Pest Megyi Hírlap, 1970. június (14. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-02 / 127. szám
4 ^'ZXMap 1970. JŰNIUS 2., KEDD Bezárta kapuit a BNV Bulgáriában, a várnai tengerparton. Egy szép, csillagos éjszakát töltöttünk ott a világ minden tájáról összesereglett emberek. Demokratikus kis hely volt, az én hátam éppen virág. Énekelve járjuk a pavilont. „Virágos kert az én szívem ...” Egy dália, egy gép- alkatrész. „A fogaskerék azt jelenti, hű vagyok... A vízcsap, hogy el ne felejts.” A szovjetek pavilonjában, ahogy belép az ember, hinné: templomba lépett, csend, áhítat. A pavilon hallja a legdiszkrétebb és legszolidabb terem talán az egész világon. És néhány lépés után benn, a kiállító teremben minden, amit a Szovjetuniótól elvár az ember, minden, ami szemnek, szájnak ingere, még befőtt is. És amit a férjek nem vártak volna: kerámiák, borostyán csodák a nőknek, s rajtuk a cédula: „eladva.” Szóval árusítanak? Szóval már ide se lehet bejönni, gondolják és hangosan: — De sajnálom, drágám, hogy már eladták ezeket a finom, drága dolgokat. Pedig de jól állna néked ott az a gyöngy. Ilyesmit idehaza nem igen látunk a kirakatokban. — Talán még lehet kapni. Kérdezd meg. Mert a feleségek sem hagyják magukat, mert ők sem várták, ők sem sejtették, hogy egy ilyen komoly, nemzetközi vásárban minden lépésre egy tájjellegű borkóstoló hivalkodjék és sajnos azokra még az sincs kiírva, hogy eladva. Szép Itália szép pavilonjában az asszonyok megesküdtek, hogy mindössze húsz percig nézelődtek. És a férfiak is megesküdtek: legalább egy órája tátják már a szájukat az arannyal átszőtt kelmék, az új trikóanyagok, a vérbélű narancsok és az Alfa Rcxmeók előtt. És száll a dal, a rendezés tökéletes, angolkeringő bizser- geti az ember vérét, a Nyolcvan nap a Föld körüli film örökzöld számát játsszák. Tulajdonképpen, ha az ember több napot tölt a vásárban, észre sem veszi, ha valamit kérdeznek tőle, milyen önfeledten adja a felvilágosításokat, bárkinek, bármiről. Már mindenütt kétszer voltunk, nem nehéz. A magyar könnyűipar paviDe előtte mi még bementünk egyszer a vásárba. És a múlt héten is voltunk néhányszor. Jöttünk, láttunk — győzött a magyar könnyűipar. Most hát illene mérleget készítenünk. Nem tesszük. Egyébként sem könnyű dolog az ilyesmit a tíz ujjunkon készíteni. Computer nélkül lehetetlenség volna véghez vinni ilyen szellemi attrakciót. öregszik és már annyifelé járt. Mindenről mindig más jut az eszébe. Az Apollo 10-ről nekem Moszkva jutott eszembe, az össz-szövetségi kiállítás, ahol évekkel ezelőtt a kutyus- kák űrkabinját és Gagari.iét is láttam. Mintha ma lett volna. Pedig, mennyi is? Éppen nyolc éve. Vagy kilenc is már? Az indián falúban pedig tavaly szeptemberben voltam. asztalához, és szó nélkül rágyújtott a cigarettájukra. Tehette, a falu alkalmazottja volt. Itt, a BNV indián falujában öt ilyen figurával találkoztunk a zárás napján. Sört ittak, de nem lövöldöztek. Mindahányan farmernadrágban, az övükben két-három tomahawk is felkötve. Vásárépítő, most már vásárt bontó ácsok, bőrhevederükben colt és golyó helyett szög, kis csákány és kalapács. Zár a vásár, vége víg Andrásnak, bontják a bontanivalót, csak előbb erőt gyűjtenek az ácsok, itt az indián faluban. A braziloknál, illetve a magyarok egy részépéi idén sem változott a kép. Mindig minden kiállítás alkalmából éri valami blama az ember nemzeti önérzetét. A brazil pavilonnál ingyen mérik a feketét, és mi megrendezzük érte az ingyen cirkuszt. Itt tolakszik öreg és fiatal, némelyik azt sem tudja, mit kap majd, a fontos, hogy kap, hogy ingyen kap. Azért fejlődtünk, rango- sodtunk idén már valamit. Tavaly egy másik pavilonban gyufát osztottak — ingyen. Istenem, mennyi kéz nyúlt' érte. Az időjárás olyan angolosan borús, a jó öreg Albionban általában ilyen páradús, fullasz- tó klíma üli meg a nép lelkét, talán attól is olyan savanyú, faízű a humoruk arrafelé az embereknek. Bemegyünk Podgomij szovjet államfőével Nagy-Britannia pavilonjába is. ért össze. Ott is volt egy figu- Az osztrákok okosabbak, ra. Dudált, időnként vaktól- Gumiszőnyeg, rögtön a bejá- ténnyel a levegőbe lőtt, és ratnál, hadd süppedjen a láto- amikor pauzát tartott, beült a gató lába. És bent virág, cse- franciákhoz vagy épp a belgák répben, vázában, mindenütt sodorja a tömeg. És a cipőkre nincs jelző, ezek csak egyszerűen cipők. Érzem, azonnal ledobom a magamét és próbálok ezekből egyet a lábamra. Csak nem férek hozzájuk. Azután a tömeg engem is továbbsodor, ez nem jó dolog. De azt sem szeretem, ahogyan az a kövér, testes anyuka kegyetlenül veri azt a cukorfalat kislányát. Nem könnyű ügy Elbúcsúztam tőlük. A kijárat előtt megálltam. Nem is olyan rossz ötlet — gondoltam. Egy-két ütemet kihagyok ebből a bővérű elképzelésből és akkor lesz belőle egy pohár zöldszilváni. Szöveg: Snha Foto: Gábor Mert egy ténnyel mindenképpen számolunk: megszámlálhatatlan embersokaság volt idén is kíváncsi mindarra, amit ide összehordott a fél világ, és a jól sikerült üzletek hasznát is csak milliárdokban lehetne kifejezni. Az emberek pedig fáradtak ilyen temérdek pénzt számolni, észben tartani. Mert milyenek az emberek? Egy jó vonalú ruha, egy csodálatos, mindentudó gép emléke, a la- cipecsenye és a zöldszilváni íze az igen, az kísért. Az sokáig megmarad az emberben. És akkor még szólnunk kéne részletesen iparunk és technikánk fejlődéséről, a régi és az újonnan kötött kereskedelmi nexusainkról. Jobb, ha ezt meghagyjuk az illetékeseknek. A mi asztalunk, az átlag laikus ember asztala, az impresszió, a hangulat, a vásár hatása, amely még hétfőn is fogva tartott bennünket. Kis színfoltok, amelyekből összeáll az egész vásári kavalkád, mesés autók, csinos nők, ritmikus, szép muzsika, jó illatok és ízek. Hétfőn azonnal az indián faluba mentünk. Előtte, persze, megcsodáltuk az Apollo 10 űrkabint. Nem jó, ha az ember Ionjába viszont hazajárunk. Ezt nem} lehet megúnni. Ruhaköltemények, kalapcsodák, pillekönnyű fehérneműk, pasztell és bikavadító színekben. Nem is fehérneműk ezek, hanem a szerelem kellékei. És a pavilon sem pavilon, de elvarázsolt kastély és a gipszfigurák is élnek olyan szép, olyan finom rajtuk a szerelés. Az idén sem tudtak bennünket lekörözni, mit nekünk szép Itália az összes aranyszöveté- veL Gratuláció mindenkinek. És itt is milyen szép a muzsika, a My fair Lady-ből... A cipőknél nincs megállás, ott tolong mindenki és aki sokáig áll és bámul, azt továbbitt a toalett. És azt sem, ahogyan az a nő kancsalítva, kidülledt szemmel bámulja az orra hegyén azt az egy szem babkávét, melyről első látásra azt hinné az ember, cseese- légy. Még ezer szerencse, hogy a plakáton történik mindez, hirdetvén: „Rio, az ön kávéja”. Isten bizony nem veszek, mindig az az orra szállt légy járna az eszembe. Találkoztam, persze, hogy találkoztam földiekkel is. Hatan voltak. Feleségestül, fáradtan a naptól. Az egyik férfi a búcsúnál azt mondta: — Gyerünk, fizetünk eb asszonyoknak valamit, aztán a popsijukra verünk és hazamegyünk.
