Pest Megyi Hírlap, 1970. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-30 / 203. szám
MST MEGYEI kJűrlap 1970. AUGUSZTUS 30., VASÄRNAP Ébredés PORTRÉ (Foto: Urbán) Az első f izetés ROMAN GYÖRGY: Párizsi kaland halszagúan készültem . távozni munkaadómtól, a csarnoki halkereskedőtől. Pénzemet megszámolva láttam, hogy a kétheti cipekedéssel összegyűjtött pénz nemcsak az olyannyira szükséges kadmium sárga megvételéhez elég, hanem életemet is néhány napig eltengethetem vele. Egyik lábammal már az utcai tócsában gázoltam, s azon töprengtem, vajon másik lábamat is az első mellé helyezhetem-e, kockáztatva, hogy örökre odaveszek a pocsolya sötét mélységeiben, mikor egy eléggé különös egyéniség ért utol, akiben egyik honfitársamra, piktor kollégámra, egyszersmind sorstársamra Ismertem, mely egyéniség sorsa csak annyiban különbözött az enyémtől, hogy az ő utálatának tárgyát elvágott nyakú, lekopasztott baromfiak képezték, gyakorolván (mármint az illető egyéniség) a válogatás és a cipekedés nemes mesterségét az én munkahelyemmel szomszédos baromfikereskedőnél, ott a vásárcsarnok sok mindent befogadó térségeiben. A tócsatenger túlsó partjáig, s azután tovább is mellettem haladt, azt ajánl- gatván, hogy ha betérnénk a szomszédos kis kocsmába, az mindenképpen jó volna neki is, nekem is. A kocsma világosságánál azután szemügyre véve társam külemét, se nem nagyon rongyos, sem túlságosan jókarban levő ruhájáról megállapítottam, hogy anyagi helyzete nem sokkal különbözhet az enyémtől. Vöröses, ripacsos orrának miatta hiába iparkodott volna letagadni az italhoz fűződő rokoni kapcsolatait. Miután úgy nagyjában mindegyikünk közölte a másikkal anyagi ügyeinek állását, megkérdezte, mik a szándékaim a jövőre vonatkozólag? Miután én is elmondtam a magam mondanivalóját. nagyot és kacskaringó- sat köpvén, tudtomra adta azt a véleményét, hogy rossz úton járok, ahonnan nincs visszaút; s ha abba nem hagyom a halakkal való elfoglaltságot, örökre búcsút mondhatok hivatásomnak, a piktúrának. Kérdésemre, hogy ő, aki egy utcában söpör velem, hogy tanácsolhat ilyesmit, azt felelte, hogy nézzem meg őt közelebbről, hogy mind a szeme körüli ráncokból, mind pedig nehézkes lépteiről megállapíthatom, hogy jó néhány évtizeddel idősebb nálam. „Nekem már minden mindegy; maga még az italra sem kapott rá” fejezte be. Nagy elkeseredéssel adtam neki, tanácsára vonatkozólag igazat, erősen hangsúlyozván azonban, hogy tanácsát a legjobb akarattal sem fogadhatom el. „Éhendögölve nemigen lehet festeni” jelentettem ki. T smerősöm némi gondolko"*■ zás után azt ajánlotta, menjek el az általa megnevezett utcába, szintén az általa megnevezett műkereskedőhöz. „Pár megrendelést kaphat. Én is dolgoztam neki valamikor, amikor még végképp ki nem csöppentem foglalkozásomból”. Ezek után, kifizetvén borunkat magamra hagyott, visz- szautasítván ajánlatomat, hogy elkísérem. Néztem, amint meggörnyedve halad fölfelé a kocsmahelyiség lépcsőjén. Az említett műkereskedő, minekutána kikötötte, hogy munkám után neki, mint közvetítőnek — provízió jár, Párizs egyik villakülvárosába utasított, ahol, amint mondta, monsieur ez meg ez szeretné festetni nagyanyja portréját. Rövidesen megtaláltam a nem túlságosan messze fekvő házat, utcát, és egy úgy hatvan év körüli ember személyében az említett mössziőt is. Miközben azon töprengtem, vajon mennyi idős lehet a nagyanyja, átnyújtott egy, az illető hölgyet ábrázoló régi arcképet, nem mulasztván el megemlíteni, hogy annak eredetije már vagy húsz évvel ezelőtt a másvilágra költözött. Azután némi előleget kifizetvén, utamra bocsátott, hangsúlyozva, hogy a másolatnál nem annyira a színbeli tetszetősség, mint a hasonlatosság a fontos. „Egészen kellemes úriember” gondoltam magambán, hazafelé baktatván a villanegyed szép — ez évszakban kopár — vadgesztenyefákkal szegett útjain. A giccselésnek ezt a módját sohasem gyakoroltam, ennek köszönhettem a most elkövetkezett nehéz birkózást a nagymama portréjával. Végre ezután olyan állapotba került a kép, hogy mind hasonlatosságát, mind pedig a ruha részleteit jónak találtam. „Nem azért álltam művésznek!” — és ahogy meg akarta magát nézni, beleütötte a fejét, a tükör pedig leesett, de csalt a sarka tört le, és a polcon az edényei, a régi, virágos bögréje, melyet a nagyanyja vett, amikor az anyjával ideköltöztek, az egy hónapja kölcsönkért gitár a sarokban, és a bicikliváz, az ócskavastelepről hozta, hogy majd kerekeket is vesz, és akkor összeszereli, és lesz biciklije, és szombaton délután azzal indul el majd, ellenkező irányban, mint a villamos, mely a gyárba viszi hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken, és a hamutartó, mind: kórusban ordítanának, és mind mást és mást. Mind a maga történetét, keletkezésüktől ösz- szes viszontagságukig. Történetüket, ahogyan idekerültek és véleményüket erről a helyről, és vágyaikat, hová szeretnének menni innen és miért. N. hallgatta a zenebonát, mígnem hirtelen tudatára ébredt, testtartásának és gondolatainak szokatlanságára, és nevetségességére. Kétszer magába csípett, gyerekkori szokás, a rossz álom vajákos elűzésére, és — megbolondultam — jelszóval, kiugrott az ágyból. Tizenkilenc évének minden soványságával, meztelenül kinyitotta az ajtót, mely a mosdófülkébe vezetett, de megtorpant a küszöbön, mert a tárgyak, ahelyett hogy visszanyerték volna hétköznapi alakjukat és jelentésüket, egymással szolidaritást vállalva, egy elhatározással közeledni látszottak feléje, hogy gyűrűjükből ne menekülhessen. Vékony fejhangon, mintha ezt mondták volna: a teremtményeid vagyunk és te a miénk. Nem hagyhatsz el bennünket, és gúnyosan kuncogtak hozzá. N. a kezébe akadt törülközővel akart szétcsapni köztük, de az rátekeredett a karjára és megbénította. Időbe telt, míg kiszabadította magát, meztelen talpával topogva a türelmetlenségtől. Mindez azonban elég volt ahhoz, hogy ne locsolja nyakára, mellére és hátára, úgy, mint minden reggel, a lavórba előre odakészített vizet, hanem visszalépjen a szobába.. Bútorai és ruhái közben visszahúzódtak, de csak lesni, hogy mikor támadhatnak újra, illetve, hogy N. mit tesz majd annak érdekében, hogy leszerelje őket, s így megtérhessenek — Ids időre elhagyott — önmagukhoz. N. tudta, hogy szándékuk nem bántó, bár fogalma sem volt, mit akarhatnak tőle. Lassan, lábujjhegyen lépkedni kezdett az ágya felé, így lépegetett egy évvel ezelőtt, amikor az anyja feküdt abban az ágyban betegen és ő éjszaka jött haza, mert azt remélte, hogy már alszik és akkor nem kell vele a halálról beszélgetnie. Mikor már csak egy lépés választotta el éjszakai nyugvóhelyétől, amit most először anyja koporsójának nevezett magában, nem ugrott mint béka, a közepébe, hogy a rossz rugók magasra dobják, mint minden vasárnap reggel, hanem szinte félve, mintha attól kellene tartania, hogy halott anyja ágyból kinyúló kezp megfogja, gyors mozdulattal átszelve az ablakig még hátralevő teret, fölkapaszkodott az íróasztalra. Az ablak a fejével került egy magasságba, és most is gondolkodás nélkül, nem visszapillantva a szobára, ahol feltehetően a valamennyi, tulajdonában levő tárgy csatarendben sorakozott, kilökte á bedagadt ablaktáblát. A nap egyenesen a bőrére sütött. Nem kellett sok levegőt szívnia ahhoz, hogy elszédüljön, attól az egyszerű, világos gondolattól, mely a fénybe bámulva felötlött benne. Most már mindent másképp csinálok, másképp fogok csinálni. Még nem tudta, mi az a minden, és mi az a másképp. De azt tudta, hogy nagy dolog történt vele. Varga Vera s 5 N. reggel fölébredt és nem nyúlt bal kezé- 5 vei az íróasztalon fekvő órája után, hogy < megnézze, mint eddig minden . reggel, hogy i van-e még elég ideje a — szintén előre oda- 1 készített — nadrágjába, színes ingébe és 1 szandáljába belebújni, kimenni a W. C.-re, ü utána inni egy pohár tejet, lerohanni a lép- 5 csőn, ki az utcára, futni két sarkot a főút- J vonalon járó villamosig, rázatni magát fél J óráig, a kanyarban, a végállomás előtt 50 mé- J térré leugrani, egyhuzamban futni a gyárka- ! púig és blokkolni pont 6-kor. L Nem nézte meg az órát, de a falnak sem Jtordult, hogy újból elaludjon. Meredten föl- ^ íele bámult, a feje fölött a mennyezeten ki- ^ rajzolódó vízfoltra. Hanyatt fektében áliáig J húzta a paplant, kezét kívül összekulcsoltá J rajta, mint a halottakét szokták. Nem gondolt semmire, eddig ismeretlen nyugalommal Ja kintről beszűrődő zajokat hallgatta, nem J ismerte azokat, s most jó volt találgatni, sej- J teni, melyik mit jelent. A szobában világosodott, a magasan elhelyezett tenyérnyi ab- 5 lak az udvarra néze'tt ugyan, de a nap még Jígy is eljutott idáig. Közel lakom az éghez, J jutott eszébe váratlanul és készen ez a vala- $ hol hallott, vagy talán olvasott mondat. Ha- J todik emelet. Tekintete már a szobában ka- $ landozott, ahogy az egyre erősödő világosság Ja tárgyak körvonalait elválasztotta a félho- J málytól, egyenesen félelmetes, mert soha nem $ látott volt. s / • ^ A szentségit, mormolta, miközben elmerül$ ten figyelte, hogyan lobbannak fel a színek, ^ hogyan öltenek testet a halvány kontúrok. J Majdnem azt gondolta, hogy szép. Csak azért | nem gondolta, mert ahhoz sokkal többet kel- | lett volna ilyen hajnalokat megérnie, és más- J fajta estéket és másfajta nappalokat is, mint J amilyeneket ő megélt. Most mindenesetre nem ^ figyelt önmagára, és egyáltalán eszébe sem ^ jutott egy sem azok közül a dolgok közül, J amik eddig foglalkoztatták, amikkel tele volt Ja feje, gyárban, utcán, villamoson, a sarki | kocsma pultja mellett és itthon, a kockás hu- |zatú paplan alatt. ^ Fejét kicsit előreszegte, tekintetét lassan J körbejártatta, míg vissza nem tért kiindulási J pontjához, a rozoga íróasztal árnyékához. Ér- J dekes volt ez az árnyék, a színe kék, az ujj- | nyi portól és szeszélyes fizimiskájú a vélet- J lenül ráejtett gyufásdoboz, két szál cigaretta J és a piszkos zokni által hagyott ábráktól. ^ A kinti zajok erősödtek, de N.-nek az volt J az érzése, hogy az árnyék és a ruhája a szé- J ken, és édesanyjának —, szegény, nyugodjék J békében — megfakult, f'élrecSúszott képe a ^ falon, és az ajtókilincs, és a félig nyitott szek- J rény ajtaja és a saját ágya, és a papírjai, a J levelek, melyeket kitalált címekre írt estén- | ként, csak azért, hogy elálmosodjon, s ha el- ^ aludt, az elképzelt lányokkal: szeretőkkel és J feleségekkel, és férfiakkal: a barátaival — J álmodjon, és az a három könyv, melyeket | tegnap vett, mert az ebédlőben hallotta, hogy | azokról beszélnek és ő nem olvasta őket és Jszégyellte, hogy semmit nem tud, holott tudata, hogy mindent tudhatna, és az ócska akta- $ táskája, anyja azt mondta, hogy az apjáé J volt, de ezt nem tudta elképzelni, mert az J apját sem tudta elképzelni, és azt sem, hogy J milyen az, amikor az embernek apja van, és 5 a hokedli, és a félrehúzott, mert fölül el- Jfestett csipkefüggöny és a csorba tükör a fa- J Ion, a sarkát az a nő ütötte le a szomszéd ^házból, akit idehívott egyszer csak tréfából, * és az komolyan vette, s jött, de részeg volt, Az ablaknál ahol a pénztáro: i fizetést osztotta, néhány ember álldogált — Ez az első fizetésed, Viktor Vasziljevics — jegyezte meg Iván Szemjonovics, a részleg művezetője. Kézszorítással gratulált Vity- kának, és bement a műhelybe, — No nézd csak, hogy eltűnt — gondolta magában Vityka. — Gratulálok az első fizetésedhez, Viktor Vaszilje- vics! Ez célzás. Inni kell vele valamit. A mama, természetesen, ezzel nem lesz elégedett, ilegolvassa majd a pénzt, és mondja „Ez valahogy kevés, Vityka." Én erre: „Mit tegyünk — ez az első fizetés, «lő volt a művezetőt meghívni a vendéglőbe. EZ, hogy úgy mondjam — tradíció!” Vityka elpakolta a szerszámokat, letörölte a munkapadot, átöltözött, és várta a művezetőt. De úgy látszik, Iván Szemjonovics nem siet Valamiről beszélgetett Kovrogin- nal, a technológussal, aztán pedig bement az irodájába. Megjátsszuk ezt a dolgot — Határozta el Vityka. Végre aztán a művezető odament Vitykához. Nem fordított rá különösebb figyelmet, meg se állt mellette, csak úgy menet közben vetette oda: — „No a holnapi viszontlátásra”, és igyekezett a kijárat felé. Vityka utána sietett, ; és megfogta a kabátja ujját: — Iván Szemjonovics, hát maga hová? — Hogy-hogy hová? Természetesen haza. — Dehát én megkaptam az első fizetésem, s így a műve7 zetőmet meg kell vendégelnem. — Senkit sem kell megvendégelned! Első fizetésedből vegyél egy tortát, meg- egy üveg pezsgőt, és ezzel lepd meg a mamádat. — De én magával akarok inni. Ez tradíció! — Nem valami okos tradíció ez Vityka! — Okos, nem okos, de tradíció. Nagyon kérem, fogadja el... — Hagyjuk az egészet! — Miljjcl talán nem kedvel engem?... Lehet, hogy rossz esztergályos vagyok? Ha így van, mondja meg, és én átmegyek egy másik üzembe... — Ugyan, miket beszélsz! — Ha nincs kifogása ellenem, akkor meg gyerünk. Nem akarok én rosszat. Csak leülünk egy étteremben, hallgatunk egy kis zenét... — Tudod, hogy én nem ihatom. Az orvosok eltiltották. — Akkor nem iszik, de legalább tiszteljen meg azzal, hogy eljön. IT gy a harmincas évek kö^ zepe táján sokáig éltem Párizsban. Azt, hogy a piktornak mestersége folytatásához a festék, ecset és festővászon nélkülözhetetlen, nem én találtam ki. Azt sem, hogy e kellékeket nem adják ingyen. De, hogy az ezek megvételéhez szükséges pénzt, no meg az ételre, lakásra való költséget Párizsban a vásárcsarnokok környékén lehet leginkább megkeresni, arra többen rájöttünk éhenkórászok, és ezek között néhány piktor is akadt. Sokat mesélhetnék a döglött hal, a piktúra, s a jómagam közötti hármas rossz viszonyról; de azt hiszem, elég annyi, hogy a döglött halak kiválogatása, kosárba rakása és cipelése olyannyira megutáltatott velem minden halfélét, hogy később, a Duna partjára visz- szakerülve addigi kedvenc szórakozásommal, a horgászattal is örökre szakítottam. Egy esős este ragadósan és PARDI ANNA: Hosszú élet Három napból állt. Az első nap húsz esztendő. A második nap ötven esztendő. A harmadik nap hetven év legfontosabb percei csak egyetlen személlyel s csak a haláláig igazolhatóan. Fél óra múlva az étterem egyik asztalánál ültek, előttük, jegyzettömbbel kezében, a pincér. — Hát akkor: halat, sonkát, salátát moszkvai módon készítve, és pirogot. — Mindenből, természetesen, két adagot. — Italt? — Én egy üveg ásványvizet, a fiatalembernek pedig hozhat két deci bort — mondta Iván Szemjonovics. — Hogyisne! — vágott közbe Vityka. — Egy üveg konyakot! A pincér hamarosan meghozta az ételt, az ásványvizet és egy üveg'márkás konyaköt. — Az első fizetés örömére! — mondta Vityka, és megtöltötte a kétdecis poharakat..'. Húsz perc múlva Vityka se szó, se beszéd, áttelepedett egy fiatalemberhez, aki t szomszédos asztalnál ült. ... Iván Szemjonovics fizetett, aztán nagy nehezen kí- vonszolta az étteremből a ka- pálódzó Vitykát. Taxiba ültette és hazavitte. Amint Iván Szemjonovics is hazaért, átadta a fizetését s feleségének. Az asszonytárs Vnegolvasva a pénzt, rosszallóan jelentette ki: — Te, Vanyja, ez kevesebb a szokottnál! — Tökéletesen igazad var — mondta sóhajtva Ivár Szemjonovics. — Az egyil gyerek, aki a kezem alatt dolgozik, most kapott először fizetést. Illő volt megvendégelni az étteremben... Ez, tudod — tradíció. (Fordította Sigér Imre) iURIJ R1IITER:
