Pest Megyi Hírlap, 1970. június (14. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-09 / 133. szám

PEST JHECVEI '^Mírtap 1970. JÜNIUS 9., KEDD A barátság negyedszázada MÉG NEM ÉRT VÉGET A MÁSODIK tILÄGHABORÜ, Hitler zsoldosai még elkesere­detten próbálták menteni a menthetetlent, amikor a bu­dapesti tudományegyetem élettani intézetében haladó szellemű tudósok, írók, művé­szek. közéleti emberek létre­hozták a Magyar—Szovjet Művelődési Társaság előké­szítő bizottságát. A munka nyomán 1945. jú­nius 9-én megalakult a társa­ság budapesti szervezete, amely hamarosan az egész or­szágot átfogó mozgalom köz­pontjává lett. Célja az volt, hogy a haladó szellemű ma­gyar értelmiség segítségével felvilágosítsák a tömegeket a nagyívű kulturális fejlődésről, amelyet a szovjet nép az Ok­tóberi Szocialista Forradalom győzelme óta elért, s hogy ezt a szellemi gazdagságot a ma­gyar népnek is közkincsévé tegyék. Nagy utat tett meg a társa­ság az elmúlt negyedszázad során, s fontos szerepet töl­tött be a két nép őszinte ba­rátságának elmélyítésében, egymás megismerésében, né­pünk világnézetének formá­lásában. Népszerűségére mi sem jellemzőbb, hogy már az 1946 júliusában megtartott I. kongresszus küldöttei több mint fél millió tagot képvise1- tek. Egy esztendős működésük eredményeként 30 könyvet adtak ki, kiállítások, hang­versenyek hosszú sorát ren­dezték, megismertették a ma­gyar olvasó- és színházlátoga­tó közönséggel a szovjet és az orosz irodalom legjobb alkotá­sait. A KONGRESSZUS NYO­MÁN még tovább gazdagodott a társaság tevékenysége. Vidé­ken is rendre alakultak a szer­vezetek, fellendült a központi szakosztályok működése, a két nép kapcsolatainak elmé­lyítése végett neves közéleti személyiségekből, írókból, mű­vészekből álló küldöttség uta­zott a Szovjetunióba. A fordulat éve a társaság munkájában is fordulatot je­lentett. Az MSZT 1949-től töb­bek között megrendezte a ba­rátsági hónapokat, amelyek keretében ismert tudósok, élenjáró munkások, gazdasági szervezők érkeztek hazánkba, hogy segítséget nyújtsanak új életünk megteremtéséhez. A barátsági hónapok vendégei­ként kiváló művészeket ismer­hettünk meg: Tyihonovot, a költőt, Csulaki zeneszerzőt, Ulanovát, a Moszkvai Nagy­színház szólótáncosát, David Ojsztrahot, a világhírű hege­dűművészt. Segítségükkel né­pünk közvetlen élményeket szerezhetett a szovjet kulturá­lis élet kimagasló értékeiről. MI SEM TERMÉSZETE­SEBB, hogy az ellenforrada­lom célbavette és gyökestül meg akarta semmisíteni az MSZT-t. A társaság azonban kiállta a próbát. A dúlás után szinte központi segítség és agi­táció nélkül álltak talpra, szerveződtek újjá vidéki cso­portjai is. 1957. június 17-én az Országos Elnökség már nem csupán az újjászervezés tényét állapíthatta meg, ha­nem — hála a tagság össze­fogásának és helyeslésének — az addiginál jóval gazdagabb programját is meghirdethette. Az új program tartalmilag is nagy fejlődést jelentett. A tár­saság tömegszervezetből moz­galommá alakult át, és Ma­gyar—Szovjet Baráti Társaság néven bekapcsolódott a kon­szolidáció, az emberséges al­kotó munkára ösztönző légkör megteremtésébe. Politikai fel- világosító munkájában nagy VIRÁG A SÍRRA... Januárban „Egy katona meghalt” címmel megírtuk: Ivan Ivanovics Kozsan leánya, Larissza Spak keresi Magyar- országon, „Holopi” nevű falu­ban elesett édesapja sírját. A cikk nyomán valóságos tömeg- mozgalom kerekedett. Sok-sok levélíró és telefonáló közölte, hogy a volt Halápi-major kö­rül dúltak a jelzett napon harcok, s ott valóban elesett egy szovjet katona. A terület most Érdhez tartozik. Az egyeztetés során kiderült: a keresett katona ideiglenes sírja ott volt a mezőn, s an­nak idején egy szikladarabbal meg is jelölték. Az MSZBT Pest megyei ve­zetősége az özvegyet és leányát meghívta június 9-re, a tár­saság megalakulásának 25. év­fordulójára, hogy meglátogat­hassák a sírt. Most megérkez­tek a Vityebszk melletti Rad- jukiból Érd község és a Ben- tavölgye Tsz vendégeként. El­ső útjuk a régvolt harcmezére vezetett, ahová a termelőszö­vetkezet a szikla mellé sírkö­vet helyezett el. Tegnap a ven­segítséget jelentett a Szovjet— Magyar Baráti Társaság meg­alakulása, mert a szovjet test­vérszervezet újabb lehetősége­ket teremtett egymás kölcsö­nös megismerésére. így az MSZBT 1960 februárjában megtartott III. kongresszusa joggal állapíthatta meg, hogy a társaság eredményes munkát végzett, jól segítette a párt és a kormány politikáját. AZ MSZBT MA KÜLÖNÖ­SEN FONTOS szerepet tölt be a közvélemény formálásában. Legfőbb célja megmutatni a következetes harcot, amelyet a Szovjetunió vív a világbéke megóvásáért, a jószándékú emberek békés együttműkö­déséért. S ma az eredendő cél még teljesebb elérésére, az egymás kölcsönös megismeré­sére is több lehetőség kínál­kozik. Szép hagyománnyá vált például a Kulturális napok megrendezése. Nemcsak hoz zánk látogattak el a különböző szovjet köztársaságok képvise­lői, hogy hazájuk életét, fej lődését reprezentálják, a mi küldöttségeink is évről-évre eljutnak a Szovjetunió legtá­volabbi sarkaiba is, hogy szá­mot adjanak életünkről, az új élet építésében elért eredmé­nyeinkről. Az MSZBT helyesen látja, hogy a barátság elmélyítésé­nek legjobb módszere a sze­mélyes kapcsolatok megterem­tése. Ezt a célt szolgálják a sűrűn induló Barátság vona­tok, a testvérvárosok és a testvérüzemek szoros, gyü­mölcsöző kapcsolatai is. dégek az érdi községi te­metőben megkoszorúzták a szovjet hősök emlékművét. A koszorúzáson jelen volt Tuza Sándorné, a budai járási párt- bizottság titkára, Lukács Lá­zár, az MSZBT megyei titkára, valamint Érd község és a Ben- tavölgye Tsz vezetősége. Nehéz visszaadni azokat a szívszorító perceket, amikor Ivan Ivanovics Kozsan csa­ládjának tagjai találkoztak a negyedszázada hősi halált halt családfő sírjával. Később a keresésben részt­vevőkkel, az úttörőkkel foly­tatott beszélgetés során a ven­dégek elmondták, milyen öröm volt családjuknak, de az egész falunak, amikor hírt kaptak az eredményes kutatásról. Rad- jukiból öt katona holt meg a Magyarországot felszabadító harcok során. Kozsanné legifjabb fiát - aki egyetemi vizsgái miatt nem kísérhette el családját — Dékány István tsz-elnök egy későbbi időpontra szintén meghívta Érdre. — komáromi -— (Urbán fotó) A társaság különösen jó munkát végzett az ifjúság kö­rében. A különféle vetélkedők rendezése, a levelező mozga­lom kiszélesítése, a nyelvtan- folyamok rendezése mind a két nép fiataljainak közele­dését, összetartozásának erősí­tését szolgálja. A NEGYEDSZÁZADOS év­fordulóra készülődő tár­saság méltóképpen vett részt a lenini centenárium, s a 25 éves felszabadulási évforduló ün­nepségeinek megszervezésében is. Mint fennállása során min­dig, ezúttal is hivatása magas­latán, rendeltetéséhez méltóan szolgálta a proletár interna­cionalizmus ügyét, népeink barátságának további elmélyí­tését. Szegedi Gyula HALAK ÉS HALÁSZOK A dunai ár jól jött a bajai halászoknak. A több mint 7000 hold, nagyobbrészt nyílt vizet járó dunai halászoknak régen volt ilyen szerencsés fogásuk. Az elmúlt két évben az ala­csony vízállás miatt alig akadt a hálójukba zsákmány. Most viszont a kihelyezett varsák és a búvárhálók gyorsan megtel­nek hallal. Eddig hat vagon­nyit húztak partra, s továbbí­tottak a fogyasztókhoz. A hal­fogáson kívül gondoskodnak a vizek „benépesítéséről” is. Ed­dig három vagon halat enged­tek szét a Duna holtágaiban. TV-figyelő A foci lekötötte az energiát? A tévére az elmúlt hét óta fokozottabban figyelünk: meg­kezdődött a labdarúgó világ- bajnokság, amely a mi szá­munkra elsősorban tévés „mű­faj”. A foci lekötötte minden energiánkat, mégis... A legjobban szórakoztam a „Vér folyt a Blandings-kastély­ban” cimű angol szatírán, amely a híres nevettető Wo- dehause nevezetes regényéből, a „Forduljon Psmithez”-bőí készült. Azt szokták mondani, hogy ez a tipikus angol hu­mor, s az utóbbi időben ruti­nosan legyinteni is szoktunk erre egyet, emlékezve néhány ANGOL FILM * O, az a csodálatos háború! Miért ilyen szörnyen unal­mas ez a film? — kérdezi a kritikus önmagától már a né­zőtéren. Nem tudakolózna efelől, ha a válasz kézenfekvő lenne: mert nincs • gondolat, cselekmény, ritmus vagy ilyesfélével nyugtathatná ma­gát. Ebben a színes angol filmben azonban felvonul az érdekesség egész arzenálja, s a produkció mégis nézőtnyo- morítóan unalmas. ■ Szedjük elemeire az „érde­kesség-arzenált”: az alkotók az első világháború eseménye­it groteszken, szatirikusán mutatják be. A vezérkar, a harctér nagy vurstli, a hősies­ség kintornás mutatvány, a vezérek panoptikum figur'd, a közvélemény körhintás-mé- zeskalácsos operett statiszté­ria, a cél nem több, mint a „kecskét” tellökni a csúcsig — azaz fonák módon a szemünk­be vágják, mily ostobán is gondolkozunk, gondolkoznak a „csodálatos háborúról”. Mindezt szatirikus szándék­kal, sok zseniális ötlettel, ab­szurd geggel, western, revű betétekkel valósítják meg, vagyis a külsőségeket a nagy­jából hasznos gondolat szol­gálatába állítják. Ennyi — jó filmre is tekin­télyes mennyiségű dicséret — után, hogy mertük ezt leírni: „nézőtnyomorítóan, unalmas”? Azért, mert készen állnak a válaszok. Az első, s talán min­dent eldöntő észrevétel: a groteszk, szatirikus bemutatás nélkülözte az igazi eredetisé­get. Külsőségeiben új és meg­hökkentő, de tartalmában is­mert, sőt isten bocsá’ elcsé­pelt. A politikai gondolatot értjük, érezzük, hogy a meg­valósulás mennyire mélyen és találóan szatírizál, csak ép­pen lekötni, gondolkoztatni, szórakoztatni nem képesek a képsorok. A zseniálisnak in­duló ötletek ötletek marad­nak, mert az alkotók nem fej­lesztik tovább, hanem hosz- szú tízperceken át toporognak geggjeikben. Untat a forma­sorozat, vagyis az, hogy a fil­mesek egy-egy poént analóg módon játszanak újra és újra, s ezzel egyszeri sikerüket is tönkreteszik. A naturál jele­netek — például az ellenséges katonák karácsonyi barátko- zása, amely a filmben sem több történelmi ténynél — ki­lógnak a groteszk hangvétel­ből, azt rontják és újabb una­lom forrásaivá válnak. A western, revű betétek — do- kumentális hitelük ellenére — erősen vesztik hatásukat. Ügy érzi a néző, hogy ez, az egyéb­ként ügyes egyhelyben futás akár napokig is tarthat: ez az érzés pedig nézőtnyomorító. Hogy a sok ötlet és lehető­ség kiaknázatlan maradt, csak az alkotók számlájára írható: Charles Chilton író és Richard Attenborough rendező nem tudta a nézőbe szuggerálni véleményét a háborúról. Nem a népes és neves színészgár­dán múlott, hogy az „Ö, az a csodálatos háború!” nem lett csodálatos film. F. P. silányabb „angol humorú” ter­mékre. De most nem legyin­tettem, hanem figyelmesen ne­vettem és rájöttem arra, hogy szokvány helyzetekből — an­gol arisztokrata vidéki kastély öreg lorddal, fiatalabb roko­nokkal, komornyikkal, titkár­ral — és szokvány jellemek­ből — az öreg lord egy kicsit dilis és nővére „papucsa” — egyáltalán nem szokvány szó­rakozás is kerekedhet. Csak tehetség kell hozzá, amely megteremti a szokványban is az újat, az egyedit — itt pél­dául a szatíra eszközeként egy légpuskát, amely kellék kitű- n< írói és rendezői felhaszná­lása a szokvány jellemek és esetek újabb karikírozó lehe­tőségét adta meg és az írónak frissebb gondolati töltést: íme mindannyian homo ludens-ek, „játékos emberek” vagyunk, bennünk bújkál a gyerekség, amely felül is kerekedhet, csa­tát is nyerhet, ha felnőtt, sőt öregkorunkra csak annyi eszünk fejlődött, hogy a ké­nyes helyzeteket úgy oldjuk meg, mint a gyerekek. S hány­szor úgy oldjuk meg! — tisz­tes, őszülő halántékkal. Ifjan pedig, néha évtizede­ket öregedünk. Ez jutott eszembe, amikor az „Ifjúság 1970”-et, a fiatalok jubileumi vetélkedőjén figyeltem az if­jak válaszát, miniszterek, tu­dósok és más közéleti szemé­lyiségek kérdéseire. Bizony, olyan semmitmondó és szok­vány szövegeket hallottam, hogy azoknak az „öregeknek” is dicséretére vált volna, aki­ket fiataljaink olyan szenve­délyesen ostoroznak, hogy be- lenyugvók, hogy fáradtak, hogy komformisták, hogy ... Hát itt a reflektorfényben ők lettek ilyenek — tisztelet a halvány kivételnek és művé­szeti produkcióiknak. Mind­ezek ellenére a tévé fiataljai — szerkesztői, riporterei bebi­zonyították, hogy ők „fiata­lok”: a vetélkedő dömping- ben, szokatlan és friss ötletek­kel nyertek csatát. A Hogyan lettem vezérigaz­gató című francia film vígjá­ték volt, csak nem a javából. A hosszan túlbonyolított, túl­burjánzó és egyúttal semmit­mondó ötlethalmaz untatott, pedig játszott Louis de Funes és Jean-Claude Brialy. Az újabb „Maigret felügye­lő” sem hozott izgalomba, an­nál inkább a Csehszlovákia— Brazília és az Anglia—Brazí­lia. Lehet, hogy a foci lekötöt­te minden energiánkat? — berkovits — (26) Hangos nevetés harsant fel körülötte. Révedezve, megle­petten nézett szét az ivóban. Úgy látszik, annyira mélyen s oly sokáig merült el gondo­lataiban, hogy észre sem vet­te, amikor benépesült a nagy­terem. Tessék, most meg raj­ta kacag mindenki, azt hiszik, be van rúgva, élvezik szilaj dallamú, furcsán hangzó szit­kait. A söntés melletti nagy asztalnál Hans Müller ül a fő­helyen, hátradől a székén, a térdeit csapkodva röhög. Ugyanúgy Ernest a jobbján. De az ordít is. Azt, hogy: Noch einmal! Noch einmal! Ingyen cirkusz kell a marhá­nak! Mellettük Eberhardt csak halványan mosolyog, a különleges megbízott viszont pohárral a kezében meredten bámul maga elé, nyilván me­gint tökrészeg. A hosszú asz­tal túlsó végén, illő távolság­ban gazdáitól, az a két mexi­kói ül, aki az öngyilkosok par­celláin dolgozik. Gonzales és Camacho. Gonzales alacsony, szikkadt, menyétarcú, a má­sik hórihorgas, a képe ragya­vert. Egyikkel sem szívesen találkozna az ember sötét­ben ... Hátul a jobbsarokban is minden hely foglalt, vagy tízen, ülnek a hosszú, keskeny asztal körüli lócán. Csak az öreg guapi indiánt, Xingu apót ismeri közülük, meg a félsze­mű Krimoszt, a görögöt. A ki­sebbik asztalnál három bra­zil minerio, ők is bádogbögré­ből isznak, miként Xinguék. Ügy látszik, az ivó jobboldali része — másodosztály. Ugyan­itt a harmadik kisasztal még gazdára vár... De már nem is kell várnia. Meglebben a bejárati háncsfüggöny, a Bo- relli-fivérek lépnek be. Meg­állnak, szoktatják a szemüket a fényhez, és megvárják, amíg lecsurog róluk a víz. Körül­néznek, mosolyogva üdvözlik Madame Duvalt és a másod­osztályú ismerősöket, aztán letelepednek áz üres asztal mellé. Ninette már ott is te­rem, egy üveg pálinkát, két bögrét tesz eléjük. De Honda László már nem az új vendé­geket nézi, hanem az elsőosz­tályú társaságot. És így sike­rül elkapnia Eberhardt pillan­tását, amelyet a két mexikói­val vált, miközben alig ész­revehetően az olaszok felé int. Azok bólintanak, aztán össze­koccintják poharaikat A kis kopasz magyar, akiről már rég elterelődött a közfi­gyelem, mindent ért. És a jó­zan ész, sőt, a zsenialitás el­lenére, dönt! Feláll, botladozik, lassan kitántarog a teremből, le a tornácon. De kint már siet, szalad, irány a barakk. Odabent egykettőre felfedezi Ewans professzort, aki a prics- csen ül és jegyzetfüzetét ol­vassa. Honda néhány szót súg a fülébe. Az először csodál­kozva néz rá, aztán vállat von, egy paprikadarabkára néhány sort ír, előveszi a csekk­könyvét, kitölt egy lapot, alá­írja, kitépi, átnyújtja. Tíz má­sodperc múlva Honda László már a női szakaszban van, a Mamához lép, aki épp a más­napi edzésterv módosításán töpreng, az eső miatt. Anna asszony elolvassa a kezébe nyomott cédulát, tüzetesen megvizsgálja a csekket, ránéz a küldöncre, csibészesen hu­nyorít, rendben van. ★ Az ivóban közben felparázs- lott a hangulat. Mindenki a két hangoskodó mexikóit fi­gyeli és fél szemmel a Borel­li-testvéreket. — Szóval, te azt állítod — kiabált magas fejhangon Gon­zales —, hogy a digók macs­kát esznek? Camacho bólintott. — Azt — jelentette ki mély basszussal. — Minden digó macskát eszik. Főleg nyersen. Szőröstől-bőröstől. A szőrős macskafarok a kedvenc nem­zeti eledelük. — Hát én ezt nem hiszem. Én úgy hallottam, hogy pat­kányt zabáinak. — Jó, fogadjunk. — Itt a kezem. Tíz cruni- zeiro a tét Rendben? — Rendben. De ki dönti el? — Ügy hallottam, hogy ezen a telepen is dolgozik két digó. Talán itt is vannak. Mégiscsak ők tudják a legjobban. Macs­ka, vagy patkány. Nagy kü­lönbség! Camacho nehézkesen fel­állt, a feje majd a mennyeze­tig ért. Körbejárt súlyos tekin­tete. — Senhores, bocsánat, van olasz maguk között? Egy tu­dományos kérdésben kellene ítélkezni. Síri csend, senki sem felelt a kérdésre. A Madame és a lányok sietve iszkolnak a len­gőajtó mögé. Akkor megszólalt Emest. — Gyertek fiúk, majd én be­mutatlak titeket a Borelli uraknak. Náluk érdeklődhet­tek. Valódi, hamisítatlan ola­szok. Felemelkedett a helyéről, el­indult a fivérek asztala felé. Mögötte Camacho, leghátul Gonzales. Odaálltak az asztal mellé. — Senhores — szólította meg a Borelli testvéreket Er­nest —, ismerkedjenek meg a barátaimmal. Valamit szeret­nének kérdezni önöktől, mint szakértőktől. Az olaszok nem mozdultak, nem is válaszoltak, csak a sze­mük izzott vadul. Göndörhajú, harminc év körüli fiatalember volt mind a kettő, talán ikrek, annyira hasonlítottak egymás­hoz. (Folytatjuk.) I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom