Pest Megyi Hírlap, 1970. október (14. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-11 / 239. szám
1970. OKTÓBER 11., VASÁRNAP “tZ^/Cirtap 3 Kétmilliós metropolis, lázas lüktetés. A várost békén hagyom, nézzük azt a cseppet, amelyben benne ragyog az egész. Tóth György a kollégám, kollégákról általában nem szokás írni, legfeljebb kritikát, ha valamit alkot. Elismerni a művet és művelőjét, vagy elmarasztalni mind a kettőt. Legjobb tudomásom szerint Tóth Gyuri nem írt még regényt, nagy filmet sem készített, talán verset sem írt, legalábbis az utóbbi években nem. Igaz, a maga 180 centijével, 60 kilójával, örökmozgó természetével ott van mindenütt, ahol zajlik az élet, hogy hírt adjon tízmilliónak, negy- venezemek. Nálunk rovatvezető és a szakszervezeti bizottság tagja, A televíziónál riporter, a gyárban lapot szerkeszt, De hát, ugyebár, ez nem alkotás, hol á végtermék, a ■mű? Igaz, nem is Tóthról akarok én írni, hiszen ő maga is már régen nem Tóth György, hanem egy személyben is, nyol- cadmagával is Tóthék ők. A mű, az életmű, a család. Két 40 éves ember, a tanárnő és az újságíró, hat gyermek és egy íél. Kétmillió ember él a városban, a sok közül én őket választottam, egy „anakronisztikus” értelmiségi családot, nekem ők tetszettek, én őket szeretem. Most már döntse el a kedves olvasó, helyesen választottam-e. De mielőtt döntene, ítéletet mondana, hadd ejtsék még néhány szót, védelmemre. Becsengetek lakásuk ajtaján, és közben azt gondolom, ebben a családban egy forint 10 fillért, 100 forint csak 10-et jelent. Egy kiló virsli egy párat, egy vekni csupán egy szelet kenyeret. Itt ebben a családban minden értéknagyságot tízzel kell osztani, tíz felé kell osztani. Ez a kulcs, ezzel kell itt nyitni a megértés zárát. A gyerekek illedelmesen köszönnek, kézcsók Olgának. A háziasszony bájos, kecsesen mozog, pedig az utolsó órákban van a hetedik gyermekkel a szíve alatt. A család aranyos, a gyerekek szépek, biztos sok öröme telik bennük szüleiknek. Tájékozódom. Van itt nagy Olga, kis Olga. Nagy Gyuri és kis Gyuri. De a kis Olga már 15 éves, szép szőke nagylány. És a kis Gyurinak 43-as lába van. Olga a vitrinben matat, és szól: — Mariann ... — Anya, én Kriszti vagyok... Nem divat nálunk a sokgyermekes család, nem is tudom, mikor voltam utoljára ilyen helyen. Örülök, hogy eljöttem. A srácok tíz percig illedelmesen viselkednek, eddig van hatása a szülői intelemnek. Azután elszabadulnak a kis ördögök, őszintén gyermekek lesznek. Most viselkednek igazán rendesen. Szerepelnek, veszekednek, Gyuri focizik, és fiatalságomnak köszönhettem — 15 éves voltam, amikor ösztöndíjat kaptam —, hogy kollégáim és főnökeim általában szerettek. Én meg azzal háláltam meg, hogy — önző módon — igyekeztem kiélvezni a sok munka és műfaj adta változatosságokat, lehetőségeket. Kétszer ugyanazt soha nem mondtam el. Jött néhány nehéz esztendő, amikor nem dolgoztam a szakmában. Aztán ide vezérelt a Táj hivatal a Pest megyei Hírlaphoz. Még a rádiónál nekiláttam a gimnáziumnak esti iskolán, s letöltöttem hét félévet egy színjátszórendező akadémián is. Kalonaműsor jelentkezett a rádióban minden hét közepén, a Néphadsereg híradója. Oda vezényeltek, mint behívott rádióst, s kiskatonaként így jelentem meg mikrofonostul a Kossuth Akadémián. Egy fiatal zeneakadémista lány énekelte a szólót, egy készülő zenés darabban. Szépen énekelte : „... tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom ... hát én immár kit válasszak virágom, virágom ...” öt választottam, a szólóénekest. A lemez ma is megvan otthon, de már magnószalagra átjátszva. Olykor-olykor előkerül, s bizonyisten, amikor hallgatom, mindig elszorul a szívem. Hát a start nem volt eszményi. Előbb sehol sincs lakás, aztán egy öregasszonyboszorkány társbérlete. De mégis kiverekedtük a saját otthont. Amikor igent mondtunk, s ígértük, hogy ásó-kapa sem választ el, én azt mondtam, legalább hat gyerekünk lesz. És ebben maradtunk. Most már hét lesz. Aki nem éli végig a sírás, nevetés nagy örömét, annak úgyis jó. Hiábavaló mondani, milyen is az ilyen együttes. Azt szoktam mondogatni, hogy aki csak a cigányzenéig jut el, nem tudja milyen csodálatos élménnyel szegényebb, mert nem ismeri Mozart menüettjeit vagy Kodály muzsikáját. Ez hason-, lat, ha nem a legtökéletesebb is... Az élet tele van kicsinyke tündéri históriákkal, de amikor egy mezőből akar kiszedni az ember néhány virá- gocskát, csak odakap és többnyire egy marék füvet talál a kezében. Pedig szeretnék néhány történetecskét felmelegíteni. Egy már van is: Nem sokkal múlt húsvét. Gyerekeim az ajándék nyuszival voltak elfoglalva, nyolc év körül lehetett a legnagyobb. Megyek haza és a feleségem kihfv a konyhába. „Nézz csak a mosogató alá”. Nem jutottam szóhoz, mert még azt sem döntöttem el, sírjak, vagy nevessek? A kis szoba és a konyha választófalán öklömnyi lyukon egy szaglászó nyuszifej nézett ki s aztán több-kevesebb gondolkodás után a tör mindent, ami a keze ügyébe kerül. Most éppen teljesen véletlenül a lámpaburát. Olga, a szép nagylány egészségügyi szakközépiskolába jár, Mariann, gesztenyebarna, kék szemű, állatorvosi álmokat dédelget. Beatrixot a, jó isten is színésznőnek teremtette. Pózol a gép előtt, és megtilt néhány dolgot, amiről nem szabad írnom. De azt megírhatom, hogy ha a színészi pálya nem sikerül, akkor maneken lesz. Kriszti 11 éves, arca derű, huncutság, azt mondja, ő még nem tudja, mi szeretne lenni, Emese kétéves, kedvem volna megszorongatni a husiját. Beatrix, a színésznő, megsimogatja édesanyját, és azt mondja: — Te az utolsó hónapban is olyan szép vagy, anya. Csak azt nem tudom, miért vásárolsz nekünk lastexnadrágot, amikor az már régen kiment Anyám valamikor — apám eltiltása, munkátlansága idején — a nyomdászoktól kapott kenyeret, s ez még csodálatosabbá tette előtte ezt, az akkor kiváltságos szakmát. Nem tartott sokáig tanonci pályafutásom. A rádióban nyomdász- kodtam, s ott hamar összehozott a sors az akkor feltűnő riporterekkel, köztük Szepesi Gyurival. Neki köszönhetem, hogy a próbafelvételek után ösztöndíjas gyakornok lehettem. Tíz év a rádiónál, ahol a magam erejéből vittem, amire vittem, mert soha nem élveztem és nem is akartam élvezni származásom és apám káderlapjának előnyeit. Erre az egyre ma is büszke vagyok. Nem panaszkodhatom, mert szép pályát futottam be. A parlamenti közvetítések, a protokoll események, az április 4-i, május 1-i felvonulások közvetítése csakúgy naKö vetkezik: Eger a divatból. Vegyél nekünk trapézt Ugye, veszel...? Nem könnyű élet, nehéz robottal lehet itt igényes életszintet tartani. Hát Tóth Györgynél és feleségénél munkában nincs is hiány. Mondom Gyurinak, a kollégámnak, hogy miért terhel engem. Csodálkozva néz rám, magyarázom, írni akarok róluk, de hát egyszerűbb, ha ő elmondja, leírja az egészet. „Kelenföldön nőttem fel, a sárga BESZKÁRT-házakban. Innen aztán sokfelé vitt az élet. A barátok, játszópajtások java vezető ember lett, mérnök vagy ilyesféle. Apám ezermester volt, nyírta a hajunkat, talpalta a cipőnket, javította a szomszédok vekkerét, s ha nem volt szolgálatban, otthon keresett magának ezernyi más munkát. Az ő karrierje az volt, hogy leszállt a villamosról, s a villamosvezetőből műszerésszé lépett elő. Ez akkor nagy rang volt, irigylésre méltó dolog. Bizonyára tőle örököltem a szünet nélküli mozgást: valamit mindig tenni kell. Ezért volt neki olyan rettenetes bénán, az ágyhoz kötve, haldokolni lassan, vagy másfél évig. Nyomdászgyerek lettem: a négy polgári után ez tisztes'ges mesterségnek látszott. pi tennivalóim közé tartozott, mint az ipari, mezőgazdasági, kulturális élet sok eseményének tolmácsolása. Bizonyára szoba parkettjáról átugrott a konyha kövére. Az én gyerekeim vájtak alagutat kis kanállal, s hogy ilyen siker lett, azt az építőiparosoknak köszönhették, akik oda téglát nem, csak maltert raktak. Jött a gyufás korszak. Fiamnak először a karácsonyfát sikerült lángra lobbantam, s tűzi kísérletei során ötforintos lyukakat égetni az új abroszba. Egy darabig volt mit a fejükhöz vágni, mindaddig, amíg a következő karácsonykor gyertyagyújtáskor nem sikerült a papának meggyújtani a karácsonyfát. Igaz, eloltottam, de a tekintélyem már odalett, kifogytam az ügyetlenséget demonstráló érvekből. Most kétéves a legkisebb. Kéthónapos volt, amikor vendégségbe vonultunk, rájuk bízva, hogy a vacsorás cumis üvegről se feledkezzenek meg, s amíg mi az olajváros főmérnökével odahaza ezernyi más históriáról beszéltünk, ők hozzákészültek a bébivacsoráztatáshoz. Akkor értünk haza, amikor a legkisebb sírva, öklendezve, köhögve tiltakozott valami ellen, köpködve a cumis üveg meleg tejecskéjét. Hát semmi más nem történt, minthogy a finomított cukor és a finomított só megszólalásig hasonlított egymáshoz. így került cukor helyett két kanállal a sóból az adag vacsorához. Mar több nyáron komoly fizikai munkára vállakoztak. Kapálták a törökbálinti gazdaság kukoricáját, siránkozva, fogadalmat téve, hogy másnap el nem mennek, mert leszakad a derekuk. De azért elmentek, ha már vállalták. Aztán a Nemzeti Múzeum nyomdájába vonultak hátramozdítóknak, rakosgatva, takarítva a limlomokat. A nyomdavezető bácsi alighanem ráfizetett erre ,a szívből csinált munkára. De még a saját zsebéből is. Hol fagylaltra, hol süteményre adott egy-egy százast. A fizetésből játékbaba lett a legkisebbnek. Aztán a Lottó Áruház következett. Az idén kereskedő nebulók lettek. Amikorra megkapták a nem valami nagy pénzt, az apjuknak szandált vettek, meg camping- öltözéket, mert tudták, hogy az hiányzott. Na persze azért kikövetelik a magukét, s hacsak lehet, otthon is bért kérnek az anyjuktól. A fiú pór- szívózik, a legnagyobb lány reszortja a mosás, a két középső felváltva, s egymásra tolva csinálja, nem csinálja, amit a konyhában rendezni kellene. Valami ragadós lehet ebben, már mint az önállóságban, mert a legkisebb sem etetni nem engedi magát, sem legújabban szappanozni gömbölyű karját, lábát. De már arra is vállalkozott, hogy együtt mosakodva a mamával, megszappanozza a nyakát, meg a hátát Nem könnyű jó pedagógusnak lenni. Olykor elcsattan egy pofon, amit utólag nem mindig érez eléggé indokoltnak az apa. Időről időre csődöt mond pozitív pedagógiájával. A legkisebb mostanában a lakásajtóhoz cipelte a kis- széket, hogy kikukucskáljon a vendégkémlelő nyíláson. Magyarázni kezdtem; ne csinálja, mert megüti magát. Ma is nehezen hiszem a dialógust, de így történt: Azt válaszolta: — Sohasem esek le. És persze leesett. Most jöhettem a meggyőző pedagógiával, s magyarázni kezdtem. „Ugye megmondtam, ugye így történt?” Rám nézett, felállította a kis- széket, közben magyaráztam „Kétszer nem esek le”. Hát csak ennyi, így kapásból. Egy marék fű és egy-két szál virág. Nekem mégis mind a kettő együtt csodálatosan illatos.” Esteledik, kint lilul a táj, a gyerekek elszéledtek, megtört már a fényképezőgép varázsa. Elbúcsúzunk, Gyuri a kocsijával kedvesen befuvaroz a szerkesztőségbe bennünket. Ezt, ennyit szerettem volna magyarázatképpen hozzátenni, ennyit a mentségemre, most tessék dönteni.
