Pest Megyi Hírlap, 1970. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-23 / 223. szám

1970. SZEPTEMBER 23., SZERDA k* 3 L ehet-e, ildomos-e bőségről szólni akkor, amikor áruk garmadája szerepel a hiány cikkek, listáján, amikora családok nem lebecsülhető ré­sze még csupán a szerény élet- körülményekig jutott el, ami­kor foglalkozási ágak egésze várja a jogos, de csak a társa­dalmi erőforrások bővülésé­vel kielégíthető bérrendezést? Reális-e egyáltalán a bőség szó használata, amikor majd’ mindenütt szűkösségről pa­naszkodnak, a beruházásoknál éppúgy, mint a lakosság köz­vetlen fogyasztását szolgáló cikkek némelyikénél, például a húsnál ? A bőség — mint miden más, hasonló fogalom — önmagá­ban nem mérhető, csakis a vi­szonyítás kölcsönöz az elvont fogalomnak gyakorlati értéket. Ha így nézzük, ha abból indu­lunk ki, hogy — nem is húsz, tíz, hanem öt esztendeje — mire volt képes korábban a magyar ipar és mezőgazdaság, s mire képes ma, akkor aligha indokolatlan a bőség kifejezés használata. Még akkor is, ha a bőség kosara fületlen; meg­fogni, fölemelni, karunkra akasztani enélkül pedig ne­héz. Kézenfekvő a megállapítás: az évről évre több azért kevés, mert az igények meghaladják az előállított termékmennyisé­get — akár cementről, akár olyasmiről van szó, mint az olajkályha vagy az importált személygépkocsi —, mert a kereslet és a kínálat nincs egyensúlyban. Hol hát akkor a bőség? Bármilyen furcsa le­gyen is: van bőség. Csak ép­pen kiütközik az a — régi — rákfene, hogy o termékek, áruk összetétele, minősége, korszerűsége alatta marad az igények támasztotta szintnek, s ez megsokszorozza a hiányt. Van áru, s még sincsen. Iga­zolás? Például: Magyarorszá­gon a textilipari kapacitások jóval meghaladják a hazai ke­resletet, bőven futja exportra is, a textilgyárak egy része — a megye sem kivétel, akár a Lenfonó- és Szövőipari Válla­latról, akár a Váci Kötöttáru- gyárról legyen is szó — ren­deléshiánnyal küzdött az el­múlt években. S közben: a ve­vő hiába keresett sokféle ru­házati cikket az üzletekben. Bőségesen futja a konzerv­gyárak kapacitásából is arra, hogy elárasszák a piacot tar­tósított áruval, félkész és kész ételekkel. A Nagykőrösi Kon­zervgyár évente húsz új ter­méket bocsát ki, tehát a vá­lasztékot is bővíti, a kínálatot is növeli. Mégis: a konzerv­gyárak kapacitása csak rész­ben kihasznált. Mert az árak visszatartják a hazai keresle­tet, mert az export növelésé­ben akadály a korszerűtlen csomagolás, a sűrűn nem tet­szetős külalak. S a példák ki­fogyhatatlanak. A Pest-Nógrád megyei Allatforgalmi és Hús­ipari Vállalat Dunakanyar ne­vű szalámija nemcsak érmet kapott a most zárult Országos Mezőgazdasági Kiállításon és Vásáron, hanem a vásárlók is elkapkodják, mert ízletes s mert olcsó. A vállalat állan­dóan növeli a töltelékáruk mennyiségét és választékát, mégis, az üzletek többségében hiányzik a választék, s olykor maga az áru is. Miért? Azért, mert bár a korábbiakhoz mér­ten bőségesebb az árumennyi­ség, a fogyasztási igény növe­kedésétől — hiszen ma már falun is széles körben elter­jedt a hentesáru — elmarad. I Még egy példát, most a mező- gazdaságból. A nagykőrösi Dó­zsa Termelőszövetkezetben a Budapesti Mezőgazdasági Gép­gyár berendezéseivel lefoly­tatták a géppel történő para­dicsomszedés — Európában is úttörőnek számító — kísérle­teit, eredménnyel. Nagyszerű? Természetesen az. Ám, hogy ma még fületlen a bőség kosa­ra, hogy nem elég, ha egy-két helyen törekvés van az újra, elég szétnézni a piacokon, lát­ni a megpuhult, sárga talpas, fertőzésfoltos gyümölcsöket... Mert hiába szedik majd gép­pel a termést, ha annak mi­nősége változatlan marad a szövetkezetekben, ha az étke­zési paradicsom akkor is hiányzik az üzletekből. Arról van szó tehát, hogy nem elég tölteni, töltögetni ezt a kosarat, hanem arra is nagy figyelmet kellene fordítani, hogy m i t töltünk ebbe a ko­sárba. Mit, minőségben, muta­tósságban, a kívánságokhoz való igazodásban. Azaz: fület illenék fonni a kosárhoz. I eglevő adottságaink, le­hetőségeink nagyobbak, I mint tényleges ered­ményeink. Ez a nagyon egy­szerű tény fejezi ki a legfon­tosabb feladatot, azt, amit ma­napság a hatékonyság növelé­seként emlegetnek mindenütt. Sok helyen azonban ezt leg­inkább csak a nyereségre ér­tik. Ha nagyobb a nyereség, ak­kor nőtt a. hatékonyság — vé­lik, s a mai állapotot végleges­nek tartván, a holnapban is biztonságot éreznek. Holott egyre kevésbé elég az, hogy termék kerül a bőség kosará­ba, s annál fontosabb, mi s milyen ez a termék. (Példa er­re az őszibarack, ahol évek óta a mennyiséggel semmi baj, annál inkább a minőséggel, főként az exportkívánalmak teljesítésével.) Mondhatjuk: ha lassan is, de megkezdődött a kosár fülének, fonása, a re­form hatásaként. Ezt szüksé­ges minden erővel támogatni, mert igaz. maga a kosár sem kicsiség, az sem, hogy egyre több tennék, áru kerül bele, de az igazi az lesz, ha fül is jut a kosárra, hogy kedvünk, igényeink szerint emelhessük, forgathassuk, használjuk, hogy valóban a m i kosarunk le­gyen. M. O. Lassan egy éve lesz, hogy Kőszegi Sándor, a tápiósze- csői Egyetértés Tsz elnöke az irodájában Varga Tibor traktorosnak lekevert két ha­talmas pofont, utána pedig grabancánál fogva kidobta az ajtón. Kőszegi Sándor tsz-elnök 1969 októberében pártfegyel­mit kapott, s közölték vele: többé nem nézik el a tettle- gességet. Egy év után ismét furcsa híreket hozott szerkesztőségünk felé a szél. Az elnök gorombán beszél az emberekkel, durva, megsérti a tagságot, sokan kilépnek emiatt a szövetke­zetből. • Török Sándor, a tápiósze- csői tanács vb-elnöke meg­vonja vállát: — Kőszegi elvtárs valóban ideges, türelmetlen ember — mondja elgondolkodva —, de mostanában nem hallottam ellene panaszt. Azóta az eset óta tudomásom szerint nem verekedett. Talán inkább az a baj, hogy mindent egyedül akar csinál­ni. — A termelőszövetkezet jól működik? — Igen. Jó közepes a mi tsz-ünk. Kőszegi elvtárs tu­domásom szerint 1964-ben Szarvasok és őzek Tatán Sikeresek a gödöllői bénító nyílvesszők A vadászati világkiállítás ta­tai bemutatójának vadaskert­jében elfoglalták már helyü­ket a szarvasok és az őzek. A 16 hektáros területen nem ál- latkertszerűen, hanem termé­szetes környezetükben mutat­ják be a hazai állami gazda­ságokban található és vadász­ható összes vadfajtákat. Dr. Fábri Gyula, a gödöllői Agrár- tudományegyetem tanszékve­zető tanára — aki szenvedé­lyes vadász és sportíjász — társaival együtt bénító nyíl­lal fogja be az állatokat. A külföldi tapasztalatok alapján készített különleges nyílvesszőbe bénító anyagot tesznek, s azt a találat pillana­tában speciális gázdugattyúval injekciószerűen juttatják be az állat testébe. A szer néhány percen belül hatni kezd, s az állat fél órán át izombénult marad. Ez az idő elegendő ah­hoz, hogy a szállításhoz lá­dákba rakják. könnyen megértettük és gon­doltuk, a parasztok is örülnek majd neki, ha felnyitjuk az értelmüket. Hiszen gyorsab­ban és könnyebben végez­nek a munkával, ha a csép­lőgépet egyszerre két kévé­vel etetik. Amikor felkészül­tünk a leckéből, kimentünk a szérűre a gépekhez. Az emberek ránk sem he­derítenek, hogy közelebb megyünk és megszólítjuk őket, áll a munka. Újsütetű közös­ségi emberek ezek, nemrégen terelték be őket a tsz-be. Állnak a parasztok, hideg a levegő, egy jóarcú embert se látunk, csak ellenséges, torz tekinteteket. Gyuri ismer itt mindenkit, Gyurit ismeri itt mindenki. Kezdené is az új módszert mesélni... Az im­perializmus a hasát fogta vol­na, ha látja, hogyan járattuk le mi ott a szovjet munka- módszereket. A parasztoknak Gyurival könnyű dolguk volt. Feléje köptek és elküldték az anyjába... Közben kiabáltak, káromkodtak és vagy né- gyen-öten felém indultak vas­villával. Nagyon szerencsét­lennek éreztem magam, fél­tem is, de nem volt erőm el­szaladni. Az első ember, aki legközelebb állt hozzám, fel­emelte a gyilkos szerszámot, de hogy szemembe nézett, va­lamit a félelmen túl is lát­hatott abban, mert a villa -.•hegállt a levegőben. Egyéb­ként sem szúrni, de ütni akart. ICözelebb léptem hozzá, meg­fogtam a kezét. — Ember, mi van magá­val? — Semmitmondó, nevet­séges, buta kérdés volt. Ilyen helyzetben bármit is mond az ember, minden nevetséges, ilyen helyzetben vagy üt az ember vagy vár. A vasvillás is valami hason­lót érzett, a többiek is tanács­talanul álltak, aztán megszó­lalt az első, akivel közösen markoltuk a villa nyelét — Gyertek, taknyosak, az anyátok úristenét, dolgozza­tok ti, rakjátok ti helyettünk a gépbe a két keresztet, mu­tassátok meg, hogy kell — mondotta, de a villát közben leeresztette. A többiek üre­sen, kedélytelenül röhögtek és gúnyosan bámultak. Kínos szituáció, megsemmi­sítő szavak. Eljöttem ide győz­ködni, először Hatvani Gyur­kát, a mi igazságunkról, az­után vele együtt győzködni a parasztokat, hogyan lenne könnyebb a munkájuk. Aztán egyetlen durva paraszti gesz­tussal kihúzták talpunk alól a talajt, tekintély sehol. Lehet, hogy nem is volt, de hogy most nincs, az holtbiztos. Rá­néztem Hatvanira és elkezd­tem vetkőzni. Értette a helyze­tet, hogyne értette volna. Egy hétig nem mentem vissza Egerbe. Csépeltünk Gyurival. Ö közben berohant a boltba és kivette a szabadságát. Estén­ként égő testünket a kút hűs vizében gyógyítgattuk, ahhoz se volt kedvünk, hogy az alsó­nadrágunkat ledobjuk. Jobb is volt így, mert közben tiszta lett. De a víz csak a marásra volt gyógyír. A parasztok gú­nyát semmi sem gyógyította. Kutya nap volt az első. Nya­kunk, hónunk alja, ágyékunk tűzmarás. Röhögés. Vasárnap is ott maradtunk. Nem vettük észre, mikor szoktak és szeret­tek meg bennünket, pedig a napok múlásával sem lettünk ügyesebb parasztok. Vasárnap délben adtak az ételükből és ittunk a korsójukból. Akkor késő délután a gépek másho­vá álltak, mi elbúcsúztunk, hazamentünk. Egerben napo­kig töprengtem, elszámolha­tom-e a napidíjamat. Közben megtudtam, hogy Hatvani Gyurit miért zárták ki a pártból. Nemrégen még tiszt volt, hadnagy, az egész családja párttag. Miért hát? Elítéltünk egy vezetőembert, és amikor ezt nyilvánosságra hozták, Hatvani aznap nem olvasott újságot. Kérdezték tő­le a felettesei, milyen ember­nek tartja X. Y-t. Hatvani Gyuri mosolygós arccal, öntu­datosan jelentette, hogy kitű­nő, jó elvtársnak tartja. Másnap kizárták a pártból és leszerelték. Egy percig sem lázadt, nem hőbörgött. Önma­gát hibáztatta, miért nem ol­vasott aznap reggel újságot!? Egy percig sem hitte, hogy ne­ki van igaza. Nem kételkedett. Hazajött, beállt a pult mellé, mérte a buda'. földet, a kind- rusz festéket. És csinálta tár­sadalmi munkában, amire megkérték, amivel megbízták. Eltelt egy év. Karácsonyi Károly tatabá­nyai bányász odafenn, a köz­pontban dolgozott. Bejárta a Szovjetuniót, és amikor meg­jött, Hatvanban kezdte az él­ménybeszámolót. Leszóltam Gyurinak, telefonon, hogy öre­gem ... A gyűlés napján kora délután lementem a városba. Kérdezem Gyurit, hol lesz a gyűlés, mire számít, mennyi emberre. Azt mondja, hogy a ^tanács előtti szabad téren, de nem tudja, a többit nem tud­ja... Ideges volt. Szép, koraőszi délután volt, bementem a pártbizottságra, az elvtársnő közölte: a titkár gyomorbeteg, éppen Párádon kúrálja a fekélyét. Na, ebből botrány lesz — gondoltam né­mi szorongással az amúgy egészséges gyomrom táján. Négy órakor megvártam Karcsi elvtársat az állomáson. Jókedélyű, humoros ember, hosszú az út a városig, végig viccel, azt mondja, elbeszélget ő akár velem, meg Hatvani Gyurival is. A téren sok ezer ember egy­más hegyén-hátán áll, közöt­tük a mi bredjukos paraszt barátaink. Hatvani Gyuri tart­ja szóval a népet, beszél a mikrofonba, mondja, hogy nemsokára itt az előadó. Köz­ben mi felmegyünk az emel­vényre. Karácsonyi tagbasza­kadt legény, arca kőből vésve, Majakovszkij-arc. Lapát kezé­vel szorongatja Hatvani kezét, azután az enyémet, a drapé­ria spanyolfala mögött. Ilyet még én sem láttam akkor, hét­köznap, Hatvanban, tömeg­szervezeti gyűlésen, egyszerű előadóval. Feláll Karácsonyi Károly, gyűrögeti vaskos pa­pírhalmazát, aztán zsebreteszi az egészet. „Emberek...” — kezdi. Nagyon szépen beszélt, egyszerűen, érthetően, nagy­szerűen. Egy év múlva Hatvani Gyu­ri párttagságát kijártuk. Nem is kellett járnunk. Irtunk egy levelet a pártközpontba, rövi­desen jött a válasz, rendben van minden. Még ezelőtt Hat­vani kormánykitüntetést ka­pott, önzetlen társadalmi mun­kájáért. Úgy csodálkozott és örült, mint a naiv széplány, aki nem akarja hinni, hogy férjhez megy. Több mint 15 évig volt a városi tanács elnö­ke. Ma is igazgató. Az Ország akkori főmasinisz­tája, Bebrits miniszter elvtárs különvonattal Egerbe érkezett, ahol új telefonközpontot ava­tott. Alig „celebrálta a misét”, már fordult is vissza Pestnek. Sietős volt az útja, délután négy órakor Hatvanba várták, a lebombázott állomás helyett újat kívánt építeni a városi nép. A minisztert kérték az el­ső kapavágásra. Engedélyezte, vele mentem én is Hatvanba. — Látod, öregem, mondtam az állomáson Gyurinak, akkor nekünk nem sikerült ez a Bredjuk módszer, nem valami ügyesen terjesztettük, de azóta mintha egy ország lakossága etetné dupla kévékkel a gépe­ket. Következik: Székesfehérvár jött ide és felfejlesztette a gazdaságot. Egyébként kara­kán, erős kezű ember. Kel­lett is ide, aki parancsolni tu­dott ... Szóval a tsz-elnök „csak” indulatos. De honnan is jön az emberbe az indulat?... Örökli, vele születik?... Min­den bizonnyal a vérmér­sékletét örökli az ember, hi­szen mindenkinek más és más a lélegzetvétele, a lé­legzetvétel tempója. Nagy­szerű érzés, ha valaki pél­dául a társadalom érdeké­ben indulatos tud lenni, in­dulatosan tudja gyűlölni az ellenséget, a hibákat... Cseri József, az iskola igaz­gatóhelyettese, a község csúcs- pártvezetőségének titkára órá­ról jön ki egy pillanatra: — 1964 előtt 10 elnöke volt a tsz-nek — magyarázza —, a gazdasági eredmények a nul­lával voltak egyenlőelc. Én még láttam síró parasztem­bereket a közgyűlésen ... — Kőszegi Sándor rendbe­hozta a tsz ügyeit. — Igen. Ez az ő érdeme. Határozóit fejlődés tapasztalható. Egyetlen hibá­ja, hogy ha nem mozognak elég gyorsan, akkor türel­metlenné válik. Talán nem bízik az emberekben ... A csúcstitkár hangosan gon­dolkodik : — Czakó József elvtársat, a tsz párttitkárát újjává­lasztották. Megbíznak benne. — Nem kellene neki, vagyis a pártszervezetnek faragni valamit az elnök rossz tu­lajdonságain? _ ? ? ? Ho sszú hallgatás után mondja: — Kőszegi elvtárs fölfelé is megmondja véle­ményét. Jellemes ember. — Magam is azt tartom, a vezetőknek nehéz a helyzete. Ha gyenge ember az a baj, ha erőskezű, akkor az. — Nagy kár lenne őt meg­bántani — Cseri József a he­lyi körülményeket alaposan ismerő ember magabiztossá­gával búcsúzik. Az elnök irodájában, a ha­talmas termetű, erőtől duz­zadó külsejű Kőszegi Sán­dortól várom a választ, ho­gyan vélekedik minderről ő maga? Felkel ültéből, megáll előt­tünk: — Tudják, mennyi itt a fa­luban a részeges, a tolvaj, a cigány? A tsz-tagok, ahányan voltak, annyifelé húzták a sze­keret. Én aztán megfogtam őket... egyetlen ellenszavazat nélkül választottak meg. — Hogyan esett tavaly, azzal a traktorossal? — kérdem. — A Varga Tibi ivott a traktoron. Többször lopáson kaptam raj­ta. Mérges voltam rá, de kö- nyörgött, tegyem a kombájnra, megjavul, kell neki a több pénz ... Hát rátettem én a kombájnra, és keresett is ha­vonta 5000 forintot. Egyszer- csak bejelenti nekem, nem jön dolgozni, elmegy... Olyan ré­szeg volt, még a kutya is meg­harapta ... Bejött ide ... a töb­bit már tudják ... — Sokan lépnek-e ki a tsz­bői? Bekéreti a listát, s közben mondja: — Itt, ebben a falu­ban van a legnagyobb életszín­vonal a járásban. A lakáso­kat, az öltözködésüket kell megnézni... — Mennyit keresnek a tagok évente? Gondolkodik, nem tudja. Megkeresi. Én közben a kilé­pők jegyzőkönyveit olvasom: Böszörményi Jánosné, Rúza János, Risa József és 17 má­sik... „Önkéntes szándékom­ból elhatároztam, a tsz-tagsá- gomat megszüntetem ... Sem­mi panaszom nincs...” — Mennyi állatjuk van? Rávágja: — 260 szarvasmar­ha, ennyi, meg ennyi juh, csi­be... — Megvgn, hogy mennyit keres egy tag éves átlagban? Bejön egy menyecske, hoz­za az összeget: napi 70,62 fo­rint. (Megtudom azt is, hogy a kiegészítő üzemként működő szövődében 218 alkalmazott van.) 1970. január 1 óta 6 szá­zalékkal csökkent a tsz-tagok száma. — És mi önnek a véleménye a vezetési módszeréről? — el­sorolom a tanácselnök és a csúcstitkár által mondottakat. — Most már igazán nem tu­dom, mit csináljak. Rendeljek el újabb szavazást, jó vagyok elnöknek, vagy sem? — kihúz­za magát, aztán töprengve le­ül. — Tényleg megbántanám az embereket? Esküszöm, nem tehetek róla. A szerencsétlen eset óta nem nyúltam ember­fiához. Kőszegi Sándor tsz-elnök kemény, egyenes ember, de azt hiszi, azzal, hogy már nem üt meg senkit, minden rendben is van. Holott a tsz nem hadsereg, még csak nem is vállalat, ha­nem parasztemberek önkéntes társulása. (A 218 alkalmazott ellenére is!) Nem lehet tőlük olyan szigorú fegyelmet köve­telni, mint az állami alkalma­zottaktól. A fegyelem csak ak­kor ösztönző, ha értelmes em­berek — vezetők és vezetet­tek — munkakapcsolatáról van szó, ahol a legfőbb döntőbíró mindig az ügy (itt a gazdaság) szeretete. Az elnök kiad uta­sítást, végre kell hajtani, de ha az utasítás például nem lát­szik jónak, az embereknek jo-' gukban áll jogosságát, ésszerű­ségét vitatni. Kőszegi Sándor módszere kilúgozza az embe-; rekből a tettvágyat, a kezde­ményezést, a beleszólást és ez­zel megfosztja a döntéseket a kollektív „ész” igénybevételé-; tői. Természetesen nehezebb úgy vezetni, hogy nem félemlíte­nek meg senkit, az alul levő nem érzi a főnök „Damoklész kardját” —, de így helyes, okos vezetni. Diplomatikusan, demokratikusan, sok-sok jó szóval, dicsérettel, figyelmeztetéssel, fárasztó meggyőzéssel. A 20 legfrissebb kilépőt már nem lehet visszahozni, de a maradók érdekében — enged­nie kell a tsz-ért oly sokat te­vő Kőszegi Sándornak is a 48- ból... Szüts Dénes l&OPO'í MINDEN MVNKAHEUEN Az erőskezű ember A bőséi 1illetlen kosara

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom