Pest Megyi Hírlap, 1970. május (14. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-10 / 108. szám
PEST MEGYE I ícMíriem 1970. MÁJUS 10.. VASÄRNAP Holdi János: K ora este futott be a vonat az állomásra. Pesten még napsütés volt, a sugarak vakítóan visszaverődtek a háztetőket, tereket, parkokat borító hólepelről. — Nagy telünk van! — bizalmaskodott a kalauz, miközben szaporán nekiláttak a hatalmas bőröndök kirakásához. — Hát... itt aztán tél a tél — morogta Murger, egy húszast kotort elő zsebéből, eny- nyit szánt a készséges kalauznak. — Hagyja csak — hárította el a felajánlott pénzt. — De hogy ezután mihez kezd? — s a csomagokra bökött. Murgernak nem volt ideje a válaszra. A vonat sípolt és lassem nekiindult hideg, távoli útjának. „Az ám! — mordult fel a lélek a vendégben — Most aztán mihez kezdek?” Megszámlálta a csomagokat, a bőröndöket. „Hé! Nincs híja!” S ennek valahogyan nagyon megörült. A fél Európán át úgy vigyázott minden csomagjára, mint a fél szemére. Bántotta volna, ha most vész el, akár egy is. — Dicsértessék! — állt meg mellette egy termetes, kucsmás parasztember. — Jó estét aggyon isten! — nézett fel rá Murger. — Hát mi lennénk azok... a garadnaiak... tisztelettel. — Garadnaiak? Hát ez derék — s megpróbált az arcvonásból régesrégi ismerősre következtetni. „Talán a Gyergyói famíliából való... azok voltak ilyen szálasok” —, de a vonások idegenül hatottak rá. — Nagy a hó; a mélyúton havat is hánytunk... Haggya csak, haggya! Vagyunk itt elegendően — vette ki a kezéből a hatalmas koffert. — Hé, János! — szólt oldalt. — Markoljátok hát! Mire felocsúdott, már a sze- kérderékba hintett szalmán gubbasztottak a csomagok, óik maguk pedig az üléseken, meleg takarók alatt. — Jól ülünk-é? — kérdezte tőle a kucsmás. — Jobbat el se tudnék képzelni — bólintott Murger és felhajtotta kabátja prómgal- lérját. — Hallják, ilyenkor a trópuson lenne jó. Valahol Afrikában. Ott aztán meleg van ám! — Ott van! Ott aztán meleg lehet... A társaság krahákolt, bólogatott; négyen ültek még kívüle a szekéren, három férfi, meg egy asszonyka. — Ezt az állomást is építhették volna valamivel közelebb a faluhoz — mondta kis szünet után Murger; halványan emlékezett valami bakterház- tervre, de az nagyon régen volt. — A novajiak miatt lett így, tetszik tudni — vitte a választ a kucsmás. — Kis hordó pálinkát fizettek a mérnöknek... Ez még harmincötben volt... Így lett aztán ideépítve az in- dóház. — A két falu közé! — nevetett a vendég. — Közé! Éppen közé. Mert a mieink meg bort vittek a mérnök úrnak — kuncogott a kucsmás és a lovak közé csapott. — Ha regeiig nem jön szél, akkor nincs baj. De ha megfújja, akkor hálálkodhat az Istennek, hogy már este megérkezett... — Imádkozom én így is! Hogy végre itthon vagyok! — Jól tetszett mondani. Itthon! — Az asszonyka akkor szólalt meg először; hangja után ítélve középkorú lehetett. Egy sort szótlanul tettek meg. Közben feltűntek a régi, ismerős dombok. Távolabb a cserháti erdők sötétlették, és alattuk kanyargóit a folyó ezüstös csíkja. Ügy érezte, az emlékek verítékbe borítják. Nem akart elérzékenyülni. „De ha már ezt is tenném — gondolta —, nem szabad mutatnom. A rokonok, akik ennyire figyelmesek hozzá, azok előtt sem.” — Aztán ... nem tudtak nagyobb hordó bort vinni? — kérdezte, hogy másról essen szó, ne az emlékeket idéző tájról. — A mérnöknek, az állomás miatt. — Hát... vittünk mi... vittünk. De a mérnökök se estek a fejükre. Tudatták ezt a nö- vajiakkal... azok meg vitték a pálinkát. — így maradt középen a vasút, meg az állomás Igaz? — Ezt meg honnan tetszik tudni? — Csak úgy, kitaláltam — nevetett. — Valóban így volt. Hat hordó borunkat ittak meg a mérnökök. Es ugyanannyi kishordó pálinkát a novajiaktól. Huncut népek voltak, de igazuk volt. A cserháti erdőségek mintha rászakadtak volna a falura; mint kicsiny pontocska, sötétlett a tenyérnyinek tűnő fehérségen a folyócskától induló síkságon. A házakon túl újra egy szalagnyi mezőség, onnan túl pedig a hegyek. Fenséges, komor erdőkkel a hátán, kiismerhetetlen szurdokokkal, forrásokkal. Murger jobbra tekintett. Ott kell feküdnie a Pukkanó résznek, az Akasztódombnak — emlékezett. — Hogy féltünk este arra járni... Pedig könnyen lehet, hogy soha embert nem akasztottak rajta. A domb ott állt; mintha tanya fészkelne rajta. — Az ott? — kérdezte, s karjával mutatta az irányt. — A szövetkezet majorja. — Aha! — mondta erre. — Jó szövetkezet — mentegetőzött a kucsmás. — Jó bizony. Hát még ha Isten áldása lenne rajta — szólalt meg most már másodszor az asszonyka, és keresztet vetett. Több szó nem esett. Sem a vasútról, sem az állomásról, mely pálinkázgatás és borozgatás közben a két falu közé épült, harminc-negyven éve, sem pedig a dombon felépült majorról. A szél megélénkült, és mintha a hideg is jobban kezdett volna marni. Sőt, Murger úgy érezte, hogy süt a januári hideg. A legelviselhetetlenebbnek akkor tűnt, amikor a kocsma elé értek. — Kedves bátyám! — fogta meg a gyeplőt tartó kucsmás kezét. — Itt meg kellene állni. Megálltak. Murger elsőnek szállt le és intett a többieknek is. — Ha már ilyen szívélyesek voltak — s előre indult. — Ha meg tetszik engedni — állt előre a kucsmás. — Azt már nem! — tolta maga mögé. — Mit kívánnak? A férfiak összenéztek, a2 asszonyka pironkodva melengette kezét a kályhánál. — Hát... igyunk egyformát! — No, az a nénénknek erős lesz. Neki elegendő lesz egy deci édespálinka. Császárkörte. De mi egy nxatrózos ital! iszunk! — Hát... ihatunk! Olyanl mi még úgysem ittunk. Dt nem is nagyon kapni itt. — Kapni azt! Van rum? — kérdezte a csapost. — Van! — Sör, meg törköly is? L etelepedtek egy asztalhoz és koccintottak. Murger egyhajtásra kiitta a korsónyi keveréket, de még így is azt hitte, tengernyi ital nem ojta- ná el a szomját. — ízlett? — kérdezte, miközben szemügyre vette a kísérőit. Ismeretlenek voltak, és valamennyien fiatalabbak. Azért nem ismerem hát őket — villant agyába; a kucsmás nem lehet „ Gyergyói, mert azok szőkék voltak, kék szemekkel, ez meg itt barna, sötétszemű kun. — Feketekávét nem tetszik parancsolni? — nézett Mur- gerra a kucsmás nagy zavartan. — Kávét? Azt nem! De egy ' matrózfröccsöt még rendelünk ... Mikor a harmadiknál tartottak, Murgerban már feloldódott a szorongás, és meghatot- ■ tan nézte az arcokat, ízlelget- ; te nyelve alatt az ízeket. — Nincs jobb a törkölynél! ■ Ezt nekem elhihetik! Én ittam • százféle italt... Mit százfélét? 1 Ezerfélét! De a törköly, külö- - nősen rummal... hát annál - nincs különb. Még a kínaiak se kotyvasztanak jobbat! — A kínaiak? Nem bizony i — erősködött a kucsmás. Az asszonyka kipirult; már ^ ő is a harmadik decinél tar- i tott. Nevetett, ha kellett, ha ^ nem. Olyan egészséges, telt § arca és keblei voltak, hogy ^ Murger olykor alig bírta visz- ^ szalopni a tekintetét róla. És ^ ezt érezte is az asszonyka. A negyedik körnél aztán a $ kucsmás már nem tartóztatta § tiszteletét. — Engedelmével! De ezt tu- ij dóm tisztelni. Aki a mi fa- ^ lunkban az Isten után az első- ^ nek számít, együtt a tanácséi- ^ nőkkel, a párttitkárral meg a $ szövetkezet vezetőivel../. az ^ ne tagadja, hogy szereti azt, ^ amit az Isten adott. No, hát ^ egészségére! § Murger egy hosszút ivott es % csak azután válaszolt. — Isten után az első? Édes ^ bátyám! Nálunk a kapitány!; számított Isten után elsőnek. ^ Bizony, én utána következtem. $ A sokadik voltam, ahogyan ^ mondani szokás. — Már pedig itt nálunk úgy jj divat, hogy a pap az Isten ^ után az elsőnek 1 számit, egy $ rangban a falu többi vezetői- § vei... És azt meg ne restellje, § hogy szereti az italt. Az elődje ^ is szerette, de csak egymaga ^ ivott. Persze, a sekrestyében § ott állt az üveg. Tudta ezt ^ mindenki, mert tudta a ha- § rangozó... ^ Murgerben felkacagott vala- ^ mi sejtés. ^ — Hát kit vártak maguk azfc állomáson? ^ — A tisztelendő urat... ^ vagy, hogy mi a rangja, azt^ még nem tetszett elárulni. ^ — Akkor maguk melléfog-^ tak! Mert én a Murger-fiúSj vagyok. Az, aki tizenöt évesen ^ Amerikába szökött és négy- ^ venkét éven át matrózkodott a ^ tengereken — nevetett, hogy a§ könnye is kicsordult. — MostS nyugdíjaztak, és hát gondol-^ tam, itthon élem le a hátnale- ^ vő éveimet. k s S értődés persze nem esett § belőle. Harmadnap az új ^ pap is megérkezett a faluba és ^ hogy hűségesek legyünk az ^ eseményekhez, tudatni kell oz^ olvasóval, hogy a pap és a^ nyugdíjas matróz nagyon ösz-S szebarátkozott. Mert nemcsak § a matrózfröccs receptjét ta-^ nulta meg a Murger-gyerek ^ hosszú vándorlásai során. Nem ^ bizony! És történetesen az új ^ tiszteletes nagy barátja volt^ ezeknek a receptériáknak... > I. Négy deli {iám volt. Sudár, mint a nádszál. Úgy neveltem őket, Oly félve vigyázva, Hoigy harmat ne érje Szél meg ne fújja Szem meg ne verje. Áldás legyen rajtuk Áldás mind a négyen Négy deli fiamon, Kiket úgy neveltem Oly csendben, rißdtan Imádkoztam értük. Reggel, délben, este Az egek Urához Kicsiny templomunkban Erdőn, mezőn, réten, Csak azért, csak azért. S\enki meg ne lássa. Senki meg ne sejtse, Meg ne irigyelje Hogy szegény zselléré, özvegy anyáé Mind a négy nádszál... II. Nem ettem reggel. Nem ettem délben. Hagytam, had egyenek. Hagytam, had nőj jenek. Fel a messzeségig. Fel egész az égig, Hegycsúcs tetejéig ... Ha már lefeküdtek. Lámpafénynél este. Akkor ettem össze, Ami maradt tőlük. Fél tányér cibere, Hajába főtt krumpli. Darabka bús kenyér. Nekem jobban esett, Mint Urnák a sültje Négy sudár galambom Négy növő nagy fiam. Ott volt körülöttem ... IIL Nyúltak, mint a nádszál, Keményedéit izmuk, Ragyogott a szemük, Ringó szoknya láttán Ahogy egyre nőttek, Szélesedett válluk, Ügy roskadtam egyre. Föld felé hajolva, Fogyva az erőmből. Testben tönkrementem, Mégis felneveltem. Négy deli fiamat, Négy sudár fiamat, Kiket úgy szerettem. Nem jobban az éltem. Szerelmes fiaim, Drága magzatjaim... Hittem végre meglesz, öreg nyugodalmam Reszketeg kezeimmel, Reszketeg szivemmel, Megbújhatok náluk- Szeles, nagy mellükön, Fáradt reszketésem. Végre elcsitulhat, líy hosszú út után. Húsz kemény ev után. Férj és apa nélkül, Elég volt, elég volt... Napot éjjé tenni, Éjjelt nappá tenni, Két szakajtó lisztért. Egy szakajtó babért, Fél véka krumpliért .. XV. Aztán jött a postás. Két fehér papírral. Fekete pecséttel. Vitték katonának Két sudár fiamat. Életem reményeit, Szememnek világát, Lelkem egy darabját. Ki a dörgő éjbe, Gépfegyver viharba, Hóba, sárba, fagyba, Vitték hazát védni, Urak birtokáért. Idegen földekre, Más Anya fiának, Szivét összedöfni, Vitték a fiamat, Két sudár fiamat, Örök temetőbe. Sose láttam őket. Jött helyettük postás. Két fehér papírral, Fekete kerettel, Könnyem záporozott, Hét nap és hét éjjel, Elátkoztam sírva, önnön méhemet is ... V. Kiapadt a könnyem, (Tán tenger volt bennem?) Jobban meghajoltam, Többet imádkoztam, Este imádkoztam, Reggel imádkoztam, Nézve a két fiam, Megmaradt két fiam. Védtem fúvó széltől, Emberek nyelvétől, Hátha megmaradnak, Reszketeg szivemnek, Nem igy történt, nem igy, Újra jött a postás, Két fehér papírral, Vitték a két fiam, Két kisebb fiamat, Messzi, messzi, messze, Bomba robbanáshoz, Halál mezejére, Vért adni az úrért... VI. Akkor már nem sírtam, Nem volt többé könnyem, Csak lestem a postást, A halál hírnökét. Lestem éjjel-nappal, Lesem évek óta. Elkopott a lábam, Elkopott a szivem, Megtört a gerincem, Csak a postást várom. Kimegyek az útra, Nagy kopott kendőmben, Fekete kendőmben, Nem látok már semmit, Sem eget, sem földet, Sem embert, sem fákat, Két' szemem világát, Elvitték a könnyek, Elvitte a bánat. Nem is imádkozom, Nem is lázadozom, Reggel, délben, este, Ez az én fohászom: (Vagy talán az átkom?) Verje meg az Isten, Testét megrohassza, Se élve, se holtan, Ne legyen nyugalma, Annak ki háborút Akar e földiekén... VfSSSfSSSSSSSSSS/SSSSSS/SSSJSSSSSSSSSSSSS/SSSS/SSSSfSSSSSSSSS/SfSSrSSSSSSSSSSJSSSSSSSSSS I Lehár carte maximum Lehár-portrés levelezőlap kerül forgalomba a zeneszerző ^ születésének 100. évfordulójára. Ugyanazt az arcképet ábrázol- § ja majd, mint a magyar postánál — kétforintos címletben | most megjelent emlékbélyeg, így a postai kártyát és a bélyeget ^ összeragasztva a gyűjtők úgynevezett carte maximumot készít- ^ hetnek. Arra is gondolt a levelezőlapot forgalmazó Képzőmű- ^ vészeti Kiadó, hogy a portrékártya anyaga, tartása megőriz- ^ hesse az első napi bélyegzőt, ezért finom szemcsés, úgyneve- ^ zett selyemraszterpapíron sokszorosította Lehár Ferenc képét. ^ A levelezőlapot a 4-es főpostahivatalban és a papírüzletekben í árusítják. Simon Emil: Alacsonyan épült ahlakok I János kinézett a keskeny ! ablakon, megborzongott a ra• gyavert tűzfal látásától. — Mi • a véleményed az albérletről? ! — szólt hátra a feleségének. — 5 öl, butít — mondta az asszony. !— Képletben kifejezve: egyen- 5 lő az őrültek házával. — De (azért szeretsz, ugye? — Nem ä bírok albérletben élni és szedreim! — mondta az asszony. I Ezután mindig megcsókolták Jegymást, és fogadkoztak, hogy Jma okvetlenül felkutatnak egy J tágasabb helyet, ahol legalább Jlélegzeni lehet. J Estére János valóban jó hír- Jrel jött haza. Elmondta, de a J hangján érződött, hogy nem J lelkesedik az ügyért. Mária J kérdezősködésére vállat vont. 8— A ház? Viperalábon forgó ímesevár! Az öregember hajlamos eltartási szerződést köt- ^ni. — Azonnal menjünk oda! ^— követelte az asszony. — De ^ szívem... — kísérelte meg halogatni János, ám Máriát nem ^ tudta lebeszélni. így hát el- > mentek a házhoz, megálltak a ^szemközti oldalon. — Egészen ^tűrhető — mondta Mária. —. ^Tudsz valami bővebbet? — |Csak annyit, mint te. Engem ^például az zavar, hogy az ablakokat ilyen alacsonyra építtették. — Igen. És vajon miért? Ballada egy A nyár ól... beszámolt erről Jánosnak, s a férfi bosszankodva hallgatta. Mérgesen kérdezte a házigazdától: — Miféle vagyona van magának? — Énnekem? Amit lát. Mit akar vele? — nézett rá rémülten. — Én? Semmit A házban suttogják, hogy aranyat gyűjt a padláson. — Az öregember összerezzent. — Bolondok ezek a vének! Ne hallgasson rájuk. Egyik este, éppen a vacsora tálalása közben, váratlanul megjelent egy idegen. — A tanácstól jöttem, maradjanak a helyükön! — mondta szigorú hangon. Döbbenten szorongtak a kis konyhában. — Mit akar ez? — húzódott a fiatalok közé az öregember. — Tudom én? — mondta a dühét visszafojtva János. — Azt hittem, maga hívta! — Ebből kívántak enni? — érdeklődött a hivatalos ember. — Mindnyájan vagy az eltartottnak külön főztek? — Mindnyájan — mondta Mária. — Hm — töprengett az idegen. — Na, mindegy. — Merített az ételből, s a mintát üvegedényekbe dugaszolta. János hirtelen az ajtóhoz ugrott, bezárta, s a kulcsot zsebre tette. Az idegen megrémült, védekezőn maga elé emelte a karját. — Figyelmeztetem, hogy... — Hagyja csak! — intette le János. — Üljön let — Az ember megszeppenve le- tottyant. János leemelte a tűzhelyről a lábost, maga elétette, s az utolsó cseppig kikanalazta az ételt. Csaknem szétrepedt a gyomra. — Ehhez mit szól? — kérdezte diadalmasan szuszogva. A hivatalos ember a szemét meresztette. — A kötelességemet teljesítettem — mondta. — Bejelentés érkezett, hogy... — Kérdezhetek valamit? — nézett rá János. — bői kiásott szobrokra emlékeztető arcával. János nevetett. — Hát ez nem megy — mondta vidáman —, de ne akadjunk fenn a megszólításon, tekintsük formaságnak. Egyik nap János beszélgetni kezdett az öreggel. — Mit tetszik gondolni, miért vannak ezen a házon az ablakok ilyen alacsonyan? — kérdezte többek között. — Nem tudom — rázta a fejét az öregember. — Még sohasem vettem észre. Igazán olyan alacsonyan vannak? — Persze — mondta János, befejezve a beszélgetést. Mivel azonban az ésszerűtlen- ségbe nehezen tudott belenyugodni, alkalomadtán a ház többi lakóját faggatta erről. — Bolondot űz belőlem? — rivallt rá egy asszony. Egy bácsi fogatlan huncutsággal nevetett rá: — Hogy könnyebben beléphessek a menyecskékhez. — János elmesélte a kalandjait Máriának. — Teljesen megbolondultál! — nevetett az asz- szony. Ez az ártatlan érdeklődés nem várt következményekkel járt. Elterjedt, hogy a ház átépítésén mesterkedik, s rövidesen mindenkit kilakoltatnak. Persze, előbb megszerzik az öregember vagyonát. Mária — Abban a korban bizonyosan ez volt a szokás. — Melyik korra gondolsz? — Hát csak nézz rá. Minimum IV. Béla.— Aha. Másnap János ismét elment az öregemberhez megbeszélni a részleteket. Vigyorogva érkézéit haza. — Megnéztem a nyilvántartó könyvet. A lakók átlagos életkora magasan meghaladja a hetven évet! — Ö, legalább javítunk ezen is, ha odaköltözünk — mondta Mária. — Attól függ, hogy a nyugdíjintézet vagy a temetkezési vállalat szempontjából vizsgálod. — Teljesen mindegy! Odaköltözünk, nincs más választásunk! Vedd tekintetbe, hogy... — El ne mondd az érveidet! — tiltakozott János. Az öregember, akihez költöztek, évek óta begubózkodva ült, s rozogává gyengült. Mária elhatározta, hogy megkedvelted magát vele, továbbá, hogy testileg felerősíti. Óvatosan, kedvesen igyekezett hozzá közeledni, finom falatokkal kinálta. Néha azonban megriadt, s elgondolkozott. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy idegent hozzátartozójaként szeressen. A második héten megkérdezte tőle: — Szólíthatom nagyapának? — Hogy? — nézett rá az öregember, földBaráth Lajos: Isién után a sokadik
