Pest Megyi Hírlap, 1970. május (14. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-01 / 101. szám
1970. MÁJUS 1., PÉNTEK '■■"kJűrim ~ 5 Valamit tenni... Család az ebédlőasztalnál Tudósok, bölcselők, filozófusok s a hétköznapi emberek is legalább egyszer életükben felteszik a kérdést: mi végre vagyunk? Ahány, annyiféle az ember, és sok mindenben annyifélét vall. Talán egyetlen pont vitathatatlanul közös, értelmet és tartalmat az ad az életnek, ha ki-ki érzi, hogy valamit tett, ami örök kincse marad, s szívesen emlékszik rá öreg korában is. Nem világátalakíto találmányokról van szó, nem történelem- könyvbe való hőstettekről. Es mégis.., Íme, négy ember négy kis története. Egyszerű, hétköznapi, mégis öröme, gazdagsága annak, aki elmesélheti. ... — A telefon csengője sokszor hallott jelzésünk. Erre a csengetésre mégis úgy emlékszem vissza utólag, mint amely éles, bántó, segélyért kiáltó. A vonal túlsó végéről rövid jelentést fogalmazott a íelindult hangú kolléga: „A csepeli gyorsvasút elágazásánál egy teher- és egy személyszerelvény összefutott... halálos baleset, sok sérülés...” — Rohantunk ki. Az ember első gondolata a mentés. Rendőrkordon, tűzoltókocsik. Gyors intézkedések, hogy minél előbb kimentsük azokat, akiket baj ért. De még jóformán ennek se értünk a végére, amikor már egyre sürgetőbben tolakodott a másik kérdés: mi lesz ezután? A forgalom áll, az idő 13 óra 35 perc. A több tízezer embert foglalkoztató Csepel Vas- és Fémművekbe most érkeznek a műszakváltó emberek, nemsokára haza akarnak érni a reggeltől szolgálatban állók. — És rettenetesen verejté- kes erőfeszítések után — két óra múlva — szabaddá tettük az egyik vágányt. Elindulhatott a szerencsétlenség utáni első szerelvény. Ahogy a mondás tartja, az ember egyik szeme ilyenkor sír, a másik nevet. Végigpillant az összetört s i részben az útból eltávolított kocsikon, s ez, bizony, nem lélekemelő látvány. De ahogy szép lassan elindul, majd felgyorsul az elfutó vonat, mégis valamilyen el nem mondható jó érzés kerülgeti a szíve táj^jt: ismét, szolgálatba . -lép-, tünk.- 1 ... Este 11 után mindkét pálya szabadot jelzett... Azóta ismét békésen cseng a telefon Molnár László vonalfőnök-he- lyettes asztalán. A faluban már virágba borult minden. Eső veri a pompázó fákat. Emberek futnak, hogy mielőbb tető alá érjenek, autóbusz kanyarodik, s egy- egy személykocsi zúg el az utakon. Bősz András diósdi polgár kipillant háza ablakán. — Most már igazán jól néz ki minden. Nem is olyan ré-j gen, a hatvanas évig a kis köz- i ség valamennyi utcája földes volt. El lehetett süllyedni a sárban. Éreztük itt jó néhá- nyan, hogy a rakéták és az atomkorszak idején ez maga a „földhöz ragasztó” ellentmondás. De hát nem elég az óhajtás és sóhajtás, a jól kövezett utakhoz kevés a szándék. És akkor — először csak kevesen — megpróbáltuk... Ásót fogtunk, lapátot, alapokat készítettünk, követ szállítottunk. Nem állítanám, hogy az első szóra mindenki robogott szerszámot fogni, de azért jöttek egyre többen. Végül már olyan lett ez, mint a járvány. — Szinte valamennyi szombat, vasárnap az utcákon talált. Alig bírtuk a kezünket, lábunkat, hétfő reggel nehezen keltünk ki az ágyból, kínzott az izomláz, de már tudtuk, hogy megállni nem lehet. S a csoda, ha nem is egyik pillanatról a másikra, de csak megtörtént: ma már Diósd csaknem valamennyi utcáját szilárd burkolat borítja. Nem titkolom, életem talán egyik legszebb pillanata volt, mikor lencsevégre vehettem a végig kész, szép utcákat. Csuda tudja, miért van, de azóta nekem kedvesebbek ezek az utak, mint odabent Pesten a csillogó, széles Nagykörút. Az igazgató angolokkal tárgyal, délutánra franciákat vár. Üzlet, viták, számók’ dollár, font, frank szerepel a listán, filmtekercsek, fotópapírok, ezer és ezer métereiről döntenek. Aztán rövidke szünet, egy kis gondolatfrissítő, szellemi pihenés. Rápillant egy öreg fényképre: a Kodak-gyár váci üzeme. Ki ismerne rá a régiek közül a mai Fortéra? S ki emlékszik arra, hogy ez a ma már Európában is jelentős fotokémiai vállalat mennyi küzdelem, erőfeszítés után nőtt olyan naggyá, hogy sokemeletes, modern boszorkánykonyhájában főzik az emulziót, készítik a papírhoz, filmhez való fényérzékeny anyagokat. Jó néhány éve voltak olyan napok, hetek, hogy szinte^ kilátástalannak tűnt a jövő. Az építkezés csúszott, késett. Nap mint nap új erőfeszítések, új nekirugaszkodások, új csalódás, aztán szép lassan öröm is hozzá, ha valami történt. De akkoriban hajnal és alkony szinte egybeolvadt, hiába biztosított nyolcórás munkaidőt a kollektív szerződés s a Munka Törvénykönyve. Milyen érdekes, hogy minderre már csak ritkán gondol az ember. Talán még az a pillanat emlékezetes, amikor elvonult az utolsó építő is ... Zöld gyep, nyíló tulipánok, csend és nagy tisztaság, ilyen most a panoráma. S Lenyó László igazgató már a holnapon töri a fejét, hogy lehetne elérni néhány év alatt, hogy a színes foto is a fényképező százezrek szép időtöltése legyen, s ne valamilyen nehezen elérhető, igen drága szenvedély. Ennyire futja a rövid pihenőből. Szeme elől eltűnik a régi Kodak-gyári kép, s a titkárnő jelzi, megjöttek a külkeresek... Tóth Ferenc gépészeti vezető mondja: — Sokszor csodálom önmagamat is, hogy lehet az, hogy egyre-másra olyan jól emlékszik az ember, mintha tegnap élte volna végig. Arra a novemberi napra így emlékszem, ötvenhétben volt. Zúzmarás lett minden a hidegtől, amikor mi ketten, az Érdi Gépjavító Állomás mostani vezetőjével, az öreg Danuvia motorkerékpárra ültünk, s kínlódtunk Törökbálint felé. Betelefonáltak, hogy a traktor mögött a tárcsázó tengelye tönkrement, ahelyett kellett sürgősen másikat vinni. Vittük a kezünkben, ölünkben azt a dög nehéz vasat,- de mentünk, mert nekem még sohase fordult meg a fejemben a pihenő, ha azt mondták, segítsek. És itt segíteni kellett, az őszi vetés nem várhatott, a kenyérből pedig akkor jó, ha minél nagyobb szelet jut... — Este volt, mikor jól kifagyva hazafelé berregtünk. Megyünk a temető mellett, látjuk, hogy gyertyák égnek a sírokon. Mikor megálltunk, egymásra néztünk: „Te, milyen nap van ma tulajdonképpen?” Halottak napja volt. Teljesen megfeledkeztünk róla. Tóth György A tipikus családot természetesen Kovácséknak hívják. Vasárnapi ebédjüket fogyasztják éppen. Húslevest, jugoszláv levespoirból, gyárilag készített cérnametélttel, mélyhűtött csirkét rántva, szárított burgonyát köretként, konzerv savanyúuborkát s alma- kompótot. Az étlap nemcsak Kovácsék életéről árul el sokat, hanem arról is, hogy lényegeiken megváltoztak táplálkozási szokásaink, mert megváltozott, alapjaiban más -lett az élelmiszeripar. Vegyük sorra ismét: iparilag feldolgozott áru a levespor, a cérnametélt, a csirke, a burgonya, a savanyú, s az almakompót sem mentes az ipar közbejöttétől, hiszen éppen most kér még cukrot a családfő, mert a kompót neki nem elég édes... Maradjunk a cukornál. Magyarországon 1931— 1935 között éves átlagban 109 ezer tonna cukrot készítettek. 1961—1965 között ez a meny- nyiség 409 ezer tonna volt, kerek 300 ezer tonnával több! Az egy főre jutó fogyasztás a háború előtt 6 kg volt, napjainkban meghaladja a 30 kg- ot... Manufaktúra helyett ipar Az elmúlt hetekben öles hirdetések tudatták a háziasszonyokkal, hogy vásárolhatnak főzővaját, kilogram- ját 36 forintért. Csinos, s mosolygós hölgy biztat a plaikáto- kon arra, hogy igyunk Coca- colát, főzzünk kávét ilyen meg amolyan keverékből. Alufóliás s mirelit ételek kínálják magukat, időnként konzervvá- sárt hirdetnek az üzletek, nemrég került forgalomba a műanyagba csomagolt, felszeletelt szendvicskenyér. Közkedveltté váltak a különböző gyümölcsökkel ízesített krémtúrók és joghurtok... Az élelmiszeripar valóban iparként ontja a termékek bő választékát. Élelmiszerekre és élvezeti cikkekre 1960-ban 32,4 milliárd forintot fizettünk ki a kiskereskedelem pénztárainál. 1965-ben már 44,5 milliár- dot, 1969-ben pedig 60,9 mil- liárdot kóstált vásárlásunk. Tavaly 9 százalékkal nőtt az élelmiszerforgalom. 1970-ben 8 százalék a tervezett emelkedés. Élelmiszerek, amelyek a való életből az emlékek birodalmába szorulnak: kukorica- liszt, köles, szárazborsó... Élelmiszerek, amelyek viharos gyorsasággal hódították meg a háztartásokat: a „zacskós csirnek tőle. Elszívóberendezés kellene. Szíjtárcsát esztergál Bi- schoff Gyula. Felteszi, a gép „leoldalazza”, majd hornyot és belső kúpot csinál rá, aztán leveszi a szükséges módon esztergált darabot. A norma 200 darab. Egy megmunkálása 2,5 percig tart. A munkát nem tartja fárasztónak, a normát nem tartja soknak, az erőfeszítést nem tartja nagynak. Kezével felteszi a darabot a gépre, kezével behajtja a gép kéziszánját, kezével előretolja, aztán a gép dolgozik. Ha kész, akkor kezével visszatolja a kéziszánt, kezével leveszi a munkadarabot. Tehát a kezét veszi igénybe. Egyszer szokott uzsonnaszünetet tartani. Éjjel egyáltalán nem szeret dolgozni, szervezete nem tud átállni a nappali alvásra. Éjjel lassabban telik az idő, egyhangúbb a munka, mivel nem számíthat arra, hogy hirtelen más, sürgős munkával bízzák meg. Éjjel úgy érzi, hogy éberebb, mint nappal — fárasztóbban éberebb —, úgy érzi, hogy többet dolgozik, mint nappal, s mégis ugyanannyit csinál. A fej dolgozik Hajnali háromkor Cseperká- ló Pál a munka nehézségéről beszél. Nézem a kovács merev, pontos, inas mozdulatait. — Fogóval megmarkolja a rózsaszínű vasat. Mire gondol két merev mozdulat között? — Csak a munkára gondolok, minél hamarabb kidobjam a vasat, hogy ne melegedjen fel az ember, és az anyag jó legyen. — Miért markolja meg a rózsaszín vasat? — Ez főtengely, autóalkatrész, Csepel teherautóba kerül. Hogy milyen típusba, azt nem tudom ... Gépkocsiban jó öt éve nem ültem. — Otthon elfelejti a gyári munkát? — Nem, álmodni is szoktam róla. A múltkor azt álmodtam, hogy elejtettem a vasat, tönkrement. összerázkódtam. Felébredtem, és olyan boldog voltam, hogy csak álom volt. — A költő így hívja magukat: „Goromba-kovácsok”. Miért? — Nem tudom, én nem vagyok goromba. — Mit jelent önnek az a szó, vas? — Azt, hogy „A”, „B” vagy „C” vasról van szó. Amilyen a vas minősége, úgy igazodunk hozzá. Amíg papírt nem kapunk, addig nem tudjuk, hogy milyen a vas. Az izzadt fej újra összenő a kézzel. A kéz gondolkodik, a fej cselekszik. Az edzőkosarat billegeti a kéz, és a fej biztosítja, hogy simán földet érjen a vas. ★ Hajnali négy órakor Mihe- lisz Margit csiszoló a munka nehezéről beszél. Nézem a merev, ismétlődő mozdulatokat. — Miközben a kéz csiszol, mit csinál a fej? — Nagyon figyelnem kell a gépet, nehogy selejtet csináljak. Nem vagyok álmodozó típus. — Milyennek találja a fej a kéz munkáját? — Minden munka szép. Én érzem, hogy miért szép, csak megmagyarázni nehéz. — Hogyan dolgozik a kéz, ha gondban van a fej? — Édesapám hadirokkant, édesanyám beteg. A saját lábamon kell megállnom, magamnak keresek, sokat gondolkozom önmagámról, de ha rossz a kedvem, akkor is dolgozni kell. — A gyémánt szóról mi jut az eszébe? — Ipari gyémánt, erről semmit sem tudok. Az ékszerről azt, hogy gyönyörű. Ékszerem talán sohasem lesz, az ipari gyémánttal lehúzom a követ. — A gépben szikrázik a vas. Milyen a vas? — A vas erős, hozzám képest nagyon erős. A kislányos fej újra összenő a kézzel. A kéz gondolkodik, a fej cselekszik: pattognak a szikrák a vasból. ★ Hajnali öt órakor Bischoff Gyula esztergályos a munka nehezéről beszél. Nézem a merev, ismétlődő mozdulatokat. — Miről gondolkozik az esztergagép felett? — A vasárnapi programot tervezgetem. Egyszer névnapra megyek, jó szórakozás lesz. — Elfásul-e az ember a munka ismétlődésétől? — Ma éjszaka egyforma munkát végeztem. Megszoktam már, az ismétlődésnek nincs semmilyen hatása. — Jó segítőtárs az esztergapad? — Inkább a gép dolgozik, én nem sokat teszek. Elindítom az esztergát, fogást veszek, ellenőrzőm a munkadarabot. A gép nem tudna nélkülem dolgozni. — Pihenés közben gondol-e a gyári munkára? — Ha másnap ugyanoly munkafogásokat végzek, nem gondolok a munkára. Amikor új feladat vár, akkor foglalkoztat. Az új feladatról előre tájékoztatnak. — Rang-e munkásnak lenni? — Jó érzés, hogy szakmunkás vagyok. Látom a formálódó anyagot. Ha a kész munkadarab jó, akkor szép. Egyébként a munka poros, piszkos. — Milyen anyag a vas? — Puha, könnyű megmunkálni. A fej újra összenő a kézzel. Az esztergakés belemar a fémbe. ★ Fél hatkor lépegetünk a gyárkapu felé. Lábunk nehéz, kezünk merev. Fejünk üres. Az agy gondolkodott, a kéz dolgozott — mindez fordítva is igaz. Berkovits György Fóti Péter ke”, azaz a mélyhűtött, belezett baromfi, a gyári száraz- tészták, réteslapok, a liofili- zált zöldségek, a bébiételek ... Minőségben más napjainkban a fogyasztás, mint volt korábban, minőségben más tehát maga a termékeket feldolgozó, előállító ipar is. A felszabadulás előtt a hazai élelmiszeriparon belül csupán a malom- és cukoripart, valamint a sörgyártást nevezhetjük iparnak, a többi ágazat — például a konzervipar is! — manufakturális körülmények között, s eszközökkel tevékenykedett. (A ma 11 ezer vogonos kapacitású Nagykőrösi Konzervgyár egyszerű manufaktúra volt.) Lényeges fejlesztés csak a második hároméves terv idején, 1958— I I960 között kezdődött meg. | Igaz, azóta szakadatlanul tart is. A fejlesztések eredményeként az élelmiszeripar 1965-ben másfélszer annyi terméket állított elő, mint 1960-ban, 1950-hez mérten pedig termelése 312 százalékra rúgott. Lépésváltás, sokféle módon A közelmúltban a fővárosban bemutatót rendeztek a világhírű svájci élelmiszeripari konszern, a Nestle, s a magyar élelmiszeripar együttműködéséről. A magyar élelmiszeripar exportja 1960-ban 2268 millió deviza,forintot tett ki, 1969-ben viszont az export értéke már elérte az 5611 millió devizaforintot. A választékbővítés érdekében ugyanez idő alatt megkétszereződött az import, s 1969-ben 2494 millió devizaforintot ért el. Nyolc év alatt 1,2 milliárd forinttal emelkedett a cukor, és cukorka, csokoládévásárlás, s míg nyolc esztendeje csupán 1216 tonna pörköltkávé vált illatos nedűvé a különböző főzőmasinákban, addig a múlt esztendőben ez a mennyiség már — 13''éter tonnára rúgott... 1 A látszatra össze nem tartozó példák naigyon is logikus láncot alkotnak. A hazai és külföldi piacokra történő szállítások növekedése mellett lényegesen megváltozott az élelmiszeripar termékszerkezete: előtérbe kerültek az iparilag feldolgozott áruk, s megnőtt az élvezeti cikkek fogyasztása. Hiszen 1950-ben mindössze 1369 tonna csokoládét produkált az ipar, 1968- ban viszont 17 909 tonnával ... márpedig a csokoládé nem tartozik az „alapvető élelmiszerek” közé. Ha erre jut — márpedig jut rá — pénz, miért ne futná a valóban alapvető élelmiszerekre? Mert hiba lenne elfeledni: nemcsak az élelmiszeripar termelésének növelése volt a feladat, hanem a fizetőképes kereslet bővítése is. Az például, hogy Kovácséknak, akiket bevezetőben említettünk, ne okozzon gondot a gyárilag feldolgozott baromfi megvétele. S nem okozhat gondot, hiszen Kovácsék s a kovácsok, nagyok, kissek megvásárol ják ezt a zacskós csirkét. Az ipar 1960-ban még csak 19 554 tonnás mennyiséget szállított ki a gyárkapukon. 1969-ben 70 724 tonna baromfi került le a földolgozó szalagokról... (Talán az is mond valamit életünk változásáról, hogy például a váci piacon 1985-bem még csak 219 mázsa élőcsirkét adtak el, négy esztendő múlva pedig 950 mázsát.) Többször említettük a csirkét. Jelképet faragnánk belőle ? Korántsem. Csak éppen emlékezünk még arra, hogy a parasztember akkor evett csirkét, ha beteg volt, vagy még akkor sem ... s hogy a munkásasszonyok nem csirkét, hanem fejbúst, körmöt, belsőséget vásároltak a piacokon. A több helyett inkább mást Az ENSZ statisztikai évkönyve szerint 1958 és 1967 között az élelmiszertermelés Afrikában 1, a Közép-Keleten 3.1. Észak-Amerikában 6.1, az európai szocialista országokban 15.5, s a nyugat-európai országokban 18.9 százalékkal emelkedett. Magyarország az egy főre jutó kalóriafogyasz- tást tekintve a világranglista vezető helyeinek egyikén áll s ma már nem az a fő teendő, hogy többet ehessenek az emberek, hanem azt, hogy mást fogyasszanak! Élelmiszertermelésünk — s ami ettől elválaszthatatlan: élelmiszeriparunk — legfőbb fogyatékossága, hogy a kelleténél nagyobb szerephez jutnak a szénhidrátok, s kisebbhez a fehérjék, valamint az évszakoktól való túlzott függőség. Évente 3—4 százai ékikal nőtt 1965—1969 között az élelmiszeripar termelése s a múlt évben 19 százalékkal volt több, mint 1965-ben. Ezen belül azonban a konzervipar megkétszerezte termelését, az egészséges fogyasztásban nagy szerepet vivő tej és tejtermékek, valamint húskészítményeik előállítása más élelmiszeripari termékekhez mérten gyorsabban növekedett. Az élelmiszergazdaság, tehát a mezőgazdaság és az élelmiszeripar vertikális együttműködésének kialakítására tett erőfeszítések növekvő eredményekkel kamatozni kezdenek ... Az ebédlőasztalnál ülő család napiról napra lemérheti: az adatok, százalékok mögött miként változott az élet. Elég. ha ránézek az asztalra. Ha jó étvággyal elfogyasztanak egy kiadás, több fogásos vasárnapi ebédet.., Mészáros Ottó Lehet két hullámmal több ? Mérik a Tucatnyi műszerállást helyeznek el ezekben a napokban a Balatonon a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet munkatársai. Balatonszemes és Balaton- | akali között víkendház nagy- | ságú cölöpépítmény emelkedik ki a tóból. A rajta elhelyezett műszerek a vízállást, a szél irányát és sebességét, valamint a párolgást mérik automatikusan. Tihanynál áramlásmérőt helyeznek ki. Más helyekről a Balaton nyílt vizein keletkező hullámok magasságáról szolgáltatnak adatokat a szakembereknek a távvezérlésű műszerek. A kihelyezett műszerek segítségével a tó „maga vezeti” jellemző grafikonjait. A műszerek adatait, az azokból levonható következtetéseiket a Balaton partépítési munkálatainál, a kőgátak építésénél és általában a tó életé- : Balatont mek tanulmányozásánál használják fel. FELVESZÜNK esztergályos és lakatos szakmunkásokat két, illetve egy műszakos munkaidőre. • Vád Autójavító és Fémipari Vállalat Vác, Dózsa György út 53. * i
