Pest Megyi Hírlap, 1971. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-24 / 20. szám

4 "TÄ’iWap 1971. JANIT Alt 24., VASÄRNAP \ Nagy családban Felelősség nélkül ERNST-NAPTÁR tes helyre vezetnek, ahol jó­formán levegőt venni sem me­rek. Két kis odú. A mennyezet alig testmagasságban van. Rongyokkal telidobált négy rácsos ágy, dikó, kétajtós szekrény, hideg vaskályha. — Nem szokott elmenni máshová, nem látja, hogy’ él­nek más emberek? — Nem járok én sehová, hat gyerektől nincs rá időm ... — A legjobb az lenne, ha a gyerekeket mind állami gon­dozásba vennék. — Miért tetszik ilyeneket mondani? Megvan az én gye­rekeimnek mindenük! Ha el­veszik őket, ott nem kapnak szeretetet... — Hol van most Kozár? Mi a foglalkozása? — Tetszik tudni, a múlt hé­ten elment Pestre munkát ke­resni. Azelőtt meg Tápiósze- csőn dolgozott, valamit csi­nált, de aztán nem volt mun­kája. Azt mondta, hogy gyűj­tünk pénzt, és majd a tavasz- szal lebontjuk ezt a házat és építünk egy másikat, a szü­léink belesegítenek. — Mondtam már a lányom­nak, zavarja el ezt az embert, de hát mit csináljak, szeretik egymást... Tény, hogy az asszonynak a családi pótlékon kívül — ha a férje azt hazaadja —, más jö­vedelme nincs. A tanács sze­rint azonban italra átváltva, gyakran lecsúszik a torkán. A szülők, de különösen a nagy­szülők segítenek rajtuk. A gyerekek rendesen tápláltak, ez látszik rajtuk. Nehéz helyzet. A szülés után meg kell győzni a fiatal asz- szonyt, hogy védekezzen. Va­lamilyen módon gondozni kell ezeket a kicsinyeket, és az anyának is munkába kell áll­nia, mert élettársára nem szá­míthat. ............. Komáromi Magda ja a közönség elé, április 3. és 19. között. Legújabb divatter­veivel jelentkezik április vé­gén Perczel Erzsébet, június elején pedig svájci ipari for­makiállítás színhelye lesz a múzeum. A mongol népi forradalom győzelmének 50. évfordulója alkalmából június 10. és július 1. között mongol népművészeti képzőművészeti kiállítást ren­deznek. A Vadászati Világki­állítás idején nemzetközi vadá­szati fotókiállítás nyílik „Em­ber és természet” címmel. 1969. október 1-én életbe lé­pett a gyámhatósági eljárások­ról szóló új miniszteri rende­let. Szükség volt rá, mert az élet meghaladta az utoljára 1954-ben kidolgozott előíráso­kat. Lehetővé tették — a ma­gyar államigazgatás történeté­ben először —, hogy a közsé­gek egy része gyámhatósági jogkört kapjon. Az új gyám- hatósági eljárás a megyében több mint ötven községet érin­tett. Találomra egyet, Maglód nagyközséget választottuk ki, gyámhatóságként mit tudnak a nagycsaládosokról, mennyire ismerik életkörülményeiket, és ha kell, milyen segítséget nyújtanak számukra? — A morapri járásban ná­lunk van a legtöbb veszélyez­tetettként nyilvántartott gye­rek, több mint száz — mond­ja Veres Eszter vb-tátkár. — Elsőfokú gyámhatóságként hu­szonhárom kiskorút vettünk allami gondozásba. Nyugodtan elmondhatom, itt benn ülök jóformán reggel héttől este hé­tig, és az időm, energiám fe­lét a gyámhatósági munka el­látása teszi ki. Szolnok megyé­ből jöttem,* a tiszafüredi já­rásból, ott ilyen nem volt. Itt tapasztalom, mi az, hogy agg­lomeráció. — Tudják-e, hány nagy csa­lád él a községben, hat-hét- gyerekesek, s ha igen, milyen problémáik vannak velük? Veres Eszter iratok, kimu­tatások között keresgél, s már­is mondja a pontos választ. Maglódon hatezerhatszázan laknak, ezerhatszáz család tagjaiként. Köztük harminchá­rom nagy családot tartanak nyilván. Hússzal semimá gond­juk, példásan, megfelelően ne­velik gyermekeiket. Általában nem dúskálkodnak a földi ja­vakban, gyermekeik még sem maradnak le társaik mögött. Tizenhárom nagy család vi­szont állandó „kliensük”. Vá­lások, együttélések szövevénye az életük, az én gyerekem, a te gyereked, a mi gyerekünk problémáival. Illetve sokan közülük ezt úgy oldják meg, hogy semmi gondot nem for­dítanak a rossz családi élet áldozataira, a gyerekekre. Míg beszélgetünk, szinte il­lusztrációképpen, belép a kör­zeti megbízott. Az egyik ilyen család kisfia vétett a szabá­lyok ellen. Miután kisgyerek, az eljárást nem lehet ellene lefolytatni. A másik kérdése pedig, hogy három állami gondozásba utalt gyereket ho­gyan lehet a tiltakozó szülők­től elválasztani? Ugyanis amint az éhező-didergő gyer­meket az állam rendezett kö­rülmények közé kívánja jut­tatni, egyszeriben feltámad a „szeretet” a szülőkben; a hát­térben rendszerint az állami gondozásért járó díj megfize­tésétől való menekvés áll... — Tudja, mit — mondja a vb-titkár —, adok kísérőt. Ke­ressék meg Méheséket Mag- lódnyaralón. Nézzék meg, ho­gyan él egy ilyen nagy család. Tanulságos beszélgetés lesz. in éhes József né fiatal asz- szony. Mindössze huszonhat éves, de már a hetedik gye­rekével „mindennapos”. Fal fehér, látni, hogy nem egész­séges. Jóformán fogatlan, egyik szemét baleset érte, s nem kezeltette. Egy udvarban lakik a szüleivel, azok házából szaladnak elő az apróságok, amikor benyitunk a kapun. A kisfiú nadrágja lecsúszott, lát­ni, hogy alatta semmi. A má­siknak is pirosra fagyott pucér popsija villog át a rongyokon. Pedig rendesen tartva, milyen szépek lennének! Benn a ház­ban anya és lánya jönnek elénk. Délben még azzal men­tegetőznek, hogy most kezde­nek takarítani. Az elhanyagolt nagy szobában bútor alig, ré­gen járt erre a seprő, még ha tekintetbe vesszük is, hogy gyerekek és felnőttek szorul­nak az jegyeden helyiségbe, mert csak ott fűtőnek. A ru­házata mindenkinek rongyos, elhanyagolt, pedig nem régiek a ruhadarabok. Látni a gye­rekek tréningjén, hogy az ősz­szel vásárolták, de azóta sem mosta-vasalta senki. Mint ahogy talán nagypénteken csu­takolták őket utoljára, mint holló a fiát. — Mondja csak, amikor most észrevette, hogy terhes, máért nem tett ellene semmit? A legkisebb lány egyéves lesz és magának nem került volna pénzbe... — Mire elmentem az orvos­hoz, már megint késő volt. Tetszik tudni, én félek... Férje — állítása szerint — durva és iszákos volt, egyhó­napi házasság után elhagyta. Az első gyerek tőle való, bár ezt a férj tagadja. Az asszony akkor lépett életközösségre Kozár Gyulával, aki szintén asszonyt és gyereket hagyott ott. Hatvannégyben született Mária, most iskolában van, a következő évben Erzsi, majd sorban a többiek. Mire ez a cikk megjelenik, lehet, hogy már a Rókus-kórház szülésze­tén sír a legújabb Kozár gye­rek. Tartásdíjat viszont — mi­után a családi helyzet ilyen rendezetlen, s az asszony tör­vényesen még Méhesné — Méhes Józseftől kénytelen kö­vetelni. Különben is, időnként — főleg éjszaka — eljön láto­gatóba á lányához. Méhes nem akar fizetni, kóborol az or­szágban, szinte lehetetlen meg­találni. Legutóbb Szabolcsból kapott a tanács hírt felőle... Kozámak is lenne mit fizet­nie: elhagyott felesége nem húsúi utána, Kozár kontójára már hozott a világra olyan gyereket, akinek nem ő az ap­ja. Ezután — emlékezve a vb­titkár szavaira — kérem, mu­tassák meg a saját lakrészü­ket. Hátramegyünk az udvar­ba, s valami'olyan döbbene­Az Ernst Múzeumban \ ja­nuár végéig tekinthető meg az iparművészeti főiskolások dip­lomamunkáinak legújabb ki­állítása. Februárban cseh ipa­ri formatervezők munkáit, modern iparművészeti tárgya­kat állítanak ki, márciusban pedig a Magyar Hirdető mu­tatja be az elmúlt esztendő legjobb plakátjait. A múzeum összes termeiben a baráti országok iparművé­szeti vállalatai és a Magyar Iparművészeti Vállalattal együt legszebb termékeit tár­teánk sarkán van egy kis téglabódé, apró ablaka felett kézzel pingált fel­irat: özv. Hudák Áronná tra- fikos. A bódéban állandóan egy ezerráncú, fonnyadt öregem­ber üldögél. A tulajdonosnőt még sosem láttuk, csak Áron­ná bácsit. Pult alól árulja a Fecskét, akkor is, ha éppen hiánycikk a környéken, akkor is, ha Dunát lehetne vele re- keszteni. Eleinte tízessel fizet­tem két csomagért, és sosem kértem vissza az egyhuszat. Egyszer sem mondta: köszö­nöm. Egy idő után megdühöd­tem, azóta fillérre leszámolom a Fecske árát. Most sem kö­szöni meg, de legalább kvittek vagyunk. ★ A biztosítási ügynóK film­színész mosolyú, jóképű férfi, öt esztendeje lettem az ügyfe­le, havi 18 forintos háztartási biztosítás erejéig. Azóta törtek nálunk csuklók, bokák, abla­kok, s én nem győztem áldani, hogy „megdumált”. Sovány sziluettje majd’ min­dennap végigsuhan a lakóte­lepen. Örökké rohan. A múlt­kor az autóbusz megállónál összefutottunk. — Maga mindig szalad? — tudakoltam inkább részvéttel mint kíváncsian. Legyintett: — Reggeltől estig, csókolom. Arcok Ilyen az élet: kész cirkusz vi- c iózuszl ★ Eszpresszóban ülök, várom a felszolgálót. A szomszéd asz­taltól átköszön valaki. Holt­biztosán tudom, hogy sosem láttam. Mit tegyek? Ha foga­dom, esetleg bátorításnak ve­szi, és tolakodni kezd. Ha nem fogadom, holott jóhiszeműen tévesztett össze valakivel, megbántok egy embert. Jöjjön az arany középút: kimérten biccentek. Az ismeretlen fel­derül, előbb diadalmasan asz- taltására néz, aztán konyakos poharát rám köszönti. „Milyen boldoggá tettem egy biccentés­sel”, gondolom elérzékenyülve saját jóságomtól. Közben fél­szemmel látom, hogy a felém taró kiszolgálóval pusmog va­lamiről. Megjön a kisasszony, üzenetet hoz: — Az az úr a szomszéd asz­taltól köszöni, hogy megnyer­te neki a fél deci konyakot. Fogadtak a barátjával, hogy neki minden nő visszaköszön. Már reggel óta ezt játsszák... ★ Pihenő park a templom és a piac között, kamaszodó fa­csemetékkel, versaillesi min­tára nyesett bokorsövénnyel, asztalokkor, padokkal. Az Kis Jankó Bori h imzópá lyáza t Matyóföld egykori híres hímzőasszonyáról. Kis Jankó Boriról minden esztendőben megemlékeznek Borsod me­gyében. Tiszteletére az idén is országos hímzőpályázatot hir­dettek, amelyre hazánk kü­lönböző népművészeti tájairól — így Kalocsáról, Buzsákról, Nádudvarról, Tarpáról, Kar­cagról és Hódmezővásárhely­ről — mintegy ötszáz alkotást: magyaros motívumokkal hímzett térítőkét, párnahuza­tokat, falifutókat, ajándék- tárgyakat és asztalterítési garnitúrákat várnak. A pályamunkákat július 26-ig kell elküldeni a mező­kövesdi művelődési központ­ba. A zsűrizés után a három legszebb alkotás öt-ötezer fo­rintos nívódíjjal és Kis Jankó Bori emilékplakettel díjazzák. Dani Klára, a abonyi gimná­zium negyedik osztályos tanulója idén érettségizik. A csellóval már egy életre elköte­lezte magát. Szor­galmasan gyako­rol a helyi zeneis­kolában, nemso­kára a Debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Fő­iskolára megy fel­vételizni. Fotó: Gábor Miért bosszankodik? Dr. Ikvay Nándor, a Pest megyei múzeumok igazgatója — Van 18 múzeumunk és ugyanennyi - hogy’ is nevez­zem — gyűjteményszerűsé- günk, s ezek az amatőr gyűj­temények több bosszúságot okoznak, mint az igazi múzeu­mok. Sok a szenvedélyes gyűj­tő a községekben, mindent összehordanak, aztán beren­deznek egy helyiséget falu­múzeumnak ... — Bár mindenhol lenne falu­múzeum. » — Csak ezek nem múzeu­mok, éppen az a baj! Ellene vagyunk az ilyen „múzeum­alapításoknak”. Ugyanis a hi­vatalos múzeumi szervezeten kívül működnek. Összegyűj­tenek mindent, akár értékes, akár értéktelen. Bennünket megkérnek, hogy emeljük a kiállított tárgyakat múzeumi rangra, mi nem tehetjük, mert olyan értéket általában nem képviselnek ezek az összehor­dott holmik, tehát mi nem költhetünk rájuk egy fillért sem. Ugyanakkor szaktaná­csainkat nem fogadják meg. Ezek a gyűjtemények és kiál­lítások inkább félrevezető jel­legűek, torz ismeretterjesztést szolgálnak, valamilyen rosszul értelmezett lokálpatriotizmus szellemében; sok falu „nem­zeti múzeumot” akar. — Tehát akkor ne gyűjtse­nek? — Dehogynem! De ha érté­keket találnak, jelentsék, ajánlják fel, hogy méltó hely­re kerüljenek. Ne féljenek at­tól, hogy nem marad az övék. Törtei például ma már az utóbbiak gyilkos ulticsaták színhelye: reggeltől estig csap­kodják a lapot a nyugdíjasok, a munkakerülők és a táppénz­csalók. Pénzben játszanak, he­lyenként nem is csekély tétek­kel. Egy-egy piros terített re- betli vagy negyvenszáz Ultimo után csakúgy röpködnek az ötvenesek. Az egyik asztalnál göthös kis öregember a császár: minden partit megnyer. Kül­sőre épp olyan, mint egy ke­selyű: kampós orra a csőr, hosszúra nőtt, hajlott körmei a karmok, amikkel besepri a nyereséget. Ügy gusztálja a la­pokat, mint egy hazárdőr a huszonegyesben: egymásra szorítja őket, csak a sarkuk látszik ki. Egy-egy lehívásá­nál felhördül a kibic kórus; az öreg ilyenkor kurtán felmor­dul: kibic, kuss! A pénzt minden parti után egy pisz­kos zsebkendőbe köti. A sétányon most sovány ka­masz közeleg. A kibicek ösz- szesúgnak. Az öreg felkapja a fejét, sunyin z partnerekre pillant, azok szó nélkül is megértik; sietne zsebredugják a papírpénzt. Az asztalon nem marad más, csak néhány alu­mínium egy forintos, marék­nyi bronz kettes. A fiú odaér, megfogja az öreg vállát, egyet lódít rajta: „Futás!” A császár meghunyászkodva motyog: Jól van, na, megyek már. Piros ász, oszt, nem oszt... — nyíri —* egész világon fogalom — nem azért mert van gyűjteménye —, ugyanis megtaláltak itt egy hun áldozati üstöt, amelyet felajánlottak a Nemzeti Mú­zeumnak, ezt ma a világ a „törteli hun áldozati üstnek” ismeri. Vagy világhírű lett Nagytarcsa is, mert bejelentet­ték, hogy nagyon régi temetőt találtak. Kijöttek a szakembe­rek és megállapították, hogy ez szkíta kori lovastemető; már a British Múzeumból is érdeklődtek iránta. — Hiányolja a falusi gyűjte­ményekből a szakszerűséget? — Nemcsak a lelet a lé­nyeg, hanem annak minden adata. Így aztán egyből kide­rül, hogy értékes, tucat, vagy teljesen értéktelen a lelet. Ér­téktelen gyűjtemény ekeit nem érdemes kiállítani semmiféle „honismereti” alapon. Aztán az érdekesebb dolgokból sem kell millió. Van 35 rokkánk, ennyi bőven elég. Tehát rossz a szemlélet és hiányos a felké­szültség. — Minden faluban nem lehet szakképzett muzeológus. — Az igaz. Mi csak azt sze­retnénk, ha elfogadnák szak­tanácsainkat, bejelentenék az értékesnek látszó leleteket, azokat a kiállításokat, amelye­ket rendezni szándékoznak. így csinálják ezt például Pencen, Isaszegen és Nagytarcsán. — Az építkezések, vagy a földmunkák során napvilágra kerülő leleteket bejelentik? — Általában igen, de az utóbbi időben mintha ritkáb­ban. Nemrégiben is történt egy eset: Pomázon autóparkolót építettek, közben római kori temetőre bukkantak, de az építkezés vezetői kifejezetten megtiltották, hogy valakinek szóljanak, féltek, hogy kifut­nak a határidőből. Egy hetedi­kes fiú értesített bennünket, de már elkéstünk, se tárgy, se semmi, csupán rekonstruál­tuk képzeletben és felvittük a térképre. — Elégedett gyűjteményeik fejlődésével? — Azt kell mondanom, hogy HELYREIGAZÍTÁS Levelet kaptunk „Miért bosszankodik?” interjúsoroza­tunk egyik szereplőjétől, dr. Vecsetek Lajostól, a Monpri Nagyközségi Tanács VB-elnö- kétől. A levél lényegi-érdemi részét szíves-örömest közöljük — fogadják az olvasók az in­terjú kiegészítésének, folytatá­sának. „ .. .az olyan kérdésekről szóló nyilatkozatok, amelyek a cikk második részében megje­lentek részemről úgy nem hangzottak el... Szó sem volt arról, hogy író­asztalhoz vagyunk „láncolva”... miután nem régen vagyok e beosztásban, a hivatali gya­korlati munka és az apparátus igen. Anyagilag győzzük a ku­tatást, viszont kevés a helyi­ség, kiállítóhelyiség és raktár is. Korszerű raktárak egyálta­lán nincsenek, pedig a lelete­ket, tárgyakat nem mindig hagyhatjuk a kiállító termek­ben. Sok múzeumunk kinőtte saját magát, például a váci. Vác mintha elfelejtené, hogy milyen gazdag gyűjteménye van, amelynek méltóbb elhe­lyezési lehetőséget kellene te­remteni. — Es a muzeológusok? — Túlterheltek. Munkájuk harmadrésze ismeretterjesztői — kiállításrendezői — közmű­velődési munka, másik egy- harmad múzeumi belső nyil­vántartás és adminisztráció — például minden tárgyról 20 féle rovatot és egy kartont kell vezetni. A gyűjtésre a mara­dék idő elég kevés. Van mun­kaerő-problémánk is. No, nem tudományos kutatóknál, ha­nem teremőröknél. — Biztos kevés a fizetésük. — Kevés. 500—800 forint, ezért csak fáradt nyugdíjasod kát kapunk, minden képzett­ség és nyelvtudás nélkül, akik nem tudják tájékoztatni a vendégeket. — S elégedett a múzeumok látogatottságával? — A statisztika alapján elé-; gedett lehetnék, 400 ezer lá­togatónk volt az elmúlt évben. De elégedetlen vagyok a kö­zönség összetételével. Van egy törzsközönség, amelynek egy része azért jár múzeumba, mert az „divat”. Viszont egyes rétegeket alig lehet be­csalogatni, még szombaton sem, pedig a szabad szombat miatt ilyenkor ingyenes a lá­togatás. Nincs még meg a múzeumok iránti igény. Fejlő­dés azért van. Cegléden pél­dául 10 ezerrel több látogató kereste fel a múzeumot, mint 10 évvel ezelőtt. (berkovits) | megismerése sok időt vesz el, I s így nagyon kévés idő jut ar­ra, hogy a helybeli gazdasági egységek vezetőit felkereshes­sem ... Még csak gondolatban sem foglalkoztam azzal, hogy a „felsőbb szinten” fungáló ve­zetők vezetőkészségét és fel­készültségét kritizáljam (erre sem erkölcsi sem jogi alapon nincs!) csupán mint problémát említettem, hogy nehezebb a vezetéselméleti isméreteimet a gyakorlatban érvényesítenem... Nem tettem — ex cctedra — olyan kijelentést, hogy a „ .. .járásnak többé nincs joga ahhoz, hogy utasításokat ad­jon ...” Miért bosszankodik a riportalany? FELVÉTELI ELŐTT i

Next

/
Oldalképek
Tartalom