Jó napot, szaktársak. Biccentettünk, de nem hagytuk abba a munkát A leglelkesebben én feszegettem, buktattam, gurítottam a tekercseket. Egyébként mindig ilyen elmélyülten tevékenykedtünk, ha idegent tapasztaltunk a közelben.

— Vártalak — mondta mosolyogva Kovács —, megígérted, hogy bejössz. — Nem értem rá — dörmögtóín. — Ugyan már. Munka után már nem lehet olyan fontos dolgod. Én már számításba is vettelek, csak az íveket kell kitöltenünk. Ősszel mehetsz az előkészítőre! — Lopva a másik kettőre figyeltem. Meglepetten fogadták a beszélgetésünket— Hát akkor jössz? — sürgetett Kovács. — De biztosat mondj! — Szerdán — mondtam bizonytalanul. — Na, vigyázzunk csak! Ezzel nem lehet játszani. — Mondom, hogy szerdán. — Jó, várlak! Szervusz! Viszontlátásra! — intett Horváthéknak, aztán elment.

Percekig némán pislogtunk egymásra, a halántékom dobolt, a fülem zúgott, mintha robbanás lökött volna oda. — Vajon minket miért nem tegezett ez a tag? — fordult Horváth Zalaihoz. — Talán érződik rajtunk a proliszag —• mondta Zalai. Horváth odahajolt hozzá, körülszaglászta. — Van benne valami! — örültem, hogy tréfálkoznak, megkönnyebbültem. — Azt hiszed, én most odavagyok, mert szer- vuszt mondott? — vidámkod- tam és Horváth vállára tettem a kezem. Lelökte. — Hordjuk a vasat, szaktársak! — kiáltotta öblös hangon. — Egyre kevesebb a melós, több az úr! Helyettük is csak kell hordani. Nem igaz, Zalai? — Minden szavad arany! — Ne mar- háskodjatok! — böktem meg Horváthot. — Olyan nagy baj, ha valaki többet akar? — Te álmunkás! — nézett rám. — Nem az a baj! Hanem ahogyan intézted, az rosszul esett! Miért nem mondtam már reggel, amikor a brigádról beszéltem? Talán egy szót megérdemeltünk volna! — Dühömben belerúgtam a hóba, kimozdítottam egy darab jeget, s az keményen Horváth lábszárának ütődött. Felhördült, ledobta a feszítővasat, nekejnugrott. Kisiklottam előle. Kergetőzni kezdtünk a szánkó körül. Kimelegedtünk a lihegő, ziháló fogócskában, gőzölgött az arcunk. Horváth lekapta a sapkáját, hozzámvágta. Félrehajoltam, s a váratlan mozdulattól egyensúlyomat vesztve letenyereltem a földre. Horváth már nem

FARKAS ALADÁR VIETNAMI SOROZATÁBÓL

tudott fékezni, nagy lendülettel belém botlott, s jó mesz- szire elvágódott.

Feltápászkodtam a könyökömre, vártam, hogy mit fog csinálni? Nem mozdult. Akkor lábra álltam, odafutottam hozzá, megérintettem a karját. — Jól van, öcsi — mondtam békítő hangon —, fejezzük be. Neked volt igazad! — Még mindig nem mozdult, s valahogyan furcsán feküdt. Intettem Zalainak, leguggoltunk, s ketten bíztattuk. Végre eszünkbe jutott, hogy megfordítsuk. Elnehezülve mozdult, arca, mint a sárga viasz. — Telefonálj a mentőkért! —

mondta reszkető hangon Zalai.

Amikor elvitték, be kellett mennünk aiz irodába. A hiűvezető őrjöngött. — Megcsúszott? — kérdezte tizedszer.

— Igen — mondta Zalai. — Megcsúszott és elesett. — Felém fordult, én bólintottam. — Igen, így volt

A nap hátralevő részében külön helyen dolgoztunk, délután az öltözőben kerültünk össze. Már indulásra készültünk, amikpr odaböfctam neki:

— Meglátogatom Horváthot. — Ez klassz dolog volt tőled! — ragyogott fel az arca. — Elkísérlek.

A kórházban, mintha megbolondultunk volna, úgy viselkedtünk, mint a hódítók. Pi- maszkodtunk az ápolónőkkel, egy harcos matróna ki is akart utasítani. Végre eljutottunk az orvoshoz. — Alaposan megütötte a hasfalát — mondta a doktor. — Reméljük, a mája nem sérült meg. — Láthatnánk? — kérdeztük izgatottan. — Jó — bólintott bele- egyezően —, néhány percre.

— Mit gondolsz, szóba áll velünk? —- kérdezi« Zalai a folyosón. Ettől a kérdéstől én is féltem, nem mertem válaszolni.

Horváth mélyen alattunk feküdt az ágyon, nagyon távolról pislogott ránk. De, mintha mosolygott volna. Zalai is észrevehette, mert óvatosan megbökött. — Hogy vagy? — kérdeztem. Bizonytalanul mozdult a keze. Aztán erőtlen hangon megszólalt: — Szerdán ne felejts el bemenni. Az egyetemen jó lesz. Egyszer dolgoztunk ott, télen. Fűtött termek, a folyosók is melegek. És lányok is vannak.

Hallgattam. Azt kellett volna mondanom: — Nem megyek, melletted maradok, amíg megerősödő!! — De ez csak üres hősködés lett volna. Egy ápolónő szólt, hogy menjünk. Lehajoltunk, ujjunk hegvével megérintettük Horváth kezet. Emlékszem: ijesztően hideg volt.

A kapuban ácsorogtunk egy darabig. Újra eleredt a h5, s ha felnéztem, a kavargáson túl semmi sem látszott.

j

! Eddig tudtam, hogy ő — ! mármint Piriké — meg én, I hogy vagyunk egymással, mon- | dani is tudtam, de tegnap óta ! zavarban vagyok, ha erről kell > beszélnem. Ne is tessék hát ! kérdezni, úgyis elmondom.

! — Megtiltom, hogy ezután

! azt mondd, hogy te velem jársz : — szólt randevúnkon Piriké ! váratlanul és minden előz- ! mény nélkül.

— Miért? — lepődtem meg ; és sértődötten kérdeztem: — j Talán szégyelled, hogy együtt : járunk?

I — Azt se mondd, hogy : „együtt járunk”, nagyon kér- ! leli.

! — Vagy úgy? Szakítani

■ akarsz velem?

i — Miért akarnék szakítani íveled? Nagyon jól érzem ma- : gam veled, csak.■/. Hát nem i érted?

— Nem.

: — Jaj istenem, de nehéz a

í felfogásod! Nem ellened van

■ kifogásom, hanem az ellen a | közönséges kifejezés ellen.

í — Közönséges kifejezés? í Miért közönséges kifejezés az,

:hogy...

; — Ki ne mondd!

— Jó, nem mondom, de ma.

I gyarázd meg, mi bajod vele.

— Hát... szóval... csak! — válaszolt Piriké meggyőző vas: logikával.

— Belátom, igazad van — bólintottam, mert mit is tehettem volna.

— Na, végre! — ragyogott diadalmasan Piriké.

— Hiszen tudod, kicsit csökönyös vagyok, de az észérvek előtt mindig fejet hajtok —

Isteni szikrák

és valóban lehajtottam a fejem, majd dacosan fölvágtam. Csak azt is szíveskedjél megmondani, hogy a jövőben miképpen nevezzem ezt a mi ... izénket.

— Hát... izé... Izének semmi esetre sem, hanem... Találj ki valamit, te vagy az író!

Akkor beültünk egy presszóba. Piriké megevett két adag gesztenyepürét, én kavargat- tam a kávémat. Végre fél óra után föllobbant kobakomban az isteni szikra.

— Mondd, Piriké, szeretsz te engem?

— És ha azt mondom, hogy igen? — kacsintott rám kacé- ran Piriké, miközben lenyalta kanaláról az utolsó pötty habot.

— Akkor art fogom mondani a jövőben, hogy a szeretőm vagy.

— Kikérem magamnak! — fortyant föl Piriké és a földhöz vágta a kanalat.

— Bocsáss meg, de nyelvtanilag, aki szeret az szerető.

— Fütyülök a nyelvtanra — mondta és elfordult.

Üjabb félóráig kavargattam a kávémat, de nem hiába, mert ismét kigyúlt kobakomban az isteni szikra.

— Mondd, Piriké, kedvelsz te engem? — kérdeztem fölényesen.

— Nem érdemied meg — fújt rám Piriké. —, de kedvellek.

'ssssssssssssyrsrrsrsssssssrsssssrtsssrsxssss

— Akkor a kedvesem vagy

— vágtam ki diadalmasan.

— Szégyelld magad! — csapott az asztalra —, de előbb fizess, mert egy percig nem maradok veled.

— Jó, jó, de a barátság azért marad.

— A legjobb barátom voltál és leszel is mindig — vallotta megenyhülve és őszintén Piriké.

— Akkor megvan! — rikoltottam, mint annak idején Archimedes. — Ha én a barátod vagyok, te nekem a barátnőm vagy.

— Talán kitartasz engem?

— sikított belőle a hisztéria;

— Rendben — csitítottám —, nem vagy a barátnőm, hanem a partnerem.

— Miért nem mindjárt a játszótársad?

— Azért is megoldom — szóltam ekkor fölállva férfias határozottsággal. — Eljegyezlek és akkor a menyasszonyomnak mondhatlak. Megfelel?

— Nem. Nem vagyok bolond hozzámenni egy ilyen fantáziaszegény alakhoz, aki képtelen megmondani, hogy mi közöttünk ez a... izé... no...

— Kapcsolat.

— Miért nem mondod

mindjárt, hogy viszony! Kiáltsd világgá!

— Tudod mit, Piriké? — sóhajtottam és intettem a kisasszonynak, hogy fizetek. — Legjobb lesz, ha mi szép csendben elválunk.

— Szakítani akarsz? — kér- j! derte Piriké és szeme egysze- ^ riben megtelt könnyel. — ^ Miért akarsz szakítani? Talán ^ nem jársz velem szívesen?

Sólyom László

$

| Százezren

1 SZERELEM

$

^ A MOKÉP legfrissebb gyors- 5 listája szerint a januári fitan- ^ sláger: Makk Károly: „Szere- I lem” című filmje, amelyet Dé- ! ry Tibor novellájából forgat- ^ tak. A művészi filmalkotás — gamely időközben elnyerte a magyar filmkritikusok díját is 5— nézőszámrekordot ért el: a $ bemutatását követő 10 nap \ alatt csaknem százezren lát- \ ták.

\ A januári filmsikerek között Jván Abe Kobó: „A homok asz- §szonya című művészi japán J filmalkotás is: eddig több mint J hatvanezren váltottak rá je- ^ gyet Sikerrel játsszák a mozik ?„Az élet dolgai" című francia 1 filmet is — négy hét alatt ; százharmincezernél is többen ! nézték meg. „A gyilkos a ház- 5 ban van” című bűnügyi ma- j gyár filmet, amelyet Bán Ró- \ bért rendezett, bemutatása óta j csaknem háromszázezren te- ! kiintették meg. (MTI)

Igen szomorú lett a legény. Ilyen nehéz ki- i vánságra nem számított. Bánatában nekivá-i gott az országúinak. Ahogy ment, mendegélt,! egy faluban látja ám, hogy borjút ölnek.! Nosza, megkérte a gazdát, hogy legyen övé a; szegény borjúpára mája, mert ettől függ a boldogsága. :

Megkapta, s meg sem állt véle a rózsadombi i palotáig. i

— Ügyes fiú vagy! — ismerte el az apa. i — De most nehezebb próba következik. Eredj i ki Kőbányára sötét este, és sétáljál körül há-i romszor az elhagyatott parkban.

Kétségbeesett szegény hősünk. Félt cuda-; rul, de mit volt mit tennie, kiment a parkba, i Nem hagyhatja veszni a hozományt! Ahogy! ott sétált, vagy tízen megtámadták. Azonban! mesés erő szállt karjaiba, s hosszú, véres küz-! delemben szétverte a galerit.

Másnap dagadt szemekkel, a szivárvány; minden színével ékesített orcával odaállt a! maszek elé, s így szólt: j

— Szereztem borjúmájat, legyőztem egy < egész galerit, mondja hát meg, mit kell még; csinálnom?

— Tied lesz a leányom keze, s fele ma-i szekságom — válaszolt a gondos apa —, ha! megmagyarázod nekem, miért keresek én töb- i bet, mint egy miniszter?

A kérő egy ideig dadogott, kínlódott, de be' kellett látnia, hogy a harmadik próbát: már nem tudja teljesíteni. Megszégyenülten: ballagott ki a villából. Autó, lakás, feleség?; Meghiúsult remények. >

S a kis budai leányka, a gazdag maszek! gyermeke azóta sem ment férjhez.

Horváth István í

! MAI MESE

^ tjol volt, hol nem volt, túl a Dunán, a s £1 budai oldalon, a Rózsadombon élt szeré- 5 nyen családjával a belvárosi maszek. Alig § keresett hetente húszezret, s anyagi gondjai $ csak egyre nőttek. Hol a balatoni villáját kel- § lett tataroztatni, hol a féléves kocsiját cse- ^ rélte ki újra.

| Volt ennek az embernek egy mesébe illően S szép leánya. Mikor a bájos gyermek eladósor- S ba cseperedett, jöttek ám a kérők! Emberünk ^ azonban gyanakvó természet volt, nem adta ^ akárkihez a lányát. Sorra véreztek el a legé- ^ nyék, hiába állították oly nagyon a lány ke- ^ zét, s a mesés hozományt: háromszobás örök- § lakás berendezve, egy kis Taunus, meg száz- 8 ezer forint készpénz, hogy a szükségesebb $ élelmiszereket az ifjú pár az első hétre be- $ szerezhesse.

$ Oly nehezek voltak a kívánságok, hogy a ^ sok kérő mind kudarcot vallott, s mint vert $ sereg tagjai vonultak el Buda alól, a Rózsa- ^ dombról. Egy napon aztán betoppant a gyö- ^ nyörű villába egy magas, délceg, szélesvállú, ^ jóképű fiatalember.

§ — A leányáért jöttem! — vágta ki büszkén.

» — Nem oda Buda! — szólt egyszerű népi

§ nyelven az apa. — Előbb teljesítsd három ^ kívánságomat. Hadd lássam, talpraesett le- $ gény vagy-e?

$ — Előttem nem lehet akadály, ha biztos a

^ hozomány — állította a kérő.

^ — Az biztos. Az első kívánságom tehát: va^ sárnap vendégeket várok, borjúmájat ígértem »vacsorára. Teremtsd elő!