Pest Megyi Hírlap, 1970. június (14. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-14 / 138. szám

1970. JÚNIUS 14., VASÄRNAP

illetni

K/Orlap

rsssss^ssssrsysss/ssssswrssj'sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssA

LAZAR ISTVÁN:

ISKOLA

velük? Talán te? Mindig rám hagytad őket.

— Miket össze nem beszélsz? Ki kiváncsi a te műveltségedre? De még az iskolai végzettségedre is? — felelte ,a férfi nyugodtan, és elkezdett almát hámozni. Saját termés, a fa is a maga ültetése. — Azt hiszed, az állam azt akarja tudni, hogy te hány betűt tudsz az ábécéből? Ugyan... Neädk csak az kell, hogy mennyi olyan ember van az országban, aki hat elemit végzett és mennyi olyan, aiki hármat. Érted? Statisztika ez, és nem káderezés.

— Akkor is, te ezt nem érted. Amikor és kisiskolás voltam, milyen iskola volt rniná- lunk? Milyen? Csak egyetlen terem. Oda járt mind a hat osztály. Egy tanító elé. Mind a hat.

A férfi harapja, morzsolja az almát.

— Csakhogy te három évig jártál oda.

Az asszony szeme sarkában könnyek. Ügy mondja:

— Igen. De én mindig figyeltem. Odafigyeltem arra is, amit a tanító úr a hatodikosoknak tanított.

BESZE IMRE:

Bejárók éneke

Apám vidéki csillagok alatt fénylő szerelemben nemzett —

Gyalog köszönt vasárnaponként s anyám vigyázva szólt:

Gőzerő rohan a síneken a gyárba!

El ne ragadjon a sípoló halál...

Nem kell a vekker! Megszoktuk már: ha éjfél után hármat üt az óra, álomtól vizesen, sután ülünk az ágyon; s minden reggel hosszabb a bakter orra, és nem köszön, pedig birodalmán levett kalappal robog vonat s az álom.

Néha nem alszunk; mint tegnap is, a Hold felé szállt űrhajót figyeltük.

Utaznak ők is, felfedezni újat előttük nem járt senki még. Hamis csókokról álmodunk, kibicek súgnak, gyerekfiúk a lányok melléhez nyúlnak.

Mosott pofával, gyűrött nadrágban állunk a villamos szűk lépcsőjén, s a bérlet suta öklünkből majdnem elrepül.

Egymáshoz ér poros kezünk és vállunk, valaki bokára lép és szitkozódó térdet érint a reggel, majd lassan szétterül.

Még senki sincs a gépnél — álmodnánk tovább, hisz késő este megyünk vonattal újra vissza:

.. .és gyársziréna szól — a munka hív nevetve, s ebédidőben lesz véres szemünk csak tiszta... Látod, barátom, köszönjön előre szád, ne szólj le minket — naponta tesszük ezt és mégsem vagyunk — mint hinnéd — elkeseredve.

S. BOD A ANDRAS:

sjysssssyssssssjyssjvss^ssssjvss/YSSsssssssssss/rsssssssssssssssssssssssssssssssssssssss,

$

A JEL

ALKONY

(MTI foto)

ott éljenek éveket, míg mások nem kerülnek a helyükre, hogy ők másutt, más kockákban helyezzék el bútoraikat, képeiket, szőnyegeiket.

Negyvenhat éve látja ezt az ablakot. Behunyt szemmel is oly pontossággal elsorolja minden jellemzőjét, mintha mikroszkóp alá helyezte volna darabkáit A hámló, repedezett olajfesték ákom-bákom- jai. Az új festék alól fölsejlő régi. Zöld alól a szürke, szürke alól a fehér, fehér alól a kék. Festők mázoló ecsetjének nyoma, valamikori gyárak festékjének porló, de teljesen el nem tűnő üzenete. Virágcserepek az ablakban. Hol több, hol kevesebb. Fikuszok, pálmák, filodendronok, szanzavérák, meg nem nevezhető zöldek, vékony és vastag leveleikkel, a napfény után kapkodó, sápkóros virágok. Férfi, bojtos hálósipkában, amint ásítozva a virágokat locsolja. Nő, fejét ei- éktelenítő haj csavarokkal,

amint pohárból loccsantja a vizet. Mint aki terhes kötelességét teljesíti. Gyerek, aki fölhúzza magát az ablak párkányára, fél teste az utca fölé lóg, s csak akikor tűnik el, amikor valaki, a szoba belsejéből rákiált. Arcok és hangok, mozdulatok, színjáték az öregedő fakeretek díszletei között

Amikor ostrom után följöttek a pincéből. Nézte a szemben levő ablakot. Ott is farkasfogaüdkal marta meg az üveget a légnyomás? Igen. Megnyugodott. Tisztán, világosan emlékszik erre. Azért, mert röstellte magát, a gondolatot. Azt, hogy mások szerencsétlensége vigasz magunk szerencsétlenségére. Rögtön köny- nyebbnek érezzük terhűnket, ha látjuk; más is hasonló súly alatt görnyed. Papírok tűntek fel akkor az ablakon, olajjal átitatott papírok. Majd üveg. Korábban, mint az ő ablakában. Irigykedett? Biztos.

ü gyszer egy kisfiú intett át abból az ablakból. Talán nem is neki, csak az utcának, senkinek nem címzett, de mindenkinek szóló üzenetként. Ö visszaintett, de a kisfiú nem válaszolt. Ki lehetett az a kisfiú? Miért intett? Miért nem válaszolt? Nyáron délután öt körül, húsz-huszonöt percre éppen úgy süt a nap, hogy a szemben levő ablak a fényt az ó szobájába veri. Mintha hatalmas tükröt fordítanának feléje, hogy megvilágítson minden zúgot. A tükör ing, mert nyitva az ablak, mozgatt

után a másikra pillantott, majd tétován kijavította a hatost hármasra. S visszagör-. nyedve az ívre, valamivel kevésbé gépiesen tette fel a még hátralevő kérdéseket. Majd szedte a papírjait, elköszönt, elment.

— Mit szóltál bele, amikor engem kérdezett? — mondta ekkor az asszony. — Miért kisebbítesz te engem?

— Én nem kisebbítlek téged — felelte a férfi. — Csak ugye, te három elemit végeztél. Ez az igazság.

Igazság? Micsoda igazság? Tízéves korban tanyasi kiscse- léd. Még nincsen tizenöt, amikor Budapestre kerül. Egy ár- vaház-igazgatónál szolgál. Ez jó hely. Főleg azért, mert az öccseit sorra felhozhatja — az árvaházba.

Évek málnait. Egy szombat délutáni kimenőn a Gellérthegyen labdázik, más szolgálókkal. Az elgurult labdát köpcös, szőke fiú hajítja visz- sza közéjük. Ez lesz a férje. Ahogy öccsei nőnek, most meg sorra abba a gyárba kerülhetnek, ahol a férfi dolgozik. Mindegyiknek talál helyet

Nekik négy gyermekük születik. Két lány, két fiú. Ma mindegyik diplomás.

— A te igazságaid — mondja az asszony. — Megírták az újságban is, hogy nem kémeit papírt. Azt írják be, amit mond az ember. Ha hatot, akkor hatot.

A falon a felnőtt gyerekek fényképei mellé az unokáké kerül. A házban már csak ők ketten maradtak. Két egymáshoz kopott öreg alkatrésze a társadalom gépezetének.

A két háború között, amikor a gyár rendszeresen vásárolta egy híres svájci cég berendezéseit, karácsony táján mindig megjelent, náluk egy kerékpáros küldönc, hatalmas Meinl- Csomaggal. A férfi ötven fillért adott neki, és meghagyta, hogy vigye vissza az ajándékot, mert köszöni, de nem fogadhatja el.

A ház túloldalán az asszony a félig nyitott konyhaajtóban állt. Magához intette a kerékpárost, a kezébe nyomott tíz fillér borravalót és átvette tőle a küldeményt. Elrakta rögtön a kamra mélyére, és a gyerekek csak akkor kaptak a csokoládéból, narancsból, amikor apjuk a gyárban volt. Egyszer a sok élelmiszer közt, kicsi tokban drága karórát talált. Ezt évekig dugdosta, és csak akkor vette elő, amikor az idősebb lánya férjhez ment, elkerült a háztól. Odaadta neki.

— Ilyen voltál mindig. Irigy. És különben is... a gyerekeket ki kérdezte ki? Ki tanult

A tárt ablakú könyvelésbe becsúszott a késő délutáni zaj. Buszok böffenő indulása, villamos recsegő fékjei, emberek zaja. A könyvelésbe a nyitott panorámaablakokon hasábban beúszott a hazamenők energiája.

— Folytatjuk Kiss Űr?

A könyökvédős kitakarta szemét a homlokszorításból.

— őrjítően fáradt vagyok.

— Folytassuk Kiss Ürl

— Olvassa!

A két könyökvédős, gallérjuk és ingük között merített papírral: hogy ne koszolódjék az ing, egymással szemben ült. Csak ők ketten urazták egymást az irodában.

— Bár szólíthatnánk egymást elvtársnak is hehe ... Nem igaz? — kérdezte egyszer doktor Szánthó, kivel közös zárkába zárta Kiss urat az évente tizenkétszer ismétlődő hóvégi zárás, ötnapos éjfélig tartó túlórázása.

— Olvassa, Szánthó Űr.

— Kétszázhuszonnyolcezer- hét...

Halkan recseg, tekereg az öreg Brunswiga.

— Igen.

— Tízezerötszáz.;:

Az összeadógép ötven éve adja össze a számokat, Brunswiga.

— Igen.

— Igen.

— Igen ... igen ... igen ... — ezredszer fordul az összeadókar.

— Igen... Nincs több? Akkor mondja Szánthó úr a végösszeget.

— Kétszázhuszonnyolcezer négyszázhatvankettő.

— Igen. Mennyi?

Mintha csak az egyik könyökvédő lenne Kiss úron.

— Kétszázhuszonnyolcezer- négyszázhatvankettő.

— IGEN.

Kiss úr feláll.

IGEN!!! Üvölti és Szánthó úr felugrik asztala mellől.

IGEN!!! JELEN!!! Üvölti, suttogja.

Mert ezt kell mondania. El1,1 vesznek az íróasztalok, az utca zaja, az autóbuszok, a villamos, az emberek, csak a számok maradnak, és a

IGEN. JELEN!!!

Látja a sírkamraszerű priccsrengeteget. Látja bevetődő fények sárgasávos csontváz arcait. Látja a lábat, mi tétován lenyúl, támaszt keresve- megáll a koporsó szélén. Hangokat hall. Hallja a saját rekedt suttogását.

— Hová mész?

— Orvosért.

S meghallja ezt egy harmadik.

— Orvos? Ah. Orvos kell neki. Kísérlethez? Akad barátom. Orvos kell? Kozmetikus, borbély, író, igazgató, színész, költő, főkönyvelő nem kell? Akad pedig! Orvos kell?! Gyógyszer barátom ...

— Hallgattassátok el.

— Ez itt meghal. Piros csík megy a szíve felé, vérmérgezés.

— Hol itt egy orvos? Miféle gyógyszer kell neki? Széttört here? Apám velője? Itt van, itt szárítom. Hülyék.

— Azt mondják a vizelet...

— Pszt! Az őrség!

Fényre kushad a kripta.

Álmot tettetnek a csontok. S a sötétséggel indul megint a suttogás.

— Azt mondják a vizelet... az jó a sebre.

— Emberek! Kinek kell vizelnie?

A beteg nyög.

— Oh, Adonáj!

És látja Klein a reggeleket. Az Appel platzot. A támolygó vigyázzba meredt négyszöget. A hajnali névsorolvasást. S az ő nevénél a döbbenet

— Hát csak ennyi lennék? És ennyien.

És vigyorgó pofájú vérebek, és az iszonyat, hogy túléljük, és találkozunk majd:

— No, lám-lám Klein, hogy vagyunk, hogy vagyunk?

NEM ÉRDEKEL. Túlélni. ELFELEJTENI.

De most kísértenék az éji hangok.

— És te Rosenthal, Szálai? Ti mit csináltok?

— Én boltot nyitok. Kóce- rájt, magunknak — ha él az asszony.

— Én meg elégek..:

— Emberek, ki ismer engem?!! Ki ismer engem? Mondjátok a nevem.

„Megveszem majd ezt a priccset. Itt a fogam nyoma. Meg akarom majd mutatni embereknek. Aludj Klein, aludj. Reggel a vigyázzihoz erő keik A JELEN-hez. Hogy úgy üvöltsd, hogy higgyék azt, ikreket szülsz, annyi az erőd. És nyeld le, nyeld le... ne érts németül! Mondd müli ászár az egyszeregyet és számold a napokat.

A számok kenyeret adtak neked, életet!”

Magával vitázva.

A számok? Hát számold a napokat.

P s ne felejtsd a névsorol^ vasást. Ne felejtsd a jelre üvölteni, hogy JELEN, ne felejtsd a vigyázzt. Ez most mindent jelent. És várj a jelre:

— Zweihundert achtung- zwancigtausend vierhundertzwei und sechtzdg.

— JELEN...

— Kérem, mi csak összeadtunk. És akkor Kiss úr...

Az egyenruhások összenéznek. Most meghalt a város. Kettévágta zaját a sziréna.

A hordágy a számológép meüett terpeszkedik a két íróasztalon.

A falon oklevél a „FEL- SZABADULÁS Szocialista brigádnak”.

— Kérem, mi csak Kiss

úrral összeadtunk és akkor... Nézzék! Nézzék a kezét!

Ahonnan letépték a fekete könyökvédőt a szőrtelen kar belsején, épp az ütőér fölöltt I. G. FARBEN reklám:

228 462.

ja a léghuzat, s a fény táncot lejt, bútorról bútorra ugrál, végigsixnítja a polcon sorakozó könyvek gerincét, Erzsébet gyászkeretes fotográfiáját a falon, lesiklik a szőnyegre, szemügyre veszi a kopott rojtokat, melegséget hint az ágytakaróra, s elhagyja a szobát. A változás állandósága ez, mert bárkik voltak is az ablak mögött, a napfény minden nyáron beköszöntött, délután öt körül.

Reggel hatkor, fölnyitotta szemét, az ablakra esett első tekintete. Télen és nyáron, tavasszal, ősszel, hétköznap, vasárnap. Mert ő akkor is hatkor kelt, ha nem kellett mennie az iskolába, ha vasárnap volt, ha szünetelt a tanítás, ha vakációzták a gyerekek. Hatkor, minden év minden napján, csak közben „Te Pista kéríek”-ből „Pista bátyám” majd „Pista bácsi kérem” lett a kollégák számára. Ennyi a változás. Hát mennyi ez? Megint egy kérdés, amit fölösleges föltenni, mert nincs rá felelet. Ahogy arra sincs, miért esik minden este utolsó pillantása az ablakra, a leeresztett redőny résein átszivárgó fényre, az utcai lámpa sápadt vüágánál, sajátos alakzatokat öltő párkányra?

Csak azért, mert éppen ez van; szemközt? Vagy, mert a vál- ; tozó napokban ez a változat-; lanság, a bizonytalanságban a; biztonság? A bejárónő heten-; te kétszer jön, takarít, mos,! vasal, varr, bevásárol, dúdol- ! gat közben, igazgató úrnak! szólítja őt, pedig sokszor! mondta neki, hogy soha nem; volt igazgató, csak igazgató-$ helyettes. „Nekem igazgató; úr akkor is” — mondta az; asszony, nevetett hozzá, s hú-; sós karját a melle alatt össze-! fonta. Miért éppen ez a képi ragadt meg az emlékezetében ?! S miért nem tud arra feledni,^ milyen színű a bejárónő sze-5 me? !

L érdések, kérdések. Hát ez;

** az élet valóban csak! ezekből áll? Ablakokból,; melyek a szemben levő házak! falán sorakoznak, s melyeket! napról napra nézünk, képeseké vagyunk elsorolni minden $ apró jellemzőjüket, vonásukat, $ színüket, mindent, ami nem $ fontos, ami lényegtelen, csak! éppen a fontosat, a lényege-; set nem tudjuk. Azt, hogy; kik vannak az ablakok mö-; gött, s hogy ők is azt gon- 5 dolják-e, ki lehet az az ember! a szemben levő ház ablaká-; ban? $

Mészáros Ottó *

HERKULES

DIANA

TIHANYBAN

Bővítették, gyarapították a j tihanyi múzeum kőtárát az| egykori apátsági épület pincé-! jében. Üj római kiállítási i anyagot tárnak az idén az ér- ! deklődők elé. A korábbi gaz- ; dag anyagot a veszprémi-ba- ; konyi múzeum legértékesebb; darabjaival és a legújabb le-; letekkel egészítették ki. A ba-! konyi múzeumból ide került! a Herkules-szentély szobra és! oltárköve, valamint a Diana- \ dombormű is. Értékes anya- ; got szállítottak Tihanyba Zirc- \ ről is. :

A kripta és az altemplom $ közötti falból rendkívül szép $ faragott köveket emeltek ki, $ amelyek a középkori templom $ páratlanul értékes maradvá- $ nyai. A köveket ugyancsak a! kőtárban állították ki.

5

rsssysssssssssssssssssssssj. \

\

Császártöltés |

5

A községi tanács gondozása- ; ban megjelent Császártöltés! nemzetiségi község 368 oldalas $ monográfiája. A könyv szerző- $ je Bánáti Mikilós helybeli $ nyugalmazott tanító. Kalocsán,; az érseki levéltárban bukkant; rá az egyik legfontosabb doku- 5 mentumra, a község 1744-ben $ kelt alapító oklevelére. A! hazai kutatásokon kívül sok- ! oldalú levelezést folytatott a $ német levéltárak vezetőivel. $ A hat fejezetből álló hely- $ történeti mű részletességére $ jellemző, hogy a szerző még a $ fáikat is „megszámolta”, \ tizennégy fajta fa díszíti a köz- $ ség határát. 5

Ez még a népszámlálás idején történt.

— Iskolai végzettsége? — kérdezte a számlálóbiztos.

— Hat elemi — felelte az asszony.

Már be is írta, és tette volna fel a következő kérdést, amikor:

—■ Három elemi — szólt közbe a férje. Mint, aki egy nyelvbotlást igazít ki.

— Hat elemi — mondta újra az asszony, kicsit . megemelt hangon.

— Hogyan, kérem? Nem értem — mondta a biztos. Nagyon elfáradt már, és alig várta, hogy végezzen.

A férfi negyven évig dolgozott ugyanabban a gyárban. Először villanyszerelő volt, később ő felelt az egész erőátvitelért. Ha valahol a váz- rajzok alapján sem találtak meg egy régi vezetéket, őt hívták, mutassa meg, hol ássanak vagy bontsanak falat. Ha egy elromlott gépre azt mondta, 24 óra alatt lehet megjavítani, akkor az előfordulhatott, hogy már 23 óra alatt elkészültek vele, de, hogy akár fél órát is késtek volna, az nem. Néhány éve ment nyugdíjba, de még gyakran csengett a telefon, a tanácsát kérték, vagy hívták, menne be segíteni.

— A feleségemnek három elemi az iskolai végzettsége — mondta most a számláló- biztosnak.

Az először az egyikre, az-