Pest Megyi Hírlap, 1970. december (14. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-25 / 302. szám

PEST HEGVEI ''^Miríap 1970. DECEMBER 25., FENTEK Régi beszélgetés Pipánszki Papánnal az iró hivatásáról A dóm tornyában a kontra­basszus harang hármat konga­tott, és Csermely János elcsa­pott -fogalmazó, egy bolhaszín felöltös, pápaszemes fiatalem­ber öröm-halihóval üdvözölte Pjotruskát, azaz hogy Kiriljo- vics Pjotrt, alias Baltazár Györgyöt, a helyi újság ifjú szerkesztőjét, aki az utcasar­kon éppen Majthényi urat, a földesúr elegáns fiát oktat- gatta a maga megszokott, vak­merőén fölényes modorában emberségre és igazságra, te­hát csupa olyan elvont foga­lomra, amelynek neve vala­hogy kimaradt a lovaglópálcás fiatalúr különben elég terje­delmes és választékos szótárá­ból. Itt lebegtek körülöttem, az éjszakai cigarettafüstben, Karácsony Benő többi teremt­ményeivel együtt, Felméri Kázmérral, a szétkorhadt vízi malom szobrász gazdájával, Pipánszki Pipánnal, Kicsi- kázmérral, a Nagy Adófőnök­kel, Küszvágó Csérrel, a köp­cös körorvossal, a sárga kan­cán lovagló Nafratetével, Ve- ronkával, a szeplős arcú kis- cseléddel, a hegyi pappal, Tömzsivel meg a többi sehon- najgal egyetemben. Különös varázslat idézte meg őket eb­ben a késő éjszakai órában, tragikus sorsú teremtőjükkel együtt. Személyes kapcsolatba a lianmincas években kerültem az Erdélyi Helikon írógárdájá­nak csaknem minden tagjával, de Karácsony Benővel csak jóval később, 1043-ban hozott össze a sors. A Napos oldal című felejthetetlenül szép re­génye jelent meg akkoriban, és terjedelmesebb ismertetést írtam róla abban a budapesti napilapban, amelynek redak- ciójában fogyasztottam a ku­tyanyelveket. Találkozásunk, megismerkedésünk részletei mégis csak most bukkantak föl emlékezetem mélyéből, amikor valahogy rászomjazva írásainak levegőjére, leemel­tem a polcról Pjotruskáját, hogy újból elolvasom. A könyvben egészen elfelejtett dedikációt találtam, abból lá­tom, hogy Kolozsvárról küld-’ te 1943 novemberében. De elő­került a kötetből más is, né-' hány levele, két róla rajzolt és aláírásával hitelesített karika­túrám, (a kép) s egy gyöngy­betűivel sűrűn teleírt papír­lap is, hátlapján néhány so­ros üzenet, hogy a lakásomon keresett, de nem talált itthon. „Tehát itt a megbeszélt anyag — írta. — Ha nem használha­tod, dobd el.” A lap belső ol­dalán két kérdés és a rájuk írt válasza.. Interjút akartam vele csi­nálni, és ezt a két kérdést különösen fontosnak vagy pe­dig igen kényesnek- találta, ezért adta meg rájuk írásban a választ. Karácsony Benő tragédiáját följegyezte az irodalomtörté­net. 1944-ben hurcolták el, családjával együtt Kolozsvár­ról és gyilkolták le Hitler pri­békjei. Ezeknek a papírlapok­nak a jelentősége messze túl­nő a magántermészetű emlé­kek jelentőségén, hiszen al­kalmasak arra, hogy kiegé­szítsék, reálisabbá tegyék em­beri és írói. portréját. Könyvismertetésem megje­lenése után nem sokkal föl­jött Budapestre, és megláto­gatott a szerkesztőségben. Külseje pontosan egyezett az­zal a képpel, amit könyvei rajzoltak ki róla képzeletem­ben. Kissé Móra Ferencre em­lékezteti szép, mosolygó arcá­val, galambfehér hajával, halk, bársonyos hangjával egyaránt. A lármás szerkesztőségi sür­gés-forgás nem látszott al­kalmasnak meghittebb be­szélgetésre, megkértem hát, hogy látogasson meg budai lakásomban. Rövid pesti tar­tózkodása alatt többször is fölkeresett. Órákig elüldögél­tünk egymással szemben. Hal­kan válaszolgatott kérdéseim­re. Napsugaras álmairól, sze­rény, emberi vágyairól, to­vábbi terveiről beszélt, az új- könyvekről, amelyek megírás­ra várnak, köztük a Napos ol­dal folytatásáról is. Ez már halála után, 1946-ban jelent meg egyetlen posztumusz könyvként, Bukarestben, A megnyugvás ösvényein cím­mel. A szobában csönd és béke volt, pedig odakint javában lángolt és vonaglott a vérző világ, és fékevesztetten tom­bolt rajta a nekivadult őrület. Azt hittem, nem látja, hogy jegyezgetem szavait, sőt le is rajzolom, amint beszél. Tekintete a légópapírral be­ragasztott ablakra tapadt, de mintha túllátott volna a sötét négyszögön, ismeretlen mesz- szeségekig. Néha, amikor el­hallgatott, kurta kérdésekkel kérleltem, hogy beszéljen még hőseiről, a gyámoltalan, félszég kisemberekről, akik a polgári előítélet durva malom­kövei között őrlődnek és vív­ják a butaság ellen örök szél­malomharcukat. — Interjú? — kérdezte hir­telen. — Lehet — mentegetődz- tem —, azt hiszem érdekes lenne. Hogyan lett író, miért ír? — Nehéz kérdések — mond­ta mosolyogva. — Majd le­írom a választ rájuk. Most úgy hat rám ez a megsárgult papírlap, mint egy végtelen messzeségből ér­kezett üzenet. HOGYAN LETTEM 1RÖ? Nem tudom. Valószínű- s leg nem előre megfontolt szándékból, hanem csak gondatlanságból. Egyéb­ként nem tudom azt sem, hogy csakugyan író va­gyok-e, nem követek-e el címbitorlást? lró mostaná­ban szép számmal van, de én úgy gondolom, nem elég egy szép napon fel­venni ezt a címet, mint a fogorvosi titulust, és meg­szerezni hozzá néhány na­pilap kritikusának az el­ragadtatását. Az a gya­núm, hogy az írót nem a kötetek száma és a kriti­kusok elnyűtt lelkesedése avatja íróvá. A valódi író­nak, elképzelésem szerint, valamilyen jellegzetes sza­ga van, mint például az ördögnek, és van a hang­jában valami gyanús, vala­mi olyanszerű, mint abban a hangban, amely egyszer az égő csipkebokorban szólalt meg, nem emlék­szem már, milyen hegyen. Ha az ember figyeli az írói hangokat, rájön arra, hogy ezek legtöbbje nem égő csipkebokrokból jött, ha­nem valami felerősített hangszóróból. MIÉRT ÍROK? A kérdés kissé meghök­kentő. Az ember tudja, miért aprít fát, ha favágó vagy/ miért ismétel évezre­des közhelyeket, ha politi­kus. Fát azért aprít, hogy más melegedjék vele, az évezredes banalitásokat meg azért ismétli, mert az a rögeszméje, hogy anél­kül öszaomlik a haza. De hogy az író miért ír — megvallom, ezt a problé­mát eddig könnyelműen elhanyagoltam. Vannak, akik talán azért írnak, mert egy viceházmestemé egyszer elbűvölve tette el első tárcájukat. Vannak, akik azért írnak, mert sze­retnék rábeszélni olvasói­kat, hogy abba kéne már hagyniuk a kapzsiságot, az erőszakot, a szellemi gyá­vaságot és szakítaniuk ké­ne a butasággal is. Hogy melyik a hasznosabb írói „célkitűzés”, nem nehéz eldönteni. Maeterlinck azt állítja, hogy amikor távo­zunk a földről, pontosan annyi gyávaságot és buta­ságot hagyunk itt, mint amennyit találtunk akkor, amikor megérkeztünk. Nos, ami engem illet, azt' hi­szem, én is a meddő és haszontalan írók közé tar­tozom, én is szeretném rá­beszélni olvasóimat arra, hogy próbáljanak okosaik és becsületesek lenni. Mintha a végtelenség hul­lámhosszán suhant volna visz- sza hozzám most Kiriljovics Pjotr, vagy talán Pipánsizlki Pipán kissé kesernyés válasza Karácsony Benő szelíd hang­jával, miközben valami nuesz- szti dóm öreg harangjának kontrabasszusa belehalt az éjszaka csöndjébe. Magyar László Hadikíalvi - Kétycn Már csaknem kihalt, ősi bet- lehemes népijáték néprajzi feldolgozása kezdődött a Tol­na megyei Kéty községben. A dombok közti faluban letele­pedett bukovinai székelyek dr. Égető Melinda szekszäräi muzeológus előtt bemutatták a Hadikfálván egykor dívott betl,ehernes karácsonyi játé­kukat. Ez eltér a nálunk is­mert, hasonló népi játékok­tól. Nem gyerekek, hanem fel­nőttek adják elő, és sok , vo­natkozásban nem a vallási szokásokhoz csapcsolódó, na­gyon régi, európai archaikus vonásokat őrzött meg. Csabai fiatalok Fej fák — kopjafák Mohamedán kunok művészete Érdekes kiállítás nyílt a na­pokban a magyar nép' plaszti­kus alkotásaiból Kiskunfél­egyházán. Gazdag fénykép- anyaggal szemléltetik a régi békési fejfákat és készítési módjukat, a kiskunsági kop­jafákat pedig dr. Lükő Gábor folklorista gyűjtése és tudo­mányos feldolgozása alapján mutatják be. Egyebek között láthatók a csillag- és virág­díszes, népies, valamint a pol­gári ízlés csendéleteit utánzó kopjafák, továbbá azok a dí­szes, faragott kopjafák, ame­lyeket a mohamedán vallású kunok állítottak. Érzéketlen lovag Egy középkori itáliai lovag már­ványszobrát a ra- vennai képtárból nemrég elszállí­tották egy kör­nyékbeli kolostor­ba. Hivatalosan azt hozták fel in­doklásul, hogy a Santa Maria ko­lostor ad otthont a város legtöbb képzőművészeti' alkotásának. A helybeliek szerint az átköl­töztetésre azért volt szükség, hogy megmentsék Gui- darello lovagot a hölgyturisták szenvedélyes csókjaitól. A lovag, akiről négyszáz évvel ez­előtt azt tartották, hogy ő Eszak- Itália legcsino­sabb embere, hiú­ságának áldozata lett. 1501-ben ősz- szeszólalkozott egy másik férfi­szépséggel, Paulo Orsinival, mert nem tudták el­dönteni, hogy me­lyikük viseljen egy gyönyörű, aranyhímzéses in­get a város bál­ján. A vita hevé­ben Orsini kar­dot rántott és le­szúrta Guidarel- lót. / 1937-ben a szob­rot, egy XVI. szá­zadbeli mester al­kotását, a párizsi Nemzeti Kiállítás­ra vitték. Amikor visszakerült, a ra- vennai múzeum restaurátorai rúzsnyomokat vettek észre raj­ta. Ezek után üvegbúrában őrizték, de ez sem védte meg a láto­gatók ostromától, akik most az üve­get borították csókjaikkal. .. Később a búrát eltávolították és a szobrot kordon­nal vették körül. A hölgyek azon­ban egyszerűen átbújtak a köte­lek alatt, hogy cuppanós csóko­kat nyomjanak a márványférfiú ar­cára, amely — a helybeliek szerint — a világon a legtöbb csókot kapta. A műalko­tást az új környe­zetben is kordon óvja és külön fel­ügyelőket rendel­tek ki, hogy meg­kíséreljék védeni a további érze­lemkitörésektől. Egy héten háromszor tartanak foglalkozást a piliscsabai új ifjúsági klubban. S Iám, hiába a főváros közelsége — akik a községben és a környéken laknak, gyakori vendégei az ifjúsági „kombinátnak”. Foto: Urbán SZÉKESFEHÉRVÁR Rábukkanlak I. István sírhelyére Székesfehérvárott, a közép­kori romkertben — ahol a kö­zépkori királyi bazilika eddig ismeretlen maradványai után kutatnák a régészek — a hét végén befejeződött az év leg­jelentősebb hazai középkori ásatása. A feltárás eddigi ■eredményeiről dr. Kralovánsz- ky Alán régész, az ásatás ve­zetője a következőket mondot­ta: A középkori romkertben- az idén megkezdett kutatások célja a középkori királyi ba­zilika eddig ismeretlen, mé­lyebben fekvő rétegeinek a feltárása, az 1. István király által épített templom marad­ványainak a megismerése. A feltárás első szakasza igen eredményesnek mondható: a vártnál nagyobb és figyelem­reméltóbb leletanyagra buk­kantak a régészek. A feltárás legérdekesebb, nemzetközi érdeklődésre is számottartó eredménye az a 6x6 méteres oltár és a hozzá tartozó kriptaegység, amelyet I. István király szenttéavatására . építettek 1083-ban. Az oltár méretei alapján nagy, sátortetős belső építményre gondolnak a régészek, amelyet egybeépítettek az első magyar király síremlékét rejtő krip­tával. A feltételezések szerint a szentté avatást követő „új­ratemetése”' során ide helyez­ték el 1. István király díszes síremlékét. Bár ezt még a későbbi ku­tatásoknak teljes mértékben igazolniuk kell, feltételezhető, hogy rábukkantak első ma­gyar királyunk régóta kere­sett, eddig ismeretlen sírhe­lyére. A központi fekvésű kriptát és az oltáregységet dí­szes fehér- és szürkemárvány- padlózat vette körül. Az ásatások során négy újabb középkori sírra is rá­bukkantak­Ezek közül csak egy volt érintetlen állapotban. Eb­ben a vasalásokkal díszí­tett koporsóban egy férfi csontváza feküdt. Az ismeretlen halottról felté­telezik, hogy a királyi ház Ár­pád kori ágának valamelyik * tagja lehetett. A feltárás még egy érdekes, építészettörténeti szempontból is jelentős, meglepetéssel szolgált. Két római kori kő­épület maradványai kerültek elő. Ez Székesfehérvárott az első római kori kőépítkezés emléke. A gazdasági fejlődés és az ember A CÍM SZEMBEÄLL1TÄST sejtet. És valóban, a modem 'társadalom viszonyai között vissza-visszatérő téma a gaz­dasági fejlődés és az ember viszonyának szembeállítása, az ember, az egyéniség, a hu­mánum féltése a gazdasági fejlődéstől és kísérőjelensé­geitől, a kultúra anyagi ré­szének a szellemi fölé növe- kedíáséftől, az ember technikai kiszolgáltatottságától, a jólét „embetitelenítő” hatásától stb. Ha a kérdést ilyen általános szinten közelítjük meg, ha­sonló ellentmondásokat mu­tathatnánk ki a gazdasági fej­letlenség és az ember viszo­nyéiban is. Rámutathatnánk a gazdasági elmaradottság em­bertelen következményedre, az éhezésre, a betegségek terje­désére, a nagyarányú gyer­mek- és csecsemőhalandóság­ra. a rövid átlagéletkorra, vé­gül arra, hogy az emberek százmilliói alig vagy egyálta­lán nem juthatnak a kultúra fejlettebb anyagi és szellemi kincseihez. Nyilvánvaló tehát, ha van­nak is ellentmondásos jelen­ségek a gazdasági fejlődés és az ember viszonyában, nem állíthatjuk, hogy ez a kettő általánosan saembenáil egy­mással, és ugyanígy nem ál­líthatjuk egymással szembe a gazdasági fejlődés kísérője­lenségeinek szintjén pl a kul- ' túrát és a civilizációt, a jólé­teit, a szellemi fejlődést, a technikát és a humánumot stb. A kérdéssel azonban ezút­tal nem ^filozófiai szinten ki-' vánunk foglalkozni. Tény, számok is igazolják és társadalmiunk külső képe is azt mutatja, a gazdasági fej­lődés — ha í nem is olyan ütemben és nem is olyan problémamentesen, mint sze­retnénk — mai társadalmunk egyik alapvető jellegzetessége. .Ennek a jelenségnek is sok összetevője van, de világos, hogy a gazdaságirányításiban bekövetkezett változás sok le­fojtott energiát, alkotó kezde­ményezést szabadított fed, és­pedig a gazdaságfejlődés ob­jektív szükségleteinek megfe­lelően. Az utóbbi évek gazda­sági fejlődése tehát nem „csu­pán” az életszint emelkedésé­ben, a társadalom általános jólétének fokozódósiában feje­ződik ki, hanem eméMett« az emberi alkotó és kezdeménye­ző képességek, energiák bizo­nyos felszabadulásában- is. Ha az embert egyik leginkább lé­nyeges vonásában — ésipedig történetileg kétségtelenül megfigyelhető, az elmúlt év­ezredeikben is, mindig meg­mutatkozó vonósában, alkotó minőségében tekintjük —, ak­kor világos, hogy olyan gaz­dasági fejlődés, amely az- em­beri alkotásra, teremtésre ser­kenti, tehát éppen egyik leg­lényegesebb tulajdonságának kibontakozására ad lehetősé­geit, aligha lehet emberellenes. EZ A MEGALLAPÍTAS ta­lán elvontan hangzik, és azok a félelmek, amelyek részben társadalmunk egyes jelensé­geinek eltúlzott értékeléséből, még inkább ezeknek a jelen­ségeknek divatos, nyugati kul- búrfiiozófusok aggályainak „áthallásán” alapuló magya­rázatából fakadnak, koránt­sem ilyen elvontan kerülnek megfogalmazásra. Mindany- nyian ismerjük pl. a „fridzsd- ierszocializmus” (-amihez most már a gépkocsi és nyaraló is ársul) elítélő hangsúlyát, amely mögött éppen az a felfogás húzódik meg, hogy a jólét növekedésié kispolgári élieteszmény melegágya, hogy valamiféle szocialista „fo­gyasztói társadalom” ala­kul ki, hogy a gazdasági fej­lődés olyan jelenségekre ve­zet, amelyek a szocializmus­nak valamilyen — akár a múltat idealizáló, akár a jövő utópikus képéből kiindulva — éppen az emberrel állanának szemben. Ezeknek a nézeteknek a ki­alakulása is sok tényezővel függ össze. Csak. egyre sze­retnénk rámutatni. Ma a sta­bilizálódott szocialista társa­dalom viszonyai között (a sta­bilizálódás természetesen nem jelent megmerevedést, hanem . éppen alapot a további fejlő­désre) sok tényezőnek más je­lentősége és hangsúlya van. mint a szocialista társadalom építésének „hőskorában”. Az akkori társadalomópítás, for­radalmi átalakulás sok tekin­tetben más képességeiket, más tudást és más eszközöket kö­vetelt, s bármennyire isa egye­bek között saját nemzedé­künknek is ifjúságélménye volt ez az idő, mai viszo­nyainknak akkori értékeink, felfogásunk, cselekvésmódunk alapján való nosztalgikus megítélése félrevezető lehet. MIÉRT EMLÍTJÜK EZT? Azért, mert a szocializmus és a jólét bizonyos értelmű szem­beállításaiban érezhető ez a nosztalgia. A polgári jóléttel szemben a dolgozó osztályok-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom