Pest Megyi Hírlap, 1970. július (14. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-12 / 162. szám

4 ‘“*JCírhm 1970. JŰLIUS 12„ VASÄRNAP Veszélyben a gazdag termés Málnaszüret - gondokkal Nyilatkozik a szakember EMBERSÉG KERESTETIK! Félidőnél tart a málnaszüret az ország legnagyobb ültetvé­nyein, az Ipoly völgyén, Nagy­maros és Kösd környékén. A termés meglehetősen gazdag, a minőségre sem panaszkod­hatnak a szakemberek, mégis komoly gondok árnyékolják ezekben a napokban a szüre- telők örömét. Az Észak-Pest megyei Termelőszövetkezetek Területi Szövetsége, amely fennállása óta egyik legfonto­sabb feladatának tekinti a bo- gyósgyümölcsűek termesztésé­nek fejlesztését, és természete­sen a gazdaságok érdekvédel­mét, a Váci Járási Tanács me­zőgazdasági és élelmezésügyi osztályával rendkívüli tanács­kozásra hívta össze a hét vé­gén a „málnás” gazdaságok képviselőit. A találkozón a málnaszüret legfrissebb, nega­tív tapasztalatait, majd ezek megoldásának lehetőségeit vizsgálták. Megkértük dr. Merényi Ká­rolyt, a szövetség titkárát — úgy is, mint a bogyósgyümöl- csűek közismert szakemberét —, tájékoztassa lapunkat a gazdaságokat, a felvásárló és feldolgozó ipart, de közvetve a fogyasztókat is érintő témáról. — Mi indokolta a rend­kívüli tanácskozás összehí­vását? — Mindenekelőtt a nagyará­nyú romlási veszély. Sok ezren szedik most a Dunakanyar ül­tetvényein az éréshez alkal­mazkodva hajnaltól napestig a kényes gyümölcsöt. Az össze­gyűlt árut azonnal el kellene’ szállítani, erre azonban nincs lehetőség, mert kevés a teher­autó. A napi szedést, ahhoz, /hegy ne érje károsodás, 0 fu­tkos hőmérsékleten kellene tar- >tani. Erre azonban álmukban sem gondolhatnak a gazdasá­gok vezetői, hiszen a körzet­ben hűtött tároló nincs, a reg­gel leszedett áru délutánra már alaposan megsínyli a nagy meleget. Szomorú látvány, hogy a gyönyörű, guruló mál­Még lábamban az egész Oberhof, tüdőmben a fenyve­sek illata, szívemben a jól sikerült játékok öröme, a nagyszerű emberék emléke. Pedig eltelt már néhány nap azóta, hogy Suhl megyében jártam. A Freies Wort kedves szerkesztője, Helmut Linke hí­vott meg egyszer személyesen, amikor áprilisban itt járt ná­lunk, Pest megyében, a Suhl megyei pártmunkás küldött­ség tagjaként, hogy ők is ve­lünk ünnepeljék nagy jubileu­munkat. Azután, még egyszer — óh német alaposság és pre- cízség — egy később látogató­ban nálunk járt német újság­író kollégával is megismétel­tette a szíves invitálást. 'És ismét mégegyszer, harmadszor — no, lám három a német igazság is — egy táviratban kérte, el ne felejtsem az ő hagy ünnepüket, mármint az újságét, a Freies Wort-ét, ame­lyet június 20-án és 21-én ren­deznek Suhlban Pressefest nából hogyan válik néhány óra leforgása alatt törődött, már csak ipari célokra alkal­mas nyersanyag. Ráadásul ez még komoly értékcsökkenéssel is jár, az ilyen áruért jóval kevesebbet kap a termelő. A veszteség egyaránt éri a gaz­daságokat, a tagokat és persze, a felvásárlókat is. — Hogyan lehetne ezt elkerülni? — Ez a nyár is bizonyítja, hogy átmeneti hűtött tárolók, illetve a gokat emlegetett hű­tőlánc nélkül egy ilyen hatal­mas málnáskörzet nem tudja nagyobb veszteség nélkül le­szüretelni a termést. Igen ám, vethetné valaki közbe. Duna­keszin épül a Dunakanyar leg­nagyobb hűtőháza, aztán ott van Csepel is. Erre szükség van, de önmagukban véve nem oldhatják meg a Börzsöny-vi­dék gondjait. Javaslatuk? — A területi szövetség és a gazdaságok vezetőinek véle­ménye szerint legalább két helyen, Perőcsényben és Kösd környékén kellene sürgősen építeni átmeneti hűtött táro­lót. Nem titok, hogy a gazdag­ságok csupán a saját anyagi erejükből erre képtelenek. A beruházási összeg felét azon­ban elő tudnák teremteni. A másik felét viszont a velük szerződéses kapcsolatban álló konzervgyárak, a hűtőipar és a MÉK biztosíthatná. Annál inkább, mivel közös érdekről van szó, nekik sem mindegy, milyen árut kapnak. Csak így, a termelők és a feldolgozók szoros együttműködésével tud­nák elkerülni a jövőben az ideihez hasonló helyzetet. — Milyen egyéb gondok nehezítik még a jó termés ellenére az idei málnasze­---zont?-—á----Az éíőbbi témával szoro­san összefüggő gondunk a szál­lítóeszközök hiánya, de külö­nösen az elhanyagolt, rossz, rázós utak. Igaz, hogy a Köz­lekedés- és Postaügyi Minisz­térium kérésünkre a téli felfa­gyás okozta gödröket, kátyú­kat a szezon elkezdéséig betö­cím szó alatt. A meghívásnak, ha egyszer hívnak is, eleget tettem volna. Szívesen utazom Suhlba, oda, ahol egyszer már jártam 1967-ben, a Pest me­gyei pártmunkás küldött­ség egyik tagjaként. Ked­ves város, nagyon szép, hegyek övezte, fenyvesekkel borított gazdag megye. És mint mindenütt a világon, itt is a legérdekesebbek és a leg­kedvesebbek az emberek. Ahol a vándor egyszer már járt, ahol jól tartották étellel, ital­lal, ahová az ember szép em­lékei kötik, oda szívesen tér vissza, sőt egyfajta szép nosz­talgiával és örömmel utazik az ember. Pedig Suhl és Buda­pest között vonaton és autón a távolság több mint ezer kilo­méter. És szívesen utazik az ember az NDK-ba akikor is, ha egy hónapon belül másod­szor látogat oda. Idén először, tehát koráb­ban tavasszal, a szép május­ban jártam, jártunk az NDK­mette, de a gépkocsivezetők a megmondhatói, hogy ez nem elegendő. Változatlanul sok vitára ad még alkalmat a ta­gok és a gazdaságok, de a fel­vásárlók között is a göngyöleg. Ha nagy a meleg — mint ezekben a napokban —, a fa­láda kiszárad, veszít súlyából, eső idején viszont magába szívja a csapadékot. Egyetlen módon lehetne ezen szerintünk segíteni, ha a Göngyölegellátó Vállalat rátérne a korszerű műanyag rekeszek alkalmazá­sára. Persze, tudjuk, hogy ez is rengeteg pénzbe kerül, ám a kiselejtezett göngyölegek helyett mégiscsak a tartósabb és célszerűbb műanyag kelle­ne. — A tanácskozáson az úgy­nevezett több csatornás érté­kesítési rendszerről is sok szó esett. Nem vitás, ez a rendszer összehasonlíthatatlanul jobb a réginél. Gyümölcsözőbb együttműködés alakult ki en­nek révén a termelő gazdasá­gok és a feldolgozó vállalatok között. De még gyakran elő­fordul, hogy a felek nem tart­ják be a játékszabályokat, nem teljesítik minden esetben a szerződésben vállalt kötele­zettségeiket. Hangsúlyozom, ez mindkét félre vonatkozik. Eb­ből is le kell hát vonniuk a tanulságot az egymással üzleti kapcsolatban álló feleknek. A területi szövetséghez tar­tozó gazdaságok tavaly már 80 millió forint bruttó árbevétel­re tettek szert a bogyósgyü- mölcsúek termesztéséből. Saj­nos, több millió forintra rúg az az összeg, amit a hűtött táro­lók hiánya, a hiányzó hűtő­lánc vagy a rossz utak elra­bolnák a bevételekből. Á gaz­dag, de mégiscsak gondot oko­zó idei ■málnaszüret figyelmez­tet: sürgősen cselekedni kell! Ehhez pedig, úgy gondoljuk, jó alapként kínálkozik a területi szövetség javaslata. ban. Mik hát most már elő­ször erről az útunkról is né­hány szót ejteni, és csak az­után visszatérni Suhlba. Drezdába, a kettős ünnep utáni első hétköznap reggelén indultunk a Hungária gyors­sal, mi néhány falusi szerkesz­tő, az Üjságíró Szövetségből egy kedves és fiatal tolmács és vezetőnk, régi kollégánk, ked­ves elvtársunk, Gerencsér Je­nő, a pártközpont dolgozója. Drezdába, ha nem tűnik ön­mutogatásnak és hencegésnek, elmondhatom, hogy hazajá­rók, mert az utóbbi 5 évben éppen hatszor jártam a vá­rosban. Most is, mint mind­ahányszor, a Hungária gyors meglehetősen lassú, fülledt és kínos utat garantált számunk­ra. Késő este érkeztünk a drezdai főpályaudvarra, ahol bennünket egy kedves, mo­solygós és rendkívül virgonc öreg úr fogadott. Bájosan ke­vert az alig érthető, erősen tájszólásos németbe üdvözlés­ként egy-egy raccsoló magyar szót. Azután elkalauzolt ben­nünket egy családi penziónak Hogy Tóth György semmi­képpen nem tud boldogulni, azt elsősorban annak köszön­heti, hogy rosszkor született. Anyja a háború borzalmai kö­zött szülte, bombázáskor apó- lyás csecsemő a hóban csak­nem megfagyott. A most hu­szonöt éves fiatalember áttet­sző bőrű, vézna, szelíd, túlér- zékeny és trombózisos. Nyug­díjas. Mindent megpróbált, hogy úgy éljen, mint más. Egészsé­gi állapotától még élhetne is tisztességes, kiegyensúlyozott körülmények között. Hogy mindeddig mégsem sikerült neki semmi, annyira, hogy szó szerint illik rá a sorsüldö­zött jelző, — azt nem gyenge fizikumának köszönheti. Egy ember sorsa nem áll csupa elemi, elháríthatatlan, objek­tív összetevőkből. Hozzászá­míthatjuk a sors földi helytar­tóinak közreműködését: köz­ségi tanácsbeli, munkahelyi és egyebütt fellelhető illetékesek kpzönyét, értetlenségét, szív­telenségét, aktaszemléletét. És a keservesen megrögzött sze- gényember-normákat, amelyek szerint nem ember az, aki nem képes szerezni. Ezek azok a konvenciók, amelyek sokkal azután is élnek és irányítanak, amikor a szegényember-mivolt valóságos meghatározói már eltűntek. Tóth György szülei nemrég adták el a kisebb házukat, hogy hozzátéve a kapott pénz­hez, nagyobbat, szebbet vegye­nek. A fóti Deák Ferenc utcai ingatlan utcai frontján két szép, tágas, ötször ötös szoba, az L-alákú udvaron végig­húzódó épület, vagy harminc- harmincöt méteres szárában is van elég hely, szépen elférne és megférhetne egymással az egész család. Nem a lakótér kevés, hanem a megértés. Bé­kétlenség, idegesség, veszeke­dés, űzöttség remeg a levegő­ben, rfíiridénekelőtt . amiatt, hogy Tóth György „élhetetlen, semmit sem adott a szerze­ményhez”. A szülői ingatlan­hoz. Pedig ez nemcsak a vias- kodások oka, — okozat is. Ap­ja is tehet arról, hogy Tóth Györgynek nem sikerül boldo­gulnia. tűnő szállodába, ahol lemos­tuk az út porát. Néhány perc múlva a hallban találkoztunk és a kedves, nyugdíjas nyom­daigazgató elvtárs, házigaz­dánk elmondta a közeli na­pokban ránk váró, meglehető­sen feszesnek és súlyosnak tűnő programot, hozzátéve, hogy mindenhová ő kísér ben­nünket Bajunk, bánatunk lesz, csak forduljunk hozzá bi­zalommal. Amikor beszélt és tudatunkig eljutott a szó, ami­kor agyunkból* bukfencet ve­tett a nénvrt kifejezés, hogy talpraálljCa magyar fordítás­ban a mi szánk íze szerint, nos, akkor sem magunkat saj­náltuk, inkább abban kétel­kedtünk már eleve, hogy bír­ja-e ő, a közel 70 éves bácsi, ha mást nem — azt az egy-két ezer kilométert, amit kilátás­ba helyezett, hat nap alatt be is fejezendő. Nem sokat tö­rődhetett a gondolatainkkal, mosolygósán, kedvesen meghí­vott bennünket a szálloda szomszédságába egy pincébe, egy amolyan tipikus német sörözőbe, amelybe magyar lá­nyok hozták számunkra a ke- ményhabú, finom sört. A lá­nyok németül vették fel a ren­delést és természetesen ma­gyarul kérdezték, hogy kik va­gyunk, honnét jöttünk, minek jöttünk, mi újság odahaza. Jó szívvel válaszoltunk, a lányok jó szívvel hordták újra és új­ra a teli poharakat, észre sem vettük és már éjfélre járt az idő. Másnap kora reggel mind- ahányunk szobaajtaján hal­kan, diszkréten, de félreérthe­tetlenül figyelmeztetve kopo­gott az öreg úr; tessék fölkel­ni, nemsokára indul a vona­tunk Lipcsébe. Ez a vonato­zás már sokkal kedvesebb, mondhatnám intimé bb volt, Tóth György megmutogatja a fedelet, amit szülei neki, feleségének és kisfiának szán­tak. Nedves konyha és mű­helyhelyiség, nem is egymás mellett, az udvari részen. A szép, tágas utcai szobákat a húga kapta, amikor férjhez ment Hogy miért nem a gyen­gébb egészségű fiú? Nincs lo­gikája a szülői elfogultságnak. Másutt a gyengébbet dédelge­tik részrehajlón. Itt ellenkező­leg. És végül is nem ez a leg­főbb baj. Sok pesti lakás­igénylő boldog lenne ezzel a két helyiséggel, hiszen az ud­var tágas, napfényes, a falak szigetelhetek, a lakótér is rendbehozható lassacskán. Betoppan az apa, fia töké­letes ellentéte, pirospozsgás, nagyhangú, indulatos, gorom­ba; ordít, szitkozódik, amikor kiderül, hogy a laptól jöttem, átcsap átkozódásba, hadoná­szik, kikel képéből. A szégyen miatt. Hogy ez csak ilyenre sikerült, ilyen silányra, élhe­tetlenre, hogy nem szerzett a házhoz egy szöget sem, miköz­ben az apja hajnaltól estig bütyköl, kuporgat, hol épüle­ten, hol ami adódik, nézzem a sebzett, kérges tenyerét. Hogy ez a szerencsétlen... Valóban szerencsétlen Tóth György, és nemcsak azért, mert a lába tönkrement és idegei túlérzékenyek. Azért is, mert akárcsak néhány akta­moly, saját apja sem érti meg, nem akarja megérteni, hogy senki nem tehet arról, hogy munkabírónak, szívósnak, gyüjtögetőnek, vagy oko&kodó- nak, hivatalnokszemléletűnek született, — vagy véznának és kiszolgáltatottnak. Ez a szép ház, sajnos, na­gyon komisz helyen van. A te­lek egyik határán a kocsma, előtte már reggel dülöngélő, guggoló, egymást támogató szesztestvérek. Az édesapa pi­rospozsgás színe is csak rész­ben köszönhető a jó egészség­nek, — a többi, és a robbané­kony gyűlölködés a szomszé­dos tankolóhelytől és az ott­tanyázó tanácsadóktól szárma­zik. Az anya, dada a fóti gyer­mekvárosban. Sírva hüppögi, hogy neki a legnehezebb, mert ő az ütközőpont és nem tud békét teremteni. Mit csináljon. A fia már ilyen, az ura már ilyen, a helyezet már ilyen, az élet már ilyen. A menyét a gyermekváros nevelte, onnan mint a Budapest—Drezda kö­zötti szakasz. A házigazdánk elmondotta kedvesen, hájosan az önéletrajzát, fáradhatatla­nul minden kupé ajtajába be­állt (elszóródva utaztunk). Ne­ve: Fritz Lenke, régi szerve­zett munkás, természetesen nyomdász, sokáig volt a hallei híres nyomda igazgatója, nyugdíjazták, de hát képtelen munka nélkül élni. Így aztán őrá bíznak mindent, amire a jelenlegi vezetőknek nincs idejük. Sőt, tőle kérdeznek mindent, amihez még a jelen­legi vezetés nem teljesen ért, ahogy nálunk mondanák, ami­ben még nem igazán spécik. Mert ez az időis eivtárs (rö­vid tíz nap alatt is megérez- tük) a szakma nagy örege. Egyébként kedves és ami bi­zonyos értelemben ezzel egyenértékű: rutinos házigaz­da, a szakmából mindenkit !s- mer, aki számításba jöhet ná­lunk is, Magyarországon. Név szerint említi a Hírlapkiadó Vállalat, valamint a Szikra Lapnyomda vezetőit, szak­munkásait, ő maga is gyakran járt nálunk. Ennek fele öröm, fele bánat. Reumás ő is, fele­sége is, kényszerből jönnek hát minden évben gyógyulni, ha kínozza őket a fájdalom. De örömmel ülnek egy-két hó­napot a Lukács vízében, és ha nem is hosszú távra, de cgv szezonra gyógyultan távoznak tőlünk. Innét a nagy ismeret­ség, innét az a sok racssolva, selypítve ejtett magyar szó. És bár kint az előző nappal ellentétben meglehetősen szo­morú, borongós idő járta, a vonaton kedves, meleg han­gulat ült a lelkekben, az ar­cokon és sajnáltuk, hogy meg­érkeztünk Lipcsébe. Nem so­káig! Lipcse, csodálatos város. (Folytatjuk.) vette el a fia, a férje emiatt is gyűlöli, szégyelli. Sírni lá­tom, sajnálom. Nem tudom, sajnálnom kell-e. Anya. Leg­inkább anyja a legjobban rá­szoruló gyermekének. így il­lene. Tóth György panasza: ki­bogozhatatlan, szerteágazó, szerencsétlenség-gubanc. Mit sérelmez? Állásban volt, de beteg lába nem bírta a Pestre-utazga- tást, és áilómunkát. 1966-ban letett műszerész mestervizsgá­ja alapján ugyan ez év dec. 6-án iparigazolványt váltott lei, majd ipari kölcsönt vett fel, anyagot, szerszámot vett, és 1967. májusában megkezdte az ipart, apja házában. Még ezen a héten kivetettek rá 1800 forintnyi adót, nemsokára megtoldottak 360 forinttal, há­rom hét múlva újabb 108U, plusz 22 forintos felszólítást kapott. Pedig eddig még any- nyit sem keresett, amiből az ipari kölcsön havi 480 forint­nyi összegét befizesse. Ennek ellenére szülei kosztpénzt, villanyszámlát, műhelybért kö­veteltek tőle. 1967. szeptembe­rében felszólították 1260 fo­rint adó befizetésére. Nem volt miből. Lefoglalták egyet­len tőkéjét: egy használt, fel­újításra váró tévékészüléket Fizetésképtelensége miatt apja többször leverte a cégtábláját, mindennek elmondta, lehetet­lenné tette a környékbeliek — a vevőjelöltek előtt. 1968. márciusában 1857 forintnyi adót követeltek, pedig munkája alig volt, nem tehetett márt: szüneteltette az iparát. Visz- szament pesti munkahelyre, az Adócsőgyárban helyezkedett el, orvosi kartonja értelmében ülőmunkára. Csakhamar még­is állómunkára tették át. Ez és a napi utazgatás nagyon meg­viselte, többször volt érvérzé­se is, de mert rokkantsági és egészségügyi papírjai ekkor Vácon voltak (katonai szolgá­latmentességi kérelme mellék­letéül), — az ülőmuokáfknem kapta vissza. Vállalata nem volt hajlandó Vácról hivatal­ból elkérni a papírokat, és ezek mellőzésével határozott a vállalati munkaügyi döntő- bizottság is, — sérelmesen. Végre megérkezett Vácról a papír. Ekkor nyugdíjazták, ennek alapján. A nyugdíjazás rendkívül (vagy mindenna- pian?) sok időbe telt. Ez alatt Tóth György ellátatlan ma­radt. Mert a Nyugdíjintézet azt javasolta: helyezze nyug­díjazásáig betegállományba az orvos, — az orvos azonban ezt nem tette meg. Panasza az alaptalanul ma­gas adókivetés ellen közben megjárta a helyi, járási, me­gyei tanácsot. A megye végül is új eljárásra utasította a helyi tanácsot, — amely ez­alatt letiltatta a fizetését, 2837 forintnyi adótartozás fejében. A harc — több fronton egyidejűén — azóta is álL 1969-ben Tóth György fele­sége halott gyereket szült, nyilvánvalóan a kiállott izgal­mak, gondok miatt. A gyer­mekvárosban nevelkedett apát- lan-anyátlan fiatalasszony be­leegyezett, hogy férje előző kapcsolatából született kisfiát magukhoz vegyék. Ha már ő szülők nélkül nőtt fel, ha már férjét ikitaszítják az „édes” szülei. Tóth György adóügyi, mun­kaügyi panaszait bogozzák az illetékesek. Bogozzák buz­góbb emberséggel, mint ez- ideig! De élete ezzel még nem oldódott meg. Értelmes, munkaszerető, boldogulni aka­ró fiatalember. Nyugdíját boldogan felváltaná olyan munkalehetőséggel, amely el­fogadható, szerény szolgálati lakást biztosít neki, feleségé­nek, kisfiának. Tóth György­nek kitűnő, keresett szakmá­ja van: képesített rádió-, háztartásigép- tv-szerő, felesé­ge végzett baromfitenyésztő. Téeszek, állami gazdaságok! A fiatalok boldoguláshoz segítése nemcsak emberbaráti tett len­ne. Munkájuknak hasznát ven­né a közösség is. Pereli Gabriella Súlyán Pál SUHA ANDOR Városok, íemberek Színek az NDK-ből

Next

/
Oldalképek
Tartalom