Pest Megyi Hírlap, 1971. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-01 / 1. szám

1971. JANUAR 1., PENTEK

«*T

MEGYEI

5MŰrlap

VILÁG HONVÁGY-. ^ta-zni jó, az utazás mindig a felfedezés örömével párosul. U] utak, új emberek, új látványosság. Évente milliók és mil- nok járják a világot, hogy személyes ismeretséget kössenek mindazzal, amiről addig csak hallottak, olvastak. Párizs, Leningrad, London, Varsó, Stockholm, sőt New York is ma már egyre több embernek személyes ismerőse. És ez így van jól. Mert az utazás nemcsak a látókört szélesíti, hanem nemzetközi barátságok tíz- és százezrei kötődnek az'ilyen világjáró ismerkedéseken. Nemcsak a különböző tájak, a különböző kultúrák kincsei kerülnek közelebb a különböző nemzetiségű emberekhez hanem a különböző népek is. Ember embernek barátjává vá- ik, legyen szovjet, angol, francia, lengyel, jugoszláv, olasz vagy magyar. Ez az utazásban a nagyszerű. Ezúttal azonban — lévén az új esztendő első napja — nem az utazás szépségéről es nagyszerűségéről, hanem groteszk-vidám epizódjaiból kívá- nunk átnyútjani olvasóinknak egy csokorravalót.

FALU TAMÁS

A kilencvenedik esztendejét közelítő költő az Északi Sarktól a Szaharáig sok országot és tájat bejárt. Utoljára nyolcvannyolc esztendős korában rándult át Bécsbe, hogy megnézzen néhány színházi és operaelőadást és találkozzon régi, kedves ismerőseivel. Sok derűs élményben volt része, mégis egy régebbi emlékét idézi.

— 1918-ban az Atheneum Kiadó regénypályázatot hirdetett. Az első díj ötezer aranykorona volt. Hogy ez altkor mennyit ért? Négyezer aranykoronába került egy háromhónapos világkörüli út. Amikor beadtam Küszöb című regényemet, egy világtérképpel a táskámban mentem haza. Otthon kiterítettem az asztalra, magam mellé ültettem a feleségemet és képzeletben beutaztuk az öt világrészt: Európát, Afrikát, Ázsiát, Amerikát es Ausztráliát, ahogyan az utazási iroda prospektusában olvastam volt. Attól kezdve gyakran megismételtük ezt a nagyszerű játékot, egészen beleélve magunkat a földkörüli utazásba. így telt el két esztendő, amikor táviratilag kaptam az értesítést: utazzak fel Pestre — akkor Nagyrőcén voltam közjegyző —, mert a kétszázharminc részvevő közül az én Küszöb című regényem nyerte el a pályadíjat. Mentem örömmel, de a világkörüli utazásból mégsem lett semmi. Amikor megkaptam az ötezer aranykoronát, a Körúton felszálltam egy hatos villamosra és az ötezer koronáért vásároltam egy vonaljegyet a Nyugati pályaudvarig. Ennyit ért akkor már az ötezer aranykorona. De a pályadíjakkal máskor sem volt szerencsém. 1936-ban például részt '.•ettem a Pesti Hírlap verspályázatán. Az eredményhirdetés előtt néhány nappal hosz- szabb külföldi útra indultam, a feleségemmel azonban pontosan közöltem, mikor, hol találhat meg a győzelmi hírt jelentő távirat. Végül is Nápolyban hozta fel a portás a hotelszobámba. Szűkszavú értesítés volt: „Gratulálok! Megnyerted az ezer forintos első díjat. Bifizettem adóba.”

DR. HIRSCHLER IMRE

A neves nőgyógyászt, gondolom, sokan ismerik. Nemcsak kitűnő orvosként, hanem néhány népszerű, több százezres példányszámban közkézen forgó könyv — A nők védelmében, Szülőszoba, tessék belépni — szerzőiéként. Sokfelé megfordult már külföldön. Legutóbb Spanyolországban járt. A gyönyörű táj szépségélményein kívül néhány groteszk emléket is őriz.

— Május volt. Idehaza meglehetősen zord. borongós idő, amikor elindultunk. Malagában viszont csodálatos mediterrán nyár fogadott bennünket. A hosszú, szeszélyes tél után szinte megváltásnak tűnit számunkra a napsugár. Érthető, ha minden más programot

félretéve, első útunk a tengerparti strandra vezetett. Csak le a ruhát mielőbb, aztán irány az azúrkék tenger, majd egy kiadós úszás után a napfénytől átforrósult homok, talán nincs is ennél frissítőbb, erőtadóbb dolog! Úgy éreztem magam, minit aki újjászületett! Ám minden örömnek megjön a böjtje. Amikor visszatértünk a kabinunkba, a feleségem hozatni akart egy pohár jeges limonádét. Nyitja a táskáját, órák, fényképezőgépek, minden a helyén. A pénztárcája is — üresen. A ragyogó mediterrán napfény felszippantotta ezerhétszáz pesetánkat, azaz pontosabban minden vagyonúnkat. Még szerencse, hogy aznap délutánra vendégségbe voltunk hivatalosait, így aztán kedves vendéglátónk, tudomást szerezve a strandon történtekről, nyomban a segítségünkre sietett Később néhány, már régebb idő óta Spanyolországban élő magyar is érkezett a társaságba. Amikor elmeséltük nekik, miként jártunk pórul, az egyikük megértőén megveregette a váltamat. „Nincs semmi baj, doktor úr. Ha megegyezünk, két esztendő alatt garantáltan dúsgazdag ember lehet.” A szava meghökkentett. Aztán hogyan? — kérdeztem némi gyanakvással. „Egyszerű a dolog — magyarázta az emberem —, ön itt marad közöttünk, mi nyitunk önnek egy klinikát, a Hirsch- ler név itt is fogalom, és garantálom, hogy két esztendő alatt mindannyian gazdagok leszünk.” Akaratlanul is rákérdeztem: Ön most is gazdag, uram? „Még nem — mondta mentegetőzve —, de ez nem tesz semmit, ha ön társul velünk, mindannyian két éven belül gazdagok leszünk.” Hogy azóta gazdagok lettek-e, nem tudom, én azonban nélkülük is gazdagnak érzem magam, mert szerintem a gazdagságot nem a pénz jelenti, hanem a becsülettel végzett munka

ért nemrég magas jugoszláv kitüntetést kapott.

— A legnagyobb kitüntetés mégis a közelmúltban, egyik utazásom alkalmával ért. A bőröndöm nagyobbik felét kéziratok töltötték ki. Szabályszerű engedéllyel vittem magammal fordításaimat. Kelebián már jó ideje várakozott a vonat. Ellenőrizték az útlevelem, a vámos is mindent rendben talált. Később, alig néhány perccel a menetrendszerű indulás előtt, egyszercsak újra megjelennek a vámosok, ezúttal a parancsnokukkal együtt. „Ön az a műfordító — tette fel a kérdést katonás pattogással a százados —, aki Krleza regényeit tolmácsolja magyar nyelven?” Én lennék, bólintottam rá kissé megszeppenve s magamban azon töprengve, ugyan miféle szabálytalanságot ’ követhettem el, hogy értem jött az egész vám- szolgálat. „Köszönöm, elmehetnek — intett a százados az embereinek, nekem pedig a kezét nyújtotta. — Engedje meg, Csuka úr, hogy őszinte szívből gratuláljak önnek műfordítói tevékenységéhez. Az ön tolmácsolásában Ismertem meg Andric, Krleza és mások műveit.” S hogy bizonyítsa is szavai igazát, sorra idézte a nevezett szerzők műveit. S bár odalentről többször felszóltak neki, jöjjön már, mert indulna a vonat, annyira tűzbe jött, hogy végre valakivel megoszthatja irodalmi élményeit, hogy oda sem figyelt a figyelmeztetésekre, így történt, hogy miatta húsz percet késett a nemzetközi gyorsvonat. Zágrábba érve lelkendezve mesélem Krleza- nak — a szeme sem rebben. Csak int: mennünk kell, késésben vagyunk a tervezett kirándulással. Lent, a villája előtt várt már ránk fekete Mercedese. Szlovéniába vitt bennünket, az otocaci kis szigetvárba. Poros mezei utakon jutottunk el idáig. Amikor megtekintettük a várat s megyünk vissza a várakozó Mer- cedeshez, valaki beleírta a porba Krleza egyik legszebb balladájának kezdő sorát: „Virágok közt sincs igazság ...” Ekkor láttam először szívből nevetni a horvátok mindig komor írófejedelmét. Hiába, a hiúság a nagyokat is leveszi a lábáról.

GROZDANA OLUJIC

Európában a jugoszláv Sa- gan-ként emlegetik Grozdana Olujic írónőt. Nem véletlenül. Nemcsak műveiben — Szerelemre szavazok, Vadhajtás, mindkettő hazánkban is megjelent —, magatartásában is van valami hasonlatos párizsi kolleganőjéhez. Egyetlen apró kis történet is jól példázza ezt. Aranyvasárnap estéjén váratlanul érkezett Budapestre. Egy álló napig megállás

nélkül csavargott a pesti utcákon, hogy másnap este — egy ezerhatszáz forintért vásárolt öreg petróleumlámpa boldog tulajdonosaként — visszautazzon belgrádi otthonába. Nem sokkal budapesti villámlátogatása előtt érkezett vissza Jugoszláviába egyéves amerikai útjáról. Rengeteg élménnyel és sok groteszk, Amerikára jellemző történettel. Budapesti bolyongásai közben mesélte el az alábbiakat.

— Nagyon szokatlanok az amerikai erkölcsök az európai ember számára. Az első dolog, amire figyelmeztettek vendéglátóim: a szolid, puritán viselkedés szabályainak

betartására. Ám, nem tartanám írónak magam, ha szolgaian engedelmeskednék minden tilalomnak. Ezért néhány hetes amerikai tartózkodásom után elhatároztam, személyesen győződöm meg róla, mi történik akkor, ha megsértem az amerikaiak puritán erkölcseit. Az egyik este az iowai egyetem egyik professzorához voltam hivatalos. Csodálatosan berendezett otthonában nagy társaság gyűlt össze. Néhány perces „környezettanulmány” után kiválasztottam egy jóképű, a társaságba egyedül érkező fiatalembert, s bár szolidan, de kacérkodni kezdtem vele. Amikor később táncra került a sor, az illendőnél szorosabban simultam a karjaiba. Bár ott ezt senki nem vetette a szememre, ám abban a városban többet senki nem hívott meg ott-tartóz- kodásom során. Ennyire konvencionálisak az amerikai családok. Ez azonban csupán a felszín. Néhány héttel később, Los Angelesben közölték velem barátaim, feltétlenül el kell mennem a Los Angeles-i temetőbe, ha látni akarom a világ egyik legcsodálatosabb temetőjét. Temető, mint a világ egyik csodája? Európai ember számára ez nagyon különösen hangzik. Természetesen, megfogadtam a jótanácsot. Ehhez a temetőhöz foghatót valóban nem láttam még a világ egyetlen városában sem,

pedig Indiától a Szovjetunióig, Londontól Montreálig megfordultam már e néhány helyen. Csupa márvány, csupa csillogás ez a temető. Nem véletlenül: itt nyugszanak a legnevesebb amerikai filmszínészek Robert Taylortól Marilyn Monroeig. A temető engem mindig néma áhítatra késztet. Itt azonban erről szó sem lehetett, mert hol beatmuzsika, hol popzene, hol pedig elektronikus zene töltötte be az egész temetőt. Amikor meg- botránkozva fordultam kísé- rőmhöz, az széttárta a karját: bussines az bussines, közölte az amerikai társadalom legfőbb erkölcsi törvényét.

BARANYI FERENC

Nem múlik el esztendő, hogy az ifjúság kedvenc költője két-három országot be ne járna. Az elmúlt esztendőben Belgium és Hollandia volt utazásainak színhelye. Innen is, onnan is sok derűs történetet hozott magával.

— Egy közismert belga anekdotával kezdeném. Tudvalevő, hogy Belgiumot két nép lakja, a vallon és a fla- mand. Egy kisebb összezördülés után az ENSZ megbízottja intézkedik: a vallonok álljanak jobbra, a flamandok pedig balra, -mikor Khonra kerül a sor, ártatlan arccal megkérdezi: Nü, és a belgák hová álljanak, főmegbízott űr? Ez a kettősség az egész belga élet kísérője. A magyar költődelegáció fogadására például így kaptuk a meghívót: Meghívják önöket a művelődési miniszterek. Mert a miniszterekből is kettő van, egy vallon és egy flamand. Ezt a kettősséget használtam én ki hazafelé az úton, a SABENA társaság repülőgépén. Miután elfogyasztottam az ízletes ebédet, intettem a stewardesnek. Nagyon finom volt a vallon ebéd, közöltem vele, de most szeretném megkóstolni a flamand ebédet is. A csinos stewardes bájosan elmosolyodott és pillanatokon belül hozta a repetát. Ennyit a belga utazásról. Hollandiában nem sokkal az emlékezetes hippi— tengerészgyalogság összecsapás után jártam. Bár akkor szétverték a hippiket, néhány nap múlva — megérkezésemkor — már ismét ott tanyáztak a Dam téren, a királyi palota árnyékában. Elhatároztam, hogy Bölcs Pista barátommal

STANISLAW MIKULSKI

oromé.

CSUKA ZOLTÁN

A József Attila-díjas műfordító gyakori vendég Jugoszláviában. Azaz, pontosabban nem is vendég, hiszen korábban hosszú esztendőket töltött a Vajdaságban és a jugoszláviai magyar irodalom egyik vezéregyénisége volt. A jugoszláv népek irodalmának magyar nyelvű tolmácsolásáMár nem várom, hogy megtérjen hozzám akár árnyék, akár vihar képében az a fekete asszony, aki voltam nagyon keleten, valaha régen.

Már nem figyelem a pulzusomat vad zuhatagok zubogását.

Már nem keresem a pupillámban volt tűzvészek szelídült mását.

Sorsomhoz magasodva mondom: itthon vagyok, nagyonis jó itt.

Már nem kutatom a horizonton hajdani létek vízióit.

S ha álmomban még megrohannak régi regék, dallamok, képek, és kalandozva, rég-elhamvadt távol korok ködébe lépek;

Európára ébredek fel, erre a csupafény pokolra, telve hitekkel és sebekkel,

Gyönyörködve és fuldokolva.

^'/ssssssssss/ssssssfsssssssssssssssss/fsssss/s/ssssssss/ssssssssssssssfsssssss/sssfsssYj'

néhány fényképet készítek róluk. Fenyegető hangulatban tűrték, aztán az egyik levette kalpagját, hogy most már fizessük meg a fotózás árát. Egy új kétforintost dobtam a kalapba, azzal a szent szándékkal, amíg kiderítik, milyen pénzt is kaptak, mi felöltjük a nyúlcipőt. Ezúttal szerencsénk volt. Egy jó kiadós futással — bár szégyen, de hasznos — megúsztuk a riportot Apropó, riport. Rotterdamban, amikor ott jártunk, éppen a H úr című musicalt játszották. Csakhogy nekünk már egy árva guldenünk sem volt. Bementünk hát a színház direktorához, mondván, hogy magyar újságírók vagyunk. Az újságíróigazolványunkat kérte, de az éppen egyikünknél sem volt. Azért beengedett Ám az előadás végén ott állt a kijáratnál, és elnéző mosollyal azt kérdezte: Most már megmondhatják, hogy tulajdonkéDpen mi a foglalkozásunk? összenéztem a barátommal: kezdjük újra a magyarázkodást. Inkább kivágtam: igaza van, uram, én díszhalkereskedő vagyok, a barátom pedig kabinos. Mire a direktor: Mindjárt láttam én, uraim, hogy önök nem újságírók, mert azoknál sokkal becsületesebb képük van.

Kloss kapitányt, azaz Stanislaw Mikulskit nem kell bemutatnom olvasóinknak. Jött, látott és győzött a magyar tv- nézők sokmilliós tábora előtt Balatonszéplakon, a Nemzetközi Ujságíróüdülő ebédlőjében találkoztam vele. Amikor arra kértem, ülnénk le valamelyik csendes zugba egy rövid, külföldi utazásairól szóló interjú erejéig, gondterhelten felsóhajtott: Hol van itt önöknél egy csendes zug?

Megérkezése valóban felbolygatta az üdülőt. Elsősorban a lányok és a gyerekek szegődtek a nyomába mindenütt.

— Kloss kapitány mindig, minden helyzetben kivágta magát! — figyelmeztettem.

— A filmen igen, de a valóságban ... Ha segít, azért megpróbálhatjuk.

— Segíteni a J—23-asnak? — kérdeztem rá.

— Segíteni Stanislaw Mi- kulskinak — helyesbített.

— Rendben van, megpróbálhatjuk — egyeztem bele. — Jól ismerem az üdülőt, majd csak találunk kiutat.

— A szobámban nyugodtan beszélgethetünk — javasolta —, .ha eljutunk odáig...

— Biztosan eljutunk — bátorítottam, büszkén kihúzva magam, amiért a rettenthetetlen Kloss kapitánynak védelmet nyújthatok. S fejemben máris megszületett a zseniális hadicsel. Az ebédlő két ellentétes oldalán egy-egy kijárat van. Az asztalunkhoz közelebb levőnél hatalmas gyermeksereg, papírral, ceruzával felfegyverkezve, támadásra készen. Ha megindulunk a távolabbi kijárat felé, okoskodtam, a gyermekhad meglódul, hogy megkerülve az épületet, ott állja el az ajtót Mikulski elől. — Amikor a srácok meglódulnak — magyaráztam —■, mi irányt változtatunk, ezit a manővert az épületet éppen kerülő gyereksereg nem láthatja, s mi egérutat nyerünk.

— A terv jónak látszik — tűnődött —, ámbár, ahogy én ezeket a srácokat elnézem ...

— Kloss kapitány soha nem retirál! — buzdítottam.

Ügy tűnt, sikerül a cseL A gyerekhad meglódult, felszabadult a kijárat.

— Hátra arc! — vezényeltem s már túl is jutottunk az első akadályon.

Az ebédlőtől az üdülőig mindössze száz lépés az út Még ötven, húsz, aztán már csak tíz.

— Ssssz! Klikkkk! — cset- tintgetett valaki a nyelvével. Mikulski akaratlanul is a parkoló autósor felé kapta a feJ jét. Halk kattanás, aztán még egy. Semmi kétség, valaki fényképezett. S a következő pillanatban már láttam is a srácot, amint nagy óvatosan kúszott kifelé az Opel alóL Mikulski is észrevette.

— Stop! — kiáltott a felugró srácra, aki akaratlanul is moccanatlanná merevedett.

Kloss kapitány, akárcsak a filmen, három ugrással mellette termett és megkapta a karját.

— Ez a legelszántabb követőm! — simogatta meg a riadt gyerek szöszke haját. — Ebből fotoriporter lesz, akárki meglássa!

Meglepetésemben csak eny- nyit tudtam kinyögni:

— Ez... ez az én fiam!

Prukner Pál