Pest Megyi Hírlap, 1970. április (14. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-09 / 82. szám
i 1970. Április 9., csütörtök PEST HEC \JCirlap Egy fogalom, két út (A cikk első részét lapunk előző számában közöltük.) A lakosság fogyasztási kiadásait áttekintve, megállapíthatjuk: a jövedelmek növekedésének nagyobb részét az élelmiszerre kiadott többlet emészti fel mindaddig, míg az élelmiszerfogyasztás nem éri el az ún. telítettségi szintet. Ezt követően az élelmiszerfogyasztás mennyisége csak lassú mértékben emelkedik, annál inkább módosul összetétele, a biológiailag értékesebb, valamint az iparilag feldolgozott élelmiszerek túlsúlyba kerülésével. Telítettségi szint Az európai szocialista országok nagy többsége — közöttük hazánk — ma már elérte az élelmi szerfogyasztást tekintve a telítettségi szintet. Igaz, ezekben az országokban a jövedelmek egyszázalékos emelkedése még mindig az élelmiszerfogyasztás 0,6—0,8 százalékos növekedését vonja maga után, de az összes fogyasztási kiadásokon belül az élelmiszerekre költött összeg relatíve már csökken. (Ennek törvény- szerű voltát igazolja, hogy az Egyesült Államokban 1950— 1955 között még 32,7 százalékot, 1960—1965 között már csak 26 százalékot képviselt az összes fogyasztási kiadáson belül az élelmiszer, Franciaországban ugyanez idő alatt 47,8 százalékról 41-re csökkent stb.) Az élelmiszer azonban még ma is döntő tényezője a fogyasztási szerkezetnek. Hazánkban a munkás-alkalmazotti háztartások összes nettó kiadásainak 43,8 százalékát tették ki az élelmiszerek 1968-ban. Ugyanez a paraszti háztartások esetében 50,6 százalék. Ez a helyzet sürgetően veti fel az élelmiszer-termelés és feldolgozás fokozatos korszerűsítését. A tavaly lezajlott táplálkozástudományi konferencián ennek jegyében kapott nagy hangsúlyt az élelmiszer- gazdaság megteremtése, s ezen belül a vertikális integráció kialakítása. Törvényszerűen. Hazánkban ugyanis — a kalóriát tekintve — némi fölösleges túlfogyasztásról adhatunk számot, de ugyanakkor táplálékaink összetétele egészségtelen. A kelleténél nagyabb szerepet játszanak benne a ce- reáliák és a zsír, s ugyanakkor a szükségesnél kisebbet az állati feliérjék, valamint a zöldség és gyümölcs. A történelmi örökség a táplálkozási lehetőségeket és szokásokat tekintve is súlyos volt, fölszámolása tehát nem évek kérdése. Mégis, napjainkban gyorsabb, céltudatosabb fejlesztésre, s főként a termelési szerkezet módosulására van szükség a mezőgazdaságban, hogy a korszerű termelés — korszerű fogyasztás kettős út- jának szilárd alapjai ezen a I gazdasági területen is létrejöjjenek. Többet és jobbat ,1961—1965 között a nemzeti , jövedelem 25 százalékkal nőtt, j a lakosság fogyasztása ugyanez idő alatt 21 százalékkal emelkedett. Egészséges párhuzamosság tapasztalható tehát — s 1966—1970 között még inkább erősödött ez a tendencia —, bár a fogyasztási szerkezetben jelentős változások mentek végbe. 1952-ben mindössze 5,6 milliárd forintot tett ki a vegyes iparcikkek forgalma, 1969-ben viszont 39.1 milliárdra rúgott mar! Míg 1960—1968 között a lakosság fogyasztása évente átlagosan 3.6 százalékkal emelkedett, addig a tartós fogyasztási cikkek forgalma kilencszázalékos átlagos évi növekedést ért el. (1969-ben tíz százalék volt.) Az ipar bőségszaruja a hatvanas évek közepétől kezdve igencsak ontotta a termékeket. 1960-ban 60,3 ezer gáztűzhely, 1969-ben 154.2 ezer készült, villamos hűtőszekrényből 1960- ban 8,7 ezer, 1969-ben 213,9 ezer... ! A több korszakán azonban lassan túljutunk. Nem elég csak többet adni. jobb minőségre. a választék bővítésére is szükség van. Igaz, telítettnek aligha nevezhető — a tartós fogyasztási cikkeik esetében — a piac, bár a fejlődés elismerésre méltó. Ezer Lakosra 1960-ban 45.2 mosógép jutott, 1968-ban 151.5. Hűtőszekrényből 3.8, illetve 61 5, rádióból 222, illetve 245, televízióból 10.4, illetve 136.3, s még személygépkocsiból is 3.1-ről 16-ra emelkedett az arány. Napjainkban azonban, már észrevehető az új fogyasztói szokások és igények jelentkezése. így például a mosógépek vásárlása csökkent, s csakis egy új, korszerű automata mosógép — erre, nemzetközi kooperációban, melyben az Ikladi Ipari Műszergyár is részt vesz, rövidesen sor kerül — forgalomba kerülése változtathat a helyzeten. Hasonlóan alakult a rádiók értékesítése is. Itt csak a hordozható készülékek gyártása és eladása eredményezhetett változást, de ugyanakkor krónikusnak bizonyul a hiány korszerű, nagyteljesítményű asztali készülékekből, egész egyszerűen azért, mert a hazai ipar — de a többi KGST-ország sem — nem fejlesztett ki ilyet, nem érzékelte a vásárlói igények ilyen irányú eltolódását. Közös érdekeltség A megye iparának többségét olyan üzemek alkotják, melyek közvetlenül fogyasztásra termelnek, melyek termékei a vevők széles körében ismertek. Vácott készült képcső működik televíziókészülékek százezreiben. a Mechanikai Művek olajkályhái forradalIPARITANULÓNAK FELVESZÜNK általános iskolát végzett fiatalokat a következő szakmákba: épületlakatos, ács-állványozó, épületasztalos, fapadlózó- és műanyagburkoló, központifűtés-szerelő, építőipari gépszerelő, épületburkoló (hideg): műkőkészítő, vasbetonszerelő (2 éves), vízszigetelő, bádogos, hőszigetelő, kőműves, üvegező. Akiknek vidéken állandó lakásuk van, azoknak tanulóotthoni elhelyezést nyújtunk. Jelentkezés személyesen vagy Írásban a PEST MEGYEK ÁLLAMÉ ÉPÍTŐIPARÉ VÁLLALA T:\AL Budapest XXI., (Csepel), Kiss János altábornagy u. 19-21. másították a vidéki háztartásokban a fűtést, a Május 1 Ruhagyár ceglédi gyáregységében készült kabátokat tízezrek viselik, a P©s,t megyei Faipari Vállalat bútorait örömmel vásárolják, s így tovább. A gazdasági reform erőteljes kibontakozása gyorsan első helyre állította a piaci ítéletet: már napjainkban eladhatatlannak bizonyulnak korszerűtlen, divatjamúlt árucikkek, s kapósnak, seep nyereséget hozónai't olyanok, melyek korszerűek, tetszetősek, a modern igényekhez igazodnak. Az a termékfejlesztési — s természetesen: gyártásfejlesztési — munka, mely a legutóbbi két esztendőben a megye üzemeinek többségében megkezdődött, közös érdekeltség szolgálója. Azért is, mert a fogyasztás növekedése 'és összetételének változása ad alapot a termelés fejlesztéséhez, a gyárak, vállalatok tevékenységének bővítéséhez, s azért is, mert minden termelő — fogyasztó is egyben. A két út így találkozik össze az egy fogalomnál, a korszerűbb termelés és fogyasztás az életkörülmények és az életvitel korszerűsödésében ölt végül is testet. Mészáros Ottó Elhunyt dr. Mohácsy Mátyás Április 6-án 90 éves korában elhunyt dr. Mohácsy Mátyás nyugalmazott egyetemi tanár, a mezőgazdasági tudományok doktora, vasdiplomás kertészmérnök, Kossuth-díjas, a Munka Vörös Zászló Érdemrendje és több más kitüntetés tulajdonosa, a Kertészeti Egyetem díszdoktora. Az elhunytat a Mezőgazda- sági és Élelmezésügyi Minisztérium és a Kertészeti Egyetem saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkednek. ★ Mohácsy Mátyás diplomáját 1900-ban szerezte. A gyümölcstermesztéstan tudósa és tanárként a kertészet fejlesztését szolgálta. Csaknem 20 évig a kertészeti tanintézetben, a Kertészeti Akadémián, a Kertészeti és Szőlészeti Főiskolán, mint igazgató és dékán működött, 1948—49-ben az Agrártudományi Egyetem rektora volt. A modern nagyüzemi gyümölcstermesztést megalapozó és házikerti termesztést népszerűsítő irodalmi munkásságát haláláig folytatta. A DICSÉRET DIALEKTIKÁJA Egy lélektani intézet munkatársai érdekes kísérletet végeztek. Azt akarták megállapítani, hogyan hatnak a dicséretek különböző fokozatai az emberi teljesítményre. A „kísérleti nyúl” szerepét ez esetben a diákok vállalták, az apropó egy futóverseny, illetve egy kézilabda-mérkőzés volt. Miközben a diákok önfeledten átadták magukat a sportolás örömeinek, tanáraik különböző — szabványosított — dicsérő megjegyzéseket kiáltottak be a pályára. Például ilyeneket: „így tovább!”, vagy „már sokkal jobb!”. A résen levő pszichológusok viszont megállapították, hogy a teljesít- ményszint eközben nem csökkent, tehát állandó volt. Növekedett viszont — rögtön és azonnal észrevehetően — mihelyt szaporodtak az őszintébben hangzó dicséretek. Mihelyt a pedagógusok ilyesmiket kiabáltak be: „nagyon jó”, sőt, „kitűnő”, sőt, „bravó”. Ha viszont változtattak a metóduson, és a szemmelláthatólag görcsösen küzdő gyerekeket ilyesmikkel bíztatták: „fog ez menni”, „csak bátran tovább” —, teljesítményük ettől a pillanattól kezdve mélyen aláha- ny áttolt. Végigolvasva a távirati iroda erről szóló kis tudósítását, eltűnődtem: tulajdonképpen semmi világrengető dolgot nem állapított meg ez a kísérlet, s lám, mégis milyen nagyszerű dolog, hogy ilyesmire irányítja rá a figyelmet, amiről nap mint nap módszeresen megfeledkezünk. Nevezetesen arra, hogy a dicséret és az emberi teljesítmények között közvetlen, egyenes arányú összefüggés van. És nemcsak, és nem is főképpen a sportban. Mondom, eltűnődtem, és rádöbbentem arra is, hogy voltaképpen mennyire kevéssé élünk még a dicséretben rejlő nemes és többnyire úgyszólván kiaknázatlanul maradó hatalmas lehetőségekkel! Magyarán mondva: hogy mennyire nem dicsérünk. Hogy mennyire fukarul osztogatjuk az elismerést, a jó szót az embereknek, az arra érdem eseknek. Vajon mi lehet ennek az oka? Eredetét illetően, gondolom. kétféle tényező jöhet számításba: egy objektív és egy szubjektív. Az objektívnek hamar a végére járhatunk. Azt szoktuk mondogatni, hogy nem érünk rá, hogy erre nincs idő, hogy a munkahely nem lelki klinika, hogy a dolgozók dolga, kötelessége az. hogy dolgozzanak. Tehát csupa igaz dolgot hangoztatunk, ám csak addig igazak, ameddig nem mennek az emberrel való törődés rovására. De lépjünk csak tovább: a szubjektív eredők. Hát igen: nem szívesen dicsérünk. Sokszor savanyúan fogadjuk a munkatársaink által elért eredményeket. Olykor azért, mert nem illik bele a dicséretre érdemesről korábban kialakított képbe, avagy azért, mert saját leértékelésünknek éreznénk az elismerő szavakat. Akadnak olyanok is, akik kifejezetten féltékenységből hallgatnak: attól tartanak, hogy dicséretükkel túlságosan ráirányítják a megdicséri munkájára a figyelmet, ami aztán az ő pozíciójukra üthet vissza, úgy, hogy az illető versenytársuk, sőt, esetleg velély- társuk lesz. Persze, azért nem kell kifejezetten mindjárt a legrosz- szabb lehetőségekre gyanakodni... Többnyire azért nem dicsérünk, mert napi Iótás-fu- tásunk közben egyszerűen elfeledkezünk arról, hogy dicséret is van a világon. Tehát: hanyagságból. Valljuk be őszintén, ez a tényleges helyzet. Az éremnek azonban — köztudottan — két oldala van. S ez esetben nem szóltunk még a másik oldaláról — tehát azokról, akik várják a dicséretet. Akik úgy áhítoznak egy elismerő jó szóért, mint az éhes ember a falat kenyérért. S ha nem kapják meg, ha sorozatosan elmarad a dicséret, akkor megkeseredik az emberek szájaíze, ambieójuk, lelkesedésük lelohad. Egy kórház igazgató-főorvosával beszélgettem az egészségügyi miniszter látogatását követő percekben. — Minek ez a nagy felhajtás?! — zsörtölődtem. — Hidd el, heteken át erre készült az egész kórház: jön a miniszter. Itt mindenki éjt nappallá téve dolgozott. Hát nem láttad, milyen boldogok voltak a takarítónők, amikor megjegyezte: szép tiszta a folyosó!? ... Hidd el, óriási nevelő, ösztönző ereje van ennek ... Végiggondolva a véglggon- dolandókat: mélységesen igazat kell adnom neki, és mindazoknak, akik tisztában vannak a dicséret nagy erkölcsi mozgósító erejével. Hiszen az. ember gondolkodó, önérzetes, öntudatos lény, aki akkor találja igazán helyét a világban, ha céllal, értelemmel felruházott feladatok megvalósítója lehet, ha újból és újból érzi. hogy munkája fontos, szükséges. S az ember ráadásul nem gép, akibe betápláljuk a tennivalókat — annyiban viszont hasonlít a gépre, hogy a gondolkodó, cselekvő embert is „olajozni” kell. Az olajozás ez esetben egyenlő a mértékkel és őszintén adagolt dicséretekkel. Persze, dicsérni csak az tnd. aki szereti, tiszteli, becsüli embertársait, és képes megítélni tevékenységük valódi értékét. Ráadásul a dolog kölcsönös. Hiszen én magam is csak akkor számíthatok elismerésre, ha megbecsülöm munkatársaim tevékenységét... — és így tovább. A dicséret dialektikája — ezt választottuk címnek. Igen. dialektika, hiszen az árnyalt megítélés csakúgy beletartozik c kategóriába, mint az emberrel való törődés, a helyes bánásmód kialakítása és a várható kedvező következmények tárgyilagos számbavétele. A dicséret többnyire fejleszti az embert, új eredmények elérésére ösztönzi. A küzdő, a többre törekvő jellemvonást erősíti tehát benne, amellett javítja kedvét, harmonika- sabbá teszi viszonyát a világgal, embertársaival. Ennek elérése minden fáradságot megér. Papp Zoltán E gy éjszakára emlékezem, melyei épp negyedszázada múlt, pincében töltöttem. A leláncolt szavak azokban a napokban keltek föl bennünk és indultak a fényre. Szovjet katonákkal telt meg a pince, röviden időztek itt, pihentek, váltották egymást. Néhány araszra tőlünk tankok csaptak össze, sistergett a levegő, tombolt a harc. Katonaság és háznép vegyest feküdt a ve- rejtékszagú matracokon, horkolt és köhögött, sóhajtott és álmodott. Mellém egy fiatal katona került, bizonyos Anatol Ivanovics, akivel lefekvés előtt szót váltottunk. Huszonkét éves volt, orvosnak készült, négy éve harcolt. A kedvemért nagy igyekezettel törte kerékbe a német szót. Kémiáról beszélt a sűrű homályban és irodalomról, az életükről és a háborúról. Az öregebb, vöröshajú kolhozista, meg a többiek a rideg fal tövén ültek, fegyverhez támasztott karokkal, köddel és csatákkal a ruházatukon. Tekintetük éppen csak megérintett j bennünket, aztán eleresztett. Miért filozofálgattunk a harc értelméről? Furcsa, de így volt; megírtam akkoriban. Sok minden másképpen történik, mint ahogy elképzelnénk. Egy személyes kérdés után találtunk a kerékvágásba: „Az előbb azt mondtad Anatol, hogy nem vagy hős? Mért mondtad?” — Szőke haja kicsurrant a megbillent sapka alól. Hamiskásan hunyorgott. — „Mert amikor Pjotr elesett mellettem, a barátom, és felnyaláboltam és a sötétedő dombhátra cipeltem, féltem. Micsoda fiú volt! Ha ismerted volna ... Két nap gúggoltam vele egy afcnatölcsérben, körülzárva, akkor nem féltem. mert mellettem kapkodta a levegőt, és kimásztunk. De most... Az ég csupa világosság volt a sok rakétától és Pjotr nem mozdult. Hogy gyűlöltem azt a fényt! Hajnalban aztán megszólaltak a katjusák és mentünk újra előre, Pjotr helyett is, csak előre!” — „Sok barátod hagyott így el?” — Pjotrt szerettem leginkább, akár a testvéremet. Az anyja is minden lapon írt nekem, mintha én is a fia volnék... Ez itt történt Magyarországon, a Tisza mellett. És egy napon, ha győzünk és vége lesz, találkozunk és még majd beszélek róla. Hit áradt a nyúrga fiúból, mintha belém olvadt volna, fölállna és kiegyenesedne bennem: olyan erőre kapatott. Szavai kigyulladtak és sokáig hamvadoztak a sötétben. Kevés ember mutatta meg nekem magát olyan nehezen, mint ő és keveset ismertem olyan teljesen, mint Anatol Ivanovicsot. Azt mondhatnám: a szájunk mozgott és a szemünk beszélt. Később észrevettem, hogy szeretné, ha Anatol Ivanovics EMLÉK nem zavarná pihenésemet és olyan keszeg- kesfcehyre húzta magát, amilyenre csak tudta. Szerencsére hamar elaludt, miután bakancsai alól gondosan kihúzta a takarót, nehogy bemocskolja. Régóta tudom, hogy ez a művelet nem tartozik a katonák nemzetközi illemkódexébe, annál kedvesebbé varázsolta előttem Anatolt. Azon az éjszakán virrasztot- tam. Óvatosan kémleltem az alvók körül, akár az a kapitány, aki fáradt, székeken alvó katonáit vigvázta és időnként megtámasztotta lecsukló fejüket. Hajnalban némi motoszkálás támadt. Anatolt és társait bevetették. Soha életemben nem láttam férfit olyan körülményesen felkelni; láthatóan azon iparkodott, hogy fel ne ébresszen. Perceken belül indulnia kellett. Miközben lekászálódott a fekhelyről, oldalt fordult és visszanézett reánk, alvóikra. Valamit mormolt, amit nem értettem, aminek hangsúlya a búcsúé volt, azután eltűnt az ajtóban. Mikor ez történt, hiányt éreztem, egy ember hiányát, aki a lelkemhez préselőd öt l, mint a virág valamely idegenbetűs könyvbe. Azóta észrevétlen barátommá formálódott, gyakran gondolok rá, váratlanul megjelenik, int és számon kór. Utolsó mondatai vissza- visszahajolnak hozzám: „Talán nem lehetek orvos. Én nem, én... De a többiek, akik mögöttem vannak és a helyembe jönnek, meg a tieitek... ök igen! Akiknek megadatott, ök majd helyettem is gyógyítanak... És Pjotrt ne felejtsd el, azért mondtam el.” Hallgattunk. A pislogó gyertyaláng fényében megcsillant gyermeki, meleg tekintete. A tömpe ceruzával felírtuk egymás címét és ígértük, hogy üzenünk. Sok idő telt azóta és Anatol nem jelentkezett. Hol van a hős, aki tagadni próbálta hősiességét? ígéretemhez híven én újra szólítom őt a távolból, Dnyepropet- rovszkba üzenek. Mikor elváltunk, egyformán sötétek voltak a nappalok és az éjszakák. Azóta mifelénk egyre világosodik és tudom, hogy holnap és azon túl mindennap világosabb lesz. Hiszek abban, hogy Anatolnak köze van ehhez a fényhez, mely a Nagy Októberi Forradalomkor gyulladt ki és azóta fel- tartózhatatlanul terjed. hogy végül elöntse az egész világot. Hiszek Anatol Ivanovicsban, a katonában, emberben és a többiekben, akik meghareolták nekünk a világosságot. Szolnoki András i I Huszonötezer mázsás szőlő- [ feldolgozó építéséhez kezdtek a napokban az Állami Pince- i gazdaság nagykátai üzemében. A jelenlegi hordóraktárt átalakítják s az idei szüretkor már nemcsak bort vásárolnak, Iranern fel is dolgozzák a tsz- ek és az egyéni gazdák szőlőtermését. Hamarosan rá sem lehet ismerni a környékre: a raktár előtt két 80—100 mázsás gyűjtőmedence épül, s ezek között zúzó dolgozik majd. Szippantórendszerrel viszik tovább a henger alakú présekbe a szőlőt, ahol négyöt óra alatt must lesz belőle. I A mustgyűjtő aknából egyelőre gumicsövön jut el a nedű a pincékbe, a későbbiekben vezetéket építenek. A présekhez szalagrendszier tartozik, ezen „távozik” a törköly a feldolgozóból. Az idén két gépsor dolgozik, de ha szükség lesz rá. beállítanak még egyet. ötmillió forintot költenek az építkezésre. A feldolgozó mellett egy palackos árulera- katot is létesítenek, s innen látják el a környéket borral. A raktár három vagon árut fogad majd be, 15—20 fajta bor áll a vásárlók rendelkezéséra. Szőlőfeldolgozó épül Nagykátán