Pest Megyi Hírlap, 1970. december (14. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-01 / 281. szám
6 "'v/C/rfíip 1970. DECEMBER 1., KEDD Rsndekt az erdők osztályozásáról A Magyar Közlönyben megjelent a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter rendeleté az erdők osztályozásáról. Ez azért szükséges, mert nem minden erdőben lehet a korszerű követelményeknek , megfelelően hatékonyan gazdálkodni. Vannak gyengébb erdők, amelyeknek kezelése nem kifizetődő — ezekkel szemben a jövőben más követelményeket kell támasztani. Több lehetőség is kínálkozik: szó van arról, hogy ezeket az erdőket üdülő- vagy kirándulóövezetté minősítik át. Számon- tartanak olyan erdőket is, amelyek jó termőhelyi tulajdonságú vidékeken terülnek el, faanyaguk azonban nem eléggé értékes. Ezeket a területeket sokkal gazdaságosab-* ban lehetne kihasználni, ha a jelenlegiek helyére értékesebb fajtákat telepítenének. Az osztályozással pontosan ki lehet majd mutatni, hol helyezkednek el és mekkorák azok a területek. amelyeken időszerű az úgynevezett fajtaváltás. Az osztályozásnál elsősorban a jelenlegi fahozamot veszik figyelembe, de számolnak a jövőben várható hozamokkal is. Ennek megfelelően állapítják meg, hogy az adott területen gazdaságos-e az erdőkezelés. Az erdőosztályozás adatai alapján adnak majd állami támogatást azoknak az erdőknek a fenntartásához, amelyek nem értékesek ugyan, de természetvédelmi vagy más célok miatt fenn kell tartani 1 őket. SZOLNOK MEGYE Mezeipocok-invázió A száraz, őszi időjárás kedvező életfeltételeket teremtett a mezeipockoknak. Szolnok megyében valóságos „inváziót” indítottak az évelő pillangósok ellen. Fokozatosan áttelepednek a gabonaföldekre is, a tömegesen, a tízezrével elszaporodott kártevők. A megyei növényvédő állomás és a tsz-ek szakemberei eddig 45 000 hold erősen fertőzött területet találtak, s ezért irtóhadjáratot szerveztek a veszedelmes kártevők ellen. A védekezésre használt vegyszerek erős mérgek. Kihelyezésük előtt elriasztják a vadakat az érintett területekről és rendszeresen őriztetik a táblákat. Aki dolgozni bír - az Ismeretségünk Juhász bácsival úgy kezdődött, hogy akaratlanul megsértettem. Kérdésére, hogy miért éppen róla akarok írni, azt feleltem, azért, mert szeretnék bemutatni olvasóinknak egy nyugdíjazás előtt álló öreg szakit, aki... Tovább nem jutottam, mert Juhász József félbeszakított: — Nono! öreg az országút. Én még nem szorultam rá senkire, s remélem, nem is fogok, jó darabig. Márpedig, aki dolgozni bír, s örömét is teli benne, az nem öreg. Igaza volt Juhász bácsinak: aki akkora kert felásására vállalkozik, mint amit félbehagyott a kedvemért, az csakugyan nem öreg. Különösen, ha a szelleme is olyan friss, mint az övé. Az ásó ottmaradt, a földbe szúrva, amíg mi a Ganz Árammérőgyár egyik irodájában beszélgetünk. Hogy miről? Édesapjáról, a téglagyári kazánfűtőről, akit négy apró gyerek mellől ragadott el örökre az első világháború; anyjáról, aki a proletárfeleség nehéz életét még nehezebbel, a szolgálólány sorsával kényszerült felcserélni; róluk, a gyerekekről, akik — ki erre, ki arra — cselédnek mentek; saját négy gyermekéről, akik valamennyien megbecsült szakmunkások lettek; a tíz unokáról, akik ha ellepik a nagypapa gyümölcsfáit, olyan lesz a kert, mint szüret után. Egyszóval, az életről. Az életéről. Kerek arcú, kis termetű ember Juhász József, „nem is értem fel a lemezvágó ollót, amikor a gyárba kerültem” — meséli nevetve. „Két nap után átkértem magam a gombolyí- tóba. Aztán, ötvenkilencben a nedves üzembe helyeztek. Onnan megyek nyugdíjba, az év végén, ha megérem.” — Néha el sem hiszem, hogy így elszaladt az idő. Mintha nemrég tanultam volna a rézműves szakmát a mesternél. Három hosszú évig. Szép mesterség volt az: szódásballono- kat, vízmelegítőket csináltunk, meg dísztárgyakat, vörösrézből. Heti tíz pengőt kaptam, mikor segéd lettem ... A nyugdíja 1500 forint körül lesz, „de hát majd megtoldom én azt, csak egészség legyen” — mondja bizakodva. Kell a pénz, hiszen 1963- ban OTP-köicsönmel épített házat Gödöllőn, s a törlesztés csak 1984-ben telik le! — Eddig nem volt rá szükség, hogy a gyerekek segítsenek, remélem, ezután sem lesz. Azt a házat magam szeretném kifizetni, az utolsó fillérig. Ügy legyen. — A gazdasági válság után gyárba mentem: a Gira és Becsei cégnél lettem anyagbeszerző. Itt kerültem kapcsolatba harminckilencben a munkásmozgalommal: beléptem a Szociáldemokrata Pártba. Egy esztendővel a müncheni egyezmény után, néhány hónappal Csehszlovákia hitleri megszállása előtt, a lengyelországi náci orvtámadás, a második világháború kirobbantásának évében. A cég akkor már hadiüzem volt. Engem mégis háromszor egymásután behívtak: egyszer a Felvidékre vittek, aztán Erdélybe, harmadszor a Délvidékre. — Hogyne hívták volna be, Juhász bácsit: egy szociáldemokratát?! Azoktól szabadulni igyekezett a munkáltató, nem felmenteni! # Juhász József meghökken: — Látja, én ezt így sohasem gondoltam végig Csak átéltem. Aztán jön valaki, aki a lányom lehetne, és megfejti az életemet... Igaza lehet ... Negyedszerre a szovjet frontra vittek. Negyvenkettő őszén szereltem le, egy kis lázzal, meg sok szerencsével. Nem hittem volna akkor, hogy valaha még — saját jószán- lamból — katona leszek! Pedig így történt. A felszabadulás utáni munkahelyéről kádereket kért a párt a hadseregbe. Juhász József hathónapos tiszti iskolára ment. Amit gyermekkorában megtagadott tőle az élet, azt most pótolta, családapafővel. A | hadseregben fejezte be az ál- | talános iskolát is. Pénzügyi | tiszt lett, s hogy munkáját mi- j lyen becsülettel végezte, arra j bizonyíték a Kiváló Szolgálatért Érdemérem, amit 15 évOlasz hútorízelítő A Bútorértékesítő Vállalat, az Országos Piackutató Intézet bemutatótermében különleges olasz kárpitosbútorokat bocsájtott kiállításra. A valóban különleges megoldású, igen szép garnitúrák nálunk inkább csali „iránymutatóul” szolgálnak. Egyrészt nagyméretű lakást kívánnak és az áruk is meglehetős borsos. Egyes garnitúrák jóval meghaladják a negyvenezer forintot. A nyugati gyárak csak egykét formát készítenek, amit aztán óriási árkülönbséggel más-más színű és minőségű bevonatokkal tesznek változatosabbá. Rövidesen Belgiumból szekrénysort importálunk. Az olasz kárpit :sbú torhoz hasonló —, de a hazai igényekhez alkalmazkodó formájú és árú bútorokat fognak gyártani a mátészalkai új bútorgyárban. (Foto: Gábor Viktor) lvadékmentés A Tisza magyarországi déli szakaszának árterületét több mint három hónapon át víz borította. A folyó júliusban visz- szahúzódott ugyan medrébe, de az árterület gödrei, mélyebb részei mindmáig nem száradtak ki. Ezekben rengeteg apró hal maradt vissza, amelyek télen elpusztulnának. Ezért a szegedi Kossuth Halászati Szövetkezet tagjai félbehagyták munkájukat, és teljes erővel megkezdték az ivadékok mentését. Még a fagyok beállta előtt összegyűjtik a ku- bikgödrökből az öt-tíz-húsz de- kás kis halakat, és visszatelepítik a folyóba. Találtak olyan árterületi tavacskát, amelyekből 4 mázsa csukaivadékot emeltek ki. — December 3-án és 4-én a Várban, a régi országház dísztermében (I. kér., Ország- ház u. 28.) rendezik meg az egészségnevelés VI. országos értekezletét. nem öreg vei leszerelése után, idén április 4-e alkalmából tűztek ünneplő zakójára. — Tudja, nem árt ám az, ha sok mindent megpróbál az ember. Én mindig így gondolkoztam, azért volt bátorságom csaknem ötvenévesen új szakmát tanulni. Mikor megkérdeztek, átmennék-e a galvanizáló és fémcsiszoló műhelybe, de elébb szakmai átképzőt kell végeznem, azonnal elvállaltam. Bizony, ennek is már tizenegy éve. Azóta a régi brigádom, aminek alapító tagja voltam, ezüst fokozatot, a mostani pedig bronz fokozatot ért el a szocialista brigádversenyben. Én magam kiváló dolgozó lettem, többször kaptam oklevelet, jutalmat is. Ezt se hittem volna libapásztor koromban!... Juhász bácsi MHSZ-aktivista, évekig járási lövészetvezető volt, most versenybíró. Az üzemben szakszervezeti bizalmi, otthon pedig — ezermester. — Barkácsoló természet vágyók — mondja, s hangjából először csendül ki egy kis dicsekvés —, azt tartom, hogy nem érdemes olyasmiért pénzt adni, amit maga is megcsinálhat az ember. Van egy kis házi műhelyem, ott szoktam fúr- ni-faragni, két kisunokám „segítségével”. Az egyiknek reszelőt adok, a másiknak fogót, és amíg elpiszmognak, addig én is dolgozhatom, egy- egy virágállványon, hangulatlámpán. Ügy ám, az öreg szaki nem tud meglenni munka nélkül — mondja, most már megbékélten. — Tudja, én kifutógyerek koromban is szerettem a munkát, hát hogyne szeretném most, amikor látom az eredményét is? Egy új alkatrész a mérőműszerekhez, egy falikart valamelyik gyermekem otthonába, egy rózsát, amit én szemeztem, egy csorduló levű őszibarackot, aminek a fáját én ültettem... Juhász bácsi most ülve is nagynak látszik. Óriásnak, akinek tenyerében minden szerszám egyszerre életre kél. Nyíri Éva hírt Tarján hozta. Ügy robbant közéjük, mintha a világháború kitörését közölné. — Pénzt osztanak! Reggel óta pénzt osztanak — mondta —, senki nem mehet be. Diadalmasan nézett a többiekre, mint aki rendkívüli titkot árult el. Tehát mégis igaznak bizonyult a híresztelés. Hetek óta hallani lelhetett. Nem hittek benne. Pénzt kapott béremelésre az üzem? Húzták a vállukat. Sűrűn elterjedtek ilyen hírek, azután semmi nem lett belőlük. Miért éppen most? Majd ha a papírt megkapom róla — ezt mondták a legtöbben. Még reggel sem gondoltak erre, amikor a görbehátú Ba-’ loghot, a párttitkárt, meg a nagyszájú Zimá- nyit, a műhelybizottság vezetőjét hívta Rózsi- ka, a főnök titkárnője, mindenese az üzem- irodára. Megtörtént ez majd’ minden nap, miért éppen most tűnne fel? Vagy valami termelési baj van — „mozgassátok meg már az embereket, gyerekek”, ezt mondja ilyenkor a főnök —, vagy túlórázni kell, talán a verseny, valamelyik brigád... A pénzre nem gondoltak. Tarján híre ezért is keltett izgalmat, no meg azért is, mert hisz’ a pénz pénz, nem mindegy, kinek, mennyit adnak, s ad- nak-e egyáltalán. Tarján futkosott a gépek között, végig az üzemet kettéosztó úton, s teliszájjal újságolta: — Pénzt... gyerekek... dohány ... Az első gondolata mindenkinek az volt, hogy vajon én mennyit kaphatok? Két forint? No, mondjuk, egyötven. Ha persze a főnök is akarja, meg Balogh, meg Zimányi... Zimányi... a fene essen a bolond fejembe, éppen tegnap afcaszkodtam össze vele, mondván, komám, elmehettek ti a... ebben az évben egy fillért sem brusztoltatok ki a központiaktól, mi az istennek fizetem én a tagdíjat nektek... Hát pont tegnap kellett mondani ezt? Vagy éppen ezért javasolja majd Zimányi? Volt, aki rögtön az asszonyra gondolt. Az asszonyra, aki hetek, hónapok óta rágja a fülét, lépjen ki, hagyja a fenébe ezeket, három forinttal több órabérért elmehetne most a sógorélchoz, nemrég szerveztek valami új kócerájt a szövetkezetben, s mi a fontos, ha a pénz nem? Hát ha most kapna, akkor az asszony elhallgatna, s nem nyűné a lelkét, mert hisz’ jó társaság van itt, régóta együtt, kár lenne lelépni ... Mondjuk egy forint — számolgatott a harmadik. Kétszáz havonta. Nem sok, azért mégis valami. Egy pár cipő a gyereknek... Csak könnyebben lennének. Persze, várjuk ki a végét. Mert az fix, hogy nem kap mindenki. Annyi pénz nincs, az látatlanban biztos, azért is kotolnak rajta reggel óta a fejesek. A főnök kiesik, neki havi bére van, akárcsak Zimányinak, aki szerszámkiadó, raktáros. Balogh? ö ugyanúgy órabérben van, mint a többiek, de hát nem olyan, hogy magával kezdené. Ha kap, akkor sem szólhat senki semmit, tud dolgozni, a párttitkári munkája nem húzza le a teljesítményét, ő inkább majd a brigádokat tolja előre, mert az a heppje, semmiből ki nem felejtené őket, mintha valamennyiben ott lenne a saját gyereke... Csikány odament Tarjánhoz: — Te, ha belógattál bennünket, akkor a fejedre ülök a vastagabb felemmel! Tarján, aki a rohamtól kifáradva babrált a gépe mellett, fölnézett, s lekicsinylő mosollyal felelt: — Bolond vagy te, hiszen Rózsika mondta meg... Csikány nyelt egyet. A fene ebbe a Tarjánba. Mindig mindent megtud, mert Rózsikénak a kegyeltje. Igaz lenne, amit beszélnek, hogy Tarján meg Rózsika, látták őket nem egyszer a gyáron kívül is együtt? És ha igen? Azért persze, nem mindegy. Mert akkor Rózsika biztos már csiesergett valamit a főnöknek, hogy ugye a Tarján, nem sok ilyen szerszámos van a forgácsolóüzemben, s így tovább. Mire a fonóik ... A főnök hallgat Rózsikéra, ez tiszta sor, mert a nő ezer dolgot levesz a főnök válláról, amitől az öreg amúgyis irtózik, így azután kétszeresen hálás érte ... S mibe kerül odaírni Tarján neve mellé: két forint, kettő- ötven? Vagy mégsem eszik olyan forrón a kását? Ott van Balogh meg Zimányi is! Csikány nem állhatta meg, rákérdezett: — Talán azt is tudod, hogy te mennyit kapsz?! Tarján legyintett. — Komplett hülye vagy te. Reggel óta ott kakecolnak a főnökök, s akkor te ilyesmivel jössz?! Tudod mit? Befizet- _ nék, ha láthatnálak a főnökök helyében! Me- ! leged lenne gyerekem, a gatya is átvizesedne rajtad, amikor vennéd sorra: Csikány... van tizenegy-ötvene, adjunk ... no, mennyit ad- Ijunk? Azután tovább: Kustár, Andó, Lengyel, ' Sáfrány, Domb a i... van nekik... Pénz Tarján szünetet tartott, mint aki élvezi a maga képzelte szituációt. A szerszámszekrényéből kivett kést — a fene a belébe, hol szerezte, vadonatúj, vidia-liapkás — egyengette a tenyerén, s úgy folytatta: — No, ugye elvtársak, mondja a főnök, itt van ez a Kustár. Rendes ember, igyekvő, de hát nem egy nagy lumen, a rajzon alig igazodik el, így is van kilenc-nyolcvana, hagyjuk talán későbbre, amikor már az érdemesebbeken túljutottunk ... Csikány vigyorogva helyeselt. Ez a francos Tarján tényleg szakasztott a főnök, ami a beszédét illeti, mert a főnök ilyen komótos- szavú. Tarján visszavigyorgott: — Na látod, gyerekem! Mert mehetünk tovább. Mondjuk ... mondjuk itt van ez a Csikány. Tíz éve dolgozik az üzemben, panasz nem volt rá, ügyes, van tizenegy-ötvene... Mire Zimányi: Igenám, de Csikány azt mondta, hogy füty- tyent a brigádokra, ő ugyan nem lép be egyikbe se’, mert ő nem pátyolgat olyanokat, akik a gépnek még az elejéhez sem tudnak odaállni... Erre Balogh: Elvtársak, ebben van valami, mert Csákány szaktárs, bár kiváló szakmunkás, nem vesz részt a fiatal szakmunkások nevelésében, az újak betanításában, csak a pénzt, a saját teljesítményét hajtja... Kirobbant Csákányból a méreg: — Eredj a pokolba a szövegeddel te süket, majd ha adnak ingyen lakást a magamfajtának is, akkor fogom a pénzt hajtani...! Tarján még mindig vigyorgott: — Gyerekem, ne heves- kedj, én csak azt ábrázoltam neked, hogy mi lehet a dörgés odabenn, s hogy azoknak sem könnyű. Mert nemcsak a papíron kell leírni, amit döntöttek, hanem megtudják az emberek is, s akkor hallgathatják... Csikány legyintett : — Ez a brosúraszöveg Tarjánkám, kitört a párttag belőled. Már álltak körülöttünk néhányan, s most nevettek. Tarján ugyanis nem volt párttag, hanem egyszer Balogh, egy termelési értekezleten nevezte pártonkívüli párttagnak, aki — akkor — megnyerte az üzemen belüli munkaversenyt, s a munkájával bizonyította... Hát így ragadt rá a párttag, s olykor még ma is ezzel cukkolják. Tarján fújt, mint aki válaszra sem-méltatja az övön aluli ütést, s nekikezdett a gépen a késcserének. A többiek nem zavartatták magukat. Ha már leállították a gépet, akkor legalább rápipálnak, s ha már a füstöt fújják, akkor a Tarján hozta hírről is szó eshet. Jó lenne tudni, egyáltalán mennyi pénzt adott le a központ? Mert abszolút nem mindegy, hogy a kétszáznál is több emberre, per koponya, mennyi jut elvben? Azután: lecsípnek-e belőle a köszörűsöknek már kezdetkor, vagy őket is a többi között veszik sorra? Itt van a hét gyalus. Nekik adták eddig is a legmagasabb órabért, de hát olyan kényes munkát végeznek, hogy a főnökség mindent beléjük tömne, csak eszükbe ne jusson átpislogni máshová ... Ha leveszik a gyalusok meg a köszörűsök pénzét, akkor mennyi marad? Nem lettek okosabbak. Találgathatnak csak, hiszen a főnök meg a másik kettő, Balogh és Zimányi tudja, mennyi pénzt kaptak a központból. Nézték egymást. Hiszen ha egészen őszinték akarunk lenni, akkor... Lássuk csak. S vették sorra, ki érdemli meg, ki nem ... Lényegében mindenki vetélytárs, hiszen ha egyik kap, akkor annyival kevesebb marad a többinek... S ki ismeri el, hogy ő gyengébb, rosszabb, mint a másik? Azt még valahogy, hogy vannak négyen-öten, akik menők, úgy értik a szakmát. Ám utánuk... Miért lenne jobb ő, mint én? S ha azt nézzük, hogy háza van már, nekem meg lakásom sincsen? Tarján befejezte a késcserét, de látszott, figyelte azt is, mit beszélnek. Tréfának szánta, de némi gúny csendült benne, amikor azt mondta: — Mennyi okos fickó van ebben az üzemben! Élvezet hallgatni benneteket! Csak egy a baj. Hogy aki nem kap, az rögtön ordítani kezd, mihelyt kiderül... No, hát nem így szokott lenni?! Hallgattak. Persze. De hát miért pont én lennék az, aki nem kapott — erre gondoltak. Kivétel nélkül, valamennyien. S mintha kitalálták volna a többiek, magukéval teljesen azonos gondolatát, gyorsan eltaposták a csikkeket, s visszamentek a gépekhez. Mészáros Ottó \
