Pest Megyi Hírlap, 1970. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-16 / 192. szám
1970. AUGUSZTUS 16., VASÁRNAP PEST MEGYEI Kbfärlap SZ. SZPASSZKIJ: Milyen nevet adjunk a gyereknek...? Az ablakon túl egész nap " idegtépőn dühöngött az északi szélvihar. Az üvöltve süvítő hangok betöltötték az egész Kuszakin-lakást. Az ablak üvege olyan pattogó zenebonát hallatott, mintha pisztolysorozatok hasogatnák szilánkokra. A vihar elülte után beálló csendben hirtelen panaszos gyereksírás hallatszott. Mihail Kuszakin kikapcsolta a televíziót. A beálló csendet csak egy leeső tányér csörömpölése zavarta meg, amelyet Mása, Mihail felesége ejtett el mosogatás közben. De honnan a panaszos gyereksírás? ... — Egészen bizonyos, hogy nem kísértet... Hallucinál- nék? — csodálkozott magában Mihail Kuszakin. — Isten bizony, gyermeksírás ... Vagy talán macskanyávogás,? Nem, ez nem ahhoz hasonlít... Hirtelen mozdulattal kinyitotta a szomszéd szobába nyíló ajtót, és nem akart hinni a szemének. A díványon keresztbe fektetve egy világosrózsaszín plédbe csavart élőlény hevert. A pólya mélyéről hallatszott a szipogó sírás. — Mása! — kiáltotta Mihail Kuszakin rémülten. Felesége a konyhából berohant a szobába. A vállán átvetett törülköző-kendő tábornoki sávként hatott. — Mi történt? — kérdezte megijedve. Mihail Kuszakin bal kezé1,1 nek kisujjával félénk- ijedten bökött a pólyára. Mása gyors, szakértő mozdulattal bontotta ki a rózsaszínű takarót, és mosolyogva fordult a férje felé. — Semmi különös nem történt. Felébredtünk, és enni kérünk. Ügy bizony! — Hogy-hogy felébredtünk? — nézett értetlenül a feleségére Mihail Kuszakin. — Felébredtünk, és ham- ham, szopikálni akarunk — ismételte a felesége. — Na de hát... Ez meg micsoda ? — Hogy-hogy micsoda? Mi van veled? — kérdezte élesen a felesége. — Még hogy mi ez? Hát a gyerekünk! — És honnan vetted? — Látod, látod... A tréfáid, mint mindig, most is rosz- szul sültek el. Mihail Kuszakin tudata lassan nyiladozni kezdett, amikor felesége immár karcsú derekára nézett. — Mása! Te már meg is!? ... — kiáltott fel izgatott örömmel. — De mindezt ilyen váratlanul, ilyen gyorsan? De hát a szülő nők napokig fekszenek a szülőotthonban!... Az asszony szomorkásán mosolygott. — Hát persze, feküdtem én is. Mégpedig kilenc napig. Hát már azt is elfelejtetted, hogy éjjel hívtál taxit? Mihail Kuszakin homlokát veríték öntötte el. C emmire sem emlékszem. ^ De hisz én ... én... Má- senyka! Másenyka, drágám! Hát már megszületett a gyerekünk ?! Gyerekünk van!... Kisfiú, vagy kislány? — Te jó Isten! TermészeteRÉVÉSZ TIBOR : Válogatott vidámságok I A FÉNYKÉP ^ Mora Ferenc meigprobalko- % zott a színpaddal is. Makón 5; mutatták be Csőszfogadás cí- ^ mű színpadi tréfáját. Juhász ^ Gyula és Réti Ödön, továbbá ^ József Attila is szerepeltek $ még ezen a nevezetes estén, és ^ előadás előtt levetették rnagu- § kát négy másik művészemberei rel és Móra Ferenccel együtt. $ Mikor az emlékezetes fény- ^ kép megjelent egy makói ki- ^ rakatban, a tanyasi népek ^ megállották előtte, és talál- gafcták, kiket ábrázolhat? s § — Ezek bizonyosan az ara^ di tizenhárom lösznek — véle- ^ kedett valaki, mire a szom- § szed ja, egy hatalmas bajuszé öreg magyar óvatosan megje- § gyezte: 'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SJ 'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSAi 1 * FAZEKAS LAJOS: Ifjúság Valamennyi színház között elsőként az Állami Déryné Színház indítja 1970—71-es ^éygdját ^ Az idei augusztus 20-a különösen nevezetes forduló a Színház életében. Éppen e napon lesz húsz éve, hogy az akkori Faluszínháznak — elődjüknek — társulata elindult a Madách térről első előadásukra, Dunapentelére. Äz elsőt sok-sok sikerben gazdag est követte, nemsokára 40 ezredszer lépnek színészeik a dobogóra. A most induló nyolc társulat tavaly kezdte meg országjáró körútját s a következő időkben egymásnak adják a stafétabotot az évad első felére tervezett hét, új bemutatónak. Ezek közül igen jelentősnek ígérkezik' Madách Imre: Az ember tragédiája és Schiller: Ármány és szerelem című drámája. Madách műve — hasonlóan az elmúlt két évtizedben bemutatott klasszikus drámákhoz — első ízben indul országos körútra, hogy a falvak közönségével találkozzék. Az új bemutatók sorában találjuk Szakonyi Károly: Adáshiba c. színművét, valamint a budapesti és vidéki ifjúsági előadássorozat új darabját, a Sándor Mátyást, Verne Gyula regényének dramatizált változatát. Bárpult, magasszék. Gint iszunk. Frivol blúz feszül rajtad. — Én a férfikor ízét dicsérem... Füst-fanyar, fehér hamuba ásott, égő, röpke éj. Jazzdobzene-, gitárzene-láva ömlik az éjben, ki az utcára. — A gyár komolyan nézi fiait; s kapujában régi őre hallgat, mint szobra ódon templomfalaknak. Nyegle ifjúság — recsegik tömören az öregek, kiket szúr a szavuk tőre. Erős ifjúság, — mondom, — erős a fa, mely virágát kihordja termőre! — De hiszen, sógor, itt heten vannak! — A többieket alkalmasint mám kivégezték — hagyta helyben az előtte szóló... JÚLIUSI BUÉK Az egyik budapesti színháznál működött egy zenekari tag, akinek szépen jövedelmező mellékfoglalkozása a kóta- másolás volt. Ö írta ki a stim- meket a partitúrából, de nem is ezzel a munkájával kereste a legtöbbet, hanem az ajándékokból, melyekkel a zeneszerzők, ha muzsikájuk sikert aratott, örömükben elhalmozták. Egyszer júliusban elfogta a világhírű Kálmán Imrét a Király Színházban, ahol a Csár- dásikirálynőt játszották véget nem érő sorozatban. — Meleg ide — hőség oda — mondotta a komponistának —, telt házunk van ma is. Tódulnak az emberek a Csárdáskirálynőhöz! A kiváló szerző igent bólintott, de egyébként — bár nagyon jól tudta, miről van szó —, nem nyúlt a tárcájához. Pillanatnyi csönd. — Haj, haj! — sóhajtott a kótamásoló. — Sok a munka! Es milyen hőség van a zenekarban ! Rettentően szomjas vagyak! — Igen? — szólít szórakozottan Kálmán Imre, és másfelé nézett. A dereik másoló kezdte nevén nevezni a gyereket. — Látta, Kálmán mester, az összes zenekari stimmeket ? Ugye, milyen gyönyörűen, tisztán írtam ki valamennyit? Azért a néhány fillérért, és éppen lakbérfizetéskor! Csönd. Hosszú, kínos csönd. A komponista nyugodtan, szívta a cigarettáját. Ekkor megszólalt a csengő, kezdődött a következő felvonás. A hangjegyek tudós másolója körülnézett, valamin tűnődött és végül — végső kétségbeesésében —, megragadta Kálmán Imre kezét, melegen megszorította és üeílldáltafct: — Hát akkor, kedves mester, boldog új évet kívánok! Mire a komponista elegáns mozdulattal benyúlt a belső zsebébe... A KRITIKA G. B. Shaw ifjú éveiben egy londoni újság zenekritikusa volt. Bírálata egy orvoskórus hangversenyéről mindössze a következő két mondatból állt: „Tegnap a londoni orvosok énekeltek. Emlékeztetni akarom őket arra, hogy amikor megkapták diplomájukat, mit fogadtak az orvosi hallgatásról!” A SZAKÉRTŐ Rátonyi Róbert vidéken vendégszerepeit, egyik termelőszövetkezetünkben. A délutáni előadás után a tsz vezetősége meghívta a művészeket, hogy nézzenek körül a gazdaságban. — Legalább meglátják, hogyan dolgozunk, hogyan élünk, aztán, ha valami észrevételük lenne, csak mondják meg bátran, jólesne, ha hozzászólnának a dolgokhoz. Hát ami a körülnézést illeti, arra Rátonyi szíves-örömest vállalkozott, de a hozzászólással, érezte, valami baj lesz. Városi ember, nem nagyon ért az ilyesmihez, nem szakértő. De nem akarta, hogy megsértődjenek, éppen ezért, miközben kinn sétáltak a gazdaságban, egy helyen megállt, és szakértő arcot vágva, csöndesen megszólalt: — Ahogy ezt én elnézem, ebből nem lesz szép búza! A tsz-elnök helyeslőén bólintott: — Nem ám !... Mert hogy ez — rozs! MŰVÉSZET A híres művészasztalnál ar- • ról vitáztak, hogy, a „művészet” szó miért nem fedi teljesen a német „Kunst” kifejezést. Néhányan úgy vélték, hogy a „Kunst” szó valójában több értelmű, legalább is árnyalatilag. Ezt mások kétségbe vonták. Fényes Adolf tekintélyére volt szükség most már a vita eldöntéséhez. — No, ez aztán roppant egyszerű dolog — mondta a piktúra bölcse —, csak egy példára kell gondolni: Egy jó képet megfesteni — művészet; de eladni: Kunst! A FOGADÁS Mathieu Duval francia anatómus tréfás kedélyű ember volt. Egy napon így szólt egyik barátjához: — Rendkívüli emlékezőtehetségem van. Fogadok veled, hogy a párizsi telefonkönyv tíz oldalán levő neveket, úgy, ahogyan egymás után következnek, hiba nélkül elsorolom neked. Természetesen a lakcímeket és telefonszámokat' nem, csakis a vezetékneveket! — Tartom a fogadást tíz üveg pezsgővel! Kezdd el! — A nyolcvanadik oldalon kezdem: Duval... Duval... Duval... Duval... és így tovább, a kilencvenedik oldal utolsó előtti soráig... A PISZTOLY Krúdy Gyula nyár vége felé a budakeszi omnibuszon döcögött kifelé a nyaralókkal. A közbiztonságról folyt a beszélgetés, és mindenki elmondta, milyen óvintézkedéseket tett. Egy férfiú elővett egy hatalmas pisztolyt. — Ezt — mutatta az omnibusz utasainak — mindig magamnál hordom, ha így omnibuszon megyek ki. Erdőn át vezet az út, nem lehessen tudni ... Megtámadhatják az omnibuszt ... Amerikában sokkal különb dolgok is történnek. Krúdy Gyula elkérte a mor- dályt. Megnézte, majd így szólt: — Ezzel akar az úr védekezni? A férfiú bólintott: — Ezzel, uram. Az író elmosolyodott: — De hiszen ez játékpisztoly! Ez lépésre se visz. A pisztolytulajdonos nem hagyta magát: — Pardon, uram. Van nekem otthon egy gyönyörű, hatlövetű Browning-pisztolyom is! Krúdy csodálkozása határtalan volt: — Hm. Otthon, uram? Hát mi az ördögnek tartja otthon? A férfiú a világ legtermészetesebb hangján válaszolta: — Na, hallja, esetleges támadás esetén csak nem vetetem el magamtól azt a drága pisztolyt!. fSrSSSS///SfS/S/S/SSSSSSSfS/SS//fSSSSSS/SSS/S///SfSSSSSSffSSfSSfSSSS/SSSSSSSSSSSfSSS//SSSSSSSSSSSSSSSfS/S/SSSSS///SSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SS/SSSSSSSSSSSSSS/fS//S/SSSSSfSSSSSSSSSSSSSS/SSSS/S/SSS//SS/SS/SS/SSSS/SSSSSSSSSS/SSS/S Tavaly ők is hoztak nekünk. Ezek a haragos szomszédék. Tényleg, tavaly ők is hoztak nekünk, igaz, nem cseresznyét, de barackot, az is finom volt. Könyörgök anyámnak, hadd menjek át én is ... A szomszédasszony szája az örömtől nyitva maradt, azután a szégyentől gyűszűnyire szűkül ... — Csókolom anyádat, szeretem őt — mondd meg neki, és én megmondom. — Meglett édesanyám, tetszik tudni? — hencegtem és ettem az ő cseresznyéjükből. Laci a fiúk, már harmadik gimnazista, rám szólt. — Marha, ez nem illik. Laci kapott az édesanyjától egy nagy pofont, próbáltam vigasztalni, nem sikerült. Kimentünk az udvarra és Laci visszaadta a pofont nekem. Az udvar sötétjében megegyeztünk, másnap délben nem jövünk haza, megnézzük a Csató-kertben az új cirkuszt. Azt mondják, aki vizet hord az elefántoknak, ingyen nézheti az esti előadást. Istenem, de szép lenne. , ★ Amikor én elvesztem, augusztus volt, már érett a szőlő, és illata volt a levegőnek. Russzék gazdag borkereskedők voltak, palotával, szakácsnővel, cselédlánnyal és nörszszel. A nörsz minden délután az Orczy kastély hatalmas kertjében sétáltatta a gyermekeket és a kutyákat. Én minden délután ebben a kertben kerestem az élet értelmét. Munka után ünneplőben sétáltam az orgonabokrok illatos árnyékában. Hittem, hogy nem vagyok én, az a földhöz ragadt senki, az életet szépnek, a Levente cigarettát egyiptominak képzeltem, 18 éves voltam. Itt ismerkedtem meg Elizzel, a nővel. Bizonytalan, piruló fiúka voltam, ő biztatott, neki elmondtam álmaimat, terveimet. Azt mondta, azt válaszolta, szép lélek vagyok. Akkoriban már betegesen sokat olvastam, nem is sejtettem, melyik az én gondolatom és melyik az íróé. Vele, Elizzel kapcsolatban nem is voltak gondolataim. Ö, Eliz, számomra napfény volt. Egy hízelgő, éltető, mindent felnagyító tükör, aki, amely nélkül nem tudtam volna élni. Sohasem beszéltük meg a randevút, ahogy a nap sem jelenti be, hogy másnap ismét fölkel és melegít. Eliz minden délután öt órakor felkelt és melegített engem, fölkelt és melegített az Orczy kastélyban. Meséltem terveimről, csodálatos képekben festetten álmaimat. Ö finoman javított, sohasem kuncogott rajtam. Pedig öt évvel volt idősebb nálam, és három nyelven beszélt, anyanyelve francia volt. Ősszel elvitték Russz urait, később a rendőrségre behívták a feleségét is. Megkérdezték: hogyan mehetett egy őskeresztény leányzó egy őszsidóhoz feleségül? Ezt Eliz sírva mondotta el nekem és megkérdezte, mit szólok én mindehhez, és közben figyelte az arcomat, a szememet, vajon mit is szólok. Mit szólhattam volna? Elizzel elástuk az ékszereket, Russz úrék ékszereit. Akkor azt mondta, aludjak nála, mert fél egyedül. Az istennek sem akartam érteni, elérteni, amit mond. Azért felmentem hozzá. Leültem a fotelba, mellém guggolt, kigombolta az ingemet és a cipőmet is lehúzta. Azt mondta, most megismerhetem a másik, lelkének másik felét is. De ne ítéljem el. Talán ezt nem is mondta, inkább suttogta... Nem tudom, mennyi idő telt el, elfáradtam, feltápászkod- tam, felgyújtottam a villanyt. Felhúztam a nadrágomat, az ingemet, közben Eliz égő szemmel figyelt. Amikor a cipőzsinóromat is megkötöttem, megkérdezte: — Hová mégy? — Haza. Nem szóltam semmit odahaza, édesanyámnak. Váratlanul ugrott ki Eliz a paplan alól, Két nagy pofont kaptam. Felnéztem. Nagyon szép volt. Megcsókoltam a barna, izmos hasát. Felálltam és azt mondtam: — Tulajdonképpen magadat ütötted pofon, remélem, ezt te is tudod ... Sírva fakadt... Lementem a lépcsőn, 6 követett, kinyitotta az ajtót előttem. Megálltam a kapuban, inkább éreztem, minit hallottam, hátam mögött csikorgott a kulcs a zárban. Egy percig állhattam és méláztam a történteken. Közben feltámadt a szél, mocslkoit, pisizkioit kavart, port, papírtengert hajtott maga előtt. Bokrok, fiaiba! fák, mind megannyi gyenge szűz, ellenállás nélkül hajlították derekukat. A levegő tele vollt feszültséggel. Az utca nyitott elektromos centrálé, földelés, biztosítás nélkül A villamosságnak szaga és íze volt. Nyomasztóan sötét minden, gyászba borult az ég. Álltam a kapu alatt, kapkodtam a fejemet, a villámok az orrom előtt hasították ketté a világot, háromig sem tudtam számolni, csattant az ég. Félelmessé vált a világ, a vihar, de fenséges nagysága lenyűgözött. Közben megeredt, zuhogott, szakadt. A villámok keresztbe is csapkodtak, minden csattanásra távoli hosszú morajlás volt a válasz. Bőrig áztam. A kapu alja már semmitől sem védett, egy kocsi derékig túrt a vízben. Ismét csikorgott a zár, Eliz hálóinge fölött pongyola, azt mondja: — Gyere be, édes... Ledobok magamiról mindent, mindent, ami csurom víz. Eliz nagy poharakba gyanúsan sötétzöld folyadékot önt és közben énekel. Valószínű, amíg én áztam, amíg tombolt aiz orkán, Eliz ivott valamit. „Csiribiriibi” — émefcli —, milyen szép szám, milyen szépen énekli. Azután: J’attamd- rai, tu zsu, túr.... — dúdolja franciául, úgy, ahogyan kell és ahogyan 6, Eliz, igazán, anyanyelvén tudja mondani, énekelni. Felöltözök, elmegyek. Otthon, reggel öt órakor lenyomom a kilincset, az ajtó nyitva van. Lehúzom a cipőmet, ne kopogjon. A folyosó, az udvari folyosó pontosan 30 méter. Mi hátul az utolsó lakásban lakunlk. A konyhánkhoz érek, halkan lányomon a konyha kilincsét. Az ajtó magától nyílik. Anyám vélem szemben. Köszönök. Fogadja. Arca kedves, szórakozott. Nem akarja észrevenni kezemben a cipőmet Pedig okos szeme mindent ért. („Tessék mondani, hol volt éjszaka az én kis; fiam?”). — Édes fiam, a kávéd aj sparhelton van. A kalácsból; hagyjál nékik is... — mond-; ja anyám, és kosárral a karján: elmegy. Megnézem magam a tükör- j ben, hajam csapzott, zilált, ar- j com citrom színű. A kávém; felét visszaöntöm a fazékba. j ★ I Pista közben előkerült. Cit-j rom színű arcával vidáman kö-! zölte: házibuliban volt. Ha le-: hét, hagyják őt békében. Suha Andor 5 sen kislány. Különben is fiú-; nak nem adnak Mása nevet. ; — Tehát Másenyka! És mi-; ért nem tanácskoztad meg ve- \ lem, hogy milyen nevet ad- i junk a gyereknek? Hisz vala-i mi közöm azért nekem is van i hozzá!... — Ha nem tudnád, tanács- j koztunk. Én legalábbis oda-i mentem hozzád, amikor a i szobádban ültél a fotelben, és i megkérdeztem: — Milyen ne- i vet adjunk a kislánynak? — És én erre mit felel- i tem? — Le sem véve a szemedet j a televízió képernyőjéről, azt: ordítottad, hogy: — „Góól!”i Még fütyültél is hozzá. ... Reggelre ismét feltá- i madt a viharos északkeleti; szél. ; (Fordította: Sigér Imre) Madách: országjáráson r * Az Állami Déryné Színház terveiről
