Pest Megyi Hírlap, 1970. október (14. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-11 / 239. szám

1970. OKTÓBER 11., VASÄRNAP rtap 9 Koszorúk HIV ATA L kiabál a sovány Zoli, aki a második kávé után mindig ilyen ideges. — Egy szemét, amit például maga csinált. Elnézést. Elragadtattam ma­gam. Persze. Igen. Természete­sen. Bocsánat. Újra fogalmazunk. — Akár le is diktálhatjuk, örül Pista és a géphez szólítja Erzsikét. Kérem, írja. Javas­lat. Szalféter Péter elvtá«rs tíz­éves munkájában lelkiismere­tesen, öntevékenyen tudatosí­totta, hogy ügyünk széles nép­tömegekhez való propagálása, csak sok színű tevékenységgel valósulhat meg. Több ízben se­gítette javaslataival, észrevéte­leivel munkánkat, ezért a cég tízéves jubileuma alkalmából vezérigazgatói dicséretre ja­vaslom. Keltezés, aláírás és ami még ilyenkor szokásos. Elolvassuk. Pista beviszi a főnöknek. Ki jövet mosolyog: talán ez már jó. Talán, mind­nyájan reméljük. Addig is, amíg kiderül, elmegyünk ebé­delni. — Nem kellene összeakasz­kodnod a főnökkel. — Pista a levest kanalazza. — De hát olyan ostobán gyáva. — Zoli a tálból mer. — Lehet, de ne felejtsd el, neki is vannak előnyei. Pista rámnéz, mondanom kellene valamit, de a francia sertéssültet készítik a legfino­mabban az étkezdében. — Te. Pál elvtárs, az utóbbi időben úgy vagy köztünk, mint egy idegen. Fel is állnak az asztaltól, otthagynak. Én meg nézem az üres tányért és az sem bosz- szant, hogy semmi sem jut az eszembe. — Pál elvtárs, telefonon ke­resték. Majd később visszahív­ják. Egyébként már kifolyt a kávé. — Köszönöm, a szobámban vagyok, jelentést írok. A szobám kétszer két mé­ter, benne egy íróasztal, egy szék és semmi több. Papírt ve­szek elő. — Bemegyünk a főnökhöz — szól be Pista az ajtón —, gye­re. — Én most jelentést írok. — Akkor is — dacoskodik Zoli. A fehér ajtót kinyitjuk. Pis­ta elöl megy, utána Zoli, leg­végül én. A főnök cigarettára gyújt, idegesen krákog, és a szájában pihenteti a hüvelyk­ujját. — Főnök elvtárs, meg kell mondanunk, úgy érezzük, nem kielégítő az elvtársi légkör a hivatalban. Nem mondom, hogy Zoli nem volt például hi­bás, és a főnök elvtárs alapjá­ban véve bölcsen cselekedett, mégis meg kell beszélni ezt a dolgot — kezdi Pista. — Elvtársak, most ne — krákog májfolt —, sok a fel­adat, majd összeülünk, és ak­kor tiszta vizet öntünk a po­hárba. Tudják, még három ja­vaslatot kell elkészíteni. Most erre koncentrálj anak — Szász elvtárs, ha lehet­ne... próbálkozom, aztán a barna tárgyalóasztallal párhu­zamosan kilépegetünk a szobá­ból. — Én akkor írom a jelen­tést. I Leülök a szobámban. Itt vár ? a jelentés. Persze, nem olyan? nehéz dolog ez. csak ne hagy-? jam el magam. Csak ne top-? rengjek. Fogjam a tollat, az- í tán uzsgyi írni. ! — Miért nem segítesz a ja-5 vaslat készítésében — szól be? Pista. 5 — Jó, megyek. Fogalmazunk Az elsőtől ? megjött az önbizalmunk. Hala- $ dunk. A főnök kijön, kezében a S három javaslattal. — Remélem, elégedett lesz a $ főnök — mondja, és a körmét $ rágja. — Fel viszem. Most visszamenjek jelentést 5 írni? ? A főnök visszajön. — Köszönöm, elvtársak, ki- 5 tűnő munkát végeztek. ; öt óra. Szedelőzködünk S — Jöjjenek, igyunk meg e? nehéz napra egy konyakot —i mondja a főnök Becsukja aj zöld ajtót, megyünk mi né-? gyen, a máj folt főnök, Pista,? Zoli és én a közeli kerthelyi-? ségbe. Az első három kör ko-? nyak előtt feszült volt a han-! ROXOLÁN KINCSEK ! Bács-Kiskun megye taná- ! csának anyagi támogatásával ! az idén folytatódott a mada- ! rasi szarmata temető és telep ! feltárása. Kőhegyi Mihály \ bajai régész 15 tagú lelet- S mentő expedíciója az idén ! száz, 1963 óta pedig csaknem ! ötszáz sírt tárt fel a roxolá- ! nők — a szarmaták harmadik : népcsoportja — Európában ! legnagyobb temetőjében. Áprilistól szeptember vé- ; géig sok új, érdekes lelet ke- ! rült felszínre. A borostyán- : gyöngyök, fibulák, fegyverek, I római pénzek tömegét ásták i ki. Számos egyedi lelet is elő- I került. A madarasi leletek I „sztárja” az 1700 éves kis ék- i szeresláda, amelyet női sírban I találtak. Több lándzsás sírt is i feltártak, az egyik háromélű I nyílhegyet, a másik újabb tűz- : csiholó vasat és öt, dió nagy- i ságú kovakövet is rejtegetett, ; Ebből a korból teljesen egye» : di leletnek számít egy öntött, : úgynevezett áttört bronz-» I csengő. Az értékes roxolán leletek i a feltáró bajai Türr István j Múzeum tulajdonába kerül- i tek, ahol restaurálják, rend­szerezik, feldolgozzák és fo­lyamatosan bemutatják azo­kat. ySSSSSSSSSSSSS/SSSS/S/SSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSi JANCSÓ ILDIKÓ: Asszonyok Körülülik az ágyadat szoknyájuk sötét lobogó virrasztónak súlyos szívük kezükben bíbor olvasó ölükben örök iszonyat szemükben örök iszonyat bekerítik az éjszakád virrasztónak virrasztónak szoknyájuk sötét lobogó szívedre száll vádol kísért jölriad fekete madár tenyeredből issza a vért BOOR ANDRAS: valami szívesen ment föl, fá­zott ő ettől a munkától. De megparancsolták neki. S mit tehet a szegény ember? Csi­nálja, amit mondanak neki. Mindig is így volt, ma is így van. Persze, ezért valaki fe­lelős. Ormos eleget hallott. A rossz lelkiismeret arra kész­tette, hogy igyekezzen eltűnni a tömegből. A mentők most oszlatni kezdték a csoportosulást, a balesetesnek levegőre volt szüksége. Az orvos hamarosan látta, hogy a sérült állapota válságos, életben maradásához alig van remény; ezért elszál­lítása már nem kockáztatható meg. Mégis minden lehetőt megpróbált, hogy legalább egy pillanatra eszméletre térítse. A szívmasszázs és a mesterséges légzés azonban már mitsem használt. Ezért tizenöt-húsz perces fárasztó birkózás után abbahagyta. Injekciós fecsken­dőt vett elő, hosszú tűt he­lyezett el rajta, s a körülállók bámuló felszisszenése közben kívülről, a bordák között, egyenesen szívközépbe szúrta. De az adrenalin se tudott már csodát tenni. Nem sokkal utóbb kékülni kezdtek Meré­nyi körmei. A mentőorvos ki­pirult arccal, csüggedten várt még egy ideig. Aztán — mivel szerepe itt véget ért — be­szállt a vöröskeresztes fehér autóba, kiszólt az üzemi ápo­lónővérnek, hogy a hullaszál­lító felől ő fog intézkedni. Az­zal elzúgott, persze most már jóval szerényebben, szirénabú- gás nélkül, hiszen „utas” nél­kül, üresen, neki sem volt sok­kal több joga, mint bármely másik járműnek. Közben néhányan — köztük Gruber is — elmentek, hogy értesítsék a történtekről Meré- nyinét. Ezek most visszaérkez­tek s magukkal hozták az asz- szonyt is. Könnyen mosolygó arca furcsán rángatózott, arc­vonásai nehezen álltak rá a riadtság és kétségbeesés kife­jezésére, mely e pillanatban hatalmában tartotta. Kissé rit- kás haja zilált volt, szeme könnyektől nedvesedett. Hal- pucolás közben érte a hír, hogy baj van a Ferivel, jöjjön azonnal. Otthagyott mindent s már ment. Még a kötényét sem vetette le, most is halpik­kelyek s elmaszatolódott sá­padt vérfoltok tapadtak rajta. Még nem tudta, hogy a férje halott, de valamilyen borzal­mas elősejtelem tágrameresz- tette a szemét. AMIKOR BEÉRTEK a gyár­udvarra, s az asszony látta a nagy felfordulást, s a körös­körül mindenünnen rámeredő szánakozó-kémlelő pillantáso­kat, remegni kezdett. S ahogy meglátta a férjét, aki most már bent az üzemorvosi ren­delő priccsén fekve csendesen várta a halottszállító kocsi megérkezését, olyan kétségbe­esett zokogás vett erőt rajta, hogy a kívülállók megborzad­va néztek a földre. A nők szi­pogni kezdtek, s az egész cso­portosulás, minden felszólítás nélkül rövidesen szétoszlott. Az ápolónővér és az üzemi tűzoltóparancsnok, akik eddig a váróban ültek s őrizték a halottat, szintén nem bírták elfojtani megrendülésüket, s kimenekültek az udvarra. A kicsiny rendelőben az asz- szony egyedül maradt a sárga arcú. nagy, testes halottal. A barna viaszosvászonnal borí­tott prices előtt térdelt, fejét a Önzetlenül Mindened leszek ha úgy kívánod Holdvilág-fényed elalvó napod Szolgalélekkel hajlongó királyod Magadba látó szem-ablakod Gőg mosoly árnyék a szádon Haragtól pattant ránc-fonal Bolondos porzó szerelem-virágon Harmat lángszínű vallóidra Bánat-viharban tiszta tó Megfagyott ősz a téli házban Sóhaj-szavakra-olvadó Az leszek ha úgy kívánod Akard szeress és az leszek Hálád elől majd partra szállók Hogy meglopjanak az érdemek KERESZTÜT (Foto: M. Budik) O árom a halottak birodalmát... A februári hideg szél resz­ket a temetőben. Sötét ruhás öregasszony tipeg előttem, s megáll az egyik hant előtt. Nem lehet régi a sír: nem lát­szik rajta fűcsomó. Nehezen hajol a sír fölé, ráncos ajka csókot lehel a fakereszt csúcsára. Sír. Nem zokog, de könnyei nyomot hagynak a fán és a feliraton: „Móricz Imre Élt 74 évet”. „Jövőre lett volna az aranylakodalmunk. Tudja, mit jelent ötven esztendeig együtt élni valakivel” Kezével próbálná igazí­tani a hantot: „Decemberben temettük. Karácsonykor nem bír­tam lábra állni. Nem ettem, csak sírtam. Hideg volt az idő te­metéskor. Megfáztam. Ilyen korban minden nyavalya elfogja az embert.” A sír teteje horpadt. Szomorúan néz a repedések­re, gondolataival simogatja a koporsót. Koszorúk. Sok koszorú. „Hideg idő volt. Nem sokan jöttek el búcsúztatni. Sokan szeret­ték, jó ember volt az én párom. Nem veszekedtünk a sok év alatt semmit. Szerették mindenütt, ötvennyolcban kapta meg az első nyugdíj pénzt. Nem hagyta abba a munkát. Tavalyelőtt még élcsapatban szedte a répát meg a borsót. Az unokám is vele volt. Fiatal ember, mégis elmaradt tőle.” Most kibukkan a nap a felhőtakaróból. Ragyog a harmat és a könny a fejfán. „Erős ember volt az apám. Ügy vitte a zsákot, mintha szalma lett volna. Sok mindenen keresztül­ment, és az élet is sokszor keresztültaposott rajta. Egyszer bika rohant rá. Télen sokszor elcsúszott a jégen. Agyvérzéssel haldoklott. Megérdemelt volna még több évet, szegény.” „Jó ember volt a Móricz bácsi. Nem tudott, de nem is akart haragudni senkire. Ügy dolgozott, mint aki kenyér mellé munkát falatoz. Parasztember volt, beteg lett, nem látta, nem járta a földet. Tudom, mikor temették. Dermesztőén hideg idő volt akkor. Koszorút küldtünk a temetésre.” „Kivittük a gyászjelentést a tsz-irodába. Nem tették ki. A temetés után találták meg az asztalon a papírcsomó között. Elfelejtették. Pedig a vezetőség is sajnálta. Koszorút is küldött a temetésre. Én a lánya voltam. Tudom, mit jelentett ő ne­künk.” „Nagyapámat példaképemnek tekintettem mindig. Kom­munista volt. Negyvennégyben, Csongrádban megmondta: be­jönnek a szovjetek. Negyvenötben párttag lett. Itt, Cegléden megbecsülték a munkája után. Keveset beszélt, de szerette sorstársait. Csodálta és tisztelte Lenint. Vörös koszorút küldött a tsz. A tsz házat épített neki. Halála előtt. Boldog volt? Lehet. Ha unokáira nézett, akkor igen. Nagyon szerette az unokáit. Hózivatarban zsák lisztet hozottnekünk, meg cukrot. Sok kris­tálycukrot.” „ötven évig éltünk volna együtt. Jövőre lenne az arany­lakodalmunk. A költözködéskor vállán hozta be a létrát a ta­nyáról. Egyedül. Kihívtuk az orvost. Nem hal meg, mondta. Nem hitte el, hogy meghalt. Két gyereket neveltünk fel. Ura­sági cseléd volt, én meg úri háznál szolgáltam. Tizennégyben bevonult. Nem volt „jó katona”. Ölni kellett, és ő nem tudott ölni. Az esküvőig háromszor láttuk egymást.” „A néném írt: meghalt a férje. Sírva utaztam Szentestől Ceglédig. Jó ember volt szegény. Szép koszorút kapott. Olyat, amilyet megérdemel, öreg vagyok én is, és beteg. Sírtam a te­metésen.” „Amikor bejöttek a tanyáról ide, a Budai útra, akkor lát­tam először. Aztán néhány hét múlva. Az állomáson összeesett. Azt hittem, részeg ember. Akkor ismertem meg. Szédült, és gyakran elesett.” ,,Minden. este egyedül alszom. Az unokám vigasztal, ö na­gyon szedette, a páromat. Verseket írt róla, meg újságokat ho­zott. „Olvasson!” Sokat olvasott. Soha nem gondolt a halálra. Ügy halt meg, hogy nem vette észre a szenvedést. Nem hagyta meg, hova temessük. A Csengetyűs-temetőbe tettük, ahol egy régi munkatársa, Tarapcsik néni pihen. Ha jó idő lesz, rendbe teisszük a sírt. A tél szétcibálta a koszorúkat. Szép koszorúkat kapott... Hideg idő volt a temetéskor, azóta nagyon beteg vagyok. Ilyen korban már minden nyavalya elfogja az embert. Tudja, mit jelent valakivel együtt élni ötven évig” Rámnéz, szomorúan. Sír. Nem zokog, de könnyei nyomot hagynak a fán és a feliraton: „Móricz Imre Élt 74 évet”. Besze Imre Zötyögök. Előbb a 12-esen, aztán a 36-oson. A hátsó pero­non két aktatáska között lapu­lok. A zökkenőknél megmar­kolom az alumínium cső köze­pét, mert az emberektől akár el is dőlhetek. — Legyen szíves ... — Kérem ... A kis zöld ajtó előtt mindig megnézem az órámat. Szokás, reflex, lassan ösztön, feltétlen és értelmetlen. Pontosan ér­keztem most is, tegnap is, hol­nap pedig előbb a 12-esen, az­tán a 36-oson zötyögök, s a kerekek sohasem tévednek. — Szervusz, Zoli, Pista. — Á, szervusz. Kávé. Már folyik. A főnök szobájának ajtaja fehér és unalmas, miként kint a zöld. A főnök alacsony, fekete, a homlokán két májfolt — két csirkemáj nagyságú — a szájá­ban csikk, fél cigaretta, vagy nikotinos krákogás, az ujján tömpévé sárgállott köröm, amelyet akkor is rág, ha do­hányzik. — Ha a kávéját megitta, jöjjön be — intézkedik a fő­nök. A kávé egyötven. Napi három, az négyötven. A strigu­lát pénz nélkül is behúzza Er­zsiké. A kávét utálom, de meg­iszom. Bemegyek a főnökhöz. — Jó napot kívánok. — Üljön le. Szeretném, ha a munkájában több lenne az elemző elem. Magyarázni, megérteni, meg­nyerni — ez a munkám. Én programozok és tömegnevelek, ráhatok és felismertetek, mód­szerezek és elveket elemzek, s az isten se tudja, mi mindent még. Szóval, ebben legyen az elem sokkal elemzőbb. — Egy pillanat — cseng a telefon, a csikkről csikkre gyújt tömpe ujjaival. — Hal­ló? Igen. Értettem. Bocsánat. Persze. Értem. Igen. Természe­tes. Bocsánat. — Szász elvtárs, ha lehet­ne... — próbálkozom. A főnök csak ül, a májfolto­kat összebarázdálja a homlo­kán. — Ez így nem mehet to­vább ... Felállók, magam mellé en­gedem a kezem. Párhuzamo­san a barna tárgyalóasztallal, kilépegetek. A főnök kivágódik. — Mindenki jöjjön be. A fő­nök már megint elkapott. Ez így nem mehet tovább. — Ha lehetne, újra megcsi­nálnánk, most már a mélyebb összefüggéseket is feltárva — Pista palócosan mosolyog, mert már évek óta főnök sze­retne lenni. — Amit csináltunk, az jó — férje mellére hajtotta s keser­vesen sírt. A halott komoly arccal fe­küdt ott, a szeme csukva volt. Felületes szemlélésre a jobb szem feletti, nem is túl erős zúzódás s a cseppnyi vérszi­várgások a szája két sarkán meg az orreimpái körül, jelez­ték egyedül, hogy baleset tör­tént vele. Ám az arca fur­csán sárga volt, s az ujjai li­lák, mintha nagyon fázna téli fagyban. Felesége megpróbálta megrázni, de a test nem moz­dult, súlyosan nyomakodott rá a viaszosvászonra. Végre megérkezett a csukott kocsi, s odafarolt az üzemor­vosi rendelőhöz. Legényei nem sokat teketóriáztak, átrakták a hullát a hordágyra, aztán már futottak is vele, tolták befelé a kocsi belsejébe. Erre a furcsa zajra az asszony — mintha csak most értette volna meg, hogy tényleg vége mindennek — erőszakoskodni kezdett, s mindenáron be akart szállni a férje melié. Az ajtók azonban kérlelhe­tetlen tompa puffanással be­csapódtak, Merényinét a nő­vér és a tűzoltóparancsnok szelíd erőszakkal visszafogták, az autó pedig elrobogott. A hullaszállító megérkezésé­re az emberek természetesen megint kicsődültek a gyárud­varra. Légióként őszinte szá­nalomból és együttérzésből, de persze kíváncsiságból is, mert látni akarták, hogyan viselke­dik a felesége a búcsúnál. A várt nagy jelenet azonban elmaradt, mert a feldúlt s re­megő asszonyt már vissza is tuszkolták a rendelőbe, s ott a nővér nagysietve egy csillapí­tó injekciót nyomott a karjá­ba. gúlát, aztán kezdett oldódni. — Én valami mélységeset szeretnék adni az ügynek — mondja koccintás közben Pis­ta. A negyedik kör után a főnök imigyen szól. — Tudjátok, én is máskép­pen csinálnám, ha nem lenne ilyen szogorú a főnök. Az ötödik kör után Zoli filmtörténetét kezdi mesélni, i amit tíz éve ír és vagy három I éve havonta hallgatjuk meg. i A konyak hatott. Ahogy j hallgattam őket, éreztem, sze- | retem valamennyit. Rendesek, j jó köztük lenni és könnyű. — Szász elvtárs... szóval... i én többet szeretnék ... — Igen, Pál elvtárs, ez viszi j előre a fejlődést. Zötyögök, előbb a 36-oson, j aztán a 12-esen. A hátsó peron j üres. A zökkenőknél megmar- ! kólóm az alumínium cső köze -! pét, mert még ha józan len- i nék is, eldőlhetek. — Ne haragudjon,.: — Kérem ,. Otthon a barna ajtó előtt j mindig megnézem az órámat, j Szokás, reflex, lassan ösztön,! feltétlen és értelmetlen. Pon-i tosan érkeztem, tegnap is, hol- j nap pedig a 36-oson, aztán ai 12-esen újra hazazötyögök, sa? kerekek sohasem tévednek. Fóti Péter *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom