Pest Megyi Hírlap, 1971. január (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-10 / 8. szám
rear MEGYEI 1971. JANUAR 10., VASÁRNAP k/űrltw BORSANYI VERA: A szent unoka TÉLI CSÖNDBEN (Fotó: Urban) ,,„,s,s,,ss/ssssrsfsrfrffrssfss/sssrsss/ssssssss/ssss/fss/sssss/s/sssss//ss/ssss/sssss/Yswrssrsssf/sfssssssss/ssssssssssssssssssj KEREKES IMRE: Ártatlanság — Alszol? — kérdezte az asszony. — Nem alszom — mondta a férfi. — Máskor hamar elalszol. — Igen — mondta a férfi —, ma nem tudtam elaludni. — Valami történt? — kérdezte a nő. — Nem tudok róla... — Mégis... máskor már régen alszol. — Ma nem tudok — mondta a férfi. — El kell menned orvoshoz — állapította meg az asszony. — Végül úgy jársz, mint én. — Te hogy jártál? — kérdezte a férfi. — Jó, ha két-három órát alszom ... — Nincs semmi bajom — mondta a férfi. — Dehogynem... — mondta az asszony —, már három évvel ezelőtt is azok az ideg- dolgok jól megijesztettek. Akkor valahogy rendbe jöttél, s azóta felé sem nézel az orvosnak. — Nem vagyok ideges — mondta a férfi. — Akkor se voltál... csak nem találtad az egyensúlyod. Azt mondtad, úgy érzed magad ezen a földön, mintha egy kötélen állnál két ház között. — Ja... mondta a férfi — ez igaz. De hát most fekszem... Az asszony rágyújtott egy ciamint az órát birizgálta remegő kézzel, olyasmi jutott eszébe, amitől nagy fekete félelem terült remegő lelkére. „Nagyapám is így halt meg, így állt az óra előtt, húzta fel, aztán hanyatt vágódott, s vége volt” — 5 az üvegajtót már ő sem tudta becsukni, mert nagyon- nagyon megijesztette magát ezzel az emlékezéssel. Hátra- tántorult, s hiába kapott a sublót széle után, szép lassan csak lebicsaklott a földre. Földre került a két Guba. Az idősebb tápászkodott fel először, mert ő nagyon félt ettől a helyzettől. Eddig várta a halált, most, hogy megle- gyintette, már félt tőle nagyon. Nagyon nehezen, nyöszörögve, fekvésből térdre, térdről székre támaszkodva, remegve ment ez a felállás. Majd kibotorkált, gömyedtnél is gömyedtebben a napra, beleült a székbe, s észre sem vette a gyöpön síró gyermeket. Délben egyikőjük sem nyúlt ételhez. Az öreg Guba nagyon gyengének érezte magát, a végét várta, fel sem állt a székéből, Pinke pedig csak a nyúllal bíbelődött. Mindent megpróbált már vele betakarta, legyezgette, erőnek erejével megitatta, de a nyúl egyre betegebb lett. Kétségbeesetten tekingetett dédapjára, de ő meg sem mozdult, s hiába vitte oda hozzá megint, rá sem tette a kezét. — Meg fog dögleni, fiam — mondta s befelé hallgatózott, jár-e még a szíve. — Hozzál vizet, fiam, ihat- nák — mondta később. A gyermek töltött neki bögrébe, s míg az öreg ivott, azt mondta: — ügyi, ha a nyúl inna, megmaradna öregapám. — Elpusztul. A nyúl olyan. Ha egyszer beteg, vége. Elhallgattak. Pinke visszatette a ketrecbe a nyulat, és a kapu felé somfordáit. Balog Gabri járt az eszében, hozzá akart elszökni. Segítsen, vagy adjon neki egy másik nyulat. Legalább valami kis nyúlfiat, ha már ennek el kell pusztulni. Az öreg észrevette, hogy szökésen töri a fejét a gyermek. — Hová mész? Pinke nem felelt, hanem leült a nyitott kapu tövében, a földre. — Ne hagyjál Itten most, fiam. — S még azt is hozzá akarta tenni: legyen, aki lefogja a szemem, de ezt mégsem mondta ki a gyermeknek. Inkább lehunyta a szemét Pinke leste. Hitte, elaludt. S akkor óvatosan kicsúszott a félig nyitott kapun, s usgyi, szaladt be a falu felé. A kutya utána. Kirepült a ha- lálszagú házból, mint a kismadár a fészkéből... És akkor az öreg Guba elkezdte csatáját, imádkozott. Mikor aztán megalkudtak Balog Gabrival, kettesben ballagtak haza. Pinke, ölében egy kis angora nyúllal, boldogan lépkedett. Otthon, a ház végében aztán át lett adva a peccő. Gabri ünnepélyesen köpött egyet áldomás helyett. — Csere-bere fogadom, többet vissza nem adom. Aztán nehogy sírjál a peccődért, kis Guba. A vén Guba pedig ezalatt végleg megadta magát. „Jól van ez pap nélkül is” — gondolta. Este lett, a folyó felől hűvös pára szállt az udvarra, s felzendült a békák kórusa. A telihold a kertek felől hideg fényt öntött szét az esti tájon. Pinke a nyulakat gondozta. Az újat megetette, a beteget simogatta. Aztán az öreg odaparancsolta maga mellé a gyermeket. Halkan, betegen jött belőle a remegő hang. — Ülj ide mellém, fiam. — Pinke odatelepedett a szék lába mellé a földre. — Figyelmezz a szavamra. — Éhes vagyok. Együnk, öregapám! — Én már nem eszek többet, fiam. Meghalok. — A gyermek ránézett erre nagy fekete szemével, csodálkozva. Nem szólt, csak nézte. Hallgatott jó darabig a két arasznyi létű ember. Félelemmel. — öregapám! A kis nyúlnak nem lesz baja a beteg mellett? — kérdezte aztán a gyermek. — Ne azzal törődj most — rebegte az öreg, és elcsuklott a hangja. — Nem biztos még, hogy a nagy belga megdöglik. Hátha a kicsi kigyógyítja. — S azzal felállt Pinke, a ketrechez szaladt, kiemelte a kis nyulat meg a beteget is, s odacipelte őket a székhez. Leült, széttárta a lábát, s közétette az állatokat. — Nézze, öregapám, ebből is nagy nyúl lesz ám! — Mondd meg apádnak — s már alig hallhatóan suttogott a legidősebb Guba Imre — fakoporsót akarok. Mostanában nádból is csinálnak, de nekem az nem jó. Tiszteljenek meg fakoporsóval. — Megmondom — értette meg a gyermek a súlyos szavakat, s aztán rögvest a beteg nyúlra gondolt, hogy ha az elpusztul, nem kell neki koporsó... Hosszan hallgatott aztán a két arasznyi létű ember, s az öreg Guba szép csendesen elaludt a székben — örökre. Halott szeme most is nyugodtan nézett a semmi éjszakába. Pinke nem bírta aztán sokáig a hallgatást, az éhség is kínozta, visszatette hát a nyulakat a ketrecbe, vizet öntött még nekik a kis cserépbe, és mikor meglátta, hogy a beteg belga nyúl feje benne marad a vízben, felkiáltott: — Elpusztult a belga! Hallgatott, nézte egy darabig, nem mert hozzányúlni. — A kicsi meg harapja a fülét, öregapám... garettára. Az asztalon almahéj volt, a tv-tál maradéka, vacsorára vette. — Jó volt az a tál? — kérdezte az asszony. — Nekem ízlett. — Már úgy értem, nem volt romlott a hús? — Az lehet... mondta a férfi. Ö is rágyújtott. A két parázs időnként, ahogy szívták a cigarettát, felváltva jelzett pirosat, mint a villanyrendőr. — Nem éreztem — mondta az asszony —, bár előfordult már, hogy eladtak romlott árut — Ritkán — mondta a férfi. Az asszony sötétben megkereste a rádió gombját, de már nem volt műsor. — Ilyen késő van — mondta az asszony. — Nem tudom, mennyi az idő. — Dehogynem tudod — mondta az asszony —, az előbb megnézted az órát. — Már elfelejtettem. Az asszony felült a sötétben átnézett a másik ágyra, ahol a férfi feküdt az éppen megszívta a cigarettát, felpa- rázslott az arca. — Nem emlékszel, mennyi az idő? — kérdezte az asszony. — Nem — mondta a férfi —, köteles vagyok én erre emlékezni? — Nem vagy köteles — mondta az asszony —, de ezt azért mégis furcsának tartom ... — Pedig ez nem furcsa... — Kérlek, ha valami bajod van, légy szíves mondd meg Ezzel a hajnali diskurzussal nem megyünk semmire. Mondd meg, ha valami bánt vagy talán én... — Nem, nem... — mondta a férfi. — Szó sincs róla. Te igazán nem és senki más... és egyáltalán senki és semmi, csak nem tudok aludni. — Éppen te, aki csak letetted a fejed... Az asszony hanyatt vágta magát az ágyon, aztán a két tenyerét a mellére fektette, és úgy is maradt. Gondolkozott. — Milyen szörnyűség — mondta később —, hogy az embernek igy kell bámulnia a sötétben. — Csukd be a szemed — mondta a férfi. — Kösz... — mondta a nő. — Nagyon hálás lennék, ha megmondanád, hol siklott ki ez a mai napod. Valami történt veled, az biztos... — Semmi — mondta a férfi. — Az lehetetlen __ ügy is ki találom, azt hiszem, már nyomon vagyok. , — Ne fáradj — mondta a férfi —, nem történt semmi. — Na és? — Semmi és. Nem történt semmi, ennyi az egész. — Ennyi? — Hát nem elég ez? Nem elég baj? — mondta a férfi. — Ezt nem értem — mondta a nő. — Nincs semmi, és ez a baj? — Igen, kérlek, ez a baj. — Jó, ha ez a baj, valamit akkor is csak érzel. — Nem érzek semmit — mondta a férfi. — így, ahogy itt vagyok, semmi nem történt velem egész nap, és nem érzek semmit — Szóval azt akarod mondani, ez a semmi a baj. — Ugyan kérlek... te ezt úgy sem érted — mondta a férfi. — Már hogyne érteném — mondta a nő. Nem vagyok én hülye, hogy ne értsem. De ha egyszer nincs semmi, se itt se ott se máshol, akkor mit kell értenem? — Nem megmondtam — válaszolt a férfi. — Most azt akarod, hogy olyan dolgot magyarázzak, aminek semmi értelme. Ezt vagy megérti valaki, vagy nem. — Vagy nem — mondta a nő. — Engedelmeddei ezt nem értem, s nem is akarom érteni. — Ezt tudtam — mondta a férfi. Elnyomta a cigarettát, s lehúnyta a szemét Érezte, hogy az asszony valahol a sötétben a tekintetét keresi. El akart kerülni minden találkozást. — Szóval azt akarod mondani, hogy az a semmi, amit nem érzel... az nem hagy aludni. — Valahogy így — mondta a férfi. — Mégis, mit akarsz ezzel mondani? — Semmit... — mondta a férfi. Az asszony kiugrott az ágyból, a sötétben nekiment a karosszéknek, kitapogatta, és beleült Legalább negyedórát ült ott szótlanul, s onnan figyelt — Alszol már? — kérdezte végük — Ugyan kérlek... — mondta a férfi. — Feküdj le, mert megfázol. A nő szót fogadott, bebújt az ágyba. Amikor felmelegedett, oldalt fordult és a könyökére támaszkodott. — Csak azt szeretném tudni, miért lett ez neked egyszerre ilyen fontos? — Micsoda? — kérdezte a férfi. — Hát az a semmi... — Kezdjem most neked elölről, hogy az a legfontosabb ... ‘ Az asszony hallgatott, a könyöklés kifárasztotta. Nem is törődött már a válasszal. Álmos lett, és leküzdhetetlenül aludni kívánt. Hanyatt feküdt és utoljára az ablakra nézett. — Hajnal odik... — mondta az asszony. — Tudsz valami jobbat? § — ________és tudná, milyen há- ^ zi as! Remeikül főz meg süt. % Nálunk ez családi vonás. — Sajnos, ritka az a mai ^ lány, aki ilyen fiatalon már ^ ügyes háziasszony. Tetszik ^ tudni, járok egy kislánnyal, ^ annyi idős lehet, mint a néni ^ unokája, de az egy rettenet. ^ Édesanyám betegsége idején ^ főzött rám, egy kilót lefogy- ^ tam. Ehetetlen ételeket tett ^ elém. ^ Meg kell ölnöm. ; — És tessék elképzelni — ^ fecseg tovább Gyuri —, a jó ^ modor is hiányzik ezekből a ^ csitrikből. Azzal a kislánnyal ^ egy jobb helyre nem tudok el- ^ menni. Egy vipera. Nem olyan | csendes, mint a néni unokája!? Hangoskodik, kötekedik. A S múltkor is köpködött az ut- ? cán, mert dühös volt rám. | — Ott kell hagyni az ilyent! ^ — Nagyika teljesen átéli a ^ történetet. — Sosem lesz jó ^ feleség belőle! ■ — Mindegyik ilyen, tessék | elhinni. Az egyik tizenkilenc... ^ — Az unokámat kicsi korá- ^ tói kezdve nagyon szigorúan ^ nevelte a lányom. Olyasmi, ^ hogy ellenkezés, soha nem ^ fordult elő. Nagyon őszinte ^ gyerek. Neki az anyja a barát- ^ nője! ^ Végre átérünk Pestre. A ^ kiszállásnál óvatosan Gyuri ^ bokájába rúgok. Aztán jön a terasz. — Veletek tarthatok én is? ^ — kérdem flegmán. A kávé jó, a hab friss, Gyű- ^ rit gyűlölöm. Lassan na- ^ gyikát is. Tüntetőén elbújok $ a napszemüvegem mögé, ki- ^ csit el is fordulok tőlük, na- ^ pozok. Ök ketten zavartalan ^ beszélgetnek. \ — Szólj már valamit te is, ^ na! — nógat nagyika. — Ne ^ ülj itt csak úgy. Nem illik. ^ — Haza kéne menni! — Látja, nem tud feloldód- ^ ni. A kis vadóc. — Nagyika ^ rosszallóan csóválja A fejét. ^ A számlát is természetesen ? Gyurink egyenlíti ki. Nem fi- | zeti; ahogy csinálja, az egyen- | lítés. Nagyikát teljesen levet- ^ te a lábáról. — Bem rakpart huszonöt — ^ mondja búcsúzóul — nyűgöd- ^ tan keressen fel, ha van ideje. § Talán az unokámmal is talál- § kozik — néz jelentőségteljesen ^ Gyurira Lassan sétálunk a Duna- ^ parton hazafelé. Nagyika meg- ^ áll, hosszan abba az irányba ^ néz, amerre Gyurit látta el- ^ tűnni. — Ha neked egyszer egy ^ ilyen akadna! nyát: menjünk át kishajóval Pestre. A ház előtt körülnéztem; Gyuri, ez az őrült, tényleg beváltja szavát, hogy soha többé nem látom. Titkon reménykedtem, hátha feltűnik valamelyik kapualjban. De nem. Volt szíve itthagyni! A nyomorult! A kishajó éppen indulásra kész, amikor odaérünk. Nagyika ijedten keres kapasz- kodási lehetőséget, amikor is valaki udvariasan karonfogja és felviszi a bárkára. Gyuri! A francból került ez ide! — Ö, köszönöm, fiatalember! Köszönöm, hogy ilyen udvarias. Szintén átjön a túloldalra? — kérdi nagyika, aki nem elégszik meg ezzel a kis segítséggel. Most egész úton hálálkodni fog, mert minden jó cselekedettől meghatódik. — Engem is rávett az unokám — folytatja nagyika — gyere, áthajózunk Pesre és kiülünk egy teraszra haboskávézni ... Bocsánatkérőn rámnéz; szó sem volt holmi haboskávéról. Gyorsan átgondolom anyagi helyzetemet. Na! Gyuri a helyzet magaslatán. Vigyorog, dumál, gesztikulál, de csak a nagymamának, mintha én ott sem lennék. Bele kellene ájulnom a vízbe, aztán ugorhatna utánam! — Nagyon ritka ma már az úri fiú ebben a huligán világban — mondja nagyika és bizalmasan csimpaszkodik Gyuriba. Az úri fiú most előveszi legszélesebb mosolyát — ilyenkor ötvenkét foga van —, hogy nyugtázza a vallomást. — Csak nem a kedves unokája? — mutat rám Gyuri. Nagyika büszkén kihúzza piagát és megsimogatja a fejem. — A néni nagyon fiatal ahhoz, hogy ilyen nagy unokája legyen. — A dédunokája vagyok — mondom vicsorítva. — Kozmetikázom magam. Titokban persze. De az unokám, az megért. <3 mondja meg, milyen krémeket vegyek. — Nem kell mindent kifecsegni egy idegennek — mondom jó hangosan. Nagyika kacarászik. — Nagyon zárkózott kislány. Tudja, még nincsenek udvarlói. Roppant komoly és jó munkaerő... Ez a mániája. Az ő mércéje, ha valaki jó munkaerő. főúrival a nagymama miatt ^ vesztünk össze. Sehogy- sem akarta, hogy elmenjek hozzá. Hogy úgyis olyan ritkán szab- ’.ulok el otthonról, és ilyenkor is a nagyihoz megyek! De én nem tágítottam. A legjobb barátnőmhöz nem megyek olyan szívesen, mint nagyihoz. De Gyuri ezt nem érti. Nagyika háza elé érve meglógta a karom, hogy nem enged. Szerettem volna ahhoz a jól fésült fejéhez vágni valamit. őrülten fájt a karom, annyira szorította. Ez a marha azt hiszi, nem kell elszámolnom a testemmel otthon. Az hiányzik, hogy anyám kék foltokat lásson rajtam! — Vedd tudomásul — üvöltötte —, ha ide most bemész, soha többé nem látsz! — Ügy is csak kecsegtetsz! — ordítottam vissza és kitéptem magam a szorításából. Nagyika rendkívül örült nekem, rögtön a fánkot rakta elém. Mindig fánkot süt, rögeszméje, hogy szeretem. Kissé ütött-kopott már a drága lélek, de isteni fej. Vele mindemről el tudok beszélgetni, egyáltalán nem nagymama- típus. Egy színfolt. Egyetlen szenvedélye van csupán, a spórolás. Kuporgat, mint a többi öregasszony, de ezzel nem a gondtalan öregségét akarja biztosítani. Naponta félretesz egy-két forintot a kredencbe — egy gyöngyháztányérba. A hónap végére van negyven forintja, magához veszi és titokzatos utakra indul. Sokáig nekem sem vallotta be, de egyszer úgy döntött, nem bírja magában tartani titkát. Bevallotta, ilyenkor beül egy taxiba és viteti magát. Az útirányt mindig a szezontól teszi függővé. Tavasszal az Állatkertbe megy, nyáron a Várba vagy a Margitszigetre. Télen csak rövid utakra kocsikázik, mert fázik, és beül valahová fogyasztani. Mert nagyika csak -fogyaszt. Nem eszik és nem iszik, hanem fogyaszt. És kacag. Szégyenlősen ugyan, de kacag. Csak nekem mond el mindent — bizalmasan. Én csak általános hülyeségekről tudok vele eldumcsizni, pedig szívesen beavatnám az én kis életembe, de nagyika szemében én egy úgynevezett szent unoka vagyok. Valahogy soha sincs lelkem kiábrándítani. De most tomboltam magamban, úgy éreztem, ott a lakásban rögtön megfulladok. Rávettem nagyikat, menjünk el sétálni, hiszen kitűnő idő van, vétek bentmaradni. Rendkívül Örült az ötletnek, sőt, biztosított, hajlandó leküzdeni tériszo-
