Pest Megyi Hírlap, 1970. május (14. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-07 / 105. szám
6 ““^Mírtap 1970. MÁJUS 7., CSÜTÖRTÖK Hét új millió A Szovjetunió demográfiai helyzete A népszámlálás tapasztalatai A kijevi Oroszországban körülbelül 5 millió ember élt. 1. Péter Oroszországának mintegy 12 millió lakosa volt. 1882-ben Oroszország lakossága (a mai határok között) elérte a 100 milliót. 1941-ben átlépte volna a 200 milliós határt, de kitört a háború, s így ez a dátum 1956-ra tolódott. 241 millió 788 ezer. Ennyi a Szovjetunió lakosainak száma az 1970. január 15-i népszámlálás adatai szerint. Előzetes adatokat e népszámlálásról most tettek közzé. Ezek lehetővé teszik, hogy megrajzoljuk a szovjet nép „demográfiai portréját”. A lakosság számát tekintve a Szovjetunió tartja harmadik helyét a világban, Kína és India után. L __ 1 S zületések 1 A legutóbbi népszámlálást 1959-ben tartották. Az azóta eltelt 10 év alatt az ország lakossága 15.8 százalékkal növekedett. Ezt a növekedést mérsékeltnek tekinthetjük, ha összehasonlítjuk más országok lakosságának növekedésével. Érdemes egyúttal megjegyeznünk, hogy az előző nép- számlálás után a lakosság nagyobb növekedését jósolták 1970-re. Az új népszámlálás adatai kétségkívül fontos tudományos megfontolások alapját alkotják meg. Bárhogy is van, a Szovjetunióban nagyon sokat tesznek a tudatos anyaság elvének valóraváltásáért. Ez az elv kimondja, hogy azok a gyermekek jöjjenek világra, akiket a szüleik szívesen várnak és kívánnak. Az édesanyát társadalmi megbecsülés és állami gondoskodás övezi, az anya kedvezményekben és segélyben részesül. Nem tilos az abortusz, sem a megelőző szerek eladása. Ennek következtében a családi tanácsban, nem pedig az egekben vagy kormányszinten döntenek arról, hogy legyen-e gyermek. A Szovjetunióban nincs túl- népesedési probléma, nincsenek „fölösleges” emberek. A gyorsan fejlődő gazdaság, a nagy természeti kincsek, a végtelen orosz térségek mind újabb és újabb munkáskezeket kívánnak. Másfelől viszont a születések számának bizonyos csökkenése arra vezet, hogy növekszik az idős, eltartott évjáratok aránya a lakosság életkori struktúrájában. Ez: közös jellemző vonás a fejlett országokban. | A nemek aránya | Az új népszámlálás adatai szerint bizonyos javulás következett be a nemek arányában a Szovjetunióban. Ma 46 férfira 54 nő jut. 1959-ben ez az arány 45:55 volt, ezzel szemben 1913-ban a férfiak száma csaknem azonos volt a nők számával. A nemek egészséges egyensúlyának megbomlását kétségtelenül a háború súlyos véráldozatai okozták. Egy másik ok (amely azonban csak másodrangú szerepet játszik) az az általános tapasztalat minden országban, hogy a nők túlélik a férfiakat. Hogy az első ok a döntő, azt az a tény bizonyítja: férfiak és nőik száma közötti niagy különbség csupán a háború sújtotta nemzedékeikre vonatkozik. Az 1928-as születési évjáratokban és a későbbiekben ennek az egyensúlynak a megbomlása már nem tapasztalható. Urbanizáció A legújabb adatok igazolják, hogy tovább tart a városi lakosság gyors növekedése a falusiéval szemben. Jelenleg a városokban él a lakosság 56 százaléka (az 1959. évi 48 százalékkal szemben). A falusi lakosság száma nemcsak viszonylagosan, hanem abszolút értelemben is csökken. Ez a folyamat tovább tart A kiskocsma — vagy ahogy többek között Pilisen is mondani szokás — a kricsmi, alig ötven lépésnyire van a vasútállomástól. Éppen húz befelé az egyik korai vonat Irsa felé... A söntéspultnál tolongás. Serényen mérik az italt a szesztestvéreknek. Egy hang besüvölt: — Apafejek, lódulás, beállt a vonat! majd a jövőben is. A fejlődő ipar tovább munkáskezeket szív el a faluból. Magában a faluban a gépesítés és a munkatermelékenység növekedése lehetővé teszi, hogy kevesebb emberrel is többet termeljenek. Egyre több a város, és a meglevő városok is fejlődnek. Ez a fejlődés annál gyorsabb, minél nagyobb a város. A növekedést a városépítő szakemberek vitája kíséri. Arról vitáznak, hogy milyen város- nagyságot kell optimálisnak, a lakosság, valamint az ország gazdasági élete szempontjából a legjobbnak tekinteni. Az 1959. évi népszámlálás adatai szerint millión felül volt a lakosok száma Moszkvában, Leningrádban és Ki- jevben. E három milliós városhoz azóta hét új csatlakozott: Taskent, Baku, Harkov, Gorkij, Novoszibirszk, Kujbisev és Szverdlovszk. | Lakóhclyváltoztatás | A lakosságnak a faluból a városba való költözését az egyik területről a másikra való költözés kíséri. Kazahsztán és Közép-Ázsia lakossága például beköltözőkkel növekedett, de ez nem mondható el az Ural vidékéről, vagy Oroszország központi körzeteiről. A közölt adatok alapot szolgáltatnak arra a következtetésre, hogy a Szovjetunióban a demográfiai folyamatok normálisak, az ezzel kapcsolatos problémák megoldhatok, megoldásukat éppen a népszámlálás részüetes adatai segítik elő, amelyeket még sok munkát kívánó feldolgozás után tesznek majd köizzé. Gennagyij Geraszimov — Adja már... adja már...! Hiszen ki is van fizetve! — tör fel itt-ott a türelmetlen kiáltozás a kavargásban a pult felé. — Jól van, jól van! — zengi a főnök, és nyújtogatja szaporán a tele' pohárkákat. S a jónép iszik, majd hajrá, lódulás kifelé. Még valaki felsüvölt: — Hamar azt a féldecit, a teremtésit! Itt a blokk, ni...! — Jani, elkésel! — üti hátba a komát egy barna ököl. De már Jani kezében ott az ital, vonat ide, vonat oda, iszik, aztán úgy lecsapja a poharat, hogy csak úgy csattan a pult nedves műanyag lapja. S fut Jani emberül... Megy a vonat, Jani vágtat az utolsó kocsi után. El is éri a hátsó lépcsőt. Ugrás ... Aztán nyekkenés. De milyen szerencse! Megúszta egy kis bukfenc árán. Azaz dehogy: fiatal, mosolygós képű rendőr bukkan elő valahonnét, és amíg Jani zavarodottan feltápászkodik, előkerül az a kis notesz a zubbonyzsebből, amibe az ilyen Jani-féle amatőr futóbajnokok neve is bekerül időnként. — Biztos úr, ne írjon fel, soha többé... — így Jani. — Mennyit ivott? — Csak egy féldecit, a fene egye meg, amiatt volt. És tetszik tudni, kifizettem, hát már nem akartam otthagyni. A rendőr elkomolyodik: — Pedig inkább otthagyta volna. No, lássa, barátom, másodszor is fizetni fog a féldeciért. De ez még mindig olcsóbb, mint, teszem fel, a lába... Rakovszky József Citromos hobby Hasznos és szép hobbynak hódol a székesfehérvári Má- lics György. Lakásának télikertté varázsolt verandáján két citromfát nevel. A két méter magasra nőtt délszaki fák folyamatosan érlelik termésüket. Jelenleg is a virágokon, kisebb-nagyobb zöld gyümölcsökön kívül 30—40 lédús, vékonyhajú citrom van a fán. Ez nem tréfa: az Ön zsebére megy! A népgazdaságnak minden évben felbecsülhetetlen károkat okoz a korrózió. Ennek a kárnak egy része kétségkívül önt terheli. Ezért tanácsoljuk: védekezzék a korrózió ellen! Teljes védelmet nyújtanak és most nagy választékban, bármilyen mennyiségben kaphatók a modern, rozsdagátló festékek. Keresse fel a legközelebbi festékboltot, Szaktanácsadással is szívesen szolgálnak. ____________________________________________ Féldeci Nem isznak többé Duna-vizet a mohácsi halászok LILLAFÜRED FÉNYEI Lillafüred, a Hámori-tó partján, a Bükk hegység vadregényes vidékén fekvő kirándulóhely új idegenforgalmi érdekességgel gazdagodott: díszkivilágítást kapott a Palota Szálló, s az üdülőhely másik nevezetessége, a vízesés. A csaknem harminc méter magasból alázúduló víz a reflektorok fényében mint fehér habselyemfolyam tündök- lik. VI. PÁL PÁPA ismét megerősítette 1968-as Humanae Vitae kezdetű (a fogamzás- gátlók használatát megtiltó) enciklikájának érvényességét. A pápa beszédében elítélte a válást. A Duna vízének nagy mérvű szennyezettsége miatt többé nem isznak a folyóból a mohácsi hal ás. ok. Ősi szokás volt ugyanis, hogy a Dunán tartózkodó halászok — munka közben — a folyó vízével csillapították szomjúságukat. Ám a víz minőségének fokozódó romlása miatt most már senki sem merít a folyóból. A mohácsi halászok sürgetik, hogy a hatóságok szerezzenek érvényt a vízvédelmi törvénynek, büntessék meg szigorúan a vízmérgezöket. A múlt évben ugyanis oly kevés halat fogtak, hogy a halászati szövetkezet tagjainak negyedrésze otthagyta a munkáját, elment az iparba dolgozni. Napkori meteorit Zöld dió nagyságú meteorit követ ajándékozott szülővárosának, a nyíregyházi Jósa András Múzeumnak dr. Petri- kovics László szerencsi orvos. Az értékes lelet 1915-ből származik, amikor Naplíor térségében meteorithullás volt. A | meteorit a múzeum gazdag I gyűjteményét gyarapítja. iába mondja nekem drága doktor úr, hogy beszéljek, csak beszéljek ki mindent magamból, nem megy. Any- nyi mindent kellene elmondani, de végül és valójában semmit sem. Semmit, mert úgyis mindegy. Amikor behoztak a szanatóriumba, tisztán, világosan hallottam, ahogy énekeltek a madarak a kertben, de tudtam, hogy ez lehetetlen, mert télen egyetlen madár sem énekel. Hallottam, de tudtam, hogy nem hallom, csak a képzeletem játszik velem. Világos a sötéttel változik, hát nem érdekes? Mármint az, hogy Végül nem tudom: amit világosnak vélek, az nem sötét-e, s amit sötétnek gondolok, az nem fürdik-e napfényben? Az idegek játéka lenne? Lehet. Minden ember egyedi valami az élőlények tengerében, egyszeri, s megismételhetetlen. Hát én ilyenre sikerültem. Vagy a világ tett ilyenné? Hallott már olyat, hogy a világot felelősségre vonták, mert olyanná tett egy embert, amilyenné az lett? A világ nem felel semmiért, igaz? Vádolhatunk másokat, átkozhatjuk magunkat, de a világgal ki száll perbe?! Senki nem vállal reménytelen, már a kezdetkor elveszett pert. Én ezt a pert már kölyökkoromban elvesztettem. Az apám molnár volt, másnak a malmában, s szó szerint halálra dolgoztatták. A kimerültségtől belezuhant a nyitott garatba. ahogy elmondták, a vérét fölitta az éppen csak miegkoptatott gabona, a húsát meg közékeverte... Az anyám négy gyerekkel maradt ott. s mire magához tért az apám halála okozta sokkból, már ott volt a másik: a háború. Az első persze. Apa nélkül, anyám két gyenge kezére hagyatkozva, négy éhes szái, s ötötdiknek az övé, mert annak is adni kellett a falatból, mert máskülönben holnap a négy kicsinek sem lesz.,. Hát nem vesztett per volt már akkor? Látja, doktor úr, ma is világosan emlékszem, hogy egy olcsó nyomat lógott a szobánk falán. Krisztus, a vállán a kereszttel, feién a töviskoszorúval. Én ezt a képet gyűlöltem, mert ezerszer az anyámat láttam Krisztus helyében, az ő vérét csorgatták a tövisek, az én anyám lépdelt a kereszttel... Talán már akitor baj lehetett a fejemmel, hogy ilyeneket gondoltam, de ezt gondoltam, nem mondhatok mgst ma sem, pedig ennek ötven esztendeje. Azt már mégse, mondhatja senki, hogy akkor is az öregkori agyérelmeszesedés ... Mert mielőtt behoztak ide, ezt hallottam únos-untalan, s csak mosolyogtam magamban, mosolyogtam, kicsit gonoszán, mint az öreg emberek, mert arra gondoltam, hogy fiatal koromban én is minden öreget bolondnak néztem, holott nem voltak azok bolondok, csak elkoptatta őket az élet. Mint engem, mint másokat, mint mindenkit, mert a sorsát ki kerülhetné el? Egy bátyám volt, azután én, majd a két húgom. A bátyámat elvitte a tüdőbaj, amiről én akkor azt sem tudtam, hogy micsoda, mit tesz az emberrel, később azután megokosodtam, megtanultam a könyvekből, láttam fényképeken, filmeken, adatokat olvastam róla, de a bátyámat már nem adhatja vissza senki sem, anyám, a drága, odarakta a bátyám sárga, vastag, keménypapírra készült fényképet a falra, a Krisztus-nyomat mellé, persze, gyászszalaggal körülfonva. Ennyi maradt a bátyámból, a sírját már régen más halott foglalta el, mert, amikor a sírhelyért újra fizetni kellett volna, én ismeretlen helyen tartózkodtam, azaz börtönben voltam, s oda még az élők híre sem juhatott be, nem a halottaké, hacsak nem a sorainkból frissen átszállítottaké... Közben persze történt ez és az. Meghalt az anyám, belerokkant a reménytelennel folytatott perbe, életem első kereseté:- ből temettettem el, s akkor úgy éreztem, hogy a bátyám járt a legjobban ... Tudom, normális embernek nem szabadna ilyet éreznie, de ezt is csak később tanultam meg, amikor igyekeztek meggyőzni arról, hogy ne törjem semmin a fejem, mások gondolkoznak helyettem, nekem csak az a dolgom, hogy tapsoljak és lelkesedjem. Eltemettem az anyámat, a két húgom közül az egyiket örökbe fogadta valami rokon, aki azután Brazíliába ment, évtizedek óta nem hallottam róluk, látja, él a világban valahol egy testvérem vagy már régen halott, de én nem tudok róla semmit, csak egy régi képet őrzök, fehér blúzban, szőke hajú lány, ennyi az egész, mégis, ha ránézek, úgy érzem, egy darab belőlem, egy darab az életemből, kiszakított, s soha vissza nem illeszthető darab, de ha ezt valakinek elmondtam, csak nézett rám furcsán, s gyorsan otthagyott, ahogy a bolondoktól menekül az ember, de Egy arc a faliképen mi lenne ebben a gondolatban a bolond? Vagy eppen a bolond világban a természetes gondolatok természetellenesek ? Voltam külföldön, mert idehaza még a kenyeret is sajnálták tőlem, ott hallottam először, hogy Marx meg Engels, Lenin és Sztálin, boisevikok meg proletárdiktatúra. Hazajöttem, s azt hittem, hogy forradalmat fogok csinálni, de kiderült, hogy mások sokkal többet tudnak nálam, míg én éltem bele a világba, ők végigcsinálták tizenkilencet, majd nyomorékká verte őket Horthy- bandája, de mégsem adták föl, amire egyszer elszegődtek. Tetszett nekem ez, mert a magam árnyékában nőttem föl, nem volt, aki óvjon, hát megtanultam tisztelni a kemény embereket. Jó kezem volt, eszem is elég, így azután hiába tettek feketelistára, munkám akadt, én nem voltam egy pillanatig se’ munka nélkül, a kismesterek örömmel fölvettek, mert kevesebb bérrel is beértem, OTI-t sem fizettek utánam, hasznuk meg kétannyi volt, mint egy ügyetlenebben. Akkor azt mondták, hogy én elárulom az osztályharcot, mert elszegődtem a kiskapitalis- tálchoz, ahelyett, hogy harcolnák a nagytőke ellen, mire én valami csúnyát feleltem annak a szakszervezeti embernek, aki ezeket mondta nekem, s aki — látja, a sors ilyen — negyvennégyben nyilas lett, embereket ölt, valahonnét egy fogolytáborból szedték elő negyvenötben, s akasztották föl, megérdemelte. soha nem tudtam sajnálni az ilyeneket, akik mindig a magúk fajtáját marták, harapták, akár volt okuk rá, akár nem. Pedig nekem se’ volt valami fényes a sorom, mert a legutolsó mesteremet államosították, kiforgatták mindenéből, elvették a műhelyét, az öreg gépeit, elzavarták az öt munkását, köztük engem is, mire én bementem a szakszervezetbe, nagy botrányt csináltam, azt kiabáltam, hogy miféle államosítás az, amikor leállítják, s porosodni hagyjak a gépeket a műhelyben, ahelyett, hogy termelnének rajta, amikor az országnak minden apró fémdarabkára szüksége van ... Erre megforgattak. hogy ki vagyok, mi vagyok, kiderítették, hogy Németországban, meg Franciaországban jártam, biztos beszerveztek valami kémnek, anarch oszindi kalis tának neveztek, s mire szólni tudtam volna, addigra hűvösön csücsültem, amiben csak az volt a furcsa, hogy Horthyék alatt is volt ebben tisztességgel részem, s ezért furcsán esett. Kiengedtek végül, annyit nem mondtak, hogy jónapot, mehettem. A korban benne voltam már, se feleségem, se gyerekem, egy szál magam, mint pusztán a göcsörtös törzsű akác, ha hoz is virágot, minek, nem járnak arra méhek, csak a tüskéket látja meg rajta a vándor, s még botnak sem töri le... Egy házmester adta ki a pincelejárónál levő beszö- gellést, ott laktam éveken át, onnét jártam trógerolni a nagyvásártelepre, mert a szakmámban nem helyezkedhettem el, s abban a beszögellésben újra megjelent előttem a Krisztus-kép, ami gyerekkoromban odahaza függött, de megint anyám képét láttam a Krisztusarc helyébe’, s volt, hogy egész délelőtt vele beszélgettem, mert éjszaka dolgoztam, nappal aludtam, s amikor a házmester másnak akarta kiadni azt a lyukat, mert az többet ígért érte, rámfogta, hogy bolond vagyok, s intézetbe vitetett... Elvittek, hiszen a házmesterek egy hatalmat jelentettek, emlékszik biztos, ők mondták meg, ki a rendes ember, ki nem, s a kutya sem törődött azzal, hogy tulajdonképpen kik is ezek a házmesterek ... Amikor végre kijöhettem az intézetből, a doktor úrak hozzásegítettek, hocv a szakmámba mehessek dolgozni, az jó volt, kezdtem egyenes utat járni, de rövidesen újra megjelent előttem az arc, az anyám arca a faliképen, s azóta már nem tudok szabadulni tőle... És hiába is mondja doktor úr, hogy beszéljek, beszéljek ki magamból mindent, hiába ír föl gyógyszereket, hiába küld ki a kertbe, hiába mosolyognak rám az ápolók, a nővérek , azt a képet most már semmi nem törli ki belőlem, mert a sors nyomtatta belém, s a sors sajtógépe iszonyú erővel préselte e kép minden vonalkáját az emlékezetembe, ahonnét már csak akkor tűnik el, ha én sem leszek több egy képnél valamelyik nyilvántartásban, mert látia. én még addig sem jutottam eL hogy valakinek a szobája falán függjön a képem, s néha, ha véletlenül is, de rám mV- >nek ... Mészáros Ottó
