Pest Megyi Hírlap, 1970. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-28 / 201. szám
4 ““’ZfCírlap 1970. AUGUSZTUS 28., PÉNTEK A közművelődés nyomában MILYEN AZ IGAZI NÉPMŰVELŐ? Törvény készül a népművelésről — illetve a közművelődésről. írott törvény. Eddig ugyanis íratlan törvények uralkodtak népművelésünkben. Némely íratlan „törvények” elavultak, mások éppenséggel „törvénytelenségeikkel” szültek idegenkedést. E felismert szükségszerűség — s ezzel együtt népművelésünk bizonyos egyhelyben topogása — szülte a törvény igényét, s nem is „csak” a népművelésre, hanem egész közművelődésünkre, amely ezzel az „új” szóval máris egycsapásra több lépcsőfokon körűit feljebb társadalmunk munkamegosztásában. Az új törvény tervezetét éppen megyénk egyik országgyűlési képviselője, An- talfia Jenő, a Nagykátai Járási Pártbizottság első titkára terjesztette az ország- gyűlés legutóbbi ülésszaka elé. Vizsgálódásainkkal maradjunk tehát a nagykátai járásban. A környezet Az utóbbi időben, mintha a pénzszerzés tolakodott volna a legerőteljesebben előre, a művelődési házakban. Legalábbis, Chmely Ödönnek, a nagykátai járási művelődési központ igazgatójának véleménye szerint, a rertdezvé- nyek középpontjában nem a színvonal, hanem a több bevétel áll. (Természetesen nem mindenhol.) A bevételi források — szinte minden áron való — növelésére az a polgárjogot nyert szemlélet csábítja a népművelőt, hogy a művelődési ház tartsa el önmagát. Ezért a gazdasági szemlélet elmoshatja a művelődési intézmény elsődleges célját — azt, amiért létrehozták — az igényes kul- túrálódásra való nevelést. A szemléleti eltolódás a népművelő alól kihúzza a ta- Lyt és kényszeríti, hogy kultúrpolitikai céljainktól tá- Völ eső „pénzes” rendézvé- pyek után nézzen. Azt viszont semmilyen rendelkezés nem írja elő, semmilyen ösztönzési forma nem támogatja, hogy a mi „kultúrpolitikai minimumaink’’ alatti rendezvények ne terjedjenek. Ugyanakkor — amikor a „gazdasági szemlélet” terjed — a tömegszervezetek természetesnek tartják, hogy rendezvényeiket — szakmaközi bizottságok, nőtanács, önkéntes tűzoltótestületek stb. — minden térítés nélkül a művelődési házakban tartsák, ráadásul így kiegészítve anyagi forrásaikat. Nem gondolnak arra sem, hogy amit igénybe vesznek, az elhasználódik. kopik — tatarozásra. új bútorra pedig nincs pénz. Az emberek pedig egyre igényesebbékké válnak, hiszen otthonaik is modernebbek, szebbek — a tv a szobájukba visz szinte „mindent” — és ehhez a megváltozott igényekhez mérik a művelődési intézmények kényelmét, vagy barátságta- lanságát. Gomba módjára szaporodnak a kellemes, modern falusi presszók is, amelyek így jobban vonzzák az embereket — különösen a fiatalokat — mint egy rideg kultúrotthon, legyen akár modern, óriási színházterme is, ha nincs meghitt klubszobája. Chmely Ödön egyik ötlete az, hogy némely művelődési házat, klubkönyvtárat — ösz- szevonva az anyagi és erkölcsi erőket: tanács, szövetkezet — olyan klubokkal kellene ellátni, amely szeszmentesen „presszósítva” van, egy épületben a eszpresszó, klub, könyvtár, és a művelődési ház, amely a saját programjával „üzemeltetné” mindezt. A személy Áz elsődleges talán a népművelés mai jellegét tekintve — a népművelő személyisége. Az ideál a következő lehet: művelt és szakmáját értő, szervezőképes és tárgyalóképes, aki közszeretetnek örvend és elismerik tekintélynek, akinek jók a kapcsolatai a vezetőkkel — őt is vezetőnek ismerik el — a tömegszervezetekkel, a gazdasági intézményekkel, akinek elfogadják tanácsait és követik elgondolásait. Ahol ilyen típusú népművelő tevékenykedik, ott — az előzőek ellenére is — nem lehet a vészharangot megkongatni a népművelés felett. De milyen a népművelők többsége? Nem ilyen, mert kiválasztásuk nem egységes szempontok alapján történik. Ha valaki más munkaterületen —• például pedagógusnak — nem megfelelő, vagy erre nem érez hivatást — „szokás” szerint —, jó lesz népművelőnek, elmegy népművelőnek. Akik elvégzik az egyetem, vagy más felsőfokú intézmény megfelelő szakát, azok viszolyognak, hogy vidékre menjenek, találnak a fővárosban és a nagyobb városokban is sokkal előkelőbbnek jegyzett státusokat. Aki pedig már a kezdet-kezdetén — 20—25 éve — hivatásérzetből vállalta a népművelést, nehezen képezheti magát tovább, mert jelentkezését az egyetemre nem fogadják el, vagy — „Kiváló népművelő” kitüntetéssel — nem éri el a felvételhez szükséges pont- Számokat ... A fluktuáció nagy. Sok helyen félévenként, évenként cserélődik a népművelő. így aztán nincs arra idő, hogy megismerje környezetének sajátosságait és ennek megfelelően kidolgozza munkastílusát. Az igények A népművelés elsődleges tömegbázisa az iskola lehetne és" az iskolából kinőtt fiatalság, aki megszokhatná a népművelés állandó jelenlétét és természetesnek venné, hogy életének minden korszakában igénybe vegye szolgáltatásait. Ehhez elsősorban az iskolához, a pedagógusokhoz kellene közelebb kerülni. A szülői munkaközösség szerepe is nagy lehet, amely nemcsak az iskolai munkába, hanem ezen keresztül a népművelésbe is bekapcsolódhatna, mint alany és mint szervező. Az igények is megváltoztak. A lakóhelyek modernizálódnak, az emberek új módon rendezkednek be és másfajta életet élnek. Igényeik kielégítéséhez más ízlésre és gyakorlati ismeretekre van szükségük. Az a népművelő, aki mindezt felismeri — és megindít különböző szakköröket, tanfolyamokat: háztartási gépkezelő, autóvezetési, gyors- és gépíró, szabás-varrás, modern lakáskultúrát ismertető, barkácsoló — az feltétlen eredményes munkát végezhet és egycsapásra tudatosíthatja az emberekben, hogy a népművelésre támaszkodhatnak. Méghozzá rendszeresen. A rendszerességhez hozzátartozik, hogy a művészeti rendezvényekre sem esetlegesen verbuválják a közönséget, hanem — ezt már régen kitalálták — bérletekkel. A bérlet elhozhatja a tévé elől az embereket. A népművelési munkát az eddigieknél megalapozottabb elméleti alapokra kellene helyezni — ez a véleménye Chmely Ödönnek. A szociológiai módszereivel felméréseket kellene végezni és megállapítani, hogy a népművelés nagyobb hatékonyság érdekében, milyen módszerekhez kellene folyamodni ..................... Be rkovíts György ..... ns.-* *** ’• Ré gi köntösben a Üjra eredeti formájában pompázik a múzeum otthona, a múlt század elején épült, barokk stílusú „nagyház”. Az építőmesterek a legrégebbi fénykép alapján állították helyre. Megnyitották a kétszintes, zárt padlástér apró ablakszemeit, rekonstruálták a földszinti teremsor boltíves, békési „nagyház“ rácsos ablakait, az épület teljes hosszában húzódó pince- helyiséget. Az emeletes padlástér alsó szintjét, valamint a pince egy részét raktárnak rendezik be, a padlástér felső szintjén pedig kiállítást rendeznek be a budapesti Mező- gazdasági Múzeum gondozásában. XVI. Egy szép napon aztán becsapott a villám. A túlbuzgó tanti egy újságírót hozott látogatóba. Pihe éppen egy vásznon ült, amikor kopogtak: — Egy szerkesztő urat hoztam fiam, aki érdeklődik a művészeted iránt és megígérte, hogy írni fog rólad a lapjában. Pihe ijedten ugrott fel, nadrágján a vászonnal... — Nem fogadok senkit... Hagyjanak engem békén... — Ugye mondtam, hogy milyen szerény — büszkélkedett özvegy Faddiné és addig rimánkodott, míg Pihe jobbnak látta ha kivonul. — Sajnos, a műteremben nagy a rendetlenség — men- tegetődzött. A konyhában, ahol leültek, a gáz felett három, még nedves vászon száradt. Az újságíró elmerülten szemlélte a képeket. Időnként eltávolodott tőlük, hunyorított, közben Faddinénak be nem állt a szája: — Hiába, az igazi szakértő, alaposan megnézi a művet. A sok dilettáns mindig a címét kérdezi, pedig ezt érezni kell. — Valóban — mondta az újságíró. — És ön mester, mit tudna mondani műveiről... — Hát... Szóval... A modern élet zajló kavalkádjá- nak, a kitárult mikrokozmosznak, az atomok világának kvinteszenciáját absztraháják műveim, kvázi adekvát asz- szociációjaként differenciált univerzumunknak... — Hallja ezt a szerkesztő úr —t ájuldozott Faddiné. — Ez aztán meg tudja mondani a lényeget... Az újságíró hamarosan távozott és a közhiedelemmel ellentétben, bebizonyította, hogy az újságírók nem korruptak, mivel egyetlen képet sem akart elfbgadni. Pedig Faddiné szívesen kínálta: — Vigye csak kedveském, Pali naponta megfest tíz ilyet is, és a festék manapság nem olyan drága ... Két nap múlva megjelent a cikk. „Kulturális kóklerek” volt a címe és a legenyhébb kitételei a tehetségtelen dilettáns, az emberi butaság vámszedője, a zagyva semmit- mondás primitív piktora voltak. A cikk felhívta a rendőrség figyelmét is a közveszélyes sarlatánra. Ettől kezdve hihetetlen mérÚj bélyegek Saru, farmer és autóstop Tanár úr, országjáráson A Tatán megrendezett XVII. női evezős Európa-bajnokság alkalmából új egy forintos bélyegeket bocsátottak ki. I. István országalapító királyunk születésének 1000. évfordulója alkalmából 3 forintos bélyegeket adtak át postai használatra. Mindkét bélyeget — fogazott vagy fogazatlan kivitelűt — augusztus 19-től bárhová szóló r tai küldemények bér- mentesítésére lehet felhasználni. A korábbi évektől eltérően számban kevesebb, értékben, művészi kivitelben gazdagabb a posta jövő évi bélyegkiadási terve — jelentette be csütörtöki sajtótájékoztatóján dr. Wurm Ferenc szakosztályvezető, a Posta-vezérigazgatóságon. v. Az önálló magyar bélyegkiadás centenáriumi évében 23 alkalommal, összesen 65 bélyeg jelenik meg. Bélyegkiadásunk csaknem minden rangosabb eseményt követ. Az első negyedévben a budapesti Vadászati Világkiállítás alkalmából vadász és horgász bélyegsorozatot, a centenáriumi bélyeg-világkiállításra pedig Budapest ’71 elnevezéssel, a korábbi századokból származó metszetek alapján, Pest és A szentendrei hajóállomá- ' son vidáman fürdik a nap- ; fényben a kis átkelőhajó, a Kiskőrös. A Duna goromba hullámai nagyot csattannak, a motoros oldalán: a hajócska mintha ritmustáncot járna. A „kapitány” még nyugodtan pöfékel, a kötelek mozdulatlanul feszülnek, hiszen van még idő az indulásig. A pénztárnál álldogáló utasok között ismerős, szemüveges arc. Poros sarú, kopott farmernadrág, fehér rövid ujjú trikó, hanyagul vállon lógó tarisznya — így fest a fiatalember öltözéke. — Jó napot tanár úr! Mi járatban errefelé? — szólítom meg. Az üdvözlés első mondatára a várakozók közül többen felkapják a fejüket. Talán humoros üdvözlésnek vélik -T- a tekintetekből legalábbis ez derül ki -— pedig szó sincs tréfáról: Sárközi Csaba a váci Árpád úti áltálános iskola rajztanára. Arcszegletében megjelenik a jól ismert, barátságos mosoly, s így válaszol: — Most a szentendrei szaktáborba megyek. A táborvezetőségbe hívtak meg. Hat tehetséges tanítványom: Ladányi Olga, Mogyorós Gabriella, Vörösmarty Zsuzsa, Králik Tibor, Oly Tibor és Buda egykori nevezetességeit ábrázoló bélyegeket nyomatnak. A második negyedév bélyegslágere a X. festménysorozat lesz, s készítenek magyar lófajtákat ábrázoló bélyegeket is. A harmadik negyedévben, a bélyegkiállítás megnyitására a Budapest ’71. második sorozataként Bélyeg a bélyegen sorozat jelenik meg; az elmúlt száz esztendő leghíresebb magyar bélyegeit ábrázolja majd a jubileumi sorozat és blokk. A negyedik negyedévben a budapesti botanikus kert kétszáz éves fennállása alkalmából szép virágsorozatot kapnak a kedvelt motívum gyűjtői. A magyar bélyegek művészi színvonalának növelésére megkezdik a fényes papírra nyomott bélyegek kibocsátását is Tóth József már régebben megérkezett. — Az öltözék azt is bizonyítja, hogy nem otthonról érkezett... — No igen. Mozgalmas, élvezetes nyár áll mögöttem. Először is júniusban, a tanév befejezése után tíz napra a Börzsönybe vittem a srácokat. Az erdőgazdaság területén vertük fel a sátrainkat. Amolyan kis önellátó tábor volt ez. Vasat gyűjtöttünk, s az érte kapott pénzből élelmet vásároltunk. Húsz gyerekkel voltam, de mondhatom, nagyon élvezték... — Biztosan másutt is járt... — Autóstoppal jutottam el mindenhová, amerre csak megfordultam — Debrecentől egészen Bernecebarátiig. Tizenkét éve járom így minden nyáron az országot, s nincs olyan út, amelyen még nem utaztam volna. Ilyenkor mindig nekivágok az országnak, soha nincs határozott programom ... Az emberek megismerése a legfőbb cél. Meg aztán régi, eldugott parasztpadlások a képzőművész számára sok értékes köcsögöt. fazekat rejtenek... — Az út legkellemesebb emléke? — Az egyik őrségi faluhoz fűződik. Hiába kopogtattam a kis házakban, mindenütt barátságtalanul, hidegen fogadtak. Később megtudtam, mi ennek az oka. Előttem néhány nappal éppen egy maszek régiségkereskedő érkezett ugyanide kocsijával. Kifizette a do- bolási díjat, és a főtéren „közhírré tétette...”, hogy akinek használt kacatja, edénye van, ő átveszi. Ezután felpakoltá a kocsiját és elrobogott ... — S a legkellemesebb? — A börzsönyi táborozás mellett talán az az út, ahonnan most érkeztem. Balatongyörökön voltam, s persze ott is ellátogattam egy-egy parasztházba. Csodálatos nép- művészeti tárgyakat láthat ilyenkor az ember. Sípol a Kiskőrös. A „kapitány” beszállásra szólítja az utasokat, oldják a köteleket. A tanár úr is búcsúzik: a szentendrei szaktábor már az idei vakáció utolsó állomása. Gyorsan elmúlt ez a nyár is... (falus) Jövőre 65 ú] magyar bélyeg tékben fellendült az üzlet. Mivel a cikket — kímélve érzékeny művészünk lelkét — a tanti és Zsófi nem mutatták meg Pihének. És ő nem értette, hogy miért kell ilyen szédületes tempóban dolgoznia. A tanti elhatározta, hogy bepereli a lapot, az újságírót pedig felpofozza, de aztán egy ügyvéd felvilágosította, hogy legjobb csendben maradni. — Az ügynek úgysem lesz következménye. Ez kérem képzőművészeti kritika, nem bűnügy. Ha a rendőrség minden ledorongoló kritika után eljárást indítana a megbíráltak ellen, nem jutna energiája az igazi bűnözőkre. Meg aztán kényes ügy ez kérem. Hány művészről írtak már hasonlót, akik aztán kosárszámra vitték haza a díjakat. Én nem értek a festészethez, de olvastam, hogy a Biennálén ennél vadabb dolgok is vannak. Volt ott kérem olyan kép is, amit egy majom egy festékszóró pisztollyal „festett”. Egy amerikai milliomos 10 000 dollárt adott érte. .. özvegy Faddiné mindebből csak annyit értett meg, hogy eddig olcsón kótyavetyélték el az értékes műveket. El is határozta, hogy árrendezést hajt végre és az újabb művek árát harminc százalékkal felemeli. Patkány és Sunyi — az utasítás szerint — szorgosan látogatták a Zöld Bütyköst. Bár mindketten vágytak a Rózsabár magas székei után, hiányzott nekik a mixernő csilingelő hangja, a lányok kitüntető bizalma és főként a whisky, de félelmük erősebb volt, mint vágyuk. Mindketten szakállt növesztettek és Patkány gyanús szorgalommal vállalt szénszállítást. Egyik reggel a kijózanító állomáson hallották, amint két ápoló olvassa az újságból az évtized szélhámossága címmel kitüntetett filmforgatási esetet. Ettől kezdve csak arra a rövid Időre mozdultak ki a mosókonyhából, amíg egyikük megfelelő meny- nyiségű rumot vételezett. Három nap, három éjjel ittak a mángorló tetején, de , hiányzott a társadalmi élet, idegeiket kikezdte a kényszerű magány. A negyedik napon nem bírták tovább. — Én azt sem bánom, ha lebukok. Legalább kétszázezer forintom van a közös boltban, és úgy élek itt, mint egy patkány — háborgott Patkány. — És mit fog szólni Dönci? — sunyított Sunyi. — Nem érdekel, ö egy kényelmes lakásban lapít azzal a nővel... — Látod, neki is megvan a maga baja... — Mégis jobb, mint nekünk... Én megyek. Sunyi követte. Aznap este a szokásosnál jobban berúgtak a Zöld Bütykös kerthelyiségében, ahogy a jobb vendégek a járdát nevezték. Colos — akit történetünk elején vitt el a razzia és harmincnapi elzárásra ítéltetett, közveszélyes munkakerülésért — éppen álló fogadást adott, annak örömére, hogy egy hetet ledolgozott egy gyárban. Ez azt jelentette, hogy egy ideig ismét szabad ember, miután az igazolványában egyelőre benne a gyár bélyegzője. Első heti bérét és munkaruháját áldozta fel a társaság tiszteletére, amely érthető szeretettel fogadta sokat próbált barátját. — Nem az a harminc nap volt a sok, hanem ez a hét — panaszkodott Colos és többen részvéttel veregették a vállát. — Pedig a munka nemes dolog — mondta Patkány, aki már időnként elaludt. A kijelentés általános megdöbbenést keltett. A kezekben megálltak a korsók és a vihar előtti csend nehezedett a helyszínre. — Ezt nekem mondtad? — lépett előre Colos, remélve, hogy nem jól hallott. — Neked — mondta Patkány, majd amikor két korsó sörrel fellocsolták, folytatta: — Nekem elhihetitek, én nem olyan régen még filmet forgattam ... Colos keze már lendült, de lefékezett: — Ez teljesen hülye; A kezdődő verekedésre feltűnt a körzeti rendőr is, aki ha tehette, igyekezett a közelben tartózkodni... — Én nem vagyok hülye. Én igenis első asszisztens voltam ... A mondat végét elnyelte az általános röhej... — Biztos úr! Mondja el nekik ... Az évszázad szélhámossága... Emlékszik rá? — Persze, hogy emlékszem..; Meg kell adni, hogy nagyvonalú vagányok voltak... (Folytatjuk.)
