Pest Megyi Hírlap, 1970. április (14. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-10 / 83. szám
4 1970. ÁPRILIS 10., PÉNTEK Negyedszázad tükrében A népművelés ALBERTIRSÁN közel hárommillió forintért korszerűsítették a művelődési házat. Korszerűsítették? Lényegeben újat építettek a régi helyett. A Csepel Autógyár művelődési házának színpadán állandó vendégek a budapesti színházak. Cegléden új otthonba költözött a zeneiskola. Szélesvásznú mozik nyílnak, korszerű, szabadpolcos könyvtárak, klubok egész sora. Mindez ma már természetes. Igény van rá. Munkás- és parasztemberek művelődési, kulturálódási igénye. Az emberek szépre, jóra, több tudásra vágyó igénye, persze, nem új dolog, nem is a szocialista társadalom találmánya. Ott élt az emberekben — ha kimondatlanul is — negyedszázada és korábban, csakhogy a lehetőség hiányzott az ilyen jellegű igények kielégítéséhez. Mint ahogy hiányzott a lehetősége még nagyon sok minden másnak. Az elmúlt negyedszázad alapvetően megváltoztatta Pest megye kulturális arculatát is. Ahhoz, hogy mérhető legyen a megtett út, érdemes visszapillantani a felszabadulást megelőző évekre. AZ EGYKORI PEST-PILIS- SOLT-KISKUN VÁRMEGYE területén a felszabadulást megelőzően százhétezer írástudatlan ember élt. A felszabadulás előtt mindössze tíz-tizenöt, úgynevezett népház működött Pest megye területén. Ezekben az intézményekben sem a lakosság művelődését szolgáló munka volt a fő tényező, hanem elsősorban a Kálót, a Cserkész Szövetség és más hasonló szervezetek igényeit elégítették ki. Ismert tény: a felszabadulás előtt a parasztember legfőbb olvasmánya a kalendárium és a biblia volt. Más könyvhöz aligha juthatott hozzá. A régi Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye területén mindössze ötvennégy népkönyvtárat tartottak számon, de ezek töhbsége is megsemmisült a máiodik világháború alatt. ötvennégy normál, huszonhét keskenyfilmes mozi és mindössze két, szerény anyaggal rendelkező múzeum egészítette ki a kulturálódás lehetőségeit. Zeneiskola pedig egyáltalán nem működött negyedszázada a megyében. INNEN INDULTUNK 1945 TAVASZÁN. Alkotmányba foglaltuk a dolgozók művelődéshez való jogát. És célul tűztük ki: felébreszteni az érdeklődést a kultúra forrásai, az irodalom, a művészetek különböző ágai, a tudományok iránt. És kezdődött az egész országot átfogó nagy népnevelő munka azzal, hogy egyre több községben nyitotta meg kapuit a művelődési otthon. Többnyire feleslegessé vált kocsmahelyiségekben vagy más, nem erre a célra épített épületekben. Nem a külsőség volt a fontos, hanem a tartalom. Lehetőséget teremteni mindenki számára a kulturálódáshoz. Meddig jutottunk az elmúlt negyedszázad alatt? Pest megyében ma kétszázkilenc művelődési otthont tartanak számon. Ezeket évente több mint kétmillió ember látogatja, és ez a szám még mindig növekszik, elsősorban a korszerűsítés arányában. Pedig ha figyelembe vesszük a televízió egyre fokozódó térhódítását — számuk Pest megyében meghaladja a százezret, vagyis minden nyolc emberre jut ma már egy készülék! —, akkor ez nem lebecsülendő eredmény. Nehéz lenne egy rövid visz- szapillantás keretében számot adni arról, milyen sokszínű munka folyik a megye művelődési házaiban. A különböző művészeti csoportoktól kezdve a szakkörökön át egészen a klubokig. Egyetlen jellemző adatot hadd említsünk csupán. Egy esztendő alatt ötezerötszáz TIT- előadást rendeztek a művelődési otthonokban, több, mint negyedmillió hallgató előtti Sokat hangoztatott igazság: a vidéki lakosság kulturális életének alakításában az egyik legfőbb tényező a könyvtár. Annak ellenére, hogy Pest megye ebben a tekintetben a megyék között máig sem vívott ki magának előkelő helyet, közel százötvenezer olvasója van a megye könyvtárainak, a kölcsönzött kötetek száma pedig egy esztendő alatt több, mint három és fél millió! Ez a szám azonban nem mutat teljes képet, mivel a Budapestre bejáró dolgozók — számuk több, mint százötven- ezer! — gyakran a saját üzemi könyvtáraiknak beiratkozott olvasói. Ami szintén az emberek kultúrálódását és szórakozását szolgálja: a mozi. Ma állami kezelésben százhatvanhat, társadalmi kezelésben pedig negyvenhárom mozi működik Pest megye területén. Közülük több, mint hetven korszerű, szélesvásznú filmszínház. S ha hozzászámítjuk a több, mint százezer televíziókészüléket, s azt. hogy gyakorlatilag ma már minden családban van rádió — elmondhatjuk, nagy utat tettünk meg rövid negyedszázad alatt. ÉS EZ MÉG NEM MINDEN. A negyedszázaddal ezelőtti két múzeum helyett ma már tizenhat múzeummal büszkélkedhet Pest megye. Közülük nem egy, mint például a szentendrei Ferenczy Károly Múzeum vagy a zebegényi Szőnyi István Emlékmúzeum, országos hírre tett szert. Bizonyság rá egyetlen számadat: több, mint háromszáz- ezer ember volt kíváncsi egy esztendő alatt a megye múzeumaira. S ami szinte a semmiből nőtt ki az elmúlt negyedszázad alatt: a zeneiskolák egyre szélesedő hálózata. Pest megyében ilyen intézmény nem volt huszonöt esztendővel ezelőtt, de országosan sem dicsekedhettünk zenei oktatásunkkal. Bizonyság rá: 1935-ben az összes magyar zenetanulók száma még a hatszázat sem érte el. Ezzé! szemben ma csak Pest megye nyolc zeneiskolájában és harminchét — művelődési házban működő — zene- tanfolyamán több, mint ötezer fiatal tanul. És sorolhatnánk még hosz- szan az elmúlt negyedszázad kulturális változásait. Az épülő szentendrei szabadtéri néprajzi múzeumtól kezdve a zebegényi képzőművészeti szabadiskolán át a nemzetközi hírű Vox Humana kórusig vagy a tavaly átadott új szentendrei művésztelepig a változás sok, kézzel fogható jelét. NINCS MIÉRT SZÉGYENKEZNÜNK. Nehéz, de eredményekben gazdag negyedszázad maradt mögöttünk. Biztos alapot teremtettünk ahhoz, hogy megyénk lakossága élni tudjon alkotmány adta művelődési jogával. P. P. Arcokat keresve Kétszáz grammos aranyszobor ... A London Szalon nemzetközi fotókiállítás első díja ... 1958-as, spanyolországi aranyérem ... önálló kiállítás Rio de Janeiróban... Sao Pao- lóban... Buenos Airesben... Ausztriában is... Két éve Bordeaux város nagy díj a— ösz- szesen nyplcvanöt nemzetközi és egy sereg belföldi díj birtokosa Tóth István ceglédi amatőr fotóművész. Amatőr ? Tizenkét éve Kecskeméten dolgozik, a Duna—Tisza közi Mezőgazdasági Kísérleti Intézet munkatársaként mint fotós. De szerinte teljesen felesleges kutatni, amatőr-e vagy hivatásos. Édesapja Nyáregyházán volt segédjegyző. Családi bajok, betegség — a két fiú kényszerűségből kereskedőinasnak állt. Ö akkor már inkább a cukrászat felé próbált törekedni, de ott fizetni kellett volna, míg a vaskereskedést ingyen tanulhatta. Azt csinálta azután több mint húsz évig. Rajzolgatott, tangóharmonikázott. Nős ember volt már, harmincon még innen, amikor egy anyagi gondokkal küzdő barátján segíteni akarván, megvásárolt tőle egy fényképezőgépet. Fotós lapokat is szerzett, s felfigyelt egy cikkíróra, Haller Frigyesre. A Magyar Radiátorgyár volt vezérigazgatóját mint világhírű fotóművészt s fotoesz- tétát, szélesebb körben ismerték. Azt hiszem, ekkor bújt elő a fényképezni kívánó emberből a tehetség: mielőtt egyetlen képet készített volna, pét nyakába akasztva, felkereste Haliért. geBemutatta a szerkezetet: lehetne vele jó képet készíteni? Az tudatta, hogy a rozsdás gép nem jó — öreg, múzeumba talán bevennék. Fényképezett, összevissza, tájképeket, csendéletet, családi portrét, amelyet azután vászonra nagyított, és olajjal átszínezett: mint a festményt! De ezek csak arra voltak jók, hogy később hátat fordítson nekik, megtalálván saját témakörét. Ha ma is fényképez öreg kaput, amelybe több a szeg, mint a fa vagy, fiatal nyárerdőt a télben, hogy a fekete törzsek, ágak finom hálót szőnek a fehér papírra — mindez csak stúdium. Egy év múlva száz képből összeállított albummal kereste fel Haller Frigyest, ötvenolda- las, géppel írt, rajzokkal megtűzdelt, részletes elemzést kapott válaszul. Szinte kizárólag elmarasztalást tartalmazott — és a végén, csak egy sorban: azért íródott, mert a kritikus lát valamit a fotókban. A családi ház szobáiban, a falakon portrék. Ma már csak ezek érdeklik komolyan. Parasztok, cigányok, művészek. Ilyen címek: „Tékozló fiú”, „Kitagadott”, „A vetélkedés vége”. Kép és cím összefüggése laza: hadd szője tovább a mesét a néző. Először talál egy arcot, aztán keres hozzá egy történetet. Vagy talál egy történetet, és az arcot keresi. Most éppen egy bohóc fejét. A mese rég megvan benne. Egy bohócnak nagyon beteg a gyereke. Az orvos azt mondja, meg kéne nevettetni, akkor meggyógyulna. A bohóc tréfáin egy egész aréna reng a kacagástól, de a cirkuszoskocsiban, a saját életükben, nem tud mosolyt kelteni... Képzőművészeti kiállításokra nem jár. Nem is nagyon olvas, filmeket sem néz. Azt mondja, félti magát a befolyásolástól. A falakon portrék. Egy művész felesége, öregedő nő, de n ő : brutális, tehetséges, szép és szerencsédén arc — rákérdezek, ugyanolyan élet. Egy fiatal, hosszú hajú, szakállas festő: szobában, művésztanyán készült a portré, de mintha gödör mélyén ülne ez a bizalmatlan, koravén és rejtőzködő jellem. Az öreg festő portréja, azé, aki ma is olyan szerényen türelmesen, csodálkozva, játékra és megújulásra való készséggel fedezi fel naponta a dolgokat, mintha gyermek volna, s mégis bölcsen: tekintetében az ember világossága biztat. Arcok. Náluk kötött ki, hozzájuk szökött, talán a vaskereskedés elől. Tudtak neki feleletet adni és célt? Van célja most is: meg kell találnia a bohóc arcát. P. A. — 210 darab futóművet készít az idén kötélpályás csilletovábbító berendezésekhez a DCM részére az Országos Bányagépgyártó Vállalat kőbányai üzemegysége. ŐhJécekC: EPILÓGUS Huszonöt esztendő telt el. A ház, melyről e történetben szó volt, ma is ott áll a budai Duna-parton. A háború sebeit már régen begyógyították rajta. Lakói részben kicserélődtek, meghaltak, megöregedtek. Emlékeik megfakultak, bár ezekben a napokban sok szó esett arról a borzalmas két hónapról... Magasan az újjáépített vár felett, hatalmas utasszállító gép úszott a tavaszi égen. Ezalatt jól öltözött emberek sétálgattak a Duna-parton. Egy magas házra mutatva az apa így mesélt a fiának: — Itt valaha egy másik ház állt. Az ostrom alatt robbant fel. A németek ide tolattak egy lőszerekkel megrakott vagont. Számomra különösen izgalmas, hogy ez a szerelvény előtte napokig a mi házunk előtt állt. — És miért nem mondtatok meg nekik, hogy vigyék lakatlan területre? — kérdezte a fiú. Az apa lemondóan legyintett: — Soha nem fogod megérteni azokat az éveket... Ezalatt Keller Györgyné, született Kocsis Erzsébet éppen a lányának kevert le egy hatalmas pofont: — Majd adok én neked házibulit. Itthon maradsz és tanulsz, örülj, hogy te már tanulhatsz. Ha én a te helyzetedben lettem volna... A csinos, tizenhét éves, hosszú hajú lány közbevágott: — Nem unod még ezt a szöveget? ... Hát mit gondolsz te rólunk? Azt hiszed, még mindig az a világ van. mint a te idődben, hogy egy lányt szita alatt kell tartani? Ezalatt dr. Fábry Elemér érdemes orvos, most már nyugdíjasként tudományos szakdolgozatot írt a kóros elhízás megakadályozásáról. — Egyre több lehetőségünk van az emberi élet meghosszabbítására — magyarázta a feleségének. És erre mit tesznek az emberek? Betegre eszik magukat, teletömik a bendő- jüket nehéz zsíros ételekkel, szinte zabáinak... Bocsánat a durva kifejezésért ... — Mit mondtál szívem? — emelte fel a fejét az asszony ... — Semmit — hajolt kéziratai fölé az orvos. Ezalatt Tárkányl Péter egy presz- szó asztalánál vidám társaságot tartott szóval: — És képzeljétek, a nyilas női ruhába öltöztetett. Ha akkor nem jön értem az a lány... várjatok, hogy is hívták... Nem jut már eszembe a neve, hiába, az ember negyven felett, lassan hülyülni kezd... — Nem féltelek én téged, Péterke — csicseregte egy fiatal lány. — Amíg annyi eszed van, hogy minden évben kicseréled a kocsidat és ki tudod tölteni az adóíveidet, addig nagy baj nincsen. — És addig sincs, amíg ilyen remekül működik a fantáziád — mondta egy férfi. — Neked írónak kellett volna menned. Ez a sztory olyan jó, hogy irtó nagy sikered lenne vele... Ezalatt Tószegi Kálmán, aki 1957- ben belügyminiszteri engedéllyel változtatta meg nevét, oldalkocsis motorkerékpárját szerelte. 1952-ig fogságban volt, aztán Sztálinvárosban dolgozott. Itt tanulta meg a gépkocsiszerelést és -vezetést. 1957 óta teherautósofőrként dolgozott a fővárosban. Megnősült, van egy kislánya, akit Krisztinának hívnak. Két év múlva megy nyugdíjba, Krisztina pedig az idén érettségizik. Azt ígérte neki, hogy érettségi után elviszi a jugoszláv tengerpartra. Hát ezért kell a motor.... Akikről nem esett szó, azok évek során elköltöztek valamelyik csendes temetőbe. Weivoda úr még 1945 végén meghalt. Túl sokat vállalt pártjában, szíve pedig már nem bírta a megerőltetést. Kocsis Erzsi apja is átitta magát a másvilágra. Csokonay Melanie a kitelepítések idején rendkívül szégyellte, hogy nem vették fel a listára. Bement a rendőrségre és feljelentette magát, hogy ő is arisztokrata és követeli, hogy telepítsék ki. A rendőrtiszt gyengéden kituszkolta: — Menjen csak haza mama... Melanie hazament és magára nyitotta a gázt. Halálhírére megjelent a házban egy kopott kis öregember. Tőle tudták meg, hogy szegény Melanie apja váltóőr volt egy szabolcsi kis állomáson. Melániát apácának adta, ott is nevelkedett a lány, aztán mégis meggondolta magát és Pestre költözött. Itt költötte magának meséjét, először csak azért, hogy mint zongoratanárnő jobb tanítványokra tehessen szert. Később maga is elhitte nemesi származását és y-nal kezdte írni a nevét. Családjával minden kapcsolatot megszakított. Amikor testvére — a kopott kis öregember — apjuk halála után egyszer meglátogatta, magázta és kiküldte a lakásból... — Bolond volt szegény, isten nyugosztalja — mondta a kis öreg, majd eladogatta Melanie ócska bútorait, ruháinak maradványait elégette a kályhában és nyomtalanul eltűnt Eltűnt mint Eötvösök, A háború után vidéki birtokukra mentek, de hamarosan megneszelték a földosztást és külföldre szöktek. 1956-ban üzentek, hogy hamarosan visszatérnek és visszaveszik tulajdonukat. Ez az üzenet volt róluk az utolsó életjel. Azóta senki nem hallott felőlük. Ezalatt Simóéknál még dúlt a családi viszály. Simó az eltelt huszonöt évben számtalan helyen dolgozott. Volt függetlenített funkcionárius, minisztériumi osztályvezető, vállalati igazgató. 1958-ban — ekkor már közeledett a hetvenedik életévéhez — nyugdíjba helyezték. Simó néni hangosan zokogott az ünnepélyen, ahol a miniszter tűzte férje mellére az egyik legnagyobb kitüntetést. Aztán hazavitte őket egy nagy kocsi. — Most végre az enyém leszel, papa — mondta Simoné. — így lesz, mama — egyezett bele Simó és néhány hétig valóban nyugton volt. Aztán hamarosan nyugdíjas klubot szervezett a kerületben. A huszonötéves évfordulóira kiállítást rendezett, eljárt a környék iskoláiba és mesélt a fiataloknak. Mindenütt szívesen fogadták a fürge, friss észjárású kis öreget. Izgalmasan tudott mesélni és különösen szépen beszélt egy Rózsi nevű lányról. Elbeszélései során Rózsi valóságos hőssé emelkedett, aki nemcsak megmentett egy házat, hanem több fegyveres harcban is kitüntette magát. Amikor hallgatói közül valaki megkérdezte, hogy mi lett Rózsival, Simó rejtélyesen elmosolyodott: — Méltó helyre került... Az egész ország ismeri, de nem akarom megmondani a nevét és a beosztását ... Ö kért erre... Tudják, nem szereti a személyi kultuszt... Es ezalatt egy Békés megyei faluban csendesen éldegélt egy Zsoldos Lászlóné nevű, korán megöregedett asszony. Két évvel ezelőtt még a termelőszövetkezet kertészetében dolgozott, de szíve miatt az orvos eltiltotta a munkától. Kocsis Erzsi rosszul tudta. Az a szekeres ember békési volt. ö vette el Rózsit feleségüL A lány a 10 000 pengőt adta hozománynak és a lovat. A 10 000 pengőn éppen annyi taikarmányt vásároltak, amennyit a ló hazáig megevett. Két gyerekük született: László, 1946-ban. Ö a felszabadulás huszonötödik évében, kapja meg mérnöki diplomáját. 1949-ben született egy kislányuk, akit Rózsi, férje ellenkezése dacára Krisztinának keresztelt Krisztina a szövetkezetben dolgozik az irodán. Az eltelt évek alatt a gyerekei többször kérték, hogy meséljen fiatal éveiről. De Rózsi nekik sen mondott sokkal többet, mint ameny- nyit egyszer — még 1952-ben égj életrajzába is beleírt: „1934-től 1945- ig Pesten voltam cselédlány. 1945- ben költöztem férjemmel ebbe a faluba ... 1958-ban a tévé-híradóban látót egy riportot Simó kitüntetéséről Másnap délelőtt, amikor egyedü maradt otthon, levélírásba kezdett: „Kedves Simó elvtárs! Láttam a tévében és gratuláló! Gratulálok, hogy ilyen sokra vitt és különösen azért, hogy az akkor jóslataiban igaza lett. Egyedül ab ban tévedett, amit rólam jósolt. D ennek is örülök. Nyugodt, szép éle tem volt a férjem mellett. Van ké szép gyerekem és semmiben ner szenvedek hiányt. Ennél többre é: nem is vágytam soha. Szeretnér még látni magát, jó lenne elmerni abba a házba is, megnézni azt pincét, de ebből már nem lesz sem mi. Talán nem is akarom komolyai Hiszen azóta egyszer jártam Peste az urammal. Gondoltam is rá, hog átmegyek a Margit-hídon, de aztá meggondoltam magam ... Jaj, el n felejtsem! Tudja, hogy az a fehé ló még öt évig élt. Ha igaz amit Te szeghy mondott, hogy ezen valah talán Horthy lovagolt, hát akkc egyedülálló ló volt, mert még a tsj be is belépett. Ha ezt Horthy me{ tudta volna... Na, de nem fecsegek többet. Ki vánok magának még hosszú élet« és sok-sok boldogságot. Megérdeml mint ahogy én sem jutottam érdeme telenül az én boldogságomhoz.. Ugye, egy öregasszony már azt i megengedheti, hogy így búcsúzzor Sokszor csókolja a Rózsi. A papírt összehajtogatta, boríték ba tette, de soha nem küldte el címzettnek... — Vége — ■
