Pest Megyi Hírlap, 1970. október (14. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-02 / 231. szám

6 MTI DEC»» v/ílfílJP 1970. OKTÓBER 2., PÉNTEK Lángoló palacsinta Én csak döcögök Fortuna szekerén .. . Pedig a Lotto- és Sportfogadási Igazgatóság a megmondhatója, hogy — csak tapasztalatot nyerő — meg­szállottja vagyok a heti szeren- csekeresésneK. A totó ugyan­ez: semmi plusz egy semmi. Vesztek a piros ultin, az üge- tőn lesántui a megtett fehér paripáni, de még a kék ég is heborul, ha kirándulni me­gyek. Próbálkoztam mindennel. Hátha én leszek a Patyolat Vállalat tízezredik reklamálója, vagy a borítékos sorsjegy fő­nyereményének boldog tulaj­donosa, eredmény semmi! Már az is Fortuna-jel volna, ha a maszek lángossütő milliomodik forintját én fizetném be, vagy a 19-es busz felszállási roha­mánál legalább a volt kalauz­ülés „székfoglalója” lehetnék. Türelmem határtalan. Félre bánat!... Nem szidom Fortunát! (Szentendrei kirán­dulásunknál már majdnem ke­gyeibe fogadott.) Képzelje el a kedves olvasó, hogy a szeren­cse küszöbén álltam! Har- madmagammal sétálunk az őszi napfényes Duna-parton, déli harangszó jelezte, hogy enni kék. S mi halkan beleléptünk a vadonatúj Theátrum Étterem előterébe. Semmi nesz, csak a gyomrunk korgása. Végre lila szmokingos pincérek sorfala között az étterembe jutottunk. De milyen étterembe! Elegán­san terített asztalok, kápráza­tos őszi panoráma, a széles üvegablakokon behajoltak a dús termésű almafaágak. S mindehhez az üres gyomrunk, várva a príma ebédet, mely- lyel lecsillapíthatjuk éhségün­ket. Am itt sem vendég, sem ét­lap, csak egy lesújtó közlés, hogy csak próbaüzem van. Rövid tanakodás után a ve­zetőség — bizonyára magyaros vendégszeretettől is ösztönöz­ve — úgy határozott, hogy a „főpróbára” készített ételekből mi is rendelhettünk. A lucullusi lakomát Kinizsi­vel tetéztük. Az egyik felszol­gáló tésztaféleséget, esetleg lángoló palacsintát ajánlott az ebéd kiegészítéséül. Mi gyor­san összevillantottuk tekinte­tünket, Pataki-féle fejszámolás után ezt a luxust már nem en­gedtük meg magunknak. — Fizetni! — szóltam, ne­hogy kísértésbe essünk. Néma csend ... Kisvártatva a főúr elegánsan meghajol előttünk. Kezében sem blokk, sem ceruza, s a legnagyobb meglepetésünkre, így szól: — Kedves egészségükre kí­vánom ! Engedjék meg, hogy tolmácsoljam a vezető elvtárs nevében: mint első vendége­ket a Dunakanyar Vendéglátó Vállalat vendégeinek tekinti önöket. . . Hát ez Fortuna! Adósom maradt a lángoló palacsintával... Csillag Erzsi Október A múzeum hónapja Útbaigazítás AZ OKTÓBER idestova év­tizede éppúgy a múzeum hó­napja is, ahogy évszázadok óta a szüretelés: immár kilenced­szer rendezik meg nálunk ok­tóberben a kiállítások szüret- jét, a látnivalók ünnepi han­gulatú egybegyűjtését — a múzeumi hónapot. A párhuzam, , persze csak párhuzam, tehát sántít. Szőlő­szedés ideje egyszer van egy esztendőben, a múzeumnak viszont szezonja minden hó­nap októbertől októberig, az egész esztendő. És ezek az esztendők mostanában mind gazdagabb múzeumi termést érlelnek, év végi zárszám­adáskor mind biztatóbbak az adatok kiállításról és látoga­tószámról, érdeklődésről és érdeklődést kielégítő rendez­vényekről. Nem véletlen, hogy az ilyenféle, múzeumi hóna­pot köszöntő cikkek minden évben statisztikai adatokat sorolnak fel, mert jólesően újak, biztatóan pozitívak ezek az adatok. A legújabbak sze­rint például az elmúlt eszten­dőben is minden eddiginél több. csaknem hétmillió láto­gatója volt a múzeumoknak a tízmilliós országban. 1437 ki­állítást nyitottak meg, ötven­ezer tárlatvezetést tartottak 1969-ben a csaknem 200 ma­gyar múzeumban; az UNESCO rangsorolása szerint múzeum­ba járó kedvünk alapján a másodikok vagyunk a vilá­gon. — Ennyi hirtelenjében elég iá a bizonyításra. TÁLÁN MÉG SOK IS. Mert végigfutva az adatokon, eset­leg eszébe jut az olvasónak — eszébe jutott már a szak­mabelieknek is — megkér­dezni ; minek hát akkor az ok­tóber, minek a külön kam­pány, az ünnepélyes rendez­vény, ha ilyen jól állunk. Nem állunk ilyen jól. Min­den adat szóról szóra igaz, a hétmillió is, az ezemégyszáz is, az ötvenezer is, csak az a kép nem egészen valóságos, amely e számok első olvasása alapján az emberben kiala­kul. Hiszen a hétmillió láto­gató nem azt jelenti, hogy ta­valy a tízmillió magyarnak a kétharmad része volt egyszer VETÉLKEDŐ KUTYÁK ELREPÜLTEK A 100 DOLLÁROS PULIK A Magyar Ebtenyésztők Or­szágos Egyesületének ceglédi csoportja érdekes „rendez­vénykapcsolásra” készül. Ok­tóberben női labdarúgó-mér­kőzést rendeznek Cegléden. A ceglédi futballistanők buda­pesti csapattal mérkőznek. Ez alkalommal az ebtenyésztők egyesülete kutyavetélkedőt tart a fővárosi kutyakiképző iskola közreműködésével. A kutyák külön szerepelnek az ember­védő. fegyelmi, ügyességi és akadályversenyszámokban. Cegléd hírneve a kutyate­nyésztés terén évről évre nö­vekszik. Főleg a ceglédi pulik híresek. Amerikai magyarok az idén is többet megvásárol­tak belőlük, darabonként 100 dolláros áron. A pulikat repü­lőgépen szállították, Hollan­diában megetették őket, más­nap már megérkeztek új gaz­dájukhoz, az amerikai Ohio ál­lamba. K. L. múzeumban, hanem azt, hogy míg egy nagy (és évről évre nagyobb) törzsközönség sokat jár múzeumba, egy ugyancsak nagy — még mindig elgondol- koztatóan nagy — réteg soha­sem fordul meg a múzsák ott­honában. A tanyasiak, a falun lakók, a városi érintetlen ré­tegek hiányoznak a hétmillió­ból. És az 1437 kiállításról is tévedés azt hinni, hogy egy­formán látogatják, figyelem­mel kísérik mind a másfél ez­ret. A népszerű, nagy múzeu­mok, a nemzetközi hírű fő­városi és vidéki gyűjtemények mellett még mindig igen nagy az érdekes, de nem elég nép­szerű, fontos, de nem eléggé ismert fővárosi és vidéki ki­állítások, közgyűjtemények száma. EZÉRT IS VAN, egyebek között, a múzeumi hónap. Egy sűrített programú hónap, ami­kor rendkívüli kiállítás és múzeumi vetélkedő, különle­ges műtárgyak és múzeumi hangverseny, egymást követő tárlatvezetések és múzeumi előadások csalogatják szenzá­cióikkal azokat a rétegeket, azokat a leendő látogatókat, akiket még csalogatni kell. Régi kereskedői fogás ez, tu­lajdonképpen abból a tapasz­talatból, hogy akit egyszer sikerül becsalogatni a boltba, s elégedetten távozik, az betér majd másodszor, harmadszor is, magától, csalogatás nélkül. Immár a kilencedik esztendő tapasztalata mutatja, hogy a fogás itt is beválik: évről évre újabb rétegeket sikerül így becsialogatni a művelődés „boltjába”, a múzeumba. Annál inkább, mert — ez is esztendők óta bevált mód­szernek bizonyul — a „bolt” ilyenkor, októberben helyébe is megy a „vevőnek”. A ván­dorkiállítások, a kis községek­ben, tanyán, külvárosokban rendezett alkalmi, októberi események, a vidéki múzeu­mok kincseinek fővárosi, meg a fővárosi múzeumok anya­gának vidéki bemutatása leg­alább olyan fontos program­pontja ennek a hónapnak, mint a nagy múzeumok repre­zentatív kiállításai. Fontosak, mert előőrsei a kis kiállítá­soknak: kedvet ébresztenek, reklámot csinálnak múzeumon kívül a múzeumnak. NE FELEDKEZZÜNK MEG, persze, a jártasabb közönség­nek szóló októberi rendezvé­nyekről sem, a múzeumok sem feledkeznek meg róluk. A hónapnak éppen az az előnye, hogy minden rétegnek, min­denféle érdeklődőnek akar — Hospitálás helyett A szombathelyi Tanítóképző Intézetben tovább fejlesztet­ték az ipari televíziósláncot. Kép- és hangrögzítő berende­zést iktattak az intézet és gya­korló iskolája között működő tévérendszerbe. Ezzel filmre rögzítik a gyakorló iskolai ta­nítási órákról érkező kép- és hanganyagot. E lehetőség új fejezetet nyit a tanítóképzésben. A ha­gyományos hospitálások szá­Mezőgazdasági vázszerkezetek A Beton- és Vasbetonipari } Művek alsózsolcai üzemének dolgozói idén eddig száz- I hatvanezer négyzetméter me- > zőgazdasági vázszerkezetet készítettek. így ebből a ter­mékből ez évre előírt ter­vüket három hónappal a ha­táridő előtt teljesítették. A több célra felhasznál­ható vázszerkezet a me­zőgazdasági kiállításon aranyérmet nyert és népszerűségére jellemző, hogy az 1971; évi termelés nagyobb részét már lekötötte az AGROTRÖSZT. A tartó­pillérekből, összekötő geren­dákból és tetőfödémpanelok­ból álló vázszerkezettel gyor­san és jól építkezhetnek a kö­zös gazdaságok. Több hajós és tömbösített tehénistállók, ser­téstenyésztő telepek, juhhodá- lyok, műhelyek, raktárak, gép­színek és magtárak készíthe­tők belőle. Az épületeket a termelő- szövetkezetek építőbrigád­jai autódaru segítségével szerelhetik össze. Az alsózsolcaiak elhatároz­ták, hogy a tizedik pártkong­resszus tiszteletére az év vé­géig terven felül még mint­egy ötvenezer négyzetméter vázszerkezetet készítenek. mát minimálisra csökkenthe­tik; az óra menetét kitűnően nyomon követhetik a képer­nyőn, majd az egyes részeket, vagy akár az egészét vissza- játszhatják a jobb megfigye­lés végett. Az egyes óraközi mozzanatok jó illusztrálásul szolgálnak nevelési, pszicholó­giai, pedagógiai kérdések megértéséhez. A kép- és hangrögzítéssel pedagógiai archivum létreho­zása is lehetővé válik. Hűvös idő és tud is — nyújtani vala­mit. E rövid eszmefuttatásba lehetetlen beleszorítani az idei program minden vidéki és fővárosi pontját — évek óta tekintélyes kis könyvet tölt meg a kiállítások és egyéb rendezvények felsoro­lása —, de aki belelapoz a programba, végigfuttatja sze­mét a hirdetőoszlopokon vagy körülnéz a lakóhelyén, tudja, tapasztalja, hogy a múzeumi hónap közönséget toboroz, és közönséget tart meg. Egyéb előnyeiről, kutató munkát ösztönző, ismeretter­jesztő tevékenységet gazdagí­tó, kiállítási módszereket csi­szoló — az egész évi múzeu­mi munkára jótékony — ha­tásáról most nem is beszé­lünk. Csak köszöntjük a múzeumi hónapot. A múzeumok ünnepi hónapját, októbert, amelynek az a célja, hogy a többi tizen­egy hónap is, az egész eszten­dő mindinkább a múzeumok évadja legyen. It. Gy. LINDO, AZ OLASZ — Még nem nyilatkoztál ar­ról, hogy szeretsz-e fűteni... ? (Zsoldos rajza) A z utca végén ketten vár- tak rám, Csuti Pityu és a barátja. Elálltak a járdát, rám vártak. Megfordulhatnék, ve­zetnek kerülőutak hazafelé, a hátuk mögé kerülnék, és kine­vethetném őket. Nem fordul­tam meg. Egyszer úgyis elkap­nának. Tudtam, hogy egyszer várni fognak rám. — Állj csak meg egy pilla­natra! Csuti Pityu vékony, szőke gyerek volt, a barátja magas, izmos. — Állj csak meg egy pilla­natra! Csuti Pityu kivette a zsebé­ből a kezét, láttam, csontos uj- jai csomóba szorulnak. — Ez a tiéd. Elkaphattam volna a fejem. Arcomon csattant az ökle. Bal­kezes. Behunytam a szemem, vártam a többit. Mentek. Visszaszólt; — Tudod, miért kaptad ... Elmentek. Zsebben volt a kezük, egymás mellett mentek. Csuti Pityu ... Ha egyedül van, megbírok vele. De akkor sem ütöttem volna vissza. — Tudod, miért kaptad ... Tudom. Sziklai Erikáért. í^sodálatos érzés volt várni ^ az első napot! Szerda volt vagy csütörtök? És dél­után 5 óra. És csodálatos ér­zés volt várni Sziklai Erikára. A kis ligetnél, a hídon. Az­tán mentünk egymás mellett, kezdetben eléggé szótlanul. Később elmondtuk egymásnak a napjainkat, hogy mit csi­náltunk például tegnap. Én el­meséltem, mikor láttam meg először, két hónapja. A kiállí­táson. A rajzóráról mentünk el, a suliból, Czirok végig ma­gyarázott. Még lett volna utá­na egy óránk, a felelést min­denképpen meg szerettük vol­na úszni. Én néha fellángol­tam, a leghangosabb voltam, agitáltam Czirokot, még azt a képet, még azt nézzük meg. Csendélet volt, hatalmas nap­raforgókkal, ott állt előtte Sziklai Erika. Feloldódott. Sokat nevet­tünk, Sziklai Erika azt mond­ta, arra ő nem emlékszik, de viszont már előtte is látott, egyszer a futballpályán, tri­kóban. Futottam... Hát per­sze, az lehet, tavaly ősszel volt, emhákáztunk, egész délután, jelvényt lehetett szerezni. Em- háká, Munkára, Harcra Kész, mondtam, én ezer méteren fu­tottam, háromszor kellett kö­rülfutni a futballpályát. Ezer méterre jelentkeztem, mond­tam, az nem sok, kétszer ment is a kör, de harmadszorra a tüdőm is lötyögött. A Petőfi út felőli részen bokros rész van, ott leálltam, sétáltam, nem látott oda a Töfe. A töb­bi is azt csinálta... Az lehet, hogy azon a délutánon látott, emlékszem is, voltak a korlát mögött meg a tribünön. Aztán Sziklai Erika is me­sélt, a télen kimentek az öregdombra, szánkózni, az egész osztály, Müller Ilivel ül­tek egy szánkón, sokat borul­tak, lefelé jó, csak az a baj, hogy vissza is kell mászni, és mondták, kár, hogy nincsenek fiúk, lehetne hógolyózni. így azonban nem érdekes... Mesz- sze kisétáltunk Sziklai Eriká­val, a város szélére, a jegenye­sor végéig, és más úton jöt­tünk vissza. Néha összeért a könyökünk. Két nap múlva megint ta­lálkoztunk, akkor a Kálvária felé mentünk, arra járnak a szerelmesek, igaz, azok nem délután, hanem este, de szép délután is. A hegy mögött füst ömlött, az égre, ott volt a vas­út, hallottuk a vonatfüttyöt, és találgattuk, hogy valószínűleg bejött a pesti gyors. A temető­ből locsolókannával néha jött egy öregasszony. A zon a délutánon csókoltam meg, amikor megnéztük Lindót, az olaszt. Hatalmas, színes plakátok hirdették szer­te a városban, tudtam, hogy megnézem Sziklai Erikával. Beültünk a Hofmannhoz fagy- laltozni, s ahogy közeledett a 6 óra, egy szemetes sikátoron sétáltunk le a piactérre. — A halálkatlan — mondta Sziklai Erika. Jegyet váltottam, és kátrá­nyos falépcsőkön felmentünk a galériára, az óriási henger mé­lyén, lenn, már kattogott a fe­kete motorkerékpár. A korlát­ba kapaszkodtunk, szédítő volt lenézni a méJybe, visszhang­zott a katlan. — Jó nagy dög motor — mondtam —, ezer köbcentis. Ismerem. Indián. A Szólás Sa­nyinak ilyen volt. Lenn, a kör közepén állt, ki­támasztva, a kormánya félre­billent, egyenletesen pöfögött. — Menjünk el — mondta Sziklai Erika. — Félsz? — Nem. — Hófehér, kemé­nyített blúzban volt. A galéria megtelt nézők­kel, itt csak az látott, aki az első sorba állt, közelebb kel­lett hát húzódjak Sziklai Eri­kához. Hozzáértem a könyö­kéhez. — Lindo, az olasz! — kiál­totta lenn egy vörös hajú nő, és bejött Lindo. Felnézett ránk, körbe meghajolt, Intett, nevetett, könyékig érő bőr­kesztyűt húzott a kezére, a fejére fekete bukósisakot tett és ráült a motorra. Az ajtó becsukódott, teljes lett újra a henger és a motor felüvöl- tött. Még egyhelyben állt a motor, még Lindo gázt adott a motornak, újra gázt, már a robbanások egybefolytak, me- rever ült Lindo a nyeregben, a lába a földön. Visszhangzott a katlan, alig észrevehetően kinyitottam a szám, emlékez­tem, így kell, így nem szakad­hat át a dobhártya. Egyene­sen ült Lindo a motoron, a kormányt feszítette, előre né­zett, a hengerre, a hengeren egy pontra és dübörgött a ha­lálkatlan. Aztán elindult. Lej­tőre szaladt a motor, a desz­kapalánk tövében, Lindo negyvenöt fokos szögben volt a földdel, körbejárt, körbe, növelte a sebességet, aztán hirtelen felszaladt a hatalmas henger falára. A nézőik hátra­húzódtak és Lindo alattunk keringett, a henger falán, se­besen, körbe, körbe, körbe.., Rengett alattunk a katlan, körbe, körbe... Merev volt Lindo arca. és ha defekt van, vagy megrándul a kormány, ak.ior Lindo ... Sziklai Erika belekapaszkodott a karomba, éreztem, körmei belevágnak a bőrömbe, remegett — Menjünk le — mondta, de nem értettem, a szájáról olvastam le, az arcáról, a sze­méről. Ahogy lépdeltünk lefelé a hátrányos lépcsőkön, éreztem, ütemesen reng alat­tunk a halálkatlan. / — Rosszul vagy? Intett a fejével, hogy nem, kapaszkodott a karomba, a napfényben láttam igazán, hogy milyen fehér. Mélyet szippantott a friss levegőből, nem nézett rám, húzott el, messzire, menjünk! A patak mentán mentünk, patak fo­lyik a piactérnél, amibe bele­dobálják a kofák a romlott gyümölcsöt és a dinnyehéjat. Itt kissé megnyugodott, húzta el a kezét, én a karommal szorítottam. Rámnézett, és a tekintetében volt valami, ami­től azonnal elengedtem a ke­zét. Szótlanul mentünk, távolo­dott a dübörgés, aztán már a katlant sem láttuk. — Minden percben meghal­hat — mondta később. — Ez embertelen dolog. — Lindo bátor. Nem felelt. Ment mellettem, talán nem hallotta a válaszo­mat, a földet nézte. Beszür­kültek közben az utcák. — Egyszer biztosan lezuhan — mondta. Nem válaszoltam. A kapujukban megfogtam a karját éj megcsókoltam. El­lenkezett, a mellemnek feszí­tette a karját. Aztán nem el­lenkezett. Többször nem találkoz­tunk. A srácokkal szabad időnk­ben az utcán csavarog­tunk. Vég nélkül fel s le, a korzón. Így láttuk meg Szik­lai Erikát Csuti Pityuval. A zöldségüzletből jöttek ki, Szik­lai Erika bevásárolt, Csuti Pityu kísérte. A srácok fel­hörögtek, hátba vertek, fü­tyültek, nyerítettek, rángatták az 1- 'jernet. Szégyelltem ma­gam, csitítottám őket. Csuti i Pityu hátranézett, találkozott a tekintetünk. Akkor már tudtam, hogy egyszer meg fog várni az ut­casarkon. Deregán Tibor

Next

/
Oldalképek
Tartalom