Pest Megyi Hírlap, 1970. április (14. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-04 / 79. szám
'SS//S////////S/S//////S*rsssr/fs//rjyss/rssr/ss/rssssssssssj'sssss/rsssssssssssrsssssssfsrssssssss/rssssssssssssrssssss*fss/rss/?ssss/?ssssssssssssssss^^ K9 1 HEGYEI ÍO s^dvlap 1970. ÁPRILIS 4., SZOMBAT Csontos Gábor: AZON A TÉLÉN hét nyárson szalonnát. Tudták az urak, mi a jó.” Valaki ha- hotázott: „Józsi bátyám, azt hiszi a Czaga itt sütött szalonnát?” „Hát?” Az öreg meglepődött. „Mi az istenre kellett neki, ha nem arra? Ez csak arra jó. Mind kiviszi a meleget.” „Fenéket! Az efféle a divat miatt van. Nem büdösített az itt szalonnával.” „Neked a szalonna büdös? Váglak mindjárt szájba!” Később azt mondta Reszegi: „Otthon érezhetjük magunkat, emberek. Igaz, Bakó Imre?” Bakó gyanakodva vizsgálta Reszegi szándékát, de azért ráhagyta: „Otthon, otthon.” Az öreg folytatta: „Elvégre a ve- jed háza!” Az emberek nevettek. Mindenki tudta, hogy a Bakó lánya bejárt az intézőhöz. Vérmes ember Czaga, sok asszonyt, lányt megtapogatott. „Ne figurázzak kend a más bajával!” — morgott Bakó. Lenthe maga próbálta elütni a nyers tréfát azzal, hogy kijelentette: „A Bakó Imre dolga semmi. A hangyás Csilla az intézőnek köszönheti a gyerekét is. Az a valami!” Nevettek, és tréfálkoztak még egy darabig. Füst és égő zsír bűze töltötte meg a házat, keveredve a nedvességet párálló gúnyák nehéz szagával. Varga Imre jött be ekkor: „Bálint bátyám, jöjjön ki!” „Minek, te?” „Az intéző úr hívatja.” „Kicsoda? Ne bolondozz itt velem!” „Azt kérdezte, van-e bent ruszki. Mondtam: van.” „Na, azt jól tetted.” S indult kifelé. Az emberek elcsendesedve figyeltek, majd mind az ajtóhoz tódultak. Czaga nyűtt bőrkabátban állt ott, a fején kucsma. A bajuszáról meg a szeme villogásáról ismerték meg. Farkasszemet néztek egy darabig. Lenthe végre a kucsmájához bökte az ujját: „Jó estét, intéző úr!”. „Jó estét, emberek... Csak azt kérem, vigyázzanak a holmimra. Nem szeretném, ha ebek harmincadjára kerülne a házaim. Értik ugye?” Lenthe egy kis idő múlva azt mondta: „Jöjjön be az intéző úr! Jöjjön no, ne féljen, nem esz- szük meg.” Hátrafelé intett, az emberek mindjárt elhúzódtak az ajtóból. Az intéző fellépett a lépcsőn és a 1945 (László Lilla linója) s/sssss/rssssss/sssssssssss/sssssys/s/sss/sssss/j'/sssssss/ss^ssssssssssssssssssssssss RUDNAI GABOR: Verd a dobot! Verd fel a süket éjszakát verd a dobot a dobot amíg csak bőr van a tenyereden amíg csak bőr van a dobon verd fel a süket éjszakát verd a dobot a dobot simogasd mint a jó szeretőt üsd mint a részeg az asztalt verd fel a süket éjszakát verd a dobot a dobot poroló pofozhat szőnyeget így mióta gyűlik a por verd fel a süket éjszakát verd a dobot a dobot seregek mennek lábdobogással koporsón kopog a rög verd fel a süket éjszakát verd a dobot a dobot bombatölcséres trombitaszóra jönnek a holtak és egyre vajúdik a föld verd fel a süket éjszakát verd a dobot a dobot romvárosban a patkányok kugliznak a lemart szemek buboréka fehérük a sűrű csatornán verd fel a süket éjszakát verd a dobot a dobot nem lehet senki süket soha többé verd a dobot BESZE IMRE: koponyákkal ^ ! ! Válaszolj, apám! Hallod, apám? A hangodat utánzóm hangoskodó, haszontalan kölyök. Szülőfalumban egy nagy almafán ültünk — még néha látom — alattunk a föld hogy nyöszörög, s te némán ültél, aztán elmesélted ifjúkorod és némán ültem én — ökör elé fogtad nehéz ekédet, nappal béres voltál csak vasárnap legény — Látod, apám? Az írásod utánzóm, megtört kezű, haszontalan kölyök. A front-levelet mutatja anyám — sárgult papír és rajta ákom-bákom — minden szavad a jóért könyörög. Szavam-szavad. Betűim-betűid Hasonlítunk? Nem! Egy vagyok veled! Mondd! A hozzád-írás meddig tűr itt tétlenül? Csak foghatnám kezed! Engedj, apám szaladni, gondok nélkül virágos réten, éles tarlókon át! egyszer talán válaszolsz nekem s végül és végleg lesöpröd magadról hosszú utad porát... POLGAR ISTVÁN: Szemben a várral Fázékony vénség, ködbe burkolózott, pokrócba, fogja jól körül. A völgyben állok, egyedül. Lesöpröm arcomról az őszi pókot. Az ő élete ott, fenn: nyílt, i¥igy élet. Nincs titka: örömöt, veszélyt, századok alatt mit megért, mindent elmond, velem is elbeszélget. De ő nem kérdez. Néz merőn szemembe. Tudja, hogy életem, a tört, ott folyt le két szemem mögött, tétován, titkon, félve, rejtekezve. Állunk. Ö fenn, én lenn. Nyúl szél avart rág. Öregszik minden, és kihűl. Csak ő marad időtlenül. Száz éven túl nincs idő, csak szabadság. Az öreg vadász és az ég tonságot ad: Viktor Paulovies Rezankin százados, a parancsnoka. Vele repült géppárban — jobbra és mögötte, fedezve parancsnokát. A látóhatárt kellett volna figyelnie, de csak a parancsnoka gépét látta maga előtt Aztán a megbeszélt jelet Előbb jobbra kitérítette a botkormányt, s csak a fordulóban pillantott körül. Focke- wulfe-ok! Furcsamód megszűnt szorongása, a gép mintha hozzánőtt volna, kezének legkisebb rezdülésére is tökéletesen engedelmeskedett. Elég volt hüvelykujjának alig észrevehető mozdulata, s a gép erőteljes zúgásában is jól hallotta a gépfegyver ropogását. Szürke pamacsok nyíltak ki a Fookewulfe-ok előtt. Balra szűkített forduló, zuhanórepülés. Az újabb támadásra már nincs idő. S néhány perccel később, újra a földön: — Jól van, Szergej, bátran viselkedtél! Ez volt az első tűzkeresztség. ★ Aztán megszokottá vált a harci bevetés. 1944. augusztus 24. Nyolcán startoltak a repülőtériről. S néhány perc múlva tizenhat Fockewulfe-val találták szembe magukat. Kettő egy ellen. Mindegy. Már nem volt visz- szakozz. Kiválasztatta a hozzá legközelebb esőt, és mint a zsákmányra éhes madár csapott le az alant repülő gépre Már-már úgy tűnt, könnyű prédája lesz, de a német gépe 5 Tizennyolc szekér volt a $ forspontban. A központi ura- $ dalmi magtárban raktak meg $ tizet és a malomban nyolcat 5 Amikor zsákolták a búzát, a $ parasztok nem győztek csodálkozni: „Hogy maradt meg ^ itt ennyi búza? Hogy nem ^vitték el a németek?” Valaki § azt mondta, biztos azért, mert 5 az urak jóban voltak a riéme- 5 tekkel. J Az út két napig tartott a J városba. A tizennyolc ökrös J fogat szinte megállás nélkül J ment, az ökrök lassan caplat- $ tak a hőiében. A parasztok 5 többnyire némán gunnyasz- $tottak a szekereken. Elöl-há- $ túl két szovjet katona volt a 5 kísérő. Fegyverüket lerakták a $ szekérderékba, maguk is fel- í ültek a zsákokra, és komaztak a parasztokkal. Hol az első, hol a hátulsó szekérre mentek vigyázni az emberek, valami zagyva keverék nyelven faggatták a katonákat, s a válaszra nagyokat hallgattak. A hátsó szekéren az egyik katona tudott valamit magyarul. Dohánya is volt egy zsebbel, jól elfüstölgettek a zsákokon. Éjjel a Makrai-malomban háltak. Az intéző házába belestek az ablakon: üres volt. Az istállóban aíudtak a szalmán. Az itteniek azt mondták, nem ment messze az intéző, nem ajánlatos bemenni a házába. Az úrról viszont tudták, hogy elment. „Az nem jön vissza, ha egy csepp esze van.” Megmondták a katonák, hogy hamarosan felszabdalják a földet, s mindenki kap belőle. Sok volt a magára hagyott szekér a sorban, egész úton ezeket a híreket tárgyalták a parasztok. A városi malomban rakták le a búzát. Katonák és utcán elcsípett civilek hordták a zsákokat. Meg, persze, a parasztok. Magasba kellett vinniük, mert a malom fél oldalát felrobbantották a németek. Csak az emeleten működött egy garat. Hazafelé két-két komiszkenyeret kaptak a parancsnoktól, és közösen egy fél oldal szalonnát. Kaptak dokumentot is, hogy a robot megvolt. A forspontos szekérsor sötétedésre ért be megint a Makrai-majorba. Épp hogy befordultak a szérűre, és szedelőz- ködni kezdtek, amikor egy katonai autó futott be mögöttük az intéző háza elé. Az a négy katona ült bennek, akik őket kísérték odafelé. Egyikük leugrott, és egy demizsont adott oda Lenthe Bálintnak, aki a forspont vezetője volt. „Ez mi?” — emelgette Lenthe Bálint a demizsont. A katona nagy gesztusokkal .magyarázta, hogy nekik küldi a parancs-Sj nők, igyák meg. És hogy ők is ^ koccintani akarnak velük. Az-8 zai indult a ház felé. Lenthe ^ mondta, hogy ide nem lehet ^ bemenni, ez az intéző háza. ^ „Kak, intéző! Nyicsevo!” És^ rugdalni kezdte az ajtót. Neki- ^ feszültek az emberek is, né-fc hány pillanat múlva bent vol-5 tak. A szoba közepén összezsú- § folt bútorokat széthúzgálták, és leültek. Kényelmes fotelok vol- § tak, de volt ott heverő meg dí- ^ vány is. Az asztalokat hagyták, csak egyet húztak ki középre S a demizsonnak. Valaki pohara- ^ kát is talált egy másik szobá-S ban. Dobos Gáspár töltögette^ az italt. Jókora boros poharak ^ voltak, belefért azokba másfél deci is. De se a parasztoknak, ^ se a katonáknak nem tűnt fel, ^ hogy nem arra való poharak^ ezek. Koccintottak, és ittak, Utána a katonák sorra kezet $ ráztak a tizennyolc emberrel, $ és indultak. Azt mondták, ne- ^ kik még éjfél előtt vissza kell ^ érniük a kommandóra. Esett ^ a havas eső, sátorlapot tereget- ^ tek a fejükre a nyitott dzsip- ^ pen. Amikor a katonák elmentek, ^ nagyot néztek a parasztok. Hát ^ bizony, ők betörtek az intéző^ házába. Finom bútorok, szép ^ padló, fényes, mint a tükör, ^ csúszkál rajta az ember lába. ^ Lenthe azt mondta, ha már így S alakult, hozzanak be szalmát, § itt fognak aludni. „Urak le- ^ szünk” — mondta az öreg Re- ^ szegi, miközben tüzet gyújtott^ a kandallóban. Előbb szalmát^ égettek benne, de az csak el- ^ lángolt. Valaki gallyat kerített, § majd egy ember jókora faha- $ Bábokkal került elő. Szalonnát | sütöttek a tűzön. „Jó ez a kan- ^ dalló — csurgatta a zsírt a fe- ^ kete katonakenyérre Reszegi ^ —, az ember a házban is süt- ^ 5 Csend és tavaszillat. Sziterá- $ zó április. Friss fű szegélyezi ; a szürkésfehér betomkifutót. A i karcsú, száguldásra kész gép- J madarak hermetikusan zárt 5 fülkéjében fiatal pilóták. Erő- 5 tői duzzadó, tettrekész embe- $ rek. $ Zúg, süvít a tágas tér. Re- $ meg a fanró levegő a gépek ^ mögött. Konsztantyin Szerge- ; jevics, az öreg vadász, furcsa J megilleitődéssel tekint a neiki- 5 lóduló gépek után. Tűnődve ! nézi, amikor könnyedén emel- ; kednek a földről s ezüst nyíl- ; ként fúrják hegyes orrukat az I ég végtelen kékségébe. I Néhány éve már csak a gon- ! dolatai röppennek a fiúk után. ; „Fogd szorosabbra, Vászja! ! Szarjózsa, szűkítsd a fordulót! >Most boríts le, fiú! Ha akik o r ilyen géppel repülhettem I volna.. í Az a bizonyos akkor ép- ! pen harminc esztendeje volt. I Matematika-fizika szakos ta■ námak készült a dinyepropet- I rovszki főiskolán. Még béke I volt, de a háború már előre- \ vetette baljós árnyékéit. ★ A felszállást engedélyezem! ■ A légcsavar szelében mintha ! visszafelé hömpölyögne a fű. i Egy csuklómozdulattal elsza- | badíthatja, vagy fékezheti a ; vihart. A gép nekilódult, föl■ rántotta a légcsavar. A repülőteret szegélyező fák eltűn- I tek, föltárult mögöttük a látó- I határ. Kétszáz méter magasból : már csak játékházakat látott : maga alatt. Aztán azok is el- ! tűntek: a föld levetette jól isimért ruháját, elvesztette idomait. Mar nem érezte, hogy a gép mozgásban van. Sorra megnézte a számoikat. Elégedett volit. Látta, biztosan ül a láthatatlan levegőben. A műszerfalon semmi sem ingadozott, nem vibrált, nem remegett. Műhorizontja, magasságmérője egyenletesen állt, motorja egyenletesen járt Kinyújtózkodott kissé, tarkóját az ülés támlájához feszítettbe. Szorongása elmúlt, a megfoghatatlan levegő behódolt akaratának. Lassan előrenyomta a botkormányt. Amint a gép ereszkedni kezdett, a föld újra felöltözött. Erdők, dombok és völgyek, házak és faluk váltak ki a sima látóhatárból és sodródtak visszafelé. A tárgyak futása meggyorsult, feltűnt a repülőtér, himbálódzott, megszilárdult, a kerekek súrolták, csiszolódtak rajta, aztán újra a földön állt. Feje még tele volt motorzúgással, tagjaiban ott remegett a gép remegése. De az öröm akkor is öröm: győzött! A természet és a gép hű társává szegődött, hogy megvédelmezhesse a földet, amelyre felesküdött. ★ A szorongás akkor is szorongás, ha nem mondja ki az ember. Magának sem merte volna hangosan bevallani, hogy fél, amikor az első harci bevetésre indult. A földről gyakran látott már német repülőgépeket, de más alulról, biztonságos helyről nézve, és megint más odafenn, lőtávol- ságon belül. 1943. május 12. Délelőtt. Az első bevetés. Ami mégis bizsorfal között bement. Leemelte fehér homlokáról a kucsmáját. „Oroszokkal vannak?” — kérdezte. „Már nincsenek itt” — nyugtatta meg Dobos. Aztán itallal kínálták. Ivott. Széket toltak alá. Leült. Többen a fal mellé húzódtak a szalmára és a batyujukon szaionnáztak. Mások evés után sem tették fel újra a kucsmájukat. Festető egy tengerilevélen nótát zümmögte tett. Hallgatták csendben. Az intéző körbenézett a lakásban. Zavartan emelte szemét az összeforgatott bútorokra, majd ismét a szal- máspadlatot nézte. Lenthe észrevete a pillantását és azt mondta: „Hát, más világ van, intéző úr.” Czaga összeszedte magát, ismét villogott a szeme: „Meglesz ennek a böjtje, emberek.” „Meg-e?” „Biztosan! Az ilyesminek mindig is megvolt.” „Nono!” Aztán megint hallgattak. Festető egyre hangosabban zizegtette a nótát. A parasztok vörös arccal hallgatták. Akkor kis Bakó odaugrott az intéző elé: „Tudja még a kanásztáncot, intéző úr? Mert a színpadon jól eljárta” „Haggyad!” Ezt az öreg Reszegi mondta. De Lenthe Bálint leintette őt, Bakótól meg azt kérdezte: „Hogy mondod, Imre? Hol táncolt az intéző úr?” „Hát a katonabálon! Én főztem a pörköltet az uraknak. Hű, hogy kapkodta a botot a talpa alatt az intés» úr!” Czaga egyikről a másikra nézett. Fel akart állni, de Lenthe visszanyomta a székre. „Adjatok hát valami botot!” Két ostornyelet nyújtottak oda. „Táncoljon egy kicsit, intéző úr! Mulattasson bennünket!” Nyomasztó csend lett. Mindenki az intézőt nézte. Az leszegett fejjel járta körbe az arcokat, majd megszólalt: „Megbánhatják még ezt is, emberek!” „Ott is ott leszünk! Fújjad, komám!” — rikoltotta valaki hátulról. Czaga lassan nyúlt a botért. Előbb az egyiket vette el, aztán a másikat. Ismét körbelesett, majd megpörgette az ujjai közt az ostomyelet. Aztán magasba emelt bottal hirtelen nagyott kurjantott és nekiiramodott az ajtónak. Ketten álltak ott, azok ijedten félre- ugrottak. De a félig nyitott ajtó mögött is állt valaki, aki elébe rakta a lábát Czagának. Fejjel bukott előre, neki a külső ajtónak. Az egyik ostornyél elroppant alatta, dé mindjárt felugrott és a májaikkal végighúzott a paraszton. aki összeesett. Ekkorra azonban Lenthe és Bakó mái' ott voltak és lekapták Czagát a lábáról. Bakó az arcába vert ököllel. Bevitték ismét a szoba közepére és ledobták a padlóra. Egy darabig mozdulatlanul feküdt, majd fel támaszkodott a tenyerére. Vér folyt a szája sarkán. „Megbánják. Megbánják, emberek! Mindent! Ezt is, meg a gabonát is, amit kivittek á raktárakból az oroszoknak.” Dülöngélve most ért mellé az a paraszt, akit megütött az ostornyéllel. Ennek is véres volt az arca. Meglendítette a lábát, belerúgott az intéző fejébe. Az arccal előrebukott és hörögni kezdett. A paraszt tovább akarta rugdosni, de a többiek félrerángatták. Czaga halántékán kidudorodott a rúgás nyoma és vastag fekete szalagként indult meg belőle a vér. Csend volt, csak a lefogott ember káromkodott, míg le nem lökték a szalmára. Lenthe leguggolt az intéző mellé. Valaki közelebb tolta az egyik petrólámpát, amelyet a szekérrői hoztak be. Hátára fordították a testet. Czaga szeme tágra nyílva meredt felfelé, az egyikbe beleíolyt a vér, s nem látszott a fehérje. „Ennek nem kell több — mondta csendesen Lenthé. — Vigyétek ki az egyik szekérre, tegyetek rá szalmát!” Aztán megitták a maradék pálinkát és lefeküdtek. Nem sokat aludtak, mert korán indultak tovább. Szürke porhó fedte az utat, ropogott a talpak alatt. A tizennyolc szekér kifordult a mar jorból és felsorakozott az úton. Némelyik szekéren nem ült ' senki, mert párosával, hármasával gubbasztottak az ülésen a parasztok. Még alig szürkült, amikor a homokdombokhoz értek. Ott megálltak. Negyedóra alatt kész lettek a sírral. Akkor kiemelték a szalma alól Czagát és megindultak vele a sírhoz. A szekereken megemelkedtek a kucsmák. „Ö is csak ember volt” — mondta valaki. A többiek bólintottak. Mindjárt indult is a szekér-! sor, estére otthon akartak, lenni. Cammogtak az ökrök, bóbiskoltak a parasztok. Később esni kezdett a hó. Fehéren betakart mindent.
