Pest Megyi Hírlap, 1971. január (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-24 / 20. szám
4 "TÄ’iWap 1971. JANIT Alt 24., VASÄRNAP \ Nagy családban Felelősség nélkül ERNST-NAPTÁR tes helyre vezetnek, ahol jóformán levegőt venni sem merek. Két kis odú. A mennyezet alig testmagasságban van. Rongyokkal telidobált négy rácsos ágy, dikó, kétajtós szekrény, hideg vaskályha. — Nem szokott elmenni máshová, nem látja, hogy’ élnek más emberek? — Nem járok én sehová, hat gyerektől nincs rá időm ... — A legjobb az lenne, ha a gyerekeket mind állami gondozásba vennék. — Miért tetszik ilyeneket mondani? Megvan az én gyerekeimnek mindenük! Ha elveszik őket, ott nem kapnak szeretetet... — Hol van most Kozár? Mi a foglalkozása? — Tetszik tudni, a múlt héten elment Pestre munkát keresni. Azelőtt meg Tápiósze- csőn dolgozott, valamit csinált, de aztán nem volt munkája. Azt mondta, hogy gyűjtünk pénzt, és majd a tavasz- szal lebontjuk ezt a házat és építünk egy másikat, a szüléink belesegítenek. — Mondtam már a lányomnak, zavarja el ezt az embert, de hát mit csináljak, szeretik egymást... Tény, hogy az asszonynak a családi pótlékon kívül — ha a férje azt hazaadja —, más jövedelme nincs. A tanács szerint azonban italra átváltva, gyakran lecsúszik a torkán. A szülők, de különösen a nagyszülők segítenek rajtuk. A gyerekek rendesen tápláltak, ez látszik rajtuk. Nehéz helyzet. A szülés után meg kell győzni a fiatal asz- szonyt, hogy védekezzen. Valamilyen módon gondozni kell ezeket a kicsinyeket, és az anyának is munkába kell állnia, mert élettársára nem számíthat. ............. Komáromi Magda ja a közönség elé, április 3. és 19. között. Legújabb divatterveivel jelentkezik április végén Perczel Erzsébet, június elején pedig svájci ipari formakiállítás színhelye lesz a múzeum. A mongol népi forradalom győzelmének 50. évfordulója alkalmából június 10. és július 1. között mongol népművészeti képzőművészeti kiállítást rendeznek. A Vadászati Világkiállítás idején nemzetközi vadászati fotókiállítás nyílik „Ember és természet” címmel. 1969. október 1-én életbe lépett a gyámhatósági eljárásokról szóló új miniszteri rendelet. Szükség volt rá, mert az élet meghaladta az utoljára 1954-ben kidolgozott előírásokat. Lehetővé tették — a magyar államigazgatás történetében először —, hogy a községek egy része gyámhatósági jogkört kapjon. Az új gyám- hatósági eljárás a megyében több mint ötven községet érintett. Találomra egyet, Maglód nagyközséget választottuk ki, gyámhatóságként mit tudnak a nagycsaládosokról, mennyire ismerik életkörülményeiket, és ha kell, milyen segítséget nyújtanak számukra? — A morapri járásban nálunk van a legtöbb veszélyeztetettként nyilvántartott gyerek, több mint száz — mondja Veres Eszter vb-tátkár. — Elsőfokú gyámhatóságként huszonhárom kiskorút vettünk allami gondozásba. Nyugodtan elmondhatom, itt benn ülök jóformán reggel héttől este hétig, és az időm, energiám felét a gyámhatósági munka ellátása teszi ki. Szolnok megyéből jöttem,* a tiszafüredi járásból, ott ilyen nem volt. Itt tapasztalom, mi az, hogy agglomeráció. — Tudják-e, hány nagy család él a községben, hat-hét- gyerekesek, s ha igen, milyen problémáik vannak velük? Veres Eszter iratok, kimutatások között keresgél, s máris mondja a pontos választ. Maglódon hatezerhatszázan laknak, ezerhatszáz család tagjaiként. Köztük harminchárom nagy családot tartanak nyilván. Hússzal semimá gondjuk, példásan, megfelelően nevelik gyermekeiket. Általában nem dúskálkodnak a földi javakban, gyermekeik még sem maradnak le társaik mögött. Tizenhárom nagy család viszont állandó „kliensük”. Válások, együttélések szövevénye az életük, az én gyerekem, a te gyereked, a mi gyerekünk problémáival. Illetve sokan közülük ezt úgy oldják meg, hogy semmi gondot nem fordítanak a rossz családi élet áldozataira, a gyerekekre. Míg beszélgetünk, szinte illusztrációképpen, belép a körzeti megbízott. Az egyik ilyen család kisfia vétett a szabályok ellen. Miután kisgyerek, az eljárást nem lehet ellene lefolytatni. A másik kérdése pedig, hogy három állami gondozásba utalt gyereket hogyan lehet a tiltakozó szülőktől elválasztani? Ugyanis amint az éhező-didergő gyermeket az állam rendezett körülmények közé kívánja juttatni, egyszeriben feltámad a „szeretet” a szülőkben; a háttérben rendszerint az állami gondozásért járó díj megfizetésétől való menekvés áll... — Tudja, mit — mondja a vb-titkár —, adok kísérőt. Keressék meg Méheséket Mag- lódnyaralón. Nézzék meg, hogyan él egy ilyen nagy család. Tanulságos beszélgetés lesz. in éhes József né fiatal asz- szony. Mindössze huszonhat éves, de már a hetedik gyerekével „mindennapos”. Fal fehér, látni, hogy nem egészséges. Jóformán fogatlan, egyik szemét baleset érte, s nem kezeltette. Egy udvarban lakik a szüleivel, azok házából szaladnak elő az apróságok, amikor benyitunk a kapun. A kisfiú nadrágja lecsúszott, látni, hogy alatta semmi. A másiknak is pirosra fagyott pucér popsija villog át a rongyokon. Pedig rendesen tartva, milyen szépek lennének! Benn a házban anya és lánya jönnek elénk. Délben még azzal mentegetőznek, hogy most kezdenek takarítani. Az elhanyagolt nagy szobában bútor alig, régen járt erre a seprő, még ha tekintetbe vesszük is, hogy gyerekek és felnőttek szorulnak az jegyeden helyiségbe, mert csak ott fűtőnek. A ruházata mindenkinek rongyos, elhanyagolt, pedig nem régiek a ruhadarabok. Látni a gyerekek tréningjén, hogy az őszszel vásárolták, de azóta sem mosta-vasalta senki. Mint ahogy talán nagypénteken csutakolták őket utoljára, mint holló a fiát. — Mondja csak, amikor most észrevette, hogy terhes, máért nem tett ellene semmit? A legkisebb lány egyéves lesz és magának nem került volna pénzbe... — Mire elmentem az orvoshoz, már megint késő volt. Tetszik tudni, én félek... Férje — állítása szerint — durva és iszákos volt, egyhónapi házasság után elhagyta. Az első gyerek tőle való, bár ezt a férj tagadja. Az asszony akkor lépett életközösségre Kozár Gyulával, aki szintén asszonyt és gyereket hagyott ott. Hatvannégyben született Mária, most iskolában van, a következő évben Erzsi, majd sorban a többiek. Mire ez a cikk megjelenik, lehet, hogy már a Rókus-kórház szülészetén sír a legújabb Kozár gyerek. Tartásdíjat viszont — miután a családi helyzet ilyen rendezetlen, s az asszony törvényesen még Méhesné — Méhes Józseftől kénytelen követelni. Különben is, időnként — főleg éjszaka — eljön látogatóba á lányához. Méhes nem akar fizetni, kóborol az országban, szinte lehetetlen megtalálni. Legutóbb Szabolcsból kapott a tanács hírt felőle... Kozámak is lenne mit fizetnie: elhagyott felesége nem húsúi utána, Kozár kontójára már hozott a világra olyan gyereket, akinek nem ő az apja. Ezután — emlékezve a vbtitkár szavaira — kérem, mutassák meg a saját lakrészüket. Hátramegyünk az udvarba, s valami'olyan döbbeneAz Ernst Múzeumban \ január végéig tekinthető meg az iparművészeti főiskolások diplomamunkáinak legújabb kiállítása. Februárban cseh ipari formatervezők munkáit, modern iparművészeti tárgyakat állítanak ki, márciusban pedig a Magyar Hirdető mutatja be az elmúlt esztendő legjobb plakátjait. A múzeum összes termeiben a baráti országok iparművészeti vállalatai és a Magyar Iparművészeti Vállalattal együt legszebb termékeit tárteánk sarkán van egy kis téglabódé, apró ablaka felett kézzel pingált felirat: özv. Hudák Áronná tra- fikos. A bódéban állandóan egy ezerráncú, fonnyadt öregember üldögél. A tulajdonosnőt még sosem láttuk, csak Áronná bácsit. Pult alól árulja a Fecskét, akkor is, ha éppen hiánycikk a környéken, akkor is, ha Dunát lehetne vele re- keszteni. Eleinte tízessel fizettem két csomagért, és sosem kértem vissza az egyhuszat. Egyszer sem mondta: köszönöm. Egy idő után megdühödtem, azóta fillérre leszámolom a Fecske árát. Most sem köszöni meg, de legalább kvittek vagyunk. ★ A biztosítási ügynóK filmszínész mosolyú, jóképű férfi, öt esztendeje lettem az ügyfele, havi 18 forintos háztartási biztosítás erejéig. Azóta törtek nálunk csuklók, bokák, ablakok, s én nem győztem áldani, hogy „megdumált”. Sovány sziluettje majd’ mindennap végigsuhan a lakótelepen. Örökké rohan. A múltkor az autóbusz megállónál összefutottunk. — Maga mindig szalad? — tudakoltam inkább részvéttel mint kíváncsian. Legyintett: — Reggeltől estig, csókolom. Arcok Ilyen az élet: kész cirkusz vi- c iózuszl ★ Eszpresszóban ülök, várom a felszolgálót. A szomszéd asztaltól átköszön valaki. Holtbiztosán tudom, hogy sosem láttam. Mit tegyek? Ha fogadom, esetleg bátorításnak veszi, és tolakodni kezd. Ha nem fogadom, holott jóhiszeműen tévesztett össze valakivel, megbántok egy embert. Jöjjön az arany középút: kimérten biccentek. Az ismeretlen felderül, előbb diadalmasan asz- taltására néz, aztán konyakos poharát rám köszönti. „Milyen boldoggá tettem egy biccentéssel”, gondolom elérzékenyülve saját jóságomtól. Közben félszemmel látom, hogy a felém taró kiszolgálóval pusmog valamiről. Megjön a kisasszony, üzenetet hoz: — Az az úr a szomszéd asztaltól köszöni, hogy megnyerte neki a fél deci konyakot. Fogadtak a barátjával, hogy neki minden nő visszaköszön. Már reggel óta ezt játsszák... ★ Pihenő park a templom és a piac között, kamaszodó facsemetékkel, versaillesi mintára nyesett bokorsövénnyel, asztalokkor, padokkal. Az Kis Jankó Bori h imzópá lyáza t Matyóföld egykori híres hímzőasszonyáról. Kis Jankó Boriról minden esztendőben megemlékeznek Borsod megyében. Tiszteletére az idén is országos hímzőpályázatot hirdettek, amelyre hazánk különböző népművészeti tájairól — így Kalocsáról, Buzsákról, Nádudvarról, Tarpáról, Karcagról és Hódmezővásárhelyről — mintegy ötszáz alkotást: magyaros motívumokkal hímzett térítőkét, párnahuzatokat, falifutókat, ajándék- tárgyakat és asztalterítési garnitúrákat várnak. A pályamunkákat július 26-ig kell elküldeni a mezőkövesdi művelődési központba. A zsűrizés után a három legszebb alkotás öt-ötezer forintos nívódíjjal és Kis Jankó Bori emilékplakettel díjazzák. Dani Klára, a abonyi gimnázium negyedik osztályos tanulója idén érettségizik. A csellóval már egy életre elkötelezte magát. Szorgalmasan gyakorol a helyi zeneiskolában, nemsokára a Debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Főiskolára megy felvételizni. Fotó: Gábor Miért bosszankodik? Dr. Ikvay Nándor, a Pest megyei múzeumok igazgatója — Van 18 múzeumunk és ugyanennyi - hogy’ is nevezzem — gyűjteményszerűsé- günk, s ezek az amatőr gyűjtemények több bosszúságot okoznak, mint az igazi múzeumok. Sok a szenvedélyes gyűjtő a községekben, mindent összehordanak, aztán berendeznek egy helyiséget falumúzeumnak ... — Bár mindenhol lenne falumúzeum. » — Csak ezek nem múzeumok, éppen az a baj! Ellene vagyunk az ilyen „múzeumalapításoknak”. Ugyanis a hivatalos múzeumi szervezeten kívül működnek. Összegyűjtenek mindent, akár értékes, akár értéktelen. Bennünket megkérnek, hogy emeljük a kiállított tárgyakat múzeumi rangra, mi nem tehetjük, mert olyan értéket általában nem képviselnek ezek az összehordott holmik, tehát mi nem költhetünk rájuk egy fillért sem. Ugyanakkor szaktanácsainkat nem fogadják meg. Ezek a gyűjtemények és kiállítások inkább félrevezető jellegűek, torz ismeretterjesztést szolgálnak, valamilyen rosszul értelmezett lokálpatriotizmus szellemében; sok falu „nemzeti múzeumot” akar. — Tehát akkor ne gyűjtsenek? — Dehogynem! De ha értékeket találnak, jelentsék, ajánlják fel, hogy méltó helyre kerüljenek. Ne féljenek attól, hogy nem marad az övék. Törtei például ma már az utóbbiak gyilkos ulticsaták színhelye: reggeltől estig csapkodják a lapot a nyugdíjasok, a munkakerülők és a táppénzcsalók. Pénzben játszanak, helyenként nem is csekély tétekkel. Egy-egy piros terített re- betli vagy negyvenszáz Ultimo után csakúgy röpködnek az ötvenesek. Az egyik asztalnál göthös kis öregember a császár: minden partit megnyer. Külsőre épp olyan, mint egy keselyű: kampós orra a csőr, hosszúra nőtt, hajlott körmei a karmok, amikkel besepri a nyereséget. Ügy gusztálja a lapokat, mint egy hazárdőr a huszonegyesben: egymásra szorítja őket, csak a sarkuk látszik ki. Egy-egy lehívásánál felhördül a kibic kórus; az öreg ilyenkor kurtán felmordul: kibic, kuss! A pénzt minden parti után egy piszkos zsebkendőbe köti. A sétányon most sovány kamasz közeleg. A kibicek ösz- szesúgnak. Az öreg felkapja a fejét, sunyin z partnerekre pillant, azok szó nélkül is megértik; sietne zsebredugják a papírpénzt. Az asztalon nem marad más, csak néhány alumínium egy forintos, maréknyi bronz kettes. A fiú odaér, megfogja az öreg vállát, egyet lódít rajta: „Futás!” A császár meghunyászkodva motyog: Jól van, na, megyek már. Piros ász, oszt, nem oszt... — nyíri —* egész világon fogalom — nem azért mert van gyűjteménye —, ugyanis megtaláltak itt egy hun áldozati üstöt, amelyet felajánlottak a Nemzeti Múzeumnak, ezt ma a világ a „törteli hun áldozati üstnek” ismeri. Vagy világhírű lett Nagytarcsa is, mert bejelentették, hogy nagyon régi temetőt találtak. Kijöttek a szakemberek és megállapították, hogy ez szkíta kori lovastemető; már a British Múzeumból is érdeklődtek iránta. — Hiányolja a falusi gyűjteményekből a szakszerűséget? — Nemcsak a lelet a lényeg, hanem annak minden adata. Így aztán egyből kiderül, hogy értékes, tucat, vagy teljesen értéktelen a lelet. Értéktelen gyűjtemény ekeit nem érdemes kiállítani semmiféle „honismereti” alapon. Aztán az érdekesebb dolgokból sem kell millió. Van 35 rokkánk, ennyi bőven elég. Tehát rossz a szemlélet és hiányos a felkészültség. — Minden faluban nem lehet szakképzett muzeológus. — Az igaz. Mi csak azt szeretnénk, ha elfogadnák szaktanácsainkat, bejelentenék az értékesnek látszó leleteket, azokat a kiállításokat, amelyeket rendezni szándékoznak. így csinálják ezt például Pencen, Isaszegen és Nagytarcsán. — Az építkezések, vagy a földmunkák során napvilágra kerülő leleteket bejelentik? — Általában igen, de az utóbbi időben mintha ritkábban. Nemrégiben is történt egy eset: Pomázon autóparkolót építettek, közben római kori temetőre bukkantak, de az építkezés vezetői kifejezetten megtiltották, hogy valakinek szóljanak, féltek, hogy kifutnak a határidőből. Egy hetedikes fiú értesített bennünket, de már elkéstünk, se tárgy, se semmi, csupán rekonstruáltuk képzeletben és felvittük a térképre. — Elégedett gyűjteményeik fejlődésével? — Azt kell mondanom, hogy HELYREIGAZÍTÁS Levelet kaptunk „Miért bosszankodik?” interjúsorozatunk egyik szereplőjétől, dr. Vecsetek Lajostól, a Monpri Nagyközségi Tanács VB-elnö- kétől. A levél lényegi-érdemi részét szíves-örömest közöljük — fogadják az olvasók az interjú kiegészítésének, folytatásának. „ .. .az olyan kérdésekről szóló nyilatkozatok, amelyek a cikk második részében megjelentek részemről úgy nem hangzottak el... Szó sem volt arról, hogy íróasztalhoz vagyunk „láncolva”... miután nem régen vagyok e beosztásban, a hivatali gyakorlati munka és az apparátus igen. Anyagilag győzzük a kutatást, viszont kevés a helyiség, kiállítóhelyiség és raktár is. Korszerű raktárak egyáltalán nincsenek, pedig a leleteket, tárgyakat nem mindig hagyhatjuk a kiállító termekben. Sok múzeumunk kinőtte saját magát, például a váci. Vác mintha elfelejtené, hogy milyen gazdag gyűjteménye van, amelynek méltóbb elhelyezési lehetőséget kellene teremteni. — Es a muzeológusok? — Túlterheltek. Munkájuk harmadrésze ismeretterjesztői — kiállításrendezői — közművelődési munka, másik egy- harmad múzeumi belső nyilvántartás és adminisztráció — például minden tárgyról 20 féle rovatot és egy kartont kell vezetni. A gyűjtésre a maradék idő elég kevés. Van munkaerő-problémánk is. No, nem tudományos kutatóknál, hanem teremőröknél. — Biztos kevés a fizetésük. — Kevés. 500—800 forint, ezért csak fáradt nyugdíjasod kát kapunk, minden képzettség és nyelvtudás nélkül, akik nem tudják tájékoztatni a vendégeket. — S elégedett a múzeumok látogatottságával? — A statisztika alapján elé-; gedett lehetnék, 400 ezer látogatónk volt az elmúlt évben. De elégedetlen vagyok a közönség összetételével. Van egy törzsközönség, amelynek egy része azért jár múzeumba, mert az „divat”. Viszont egyes rétegeket alig lehet becsalogatni, még szombaton sem, pedig a szabad szombat miatt ilyenkor ingyenes a látogatás. Nincs még meg a múzeumok iránti igény. Fejlődés azért van. Cegléden például 10 ezerrel több látogató kereste fel a múzeumot, mint 10 évvel ezelőtt. (berkovits) | megismerése sok időt vesz el, I s így nagyon kévés idő jut arra, hogy a helybeli gazdasági egységek vezetőit felkereshessem ... Még csak gondolatban sem foglalkoztam azzal, hogy a „felsőbb szinten” fungáló vezetők vezetőkészségét és felkészültségét kritizáljam (erre sem erkölcsi sem jogi alapon nincs!) csupán mint problémát említettem, hogy nehezebb a vezetéselméleti isméreteimet a gyakorlatban érvényesítenem... Nem tettem — ex cctedra — olyan kijelentést, hogy a „ .. .járásnak többé nincs joga ahhoz, hogy utasításokat adjon ...” Miért bosszankodik a riportalany? FELVÉTELI ELŐTT i
