Pest Megyi Hírlap, 1970. október (14. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-25 / 251. szám

6 nn hegyei kJCMud 1970. OKTÓBER 25., VASÁRNAP A kerékpárokról A Nagykőrösi Konzervgyár . kerékpármegőrzöj ében utcákat i formálnak a biciklik. Műszak­váltáskor nagyobb forgalom ] van itt, mint egy autóbusz-pá­lyaudvaron. A portásnő, Bo­ross Lászlóné felügyel, nehogy Idegen csússzon be az általá­nos kavarodásban. Járkál az emberek között, maga is segít kiemelni egy-egy kerékpárt. Később rendbe rakja, amelyik eldőlt vagy kilóg a sorból. Fél karját furcsán oldalához szo­rítja, ha emberek vannak a közelében, csípőre teszi egyik kezét úgy, hogy a csuklója ne látsszon. Az arca még fiatal, csak hanghordozásán érződnek rejtett, fáradt hangsúlyok. Hat éve portás. 34 éves. — 1959-ben léptem be a gyárba. Betanított munkás voltam. 1964-ben a gyár ket­tes telepén, a Ceglédi úton dol­goztam, az üveglemosó gépnél. Akkor történt a baleset. A fo­gaskerék elkapta a kezemet, ott mindjárt letépte az egészet csuklóig. Tíz napig volt kórházban, és égy évig betegállományban. A biztosítótól 17 ezer 560 forin­tot kapott. — A kislányomra költöttem, mert van egy kislányom, akit én nevelek, most 13 éves. Jól jött az a pénz, mert a testvére- mék is akkor építettek a ház­hoz egy melléképületet, hogy abban lakjanak. Most több a hely. Boross Lászlóné Csíkvárdű- 16-újházról jár be Nagykőrös­re. A tanyai épület a szüleié, egyszoba, konyha. Villany nincs, ágas kút az udvarban. Itt lakik Boross Lászlóné a kislányával, szüleivel és nyolc testvérével, egy sógorával. Összesen tizenhármán. — Én nem - panaszkodom, mióta adták ezt a műkezet, jobb. Jobb, mint a semmi. Csak a kislányom miatt kértem la­kást, mert mégsem lakhatunk örökké otthon. Azt mondták, van, aki jobban rászorul. 1200 forint a fizetése. Négy­százat a szüleinek ad, amiért napközben gondját viselik a kislányának. Három műszak­ban dolgozik. Ha lejárt a mun­kaideje, bevásárol, hazamegy. Otthon elvégzi a ház körül, amit kell, mosni, takarítani. Aztán alszanak. — Portásnak lenni nem ne­héz. Azért jobb lenne, ha mást is tudnék dolgozni, hogy töb­bet kereshetnék. Már kértem, hogy helyezzenek a gőzelosz­tóba, megígérték; megpróbál­nak valamit csinálni. A főportás , A váci Forte gyárban min­denki Mikulai Dániellel, a fő­portással találkozik először. A ki- és bejövökre neki kell ügyelnie. Útbaigazít, magya­ráz, elutasít adott esetben. De­rűtől melegedett, mesélő arca van. Tárgyilagos, egy rezze- nésnyivel sem árul el panaszt. A saját életéről úgy beszél, mint egy távoli ismerősééről. — 1941-ben kezdtem el dolgozni, a volt Magyar Kirá­lyi Rendőrségen. 1945 után is a belügynél voltam 1951-ig. Akkor kitettek. Nem voltam „fejlődőképes”. Azzal bocsá­tottak el, hogy nyugdíjba me­hetek, ha akarok. Minden hó­napban kétszáz forintot folyó­sítottak volna. Nagy szégyen volt ez nekem. Fiatalember­A Bács-Kiskun megyei Vendéglátó Vállalat r felvételre keres a kecskeméti cukrászüzembe CUKRÁSZOKAT. Jelentkezés: KECSKEMÉT, Szabadság tér 5., a cukrászüzem-vezetönél. Fizetés a kollektív szerződés szerint. ként nyugdíjas. Azt nem tu­dom, eszükbe jutott-e, hogy fogom eltartani a családomat 200 forintból. Akkor már meg­volt a fiam — most a vegyi- és gépipari felsőfokú techni­kumba jár, és az anyósom is nálunk lakott, akárcsak most. Nagybeteg. Pencen laktak Mikulai Dá­nieléit. Szülei négy hold föl­dön gazdálkodtak és öten vol­tak testvérek. — Elmentem dolgozni, hogy legyen miből élnünk. Állami gazdaságba, segédmunkás­nak. Zsákbltam reggeltől es­tig, a kocsiplatótól a padlásig cipeked-tem — mátermázsán- ként 8 fillérért. 600 forintot tudtam így keresni. Akkor szereztem a tüdőbajomat. Két év után kórházba, szanatóri­umba kerültem. Egyik műté­tem a másikat érte. Leszáza­lékoltak, megint csak 200 fo­rint nyugdíjat kaptam. A felesége is dolgozik, anyagkönyvelő egy tsz-ben. Kétszoba konyhás lakásban laknak Ácsán. Fürdőszoba nincs, de van televíziójuk. Mikulai Dániel minden reggel fél hatkor kel, hogy fél nyolc­ra Vácra érjen. Négy éve. — Emelték a nyugdíjat, először 500-ra, aztán 600-ra, aztán 750-re. A gyereket ta­níttatni akartam, ennyiből nem lehetett megélni. Akkor jöttem el dolgozni. 53 éves. Rendszeresen kell kezelésre járnia. Most 1650 forint a fizetése, és a nyug­díjának egyharmadát is kap­ja. — Végül nem bánom, hogy így alakult. Itt is emberekkel van dolgom, és én szeretem az embereket. Betegek között Végh József ritkuló hajú, értelmes arcú férfi. Csendesen beszél, elöl hiányzik egy fo­ga. Három évvel ezelőtt egy idegbeteg asszony rátámadt és kiütötte. 1943 óta dolgozik a Rókusbán, most: a Pest me­gyei Tanács Semmelweis Kór­háza. 1945 teléig a laboratóri­umban, kisegítőként, 1946-tól: portásként. — Közben, az utolsó menet­ben, mikor már csak a gyere­kek voltak hátra, kivittek a frontra. VI éves voltam. Az első bevetésemnél, Komárom mellett robbanógolyó találta el a lábamat. Amputálni kel­lett. Azóta műlábbal élek. Tizenöt éves korában jött fel Tassról, ahol a szüleivel — földművesek — és négy test­vérével lakott. Itt Pesten, a kórházban kapott egyedül munkát. A nyomor miatt csak hat elemit végzett... — Nem volt időm azon gondolkodni, hogy milyen munka lenne jó. Másként volt, mint most. A mai fiataloknak annyi lehetőségük van, hogy győzzenek csak válogatni. Gyerekfejjel elvállaltam, ami jött, a háború után pedig már nem voltam alkalmas másra. Felesége is dolgozik, takarí­tónő egy SZOT-üdülőben. 19 éves fiát és 20 éves lányát ta­níttatta, mind a ketten érett­ségiztek, most a postánál dol­goznak. Ennyit tudok meg az életéről. Szívesebben beszél a munkájáról. — Nem lehet unatkozni. Sok baj van az emberekkel, aztán kell fellépés, hogy ren­det lehessen tartani. Igyek­szem megtenni mindent, meg­értem, ha valakinek beteg a hozzátartozója, átérzem, de ha erőszakoskodnak, akkor nem tudok mit csinálni. Sokszor részegek nekemtámadnak, márpedig ők akkor is meg­mutatják, hogy be lehet jön­ni... Három portás teljesít szol­gálatot a főkapunál. Váltják egymást. Ellenőrzik a látoga­tókat, a ki és bejövő betege­ket, útbaigazítják a vizsgálat­ra érkezetteket. Három mű­szakban dolgoznak, minden harmadik vasárnap 24 órát. Éjszaka kaput nyitnak a men­tőknek, és kezelik a telefon- központot is. A hozzájuk tar­tozó két betegszállítónak to­vábbítják az utasításokat, amelyek telefonon érkeznek a kórház osztályairól. — A portáson emberélet is múlhat, ha nem viszik fel idejében az oxigént... Fizetése 1200 forint. A túl­órákkal, a korpótlékkal és az éjszakai pótlékkal együtt 1700. Mostanában bárhová me­gyek, és bármennyi dolgom is van, beszélgetek a portá­sokkal. Nem újabb riport kedvéért... Csak úgy. Varga Vera HAZAK, GYARAK, LAKÁSOK Karton válaszfalak - Variaszobák Homlokzati elemek téglából Interjú a PÁÉV igazgatójával Az építkezés napjaink és az elkövetkező évtizedek legfon­tosabb, legégetőbb témái közé tartozik. Hogy milyen lesz a munkahely, ahol életünk je­lentős részét eltöltjük, s mi­lyen lesz az otthon, vagy hogy egyáltalán mikor lesz saját otthonunk, ez mindig nagy­részt attól függ, hogyan dol­goznak az építők? Éppen mert közérdekű témáról van szó, úgy véljük, érdemes meghall­gatni, mit mondhat el a Pest megyei Állami Építőipari Vál­lalat igazgatója Simon Sándor. — Elkerülhetetlen, hogy ne szóljak pár mondatot az ed­digiekről. Amint vállalati pártértekezletünk beszámolója kimondta, négy esztendő alatt mindenben osztozni kíván­tunk abban, ami a magyar építőipar gondja volt. Értünk el megbecsülésre méltó ered­ményeket, ezt jó néhány épít­mény jelképezi: az az épület, ahol a megyei pártértekezletet tartják nemsokára, a Gödöl­lői Agráregyetem, a váci kór­ház, a dunaharaszti és pilis- vörösvári gimnázium, mint­egy ezer lakás és sok egyéb objektum. Igaz, sikerülhetett volna jobban is az elmúlt né­hány esztendő. Ám az is igaz, hogy a gazdálkodás reformját egyesek félreértették, enged­ték a munkaerőáramlás értel­metlen növekedését. Ez ná­lunk is visszavetette, de leg­alábbis megállította a fejlő­dést. • Mit lehetett, illetve lehet ennek ellenében tenni? — A Munkaügyi Miniszté­rium intézeteivel karöltve vál­tozatlanul a saját iparitanuló­képzést szorgalmazzuk. Négy esztendő alatt ezért adhattunk ki nyolszáz szakmunkás-bizo­nyítványt, Java részük kultú­rált építőmunkássá Vált, s döntő többségük nálunk ma­radt, és példásan áll helyt. Ma vannak olyan oktatóink, akik sok évvel ezelőtt jófor­mán iskolatáskával a kézben érkeztek hozzánk, és ma fel­nőtt oktatókként és munkás­ként fogadják a legfiatalabba- kat. • Az anyagi megbecsülés? — Bennünket nagyon zavar a másutt tapasztalt, olykor csatához hasonlítható bérkon- kurrencia-harc. Vannak olyan munkahelyek, ahol a mienké­vel azonos munkáért a két­szeresét fizetik. Úgy ítélem, hogy — a szükséges munka­bér-politikát képviselve — nem mi sértjük meg a szocia­lista bérezés elvét. • Hogy zárult ez az év? — Kivettük a részünket az árvízi helyreállításokból. No­vember 10-re 34 lakást bocsá­tunk a tulajdonosok rendel­kezésére. Mindezt úgy, hogy a megyében tervezett négy­száz lakás helyett tizennégy- gyel többet akarunk átadni az idén. Az esztendő végéig összesen 170—190 millió érté­kű objektumot bocsátunk a beruházók rendelkezésére. Mindezt nagyjából program szerint. • Mit Ígér a Jövé? — Szerencsés helyzetben vagyunk, mert Pest megye vezetői már korábban el­mondták az építéssel kapcso­latos elképzeléseiket. És mi szívvel, lelkiismeretesen fo­gunk hozzá, legyen az a ter­vezett hatezer lakás, vagy a tárcsái ezer ágyas kórház. • Milyen erőfeszítést kíván az elkövetkezendő esztendő? — Az ország általában, öt­ven százalék körüli fejlesztést igényel az építőipartól. Ránk is ez érvényes. Már megtettük az első lépéseket annak érde­kében, hogy a kivitelezés anyagi feltételeit is megte­remtsük: hitelt igényeltünk a modernizáláshoz, a gépesítés­hez. Saját erőnk ehhez kevés lenne. A Cj eszközök, Aj módsze­rek? — A könnyű építőszerkeze­teket akarjuk felhasználni és elterjeszteni, a megyében épülő alkotások jelentős részét már ebből kell összehozni. A S ml szükséges hozzá? — A festőket könnyű szóró­géppel ellátni, hatékonyabb, ügyesebb gépeket beállítani parketták csiszolásához, jobb, nagyobb teljesítményű beton­szivattyúkat, illetve betonszál lító kocsikat beszerezni. í folytathatnám tovább ... Eh­hez tartozik az első, öntött el járással dolgozó kis vándor házgyárunk gyarapítása, két újabbal. Távolabbi elképzelé­seinknél pedig igen fontos he­lyen szerepel, hogy a közel egymilliós lélekszámú megye egy nagyméretű és nagy kapa­citású saját házgyárral is ren­delkezzék. A Az új lakók mit tapasz, talnak majd a korszerűsítés­ből? — Külföldön már bevált, itt is el akarjuk terjeszteni a va­ria lakásrendszert. Ez azt je­lenti, hogy a legszükségesebb fix oldal és fő választófalak mellett könnyen elmozdítható, a saját ízlés és igény szerint variálható válaszfalaikat ha­gyunk a lakásban. Ez lehet gipsz és farostlemez együttes és jó hangszigetelő képességű kartonlemez fal is. A megyei téglagyáraknál Törökbálinton és Solymáron az Építésügyi Minisztérium támogatásával szeretnénk nagyméretű, előre gyártott homlokzati elemeket építtetni. Könnyű felhelyezni, s beláthatatlan ideig nem kell tatarozni. A Az új megoldások új is­mereteket követelnek. — Nagyon jól tudjuk, s ezért a legfontosabb teendőink közé soroltuk a vezetők továbbkép­zését, a fokozódó követelmé­nyek szolgálatában. A Marx Károly közgazdasági egyete­men fél éve dolgoznak azon, hogy megfelelő munkalélekta­ni tanulmányt bocsássanak rendelkezésünkre a munkások és a vezetők még jobb kapcso­latának kiépítése érdekében. Sok okunk van azt hinni, sőt meggyőződéssel vallani, hogy megküzdőnk valamennyi ránk váró feladattaL T. Gy. Kölykök Tépik egymást, mint a veszett ku­tyák. Az egyik hétéves forma, a másik fiatalabbnak látszik, bár le­het, hogy öklömnyi termete csapja csak be az embert. Pofon, ököl, láb. Adnak, kapnak. Táskájuk a földre vágva. Néhány lurkó körülöttük a drukkertábor. Iskolából jöhettek. Vörös a képük. Az ütlegektől is, a méregtől is, az erőlködéstől is. No, itt felnőtt erélyre van szükség, vé­lem, s félretolva a bámészokat, ott állok közöttük. Nem jut okosabb az eszembe, azt mondom, amit úgyis tudnak: — Verekedtek, mi? A pöttöm azt mondja: — A ro­hadt. S köp egyet. Nem lesz céllövő belőle. Az én cipőm találja el. Leg­szívesebben képen törülném. No lám, milyen hamar elkapja az in­dulat az embert. Holott a felnőtt igazságosztó szerepét sajátította ki! — Ne köpködj, hallod-e! — Nem a bácsit akartam. Azt a r oh adtat. — Ne beszélj így! Megszólal a bámészkodók közül az egyik, a stréber: — Én mondtam nekik, hogy hagyják abba. — Ne pofázz — így a hétéves forma, aki eddig hallgatott. — Ronda szátok van — mondom őszintén. Nem hatódnak meg tőle. Negyed kettő felé jár, a ceglédi Kossuth Ferenc utcán még nem in­dult meg a kerékpárosok sisereha- da, szinte magunk vagyunk, egy- egy szekér, kerékpáros húz el mel­lettünk, nem törődnek velünk. Ahogy előbb a verekedő gyerekek­kel sem törődtek. Gyerekek. Vere­kednek. Majd abbahagyják. Vala­hogy így. Mindig ezer meg egy in­dok akad arra, hogy az ember ne avatkozzon közbe, ne törődjön má­sokkal, hagyja, menjen minden a maga útján. Egyszerű, kényelmes. A kisebbnek vérzik az orra. Ko­szos zsebkendőt ráncigái lei a zse­béből, gombóccá gyűri, azt nyom­kodja az orra tövébe. Nézi a szö­vetet befestő piros foltot. — Miért a nagy háborúság? Nem értik. Néznek. Ki lehetek? Egyáltalán: mi közöm hozzájuk? Az ő világukhoz, ahol igazság és ha­misság annyira más, mint a mi vi- világ úrikban. — No, miért verekedtetek? — Játszottunk — mondja az egyik a bámészok közül. — Kuss — így megint a hétéves forma. — Hallod-e, néked más szavad nincsen?! — Ne járjon a pofája — vág a szavával, oda is, ide is. Tényleg jót tenne neki egy frász. Dehát milyen alapon pofozzam én meg a más gyerekét? Korom, erőm jogán? Vagy az igazság okán? Ám mi az igazság? Melyikőjük verekedett az igazságért? Mindkettő? Lehet. Hi­szen az életben is ... dehát most ne filozofáljunk, a kölykök ott áll­nak körülöttem. A bámészok eddig a két kiskakas viadalát nézték, most engem lesnek, mihez kezdek a kis- kakasokkal? Mihez? Ha most itt hagyom őket, pillanat múlva újra egymásnak esnek. Tehát? Milyen jó nevelési tanácsokat tudunk oszto­gatni, s amikor egyre szükség lenne a gyakorlatban, mennyire ostoba az ember! — Ott tartottunk, hogy miért kap­tatok hajba? Csak nem valami kis­lány miatt? Vigyorognak. Félig csatát nyer­tem. — A, mi még kicsik vagyunk. A stréber mondja, iskolás buzgó- sággal. — A verekedéshez úgy látom, nem. — A Birinyi mindig verekszik! Ezt egy másik kölyök mondja a bámészok közül. , — Melyik az a Birinyi? Hárman is egyszerre böknek a hétéves formára. Lesütött szemmel tűri a közítéletet. — Szóval, te verekedés vagy? — Az! Dac van benne, de a sírós fajta dac, mely utolsó gát a könnyele út­jában. Ha nem röstellné a többiek előtt, biztos bőgne. Jócskán kapha­tott az öklömnyitől, aki — ahogy jobban megnézem, akkor látom — mokány alak, csupa izom, csupa rugalmasság. — Hányadikba jártok? — Másodikba. — Egy osztályba? — Igen. Birinyi indul a táskája felé. Föl­emeli, hóna alá csapja, a rücskös préselt bőrre ragadt por átkenődik a ruhájára. Oda se neki. — Miért verekedtetek? Néznek. Miért is verekedtek? Aligha hiszem, hogy nem akarják megmondani. Nem tudják. Vala­hogy magától jött. Játszottak — mondta egyikük előbb. Játszottak. Mikor fordul „komolyba” a játék? Mikor lesz a taszigálásból ököl­harc, a fülhuzogatásból pofozkodás, a csúfolódásból rugdosás? Ki tudja ezt. Aki teszi, az a legkevésbé. Üt vagy visszaüt. Az előbb félig meg­nyert csatát, a lányokkal való olcsó ugratással félig megnyert bizalom­csatát elvesztem. Érzem, hogy me­gint bizalmatlanul méregetnek. Szemrehányóan. Mit avatkoztam bele?! Az ő dolguk ez. Elintézik ők egymás között. Mit erőltetem, hogy miért verekedtek? A bámészok kö­zül kettő útnak indul: — Szevasztok... Csókolom.;: Mennek. Egyszer hátrafordulnak, hátha... De nem. Semmi változás. Bandukolnak tovább. Indul a har­madik, a negyedik. Az öklömnyinek már nem vérzik az orra, elteszi a zsebkendőt, fölveszi a táskáját a földről, ránéz Birinyire, de úgy, hogy nyársnak is bediene a pil- lantás. — Csókolom. Birinyinek persze nem köszöli Haragban vannak. Lovagias ügyü­ket a hívatlan bíró félbeszakította. Majd. Sor kerül még arra. Holnap reggel az osztályban vagy suli után. Mindegy. Egyszer úgyis sor kerül rá. Az öMömnyl már távolabb jár, indul Birinyi is. Köveket rugdal, jár vagy már tíz méterre, amikor visszafordul: — Csókolom. — Szervusz. Aztán ne verekedj! Húz a vállán egyet. Rágyújtok, akkor veszem észre, hogy a hátam mögött, két-három lépésre tőlem, ott áll a stréber. — No mi van? — Verekszik mindig. Öt az apja veri, ő meg minket. Felnőttesen komoly mondat. — Féltek tőle? — Félünk — mondja gyors őszin­teséggel. Állunk; valami okosat kellene, illene mondanom. De mit? Azt, hogy holnap jelentse a tanító néni­nek vagy tanító bácsinak? Szóljon otthon, hogy Birinyi tői félnek? Fogjanak össze az osztálybeliek, s fékezzék meg Birinyit? Tanácsok. Annyit is érnek. — No, szervusz. — Csókolom. Lép néhányat, azután futni kezd. Mit gondolhat rólam? Valamit csak kellett volna mondanom. S ha mondok valami közhelyet? Akkor már nem félnének Birinyi- tői...? Mészáros Ottó A portás a tulajdon őre. Ma a köztulajdoné. A portásnak könnyű a munkája, de nagy a felelőssége. A könnyű munkáért rendszerint nagy árat kellett fizetnie a portásnak még mielőtt portás lett volna. Portás csak az lehet, aki rászorul. Aki más munkát nem nagyon tudna ellátni. A portások különböző emberek. Semmiben sem hasonlíta­nak egymásra. Csak az elnevezésük, a foglalkozásuk ugyanaz. Ember a kapuban

Next

/
Oldalképek
Tartalom