Pest Megyi Hírlap, 1970. április (14. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-23 / 94. szám
real MEGYEI kMÍrlap 1970. ÁPRILIS 23., CSÜTÖRTÖK 25-ből 9 nyert ARANYPLAKETT SZAKDOLGOZATÉRT Tegnap délután osztották ki a KISZ felszabadulásunk 25. évfordulójára meghirdetett országos szakdolgozat pályázatának díjait a Hotel Ifjúságban. A Pest megyei zsűri 25 pályaművet továbbított az országos döntőbe, közülük kilenc nyert dijat. Első díjat (aranyplakettet, díszoklevelet és 40f) forintot) Iványi Pál (Csepel Autógyár) és Ábrahám Tibor (Nagykőrösi Konzervgyár) kapott Második helyezést négy pályamű ért el, harmadik díjat pedig három Pest megyei dolgozó nyert. Ezenkívül a KISZ KB néhány megyei pályázót oklevéllel is jutalmazott. Miniállatkert Valóságos „miniállatkertet” rendezett be a Körös-völgy legszebb táján, a remetei erdészetben Kereső Ferenc erdész. A telein jól fűthető madárszállót egzotikus díszmadaraik, gyémánt galambok, rózsapapagájok, rizspintyek népesítik be. Az udvaron háziállattá szelídült vadkacsák, pávák, ezüst- és aramyfácánok élnek egymás mellett. A ma- dánszállő most új lakókkal gyarapodott: az erdész nimfapapagájt, kínai törpefürjet és zebnapintyet kapott ajándékba. HOBBY A nyomdász Iniciáléval kezdődik a finom papírra nyomott írás. Az iniciálé „i” betűje erdőt sejtet. — Nagyon szeretem a természetet. Az erdőt különösen. A csend miatt. Aztán a papíron takaros történet arról, miért választotta hobbyjául, „nyugdíjas szenvedélyül” — ahogy Dévényi Antal nevezi — a festészetet. Részletek a vallomásból: „Az úgy volt, hogy ez a vágyam visszanyúlik a gyermekkoromba. Mindig szerettem kirándulni. 1931-ben, a nagy munkanélküliség idején barátaimmal elindultunk gyalogosan világ,. L látni, ha már nem dolgozhattunk. Mind a négyen rajongtunk a túrákért, így hát jó előre kidolgoztuk útirányunkat. A Bükk-hegység bebarangolása után eljutottunk a Magas-Tátrába is, ahol megmásztuk a Kis-VI- szóka hágót, voltunk a Téry Ödön menedékháznál és az Öt- tó vidékén ...” .. Voltam sok helyen, volt miben gyönyörködni, az embernek nem nagyon telit akkoriban fényképezőgépre, eszembe jutott, de jó is lenne elraktározni ezt a sok szépet valahogyan. Elhatároztam — megtanulok a színekkel bánni, festeni.” . „Négy évvel ezelőtt, 66-ban szanatóriumi ápolásra szorultam, és beutaltak a soproni ÁLlami Szanatóriumba. Egyszer csak, mint a villám, belém ütött: rajzolással, festéssel kéne eltölteni a tétlenségre, a pihenésre biztosított időt! Most aztán megpróbálok mindent — gondoltam és siettem is a boltba ecsetekért, festékért, grafitért. Először csak szénnel próbálkoztam. A szemben levő házakat igyekeztem megörökíteni.” „Belevetettem magam a rajzolásba. Lerajzoltam, amit csak lehetett: parkokait, fákat. Egyszer valaki a hátam mögé állt. s miután a rajzzal végeztem, beszélgetni kezdtünk. Az illető felajánlotta, elvisz engem a soproni képzőművészeti körbe, ha van kedvem hozzá. Ott dolgoztam egészen felgyógyulásomig.” „Budapesten nem akartam abbahagyni gyerekkori álmomat. Hiszen itt is van lehetőség a festegetésre! Budán lakom, hegyek aljában, mi sem egyszerűbb, mint leülni és nézni, nézni... A Dési-Huber képzőművészeti körbe is elmerészkedtem. Fenyő A. Endre, az igazgató kedvesen fogadott: „Na, mi szépet hozott nekünk? ..Nagy izgalommal nyújtottam át munkáimat és egyszuszra hadartam el neki: szeretnék tagja lenni a körnek. Másnap már én is ott ültem a rajzolók között és a kör tagja voltam két éven keresztül.” „Nagy igazságra kellett rádöbbennem. A művészeti világba való beilleszkedés nekem már nem megy. Maradok tehát egy primitív festő, aki tele van ambícióval és igen sokszor ihlettel is... Legyenek elnézők, ha valamit nem ábrázoltam volna elég jód — amatőr vagyok.” Dévényi Antal nyomdász volt világéletében. Most a mi nyomdánkban dolgozik. Világéletében rajongott a szépért. Festeni is azért kezdett, hogy elraktározhassa önmagában és a kinti világnak is* szemlére tehesse, aizt amit észrevett: a dús lombú fákat, a csendes parkokat, a bővizű patakot, a parasztiházakat — a természetet. A szenvedélyek kerülnek legközelebb az emberekhez. Ha nevetnek rajta akkor is, mert valamilyen formában viszontlátják benne önmagukat. És ha egy amatőr festőt gics- csesnek neveznek és lenézik, az nem más, mint irigység. Dévényi Antal hobbyja: vágy a kiteljesülés, a boldogság után. Dévényi Antal nem festőművész. Nyomdász volt világéletében. — tamás — Barátomhoz Ablakomból — a halhatatlanságba tekintő négy emeletnyi magasból — nézem az utcát. A járda üres, csak a szél fut az utca vége felé, hol tócsává szelídült a tegnapi hó meg a jég. Vár a barát, akiről hozzád, biztosan elérnek a hírek. Vitorla-elvű, — dönteni gyávák járják a hazugság gyors ösvényeit. Viszik rólam a hírt. Mert én — csak várni tudok. S addig — amíg a járda üres: bizalmam üszkös részét az egészért, naponta csonkolom újra, — s üzenem: nincs tengerünk. A viharmadár, , tócsák felett sikolt. Vár a barát — aki volt. Borbély Tibor JEGYZET ELGONDOLKOZTATÓ Annyit beszélnek erről az új könyvről. Gondoltam: elolvasom X. kritikáját, kiváncsi vagyok, mi az ő véleménye. Tekintélyes terjedelmű írás. Meglátszik rajta, hogv X. alapos és körültekintő, semmiképpen sem hive az egyoldalú, elhamarkodott kritikának. Dekát mit is mond bírálatában? Mond róla fehéret is, feketét is, igent 'ié", nemét is. Helyes. Nincs a világnak olyan megnyilvánulása, ami egyértelműen elmarasztalható, vagy szélsőségesen dicsérhető — legalábbis nagyon ritka. Számoljuk talán össze a fehére.két, vessük össze a feketékkel, és tegyünk ugyanígy az igenekkel és nem-ekkel is. A jelzők mennyiségi összevetésének eredményeképpen megmutatkozik a minőség, vagyis X. minősítése az elemzett műről. Az eredmény azt mutatja, hogy X. rendkívül gondos, türelmes, és precíz; lekörözne egy matematikust és egy kibernetikust. Ugyanannyi a fekete, mint a fehér, eggyel sem marad alatta az igen a nem-nek. Az eredmény döntetlen, módszerem nem vált be, nem sikerült kikövetkeztetnem X. kritikájából X. kritikáját. X. nyilvánvalóan speciális kulcsrendszerrel nyilvánítja ki véleményét. Teheti. Ez a stílusa. Nem lehet mindenki ^közérthető”. Belátom: X. ma- gasröptűbb a sokévi átlagnál. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy bírálata végső summája mindenki számára felfoghatatlan. A hiba forrása az lehet, hogy eddig a kritika egészét boncolgattam, holott a műfaj szabályai szerint a konklúzió, a poén, az ítélet mindig az írásmű végén csattan. Nézzük X. végső szentenciáját. írása legvégén azt mondja, hogy a mű elgondolkoztató. Nem értem. Nem értem: miért nem lettem okosabb. Miféle jelző ez az „elgondolkoztató”? Pedig ez a jelző hordozza a cikk érdemét, négyoldalnyi fekete, fehér, igen, nem után. Nem lehet véletlen, hogy végül ide konklu- diált X! Ismerős ez a jelző! Most, hogy alaposabban utánagondolok, úgy emlékszem, nagyon sokszor találkoztam már ezzel a jelzővel. Annyiszor olvastam, hogy ... hogy szinte légmentesen tele vele a fejem .. és ettől az „elgondolkoztató” - inváziótól nem tudok gondolkozni. De ez paradox ötlet, maradjunk a realitásnál. Kétségtelen, hogy ez a jelző mostanában alaposan elharapódzott. Ugyan miért? És — visz- szatérve az előbbiekhez —, mit is jelent ez a jelző? Mit jelez? A múltkor egy módjával elítélő cikk valamiféle visszaélésiről számolt be, és az eset tanulságaképpen leszögezte, hogy az ügy elgondolkoztató. Nemrég egy szőrmentén di- csérgető recenzió zárult így: a film elgondolkoztató. A minap a huliganizmust és garázdaságot elgondolkoztató jelenségnek minősítette egy nyilatkozat. Jóságos ég, hát mi ez? Miféle jelző ez? Jót jelent, vagy rosszat, elítélendőt, elvetendőt, megvetendőt, követendőt? Hol ezt, hol azt — de sosem nagyon, sosem éLkötelezőn, És ez a lényeg. Eddig mindig elsuhantam e jelző fölött. Nem véletlenül. Az ember nem tud mit kezdeni egy semmitmondó jelzővel, sietve továbblapoz, olyasmit keresve, ami mond is valamit De most hirtelen előtérbe ugrott ez a jelző, minit meg- únt kedves orrán az a kedves kis szeplő, amit az elérzéke- nyült tekintet elmos —, de amint a szeretett kedves kedvetlen nemszeretetté szürkül, csak az az undok szeplő virít, minden egyebet feledtetve. Így vagyok ezzel a jelzővel. Végre rászánjam magam, hogy elgondolkozzam ezen az „el- gondolkoztatón”. Kiderült, hogy ez a jelző áljelző. Nem azt jelzi, amiről szó van, hanem azt aki útón-útfélen használja. Az ugyanis, hogy egy társadalmi, emberi, művészi megnyilvánuláson elgondolkozzon — annak a dolga, aki ír róla. A kritikában az el- gondolkozás végeredményét illik és kell kinyilvánítania, félreérthetetlenül. Hogy a kritikáján elgondolkozzon, — azt már az olvasóra bízhatja az ítész. A bírált mű feletti konklúziót nem. Szeretnék példát statuálni a félreérthetetlen, konkrét kritika summájának félreérthetet- lenségére. Közhírré teszem tehát ítéletemet bírálatom témája: az „elgondolkoztató” jelző iránt. Ez a jelző csak óvatosságot jelez. Nem feltárásra, hanem takaródzásra való. De — mint soraim bizonyítják —, arra is csak ideig-óráig. Mert ^gyenge minőségű, átlátszó jelző ez. Pereli Gabriella KÁPRÁZATOS TALÁLKOZÁS Rodelinda Igazi csemegét kínál a zenerajongóknak az Operaház: felújította: Händel Rodelin- dáját. A nagy barokk mesternek nálunk csak zenekari műveit — elsősorban oratóriumait — ismerik, operái közül a Xerxes-ből sugározza időnként a Largo-t a rádió. Most, hogy a régi zeneszerzők színpadi műveit világszerte óriási sikerrel újítják fel, a találkozás a Rodelindá- val káprázatos volt. Csodálatosan érzékletes, megható, ez a muzsika, sőt ennél is több: emberi. A mű cselekménye erősen romantikus, de egy mondatban is összefoglalható: a hűség elnyeri , jutalmát. Ilyeténképpen a Fidelio és a Varázsfuvola humánumával rokon. A jelentékeny alkotást — melyet 1943-ban mutatott be először az Opera, de az akkori viszonyok miatt csak nyolcszor játszották — parádés előadásban élvezhettük. Minthogy az opera rokon Händel oratóriumaival, érthető, hogy az egyes szerepeket legjelentősebb oratórium-előadóinkra bízták. Déry Gabriella, Melis György és Réti József tudásuk legjavát nyújtják, akárcsak Szabó Anita, Nagy Sándor és Nádas Tibor a kisebb, bár nem kevésbé igényes szerepekben. A karmester pedig Ferencsik János és interpretálása nem kíván külön jelzőket. (A „második” szereposztásban Marton Éva, Bende Zsolt, Ko- rondy György, Jablonkai Éva, Bordás György és Jánosi Péter játszik, Lukács Ervin vezényel.) Békés András rendezése, Makai Péter díszletéi és jelmezei lényegre törők, a zenét szolgálják. Külön említésre méltó a jól énekelhető szöveg, Szabó Miklós invenciózus munkája. A Rodelinda páratlanul szép estével ajándékozza meg nézőit, felújítása nagy nyeresége zenekultúránknak. Bruckner József GORKIJ: LENINRŐL 6. Amikor Londoniban elbúcsúztunk, azt mondta nekem, hogy feltétlenül ellátogat Capriba pihenni. Mielőtt azonban rászánta magát az utazásra, még egyszer találkoztunk Párizsban, egy kétszobás diákszálláson, amely csak a méretét tekintve volt diákjellegű, egyébként ragyogó tisztaságot és szigorú rendet tartottak benne. Nagyezsda Konsztantyinovna teát főzött nekünk, majd elment, és mi kettesben maradtunk. Akkoriban bomlado- zott a Znanyije, s én azért utaztam oda, hogy megbeszéljem Leninnel: szervezzünk egy olyan új kiadóvállalatot, amely a lehetőségekhez képest, minden írónkat egyesítené. Vlagyimir Iljics-nek, Vorovszkijnak és még valakinek felajánlottam, hogy legyenek a kiadó külföldi szerkesztői, Oroszországban pedig Gyesznyickij-Sztrojev képviselte volna őket. Ügy véltem, szükséges volna több könyvet írnia nyugati irodaiknak történetéről és az orosz irodalomról, a művelődés történetéről — olyan könyveket, amelyek a gazdag adattárul szolgálnának a munkások önképzéséhez és a propagandához. Lenin azonban elvetette ezt a tervet, utalt a cenzúrára és arra, hogy milyen nehéz megszervezni embereinket; a legtöbb elv társat leköti a gyakorlati pártmunka, nincs idejük írni. De legfőbb és számomra legmeggyőzőbb érve körülbelül így hangzott: vastag könyvre nincs idő, vastag könyvvel az értelmiség táplálkozik, az pedig, mint látja, a szocializmustól a liberalizmushoz pártol át, s mi nem tudjuk letéríteni a maga választotta útról. Nekünk újságra, Ibrossúrára van szükségünk, jó volna visszaállítani a Znanyije kiskönyvtárát, ez azonban Oroszországban a cenzúra, itt pedig a szállítási feltételek miatt lehetetlen: tíz- és százezrével kell ontani a röplapokat a tömegnek, s ilyen mennyiséget illegálisam nem lehet szállítani. Várjunk a kiadóival jobb időkig. A reá mindig jellemző lenyűgöző élénkséggel és szabatossággal a dumára terelte a szót, a kadét pártiakra, akik „szégyenük, hogy októbristák” (Októbristák — az 1905. október 17-i cári kiáltvány után nagytőkésekből és földbirtokosokból alakult, a cárt támogató párt), meg hogy „nékik csak jobb felé visz az útjuk”, majd egy sereg bdzonyí- ítékot sorolt fel, hogy közel van a háború, s „bizonyára nem is egy, hanem a háborúik egész sora” ez a jóslata csakhamar beigazolódott a Balkánon. Felállt, jellegzetes mozdulatával a hóna alá a mellényébe dugta ujjait, és hunyorogva, csillogó szemmel lassan fel-alá járkált a szűk szobácskábán. — Háború lesz. Elkerülhetetlen. A Kapitalista világ elérkezett a rothadó erjedés állapotába, az embereket máris megfertőzte a sovinizmus, a nacionalizmus mérge. Azt hiszem, még megéljük az európai általános háborút. A proletariátus? A proletariátus aligha fog önmagában erőt találni a véres viszály elhárítására. Hogy is lehetne ezt elérni? Általános európai munkássztrájkkal? Ehhez nem eléggé szervezett, nem eléggé öntudatos. Egy ilyen sztrájk a polgárháború kezdete lenne: mi reál- politikusok vagyunk, erre nem számíthatunk. Megállt és cipője talpával a padlón csoszogva, komoran mondta: — A proletariátus persze rettenetesen megsínyli majd, egyelőre ez a sorsa. De ellenségei egymást fogják meggyengíteni. Ez is elkerülhetetlen. És hozzám lépve, mintegy maga is csodálkozva, igen nyomatékosan, de halkan kijelentette: — Igen. Gondolja csak meg: máért hajtják a jóllakottak az éheseket egy- Imás mészárlására? Ismer-e ennél idiótább és undorítóbb bűnit? A munkások (szörnyű árait fizetnék majd ezért, de Végeredményben ők győznek. Ez a történelem akarata. Gyakran emlegette a történelmet, de beszédeiben sohasem éreztem, hogy fe- itisista módon meghajolt annak akarata és ereje előtt. A beszéd felizgatta, az asztalhoz ült, (megtörölte izzadt homlokát, hörpintett a hideg teából, és váratlanul megkérdezte: — Miféle botrány volt magával Amerikában? Az újságokból tudom, miről van szó, de hogyan történt? Röviden elmondtam neki kalandjaimat. Nem találkoztam még senkivel, aki olyan ellenállhatatlanul nevetett volna, mint Lenin. Szinte furcsa volt, hogy egy ilyen szigorú realista, aki jól látja, mélyen átérzi a nagy társadalmi tragédiák elkerülhetetlenségét, s kérlelhetetlenül és rendíthetetlenül gyűlöli a tőkés világot — gyermek módjára, könnyesen fulladozva tud nevetni. Nagy és egészséges lélek kellett ahhoz, hogy így nevethessen. — Eh, hiszen maga humoristái! — mondta kacagva. — Látja, ezt nem gondoltam volna. Tudja az ördög: nagyon mulatságos. S a nevetéséből fakadt könnyeket tö- rülgetve, immár komolyan, jóindulatú, szelíd mosollyal mondta: — Jó dolog az, hogy tréfásan viseli el a balsikert. A humor kitűnő, egészséges tulajdonság. Nagyon megértem a humort, bár belőlem hiányzik. Pedig az életben talán több a mulatságos dolog, mint a szomorú, igen, több. Megbeszéltük, hogy másnap felkeresem, de rossz idő volt, este sok vért köptem, s másnap elutaztam. (Folytatjuk)
