Pest Megyi Hírlap, 1970. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-13 / 215. szám
8 PEST HEGY FI 1970. SZEPTEMBER 13., VASÄRNAP GERELYES ENDRE: El ne felejtsd megkérdezni Nyári mazsolák Pál, az osztály szégyene — cipész lett. Régen volt, régen-régen. Ma meg ma van. S Pál ma is cipész. Maszek kisiparos a Lipótvárosban. Péter kitüntetéssel maturált, summa cum laude doktorált. Tanár lett belőle. Pedagógus ma is. A minap látta, mutatta is kisfiának a zsúfolt 6-os villamos ablakából egykori osztálytársát. — Látod ott azt a bácsit, abban a vadonatúj Opel Rekordban ?... — s büszkén tette hozzá: — Együtt jártunk iskolába. © A Vörösmarty téri cukrászda pultja előtt egy nagyon-na- gyon idős nénike és egy na- gyon-nagyon fiatal leányka áll. A rövid hajú matróna kedvében szeretne járni a még rövidebb frizurájú csit- rinek. — Neked mát vegyek? — Semmit. — Rigó Jancsit? — Nem ... — Indiánért?... Dobost?... Sarokházat?... — Nem kérek. — Nézd, francia krémes. Most hozták ki, még egészen friss. — Kösz, de sütire nincs kedvem... Az öreg hölgy tovább kapacitál: — Hát akkor mire?..; Válassz! A bakfis menten rendel. Határozottan, magabiztosan: — Egy fél gint... László Miklós ZELK ZOLTÁN KÉT VERSE: Szégyen Bár fénylőbb volt a legfénylőbb örömnél, a halálnál is szégyenteljesebb, hogy ajándékul adtad testedet — hát kértem én? hát reméltem? hát vártam? most járhatok az irgalom sarában, mert egy percig a nem remélt ebekben — hogy megalázzál, nem ezt érdemeltem! Körbe körbe Kórház eszpresszó orvosságszag Kérek egy duplát azután Kórház eszpresszó orvosságszag Fizetek főúr azután Kórház eszpresszó orvosságszag Tompa kövön tompa falábak Tompán kopogva körbe járnak És azután és azután BEÁLLÍTÁS (Foto: Urbáa) RÁFÁEL ; Ahol a kopár hegyek a ten- | gerbe ereszkednek, a keskeny | parti sávon, ott épült valaha i nagyon régen Almed-bej, a ! falu. Negyven, terméskőből ! rakott házacskában szám sze- ! rint százötvenkét embér élt; i gyermekek, munkabírók és ■ öregek. Nem voltak szegé- i nyék és gazdagok sem vol- | tak Almed-bej lakói; nyomo- ; rultak. De erről nem tudtak ■ maguk sem. Megszokták már, ; hogy az utódok közül sok ; születik vaknak, bénának, ; vagy olyannak. Kótyagosnak, ! mint Ráfáel. Nem Ráfáel volt i az egyetlen, de talán ő volt a ; legfurcsább. Ezért őt ugrat- I ták. A többi kótyagos mellett i elmentek, hogy akár szalmá- i ból font kalapjukat is megi emelték volna. | Ráfáel szép volt. Szőke, ma- j gas, talán kissé nőiesen lágy | arcú, vékony csontú, a szeme kék; de izomzatút keményre formázta a munka. Fenn, közvetlenül a gerinc alatt, To- run-dej, a hegyi falu. A vízért ballagó asszonyok meg-meg- álltak, nézték, hogyan dolgo- : zik. És a szemét. Néha incselkedtek vele. Ha nem az időjárásról esett a szó, Ráfáel mintha nem is hallotta volna a kérdéseket A hegynek futó barázdákat bámulta, vagy a falut ott fenn a hegyen, To- run-dejt. Ha többen jöttek, csapatban az úton, közrefogták! — Mi van, Ráfáel? — Dolgozgatsz, Ráfáel? — Csak a földet forgatod, Ráfáel? — Hát a lányok hiába sírnak utánad, Ráfáel? Nézte a hegyet, mint aki tükörbe néz. — Férfi vagy te, Ráfáel? — Mutasd meg te, Ráfáel! Rájuk nézett. Az asszonyok tova billegtek kannáikkal a tenger felé. Vidám nevetésük akkor csattant fel újra. ha jó messzire jártak, már lenn a parton. ★ Május végén, amikor sárgul a gabona, amikor a kukoricák is jókedvűen sisteregnek, akkor kezdődött. Ráfáel gyakran tette le a kapát, nézte a hegyet, s a gerinc alatt a falut, Torun-dejt; mint aki nem lát. Imádkozott. Ha megkérdezték a jókedvű asszonyok, mit csinál, kinyújtotta a karját, és így válaszolt: — A bizakodásra bánat! Nem érzitek a föld lassú dübörgését? Nevettek, persze a hegyi asszonyok. Zsugori földjeik ott fenn, még sosem látott, jó termést ígértek. Aztán ' júniusba fordult a május, és hiába várták az esti felhőket gyülekezőre. Nem esett éjszaka, mint , annak előtte. És nem esett nappal sem. Arányló homokfelhők lebegtek a levegőben, megrepedezett a föld, a gyökerek kínlódva tapadtak a széthulló rögökhöz. ★ Nem dolgoztak már. Némán reszkettek a fehér falak. Ha két férfi találkozott, elfordították a fejüket. A parti sáv fölé ugró sziklára mentek, ahonnan jól látszottak Almed-bej zsírosán érő vetései. És nem történt semmi. Csak egyszer dél tájban. Mintha a vibráló levegőből ereszkedett volna alá a csukott fekete hintó, a fekete lovakkai. A Torun-dej bírójának háza elé. Az az elegáns úr megvárta, amíg elül a felkavart por, csak akkor sietett be a házba. Szótlan menet indult a kunyhók felől. Gyerekek, munkabírók és az öregek. Amikor sokára kitépett eléjük, mintha megkönnyebbült sóhaj rebbent volna fel a fejek fölé. Pedig visszafojtották a lélegzetüket is. A bíró kinyitotta a hintó ajtaját, a lovak ellebegtek a porban. És nem kaphatták pl a testét borító fehér lepel szegélyét sem. Visszaszaladt a házba és bezárkózott. Várták. A napfény a tarkójukra tűzött, aztán a hátukra, aztán lebukott a lábuknál. Akkor lépett ki a bíró. • — Mit csináltál mostanáig, Vén-Jen? — A feleségedet tapogattad, Vén-Jen? Hátralökte csuklójáról a leplet, mutatta a kezét. — Kiszámoltam mindent. A végétől az elejéig. Lelépett a tornácról, a díszesen faragott cölöp előtt megállt. Az emberek elcsendesedtek. — Megátkozott bennünket... és a mi Istenünk elfogadta az átkot. Becsapták az Istent! A csillagok is felragyogtak már, és még mindig imádkozott. Amikor vörösen megje1 i Gellérthegy-oldali mellékutca. Az emeletes villa négy fala vadszőlővel futtatott. A több száz négyszögöles kert közepén úszómedence. A házi strand partján friss homokban egy férfi és egy gyerek hempereg. A csöppség kócos, fürdőruhás, kis potrohú, három év körüli. A nagyság gondosan fésült, enyhén pocakosodó. A játszótársakat az utca felől, a drótkerítésnél két bakfis bámulja. — Jé... a... — mutat a szőkébb csitri, s kimondja a színházból, filmről, rádióból, televízióból ismert szerelmes színész nevét. Ideál. Szépfiú. Előadás előtt, előadás után a kiskapunál autogramgyűjtők hada lesi. Horgászok tiszteletbeli elnöke, pincérek barátja, futballisták élbiztatója. Ruhatárosnők’kedvence, agg pályatársak jótevője. Hódításairól pletykál a körúti kozmetikus- nő — szóval hős. — Fiatalabb, mint a színpadon — lelkesedik a rácsnál a kontyos vöröses. — Nézd, milyen kedves ... Klasszabb a Gábor Mikinél, fessebb a Básti Lalánál, strammabb Bessenyei Ferinél... (a Mikizés, La- lázás, Ferizés „természetes”. A becézés Pesten díjnál több: rangjelző, népszerűségmérő.) A produkció szünet nélkül folytatódik. Az amorózó nem titkolja: tetszeni akar. Kacagást vár. sikerre vágyik. Nem a kívül álló leányzókkal törődik — a kis legény mosolyára, tapsára, elismerésére vadászik. Grimaszolva, ripacskodva, mindenáron. Cyrano bukfencet hány, Oberon békeügetésbe kezd, Majd földre huppan, fáradtan Agárdi Péter kézenáll... elnyúlik, talán liheg is. Hiába. Kis közönsége nem hagyja pihenni, ismétlést követel: — Napapa, még egyszer..., j Napapa, még egyszer. A kislányok továbbállnak, j elindulnak. Szó nélkül, csőn- j desen. S a napapa új rázik. ® Péter és Pál együtt jártak i iskolába valamikor. Péter jói tanuló volt, Pál rossz. Péter i eminens, Pál bukott diák. A : szülők milliószor említett pél- > daképe: Péter — a mumus, a > rém pedig Pál. Míg aztán, j miért, miért nem, Pált elérte j a végzete, aminél szörnyűbb! annak idején egy gyerekkel! sem történhetett. Papája nem- i csak ígérte, hanem meg is tét- i te: suszterinasnak adta a fiát. i Nádas Péter: Ekkor kezdtem tisztelni. — Egy dologban — emeltem fel az ujjamat — tévedett Három tyúkot és egy orping- ton kakast loptam el. Mos! azonban majd én folytatom és megmondom, hogy miéri ilyen lekicsinylőén szemtelen és miért hallgat.'* Családjában természetesen vallásos nevelést kapott, gyermekkora azonban igen nehéz volt, mivel a nagymamája hithű katolikus volt, és édesatyja pedig református presbiter. Igaz? — igaz. — Most mosolyo- dott el először. — Maga óriási lélekbúvár. — Azonkívül — folytattam könyörtelenül — csaknem bizonyos vagyok abban, hogy vagy egy öregasszonynak vagy nyűgösködő szerelmesének, vagy egy vetélytársának a fejét baltával szétverte, Nem kell válaszolni — valami különös vidámság öntött el, és ezért komoran összevontam a szemöldökömet —. maga nyitott könyvként áll előttem. — Bizony. A lekor öblögetni kezdett £ hangszóró, és befutott a Szegedre menő vonat, amely a bíróságra visz. Szomorú voltam, és majdnem félszegen nézegettem ezt a furcsa kisfiút. — Jól van — mondta és cigarettázott —, menjen csak, itt van a vonata. Ekkorra már megtorpant a mozdony, vastestéből vizet és olajat csöpögtetett, és szerteszét küldte a gőzt. Mögötte rosszul világított személykocsik sorakoztak. Felkaptam a kabátomat, és még egyszer visszafordultam. Ebben a pillanatban mindazoktól, akik szeretnek engem és bíznak bennem, távol, és nagyon egyedül voltam, ezért egyszerűen szükségem volt egy utolsó pillantásra. — Miiyen előnye van! — mondta és megcsóválta a fejét. — Hiszen már a bíróságra megy. Én meg még... A vonat elindult, és ezzel a fiúval nem találkoztam többé. Amikor a tárgyalás lezajlott, és megszabadultam ettől, a normális állampolgárnak iszonyú súlytól, amikor már kint ültem a szegedi váróteremben és a pesti gyorsot vártam, csak akkor gondoltam arra, hogy ettől a fiútól én nem kérdeztem semmit. És azóta többek között ezért is szégyenkezem. vsssAffssssjmMrmm'ssrsssssssmrssssss. rosszul szabott kabátja felingerelt, határozottan idegesített, és egy idő után már nem akartam beszélgetni vele. Pedig nem volt szószátyár, éppen ellenkezőleg. Csak néha lökött ki magából egy-egy mondatot, és állandóan cigarettázott. A népi szólás szerint „az emberből kibújik az ördög”. Velem is ez történt. Mivel az előbb gyanakodva végigmért és megkérdezte, hogy hekus vagyok-e, kéjjel elmeséltem neki, hogy nem vagyok az, és egy bírósági tárgyalásra utazom. — Aha. Akkor maga ügyvéd. Logikáját annyira szegényesnek találtam, hogy egy percig nagyon alaposan fontolgattam, ne játsszam-e vele. Hiszen csak egy sokat mondó, dölyfös és enyhén ostoba mosollyal kellett volna válaszolnom, hogy a fiatalembert meggyőzzem arról, amit ő megingathatatlannak tartott, és ami képtelenség és ostobaság volt. Le akartam rázni ezt a beszélgetést. — A maga dolga, hogy hekusnak vagy ügyvédnek néz-e, és az is a maga dolga, hogy elhiszi — vagy kétségbevonja azt, hogy tanár vagyok, a véleményéhez semmiféle közöm nincsen. Vádlottként megyek a bíróságra, és ha eddig nem alszik el, egy fél óra múlva költsön fel! Nem akartam, egyébként nem is tudtam volna elaludni, egyszerűen csak kíváncsi voltam, hogy mit mond, hogyan reagál, vagy mit kérdez. Nagyon meglepett és nagyon imponált nekem ez a fiatalember, aki csaknem derűsen nézett rám, beleegyezően megbiccentette a fejét és egy újabb cigarettára gyújtott. Megsértett, mert nem volt hajlandó'sem csodálkozni, sem megijedni. — Azért megyek Szegedre, a bíróságra, mert egy taxisofőrt le akartam szúrni. — Igen? — enyhe érdeklődéssel pillantott rám. — És valóban le akarta szúrni? — Most is a zsebemben van egy bicska. — Az jó. — Ezután hátrahajtotta a fejét, álmatagon nézegette a mennyezetet és cigarettázott. — Szóval maga tényleg tárgyalásra megy? Nem szeretek hazudozni, mivel azonban fölöslegesen dicsekedni sem, azt hiszem, ez elsősorban nem jellemkérdés, a hazudozást kényelmetlennek, ízléstelennek és nívótlan- nak találom. Ezért méregbegurulva és állampolgári jogom teljes tudatában, előrántottam a személyi igazolványomat és benne az idézést. — Tessék! Hosszan és alaposan meg- vizsgálta mindkét okmányt, 5 majd rámpillantott és becsű- ^ letszavamra úgy éreztem, hogy ^ szeméből derű és elismerés ^ sugárzik. — Hiszen maga tényleg $ vádlott! $ — Nahát akkor — ordítot- ^ tam rá mérgesen, mert har- 5 minchat órája nem aludtam és $ feszültséggel töltöttek el a rám $ váró, legközelebbi órák. — Le- ^ gyen szíves, tiszteljen. Egész pontosan szeretném ^ elemezni — ez afféle írói erő- $ próba is —, hogy miért érez- $ tem hiúságomban sértve ma- $ gam. Nézze meg az ember! Itt | ül ez a kis, keskeny vállú ür- $ ge, és nem veszi észre, vagy $ nem akarja észrevenni, hogy $ kimerült vagyok, hogy a rám ^ váró furcsa, szokatlan és riasz- ^ tó tényéktől feldúlva talán $ akkor sem tudnék mosolyog- $ ni, hogyha minden erőmet ^ megfeszíteném is. Ö pedig itt ^ ül velem szemben, cigarettá- ^ zik, és nyugodtan néz. Egyszercsak megszólalt. — Magának iszonyú bűnei ^ lehetnek. Szegeden, az Alsó-1 városban ellopott két tyúkot,^ ezeket * természetesen fekete- ^ piaci áron értékesítette, szü- $ lei emiatt kitagadták, és most ^ nincs hová mennie, csakis a ^ bíróságra. ^ Beszélgetésünk, amely köu rülbelül negyed órája tartott, pillanatok alatt megtelítődött feszültséggel, mert a velem szemben ülő fiatalember szálkás hangon megkérdezte tőlem: — Ugye, maga újságíró? — Nem — válaszoltam az Igazságnak megfelelően. — Tanár vagyok. Illetve lehet, hogy csak voltam. —■ Aha. Tudja, csak azért kérdeztem ezt, mert már engem sokan átvertek. Én nem akartam hagyni magam, csak mire észbe kaptam ... akkorra átdobtak. Szóval maga tanár? :— Miért akarnám átverni? Az vagyok. — Tudja a fene — vont vállat. — Lehet, hogy nem is tanár. Hanem hekus. A békéscsabai vasúti váróteremben beszélgettünk, és noha életem során már néhány alkalommal, ahogy mondani szokták, „szorított a kapca”, most olyan lélektani feladat előtt álltam, amely megoldásának még a módját sem sejtettem. Ugyanis az volt a helyzet, hogy egy bírósági tárgyalásra utaztam, és akárhogyan próbálnék köntörfalazni, előbb-utóbb csak meg kell mondanom, hbgy vádlotti minőségben. Mivel lekéstem a budapest—szegedi gyorsot, többszöri átszállással Békéscsabát is érintve, sok helyütt várakozva, egész éjjel utaztam, igyekeztem Szeged felé, hogy Feggelre megadott időpontban ott legyek a „tetthelyen”. Készséggel elismerem, hogy akkori lelkiállapotom korántsem volt kiegyensúlyozott, fizikailag nagyon fáradt voltam, szellemileg pedig feldúlt, és lehetséges, hogy rosszul figyeltem meg az illető fiatalembert, és most helytelenül írom le a külsejét. Kifejezetten ártatlan, gyermekded kék szeme volt, csöndes, nagyon fiatal, inkább szomorkás és töprengő arca. mint amely korához illett volna, és bár télikabátját nem vetette le, keskeny volt a válla. Fogalmam sem volt, hogy kivel ülök szemben, de ez egyáltalán nem is érdekelt. Nagyon örültem annak a ténynek, hogy egy nem sokkal fiatalabb partnerrel kerültem össze, hogy beszélgethetek, és ezért legalább néhány percre elfeledem saját helyzetemet. Mivelhogy az egyáltalán nem voít rózsás. Akkoriban — ez évekkel ezélőtt történt. Szegeden dolgoztam. és valamelyik vidám este befejező mozzanataként nagyon összevesztem egy taxisofőrrel. Velem született tapintatom miatt semmiképpen sem szeretném megsérteni, de hazug és dörzsölt alak volt. A tényálláshoz tartozik, hogy azokban az esztendőkben különféle stricik Szegeden több sofőrt megtámadtak, sőt előfordult, hogy szembeszálltak még a rendőrökkel is. Ezért amikor ez a „pilóta bácsi” stoppolt egy rendőr előtt, természetes, hogy nekem semmi esélyem nem volt. Az volt a baj, hogy a rendőrségen, ahol mindent ki kellett raknom a zsebeimből, közölték velem, hogy lehetséges, hogy nem volt a kezemben, de a zsebemben mindenesetre ott volt egy zsebkés. És nekem, annak rendje és módja szerint meg kellett jelennem az idézésben megjelölt napon és órában a tárgyaláson, ahol ellenem vallott egy taxisofőr — szolgálatban hatósági közeg —, és ahol a rendőrség emberei, ha okosan és tisztességesen is, megőrizték semlegességüket. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy neki, talán évtizedek óta szegedi lakosnak, jobban hisznek, mint nekem. V alószínű, hogy ez a szá* momra teljesen szokatlan helyzet olyan lelkiállapotba hozott, hogy amikor ezt a Békéscsabán velem szemben üldögélő fiatalembert nézegettem, kék szemét ellenszenvesnek találtam, keskeny válla és
