Pest Megyi Hírlap, 1971. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-31 / 26. szám

1971. JANTJÄR 31., VASARNAP BIHARI KLARA: A kis tancsi C zent hitem volt, hogy már ismerem a nőket. Ha valaki, hát egy sofőr ezt iga­zán elmondhatja magáról. Legalább eddig így hittem. Azután kiderült, hogy mégse. Huszonnégy év nagy idő. Ebből nyolc már úgy telt el, no, nem akarok nagyzolni, ha nem is nyolc, de legalább öt, hogy sose voltam nő nélkül. Előfordult, hogy három­négy nőci futott nálam egyszerre. , Az öreg kollégák, a negyven-negyvenöt- évesek irigykedtek is rám, kérdezgettek, hogy bírom a tempót? Pedig ők is megtették an­nak idején, ami kitelt tőlük. Én mindig csak ezt feleltem a kérdésükre: beosztás kérdése az egész. És ez így igaz. Az arányos gaz­dálkodás a javakkal a legjobb és legkifize­tődőbb. De ezt nem mindenki fogta fel. Lajos sem, vele gyakran töltöttem együtt az éjszakát a teherautó vezetőfülkéjében, vagy a ponyva alatt, merthogy az áruszállítás éjjel-nappal megszakítás nélkül folyik. Lajos igényelt a vállalattól egy összecsukható ágyat, azon pi­hent. ha rászakadt az álmosság. Kábultan veszélyes a kormánykerék — mondogatta —, s ebben igazat is adtam neki. Igenám, de a legtöbbször megosztotta az ágyát egy höl- gyi kével, akit az úton szedett fel. Ügy, hogy szédültebben ült vissza a volánhoz, mint ahogy felkelt mellőle. Olykor társául osztottak be, hogy felváltva vezessünk. így azután kitanul­hattam a módszerét. Ahogy hátunk mögött maradt Pest, már járt a szeme, akár a sas­nak. A reflektor se cserkészte jóbban az utat, mint az ő tekintete. A legtöbbször talált is valakit. Csudálatos lelőhely az országút. Ha­zulról elkódorgott csirkétől negyvenéves, fér­je elől futó öreglányig mindenféle változat előfordult. Egyszer ájult lány feküdt kereszt­ben az aszfalton. Azt dadogta, gmikor végre lelket vertünk belé, hogy egy ürge kidobta a kocsijából, mert nem engedte, hogy a szok­nyája alá nyulkáljon. A kollégám mindjárt a gondjaiba vette. Hátravitte a ponyva alá. engem meg a volánhoz ültetett. „Csak meg ne haljon itt nekünk, mert akkor jól nézünk ki” — gondoltam. „Rendőrség, vallatás, jegy- zőköny, idézés: csupa időpazarlás.” Reggel azután csak tátottám a számat, milyen für­gén mászik lei a lány a ponyva alól, a faluja szélén, ahová elszállítottuk. Lajos csak röhö­gött, amikor kiköptem, milyen aggodalom mo­toszkált bennem. Igaz. akkor még csak tizen­nyolc éves, kezdő pilóta voltam, négy évvel fiatalabb őnála. Imponált nekem ez a Lajos, de azért az ilyesmiben mégsem utánoztam. Kezdetben azért mégis, de néhányszor meg­történt, hogy a ^felszedett nőci ellopta a pén­zemet. vagy az áruból emelt el ezt-azt, ha olyasfélét fuvaroztunk. Lajos se úszta meg szárazon. Egyik éjszakai védencétől gyereket, a másiktól valami nyavalyát kapott. Áz utób­biból hamarosan kigyógyította az üzemi or­vos, de a srácért még most is fizeti a tartás­díjat. Pedig már nős és törvényes gyereke is van vagy három. Annak idején mennyire hencegett, amikor kipréselte a vállalatból az összecsukható, vagyis inkább szétnyitható öt­száz forintos ágvat! Nem érte meg. azt mon­dom. Tiszta ráfizetés volt, csak ő ezt nem fogta fel ésszel. C ok nőci mellett robogtam el érzéketlenül, ^ aki stopp miatt lengette a karját. Már messziről megsaccoltam, mennyit érnek. Mondhatom, az már igazán príma minőség volt, aki miatt én lefékeztem és vállaltam a mindenféle kockázatot. Vagy pedig olyan kis rendes, aki semmi egyebet nem akart, mint néhány kilométerrel odább jutni, hogy ne koptassa a lábát, meg a cipőjét Szóval, azt hittem, kiismertem én már a nőknek minden rendűrangú fajtáját. De ép­pen abban éri az embert meglepetés, amiben nem is sejti. Megyek a kocsimmal a hármas országúton. Négy tonna terhelés, nem csekélység, még­hozzá kényes áru. Hat órája ültem már a volánnál. Éppen azon járt az eszem, hogy leállók valamelyik szélesebb útpadkán és vé­gigfekszem az ülésen, amikor kiabálást hal­lok. Nem is kiáltozás volt az, hanem olyan szívszaggató sikítozás, hogy megállt bennem az ütő. Közelebb robogok a hanghoz, a fény­szóró elémönti a világosságot. Hát látom, hogy balkéz felől az árokban, a ritkás fák mögött ketten mozognak. Egy vékony lány birkózott egy szélesvállú, behemót alakkal. Annak a klassz motorbiciklije meg ott feküdt az árok lejtőjén. Egyből megállapítottam, hogy alig használt és nagy szakértelemmel gondozzák. A sikoltozás nagyon valódi volt, de azért nem hamarkodtam el a dolgot. Hátha a haverok ott rejtőzködnek a bokrok közt és a lány csalétek, hogy ellopják a kocsimat. Egyszer már beugrottam ilyennek, mondhatom, jól megraktak, a rendőrjárőr mentett meg. De ezúttal nem észleltem semmi gyanúsat. Le­szálltam és elordítottam magamat: Gyere, Lajos, ruházzuk meg a pacákot! Mondhatom, ideje volt, mert a kis nő már nagyon csúnya helyzetbe került. A szélesvállú, aki azt hitte, hogy ketten hajtunk rá, meg azután akkor vette észre, hogy rávilágítanak, odahagyta a lányt és a motorját kezdte felhúzkodni az országúira. Akkor láttam, hogy olyan idő­sebb, harminc-harminckét éves forma, de igen jóképű férfi és csakúgy gőzölög a min­denféle izgalomtól. Amíg a motorját berúgta, megmutattam neki az öklömet és elég vastag szitkokat vágtam a fejéhez. Egy szót sem szólt vissza. Meg se nézte, hogy ott van-e mögöttem Lajos. Az volt a gondja, hogy in­dulhasson mielőbb, meg hogy az arcát dug- dossa. Pedig kárbament a nagy igyekezete, megyei 'ZfŰrlap SZENTENDREI LÉPCSŐ (Foto: Urbán) Lovagi torna óvakodtunk elárulni, hogy vo­nalban vagyunk, bár mindket­ten éreztük a másikat a túlsó végén. A néma harc gyilkos méreteket öltött. „Tedd már le, te átkozott”, imádikoztunk ma­gunkban, „te csibész, hát med­dig van még türelmed, időd: hogy egyeseknek mennyi a rá­érő idejük... Szóval azt hi­szed, te vagy a kitartóbb, azt hiszed felingerelsz, s mérgem­ben csapom le; tévedsz bará- tocskám, te fogsz rángatózni az idegességtől, nem győzői le, ha itt őszülök is meg, ha a fe­leségem úgy fogja idehozni az ebédet és a váltás fehérneműt, mint a raboknak a börtön­be;... Nem únod még?! Nem únja’ De, de — most mint­ha? ... Győzelem! \ égül is győztem, hallt fúj- kálás jelezte, hogy a másik tü­relme fogytán van, hogy elbi­zonytalanodott. most már nem biztos benne, hogy hallom, azt hiszi már, hogy csak egysze­rűen süket a készüléke, he-he­he, ez az! egy piszt se, mert még rájön, hogy itt vagyok. Diadal! Most, most, már csak másodperceit kellenek és megszabadulok tőled — egy­szeregyszer a tárcsát is meg­forgatja — kacagnom kell! így akar megszabadulni tőlem, de abból nem eszel, különben is én vagyok a hívó fél, ha a földhöz vágod a készüléket se sikerül, s ha elvágod a zsinórt, akkor is nyertem, mert a köz­ponthoz kerülök, és ez a céL Végre elunja, leteszi, hallom a kagyló zaját a villán; kész, győztem, erősebb, kitartóbb voltam nálad, te puhány, te dekadens kispolgár. Néhány pillanat csend, majd a központos nő hangja: Kire várunk? — remeit. Bemon­dom a nevet, a nő kapcsok felveszik, ő az, a barátom, őt kerestem. — Szervusz! _ szervusz!, de nehezen kaptalak meg — mondom. Közbevág: én is ép­pen hívni akartalak, de vala­mi ráérő fráter befutott a vo­nalamra, ott kuksolt az ipse a túlsó végen, nem szólt, de én tudtam, hogy ott van, végül is okosabb enged, hagytam, le­tettem, nem érek én rá ilye­nekre. — Nahát, micsoda ronda emberek vannak! — mondom néki (juris) A kredenc lyette tenni. Ezért kétszázait? He, he, he!... Százötven... Esetleg, de ne mond­ja meg senkinek, mert így is túlfize­tem.” S én előbuggyanni akaró könnyeimmel viaskodom. De a be­csüs mindezt nem ve­szi észre, vagy nem akarja észrevenni, mert szívtelenül rán­gatja kredencem aj­taját. A zsanér felmond­ja a szolgálatot és leesik az ajtó. „He, he, he, ha, ha, ha! — így a becsüs. — Ezért százötve­net?!” Ostorként csattog a szava, s érzem, keb­lemben most pattan meg egy finom húr. Végperceimet élem. De a becsüs ezt sem akarja észrevenni: „Százat... Talán!” — dörgi és cibálja kredencem fiókját, s az nem bírja tovább, kiesik az oldala. Há­túmban tőrdöfést ér­zek. A becsüs mit sem törődik vele. „Ezért százat? He, he, he, hi, hi, hi!” És jókedvében táncra- perdül, s engem is forgat. Nekem nincs hozzá kedvem, de eszembe jut, hogy nem szabiid ellen­keznem és járom ve­le a kredenc-táncot, tort ülve saját bútor­darabom felett. Fel­nőtt ember létemre ugrálok a becsüs kar- társsal, mert hátha ... Hátha a jókedv meg­szólaltatja benne az érzést. De ő ismét le­taglóz. Ezt mondja: „Ezért százat?! Hi,, hi, hi, he, he, he! Ot- vennel is túlfizetem!” Eles szambalépésnél belerúg kredencem oldalába és az össze­dől. „Hi, hi, hi, ha, ha, ha... Harmincat, vagy vidd a tüker- hez!” Üvölti és va­dul táncoltat tovább. Aztán megjelenik az üzletben a teher- taxi sofőrje, aki szál­lította régi bútorda­rabomat. Fésűt vesz elő, selyempapírt csa­var rá és fújja, mint a szájharmonikát. A snejderfánit játssza, s engem forgat a be­csüs. Végre össze- esek. F e Imosna k. „Szóval...” — mond­ja a becsüs, minden részvét nélkül. Erőt gyűjtök, az­tán megszólalok, mert a tehertaxit ki kell fizetni: „Hol az a hú­szas!” —e- —gy. ingujjas alak ugrik ki a kerítésen és szalad, ahogy a lába bírja. Én meg utána. Utói is értem, mert leejtette a karjáról a bőrzekét és lehajolt érte. Hát amikor elkaptam a karját és magamfelé fordítottam, hogy a képébe nézzek, csak kigúvad r szemem: ugyanaz a fej volt, akitől annak k. :jén megmentettem a kis tancsit. Ráismertem mindjárt. Rángatta magát, hogy kiszabaduljon a markomból, de hogy ez nem sikerült, hát teljes erejéből ne­kem esett. Én meg őneki. Mondhatom, jól helybenhagytuk egymást. Egy hétbe telt, míg a daganatok meg a kék-zöld foltok letisztul­tak rólam. Addig volt időm gondolkodni a kis tancsin, mert ő nem igen adott felvilá­gosítást. Csak a vállát vonogatta szégyenlő. sen, meg szipogott, hogy sajnáltassa magát. Szóval, azt hittem, alaposan kiismertem már a nőket. De még gondolkoznom kel) rajtuk egy ideig. ^ „Itt az ideje, hogy ? megunt, régi búto- ? rát eladja...” — ol- ? vasom az újságban, ? és ki mer ellenállni e ? szigorú felszólítás- ? nak? ? Nézem a bútorai- ? mat és lelki szeme­im a becsüsön csün- ? yenek, aki kemény ? jelzőket pattogva ? fitymálja öreg kre- ? dencemet. Azt mond- ? ja kacarászva, hogy ? „nem valami jó ál- ? lapotban van ez a ? kredenc, he, he... ? Ide nézzen — s haj- ? tűt dug egy vékony- § ka lyukba, aztán $ nyársra szúrva kövér ? szút emel ki. Látja ? mi ez? He, he, he ...” ? S én ott állok ösz- ? szetörten, megsem- ? misülve, mert való- ? ban szú volt a kre- ? dencemben és a be- ? csüs dörgi: „Ezért ? akar kétszázat?:.. ? He, he, he! Ez a fi- ? ókgomb olyan kopott, ? hogy újat kell he­S Már zsibbadt a karom a | tárcsázástól, s, a hívott szám ! még mindig foglaltat jelzett. : Ez a következetesség egyéb- : iránt nem volt jellemző az : egész intézményre, egyelőre, i úgylátszik, csalt a teleíonköz- i pontnál próbálták ki — fé- i nyes sikerrel. Egyszer végre, • az idegesítő tá-tá-tá helyett • csengetés ugrott be. De csak • egy másodpercre, vagy még • annyira sem; mellékre futot- 5 tam. Hallómra agresszív hall- ! gatás volt a válasz. Éreztem, ! hogy van valaki a vonal má- ; sik végén, s hallómból ő is ! tudta, hogy én meg az egyi- ; ken vagyok. Hallottam távoli, «halk írógépzajt is. S ekkor «idegtépő küzdelem kezdődött. ! Mindketten arra vártunk su- ! nyin hallgatva, hogy a másik • letegye. Persze én nem őrül­etem meg letenni, úgyis nehe- !zen kaptam meg a számot — i már minden szentet sorra vet­ítem, mire sikerült, — s amint ; az illető megunja, nyert Jügyem van: visszakerülök a I központhoz, a központkezelő jegyszer csak rámlel a vonal- ! káoszban, s tán majd kapcsol ! is; mindenesetre hamarabb ! érek célt, mintha újra kezdem ; a tárcsázást. ; De ő sem evett bolondgom- í bát. Tudta, hogy estig sem ! kap vonala^ ha most csügged­• ten feladja és leteszi a kagy­• lót. Mindketten mélyen, léleg- J zetvisszafojtva hallgattunk, INTERCISA! 1 Kecskeméten a helyi és a? : dunaújvárosi múzeum közös ? ; kiállítást rendezett a római ? : birodalom dunai határának ? : fontos védőbástyája, az In- $ ■ tercisa nevű település régé- í ; szeti anyagából. Az I—IV. szá- ? ; zad között fennállt római te- ? :lepülés kutatása 70 észtén-? ; deje kezdődött, a módszeres ? I feltárás és leletmentés vi- ? • szont csak 1963 óta tart, mi- ? ; óta Dunaújváros egyre in- ? ; kább kezd ráépülni a hajdani ? ; Intercisa területére. Eddig ? 11500 sírt, számos lakóépüle- ? • tét s más építményt tártak ? iíeL 1 1 A tudósok előtt egyre vilá- ? : gosabban kirajzolódik In- ? : tercisa topográfiája. A nagy- ? : méretű régészeti munka so- ? : rán felszínre került rendkí- ? ívül gazdag leletanyagot rep- ? ! rezentálja a kiállítás. Régé- ? : szeti térképvázlat szemlélteti ? i a híres római kori települést. § ! A vitrintekben a kor fazekas- ? : és üvegművészetének reme- ? J kei, a harci eszközök, a ró- ? t mai császárokat gúnyoló és ? ; más érdekes feliratú kőtáb- ? (Iák láthatók. Bemutatják a ? ; fibulákat, a ruhakapcsolótű- ? ^ két, az egyéb kapcsokat, ék- ? í szereket. mert addig már jól megnéztem magamnak.? Hogyha majd egyszer a fülem hallatára szó- ' nokolna valahol a szocialista erkölcsről, hát; jól beolvashassak neki. Amikor meghúzta a? csíkot, talpra állítottam a lányt. Alig bírta? el a két lába, szinte ölben emeltem az ülés-, < re. Lihegett, zokogott, s amikor azt hittem, ? i végre elcsitul, megint elölről kezdte. Amigái sírt és vigasztalni kellett, volt időm megnéz-?! ni. Alacsony volt, kicsi arccal, az orrán szem-?! üveggel. Ezt az árok mélyéről kaparta elő,?« amikor fel támogattam, a kis bőröndjével?; együtt. A szőke haja hátrafésülve, a homloka,?] füle szabadon. Talán még sose járt fodrász-?( nál. ? j jVo ezután, hogy végre megnyugodott, sor-?'• jában elbeszélte, mi történt vele. Három-?« éve egy tanyaközpontban tanítónő. Két nap- ? 1 pal ezelőtt elkéredzkedett a Szolnokon lakó' 1 nővére esküvőjére Az igazgatónő azzal en- ?: gedte el, hogy hétfőn reggel meg kell kezde- ? 1 nie a tanítást, mert ő meg a megyeközpont-?] ba utazik vizsgázni. Hat tagból áll a tan-? testület összesen, ketten egyszerre nem hiá- ? . nyozhatnak. Vonattal nem érhetett volna visz- ? j sza, hiszen a rokonok csak az esküvői vacsora ?. után engedték el. Így azután elhatározta, ? J hogy este nekivág az útnak, majd csak fel-?, veszi valamilyen jármű. Apránként meg is? tett vagy nyolcvan kilométert kocsin, azután ?| gyalog baktatott az éjszakában, míg a motor?1 melléje nem kanyarodott. Jól megnézte a ve-?' zetőt és úgy látta, megbízható valaki. Jegy- ? ■ gyűrűt nem látott az ujján, ez csak megerő- ?' sítette a bizalmát. Az útirányuk megegye-? zett. A fej megígérte, hogy hazáig viszi, így? azután felkapaszkodott a hátamögé. Félóra? múlva a férfi azt javasolta, egyenek valamit,? mert megéhezett. Le is ültek az útszélén egy? kidöntött fára. Ettek, meg társalogtak. A ? lány úgy látta a feladott kérdésekből, hogy? valami tanügyi vagy tanácsi ürge a motoros.? Ettől azután elmúlt egészen az aggodalma. ? Nem is történt semmi. Felültek a gépre és? indultak tovább. Nemsokára pihenést javasolt? az alak. A kis tancsi teljes bizalommal szállt? le. Még meg is jegyezte, milyen dúsan nőttek? a füvek meg a vadvirágok abban az árok-? ban, amelyiknek a partján letelepedtek. De? az alak most nem beszélgetett olyan szépen,? mint korábban. A kérdésekre oda sem illő? feleleteket adott, meg dadogott, hebegett, mint? akiből kifogyott a szufla. És egyszer csak ? nekiesett avval a marha nagy súlyával, mint? aki ^teljesen elvesztette az eszét. A kis tani-? tónő az első pillanatokban még kiabálni sem? tudott, annyira meglepődött. Nem értette a? dolgot. En azért nagyjából megértettem. A ? fej csak akkor nézte meg jobban az utast, ? amikor falatozni kezdtek. Lehet, ebből a cél-? ból javasolta az éjszakai uzsonnát. Soványnak? sovány volt a tanítónő-nőci, de azért megvolt? minden szükséges alkatrésze, diónyi kis melle,? arasznyi dereka és a többi. A szemüvegét, ? ami zavarhatta az ürgét, egyből leverte. Me-? nekülni meg azért menekülhetett olyan ije-? delemmel, amikor én, mondhatom, az utolsó ? pillanatok- legutolsóján közbeléptem, mert ? csakugyan valami ismert fejes lehetett vala-? hol. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy „ne- ? mi erőszak kísérlete” címén leültessék. ? ? Amikor már tövirül-hegyire megismertem a% történetet, mi mást tehettem, minthogy le- ? kanyarodtam az útról a tanyája felé. Nagyon? sopánkodott, hogy én most pihenés, alvás he-? lyett őt fuvarozom, mert megemlítettem, hogy? éppen ehhez készülődtem. Váltig erősí tgette, ? hogy az a nyolc kilométer nem sok, hajnalra? hazaér. Nem is fél egyedül olyan nagyon,? ez már az ő vidékük és errefelé még nem? történt botrányos dolog. De hát nem volt lel-? kém hozzá, hogy nekieresszem a magányos ? gyaloglásnak. Ilyenkor az anyjára, nőtestvé-? rére gondol az ember — egyszóval letértem? a főútvonalról. A kis szemüveges olyan bi-? zalommal volt hozzám, hogy még el is szu_? nyókált az ülés sarkában. Pedig olyan rossz? úton mentünk, majd kirázta lelkemet a? Volvo. ? s No, a tanyaszélen, a többi közül kiugró,^ egyemeletes ház előtt meglököm a könyö-? kömmel, hogy ugorjon le, megérkeztünk az? iskolája elé. Azt mondja, félkilométerre az a? kis ház az övé, nézzem meg. Amikor odaér-? keztünk, leszálltami vele én is. Nem volt mit? nézni rajta. Alacsony parasztház, fehérre me-? szelt falakkal, kis virágos kerttel, láncos kút-? tál. A lámpám fénye még túl is terült rajta,? olyan kicsi volt az egész. Vissza akartam for-? dúlni, de a tancsi kedvesen hívott, menjek be.? Heverjek le egy kicsit, mert nem veszi a? lelkére, hogy miatta elmulasztottam a szoká-? sós éjszakai pihenést. Mindjárt hozzá is fo-? gott az ágyazáshoz, amint a konyhán keresztül ? beléptünk a szobába. Én meg csak mereszt-? gettem a szememet, amint a kis olvasólámpát? meggyújtotta. De akármennyire meg is erői-? tettem, nem láttam harmadik helyiségbe nyíló? ajtót, Se másik fekvőhelyet. Csak azt az egyet,? amit megvetett. El is nyújtóztam benne, amíg? ő a konyhában motozott. Váltig töprengtem,? vajon ő hová fekszik. Az asztalra-e, vagy a? sparheltra, mert a konyhában; még egy nyug- ? ágy se fért volna el. Npm kellett sokáig vár-? nőm, hogy megoldódjon a rejtély. Mellém? feküdt, méghozzá olyan természetesen, mint-? ha hónapok óta együtt élnénk. Mit mondjak,? a pihenésből nem lett semmi. Ritka jó éj-? szakám volt, ezt már akkor megállapítottam,? amikor hajnalban leöntöttem magam a kút-? nál, hogy el ne pilled jek a kormánykerék * mellett ? Azontúl mindig felkerestem, ha arrafelé volt dolgom. Persze, csak éjszaka, hogy ne ártsak a hírének. Emiatt még a kocsit is távolabb állítottam le. Hát egyszer, úgy két hónapra rá, hogy megismerkedtünk, az tör­tént, hogy amikor a szokott jelemmel kopog­tattam az ablakán, nem gyulladt fel az olva­sólámpa, amivel a válaszjelt máskor megadta. De odabenn nagy mozgás támadt. Gyanús lett nekem a dolog, hiszen én se a falvédőről lép­tem le. Hátrakerültem. Hát egyszer csak egy

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom