Pest Megyi Hírlap, 1970. április (14. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-18 / 90. szám
ns i MEGVEI yßrrtap 1970. ÁPRILIS 18., SZOMBAT r E letművét értékelni, ugyan ki merné sorokban ?... Síneket igazított legé- nyecske korában, majd később is ... talpfákba szeget vert, jól megtömködte alatta s mellette a köveket, hogy a mozdony gyorsan repíthesse utasait vagy a kaszált szénát... A Jelenkor szerkesztőségében vártuk őt, Pécsett, a 60-as évek elején, ifjú és kevésbé ifjú írópalánták, izgalommal, lelkesedéssel — mert BaranyáPéter bácsi... ne üdvözöljetek, meg semmi ceremónia ... Remélem, értjük egymást! Inkább hozzatok egy üveg savanyú bort, s lássuk a panaszt meg a helyzeteteket. Hej, de szép tiszta, egészséges érzés kerített hatalmába. Leültettük a tisztes öreget egy fotelbe, s neki is láttunk elTalálkozás az olvasóval. Veres Péter az elmúlt évek egyik könyvhete alkalmával Cegléden dedikált. ban ritkán járt. Az Alföld, a Tiszántúl vallotta magáénak az embert is, nemcsak az írót, pedig a dombos puszták lakói is könnyen hallották szavait. Csorba Győző, a költő, Bertha Bulcsu, Thiery Árpád írók, Tüskés Tibor, a szerkesztő tanár arról beszéltünk, hogyan fogadjuk őt... „Valaki majd mond bevezetőt ...Ki köszönti? ... Hogyan fogadtassuk el vele a programot?”... A sarokban zsenge költőcske suttogott a hátamra: „Veres elvtársnak kell-e majd szólítanom vagy hogyan?”... Felvertük a hangot, nevettünk, elcsitultunk, megérkezett Vétek, de nem emlékszem, kik kísérték. A nagy tehetség fékre szorul. Láttam őt filmekben, híradókban, olvastam róla és olvastam őt, s be kell utólag vallanom, akkor a politikus, a publicista hatott rám erősebben, a személyisége és amit képviselt. — Szervusztok! — mondta, s körülnézett. — Szóval ti lennétek a pécsi irónemzedék ... Hát engem itt ne köszöntsetek, mondani a panaszt, kicsi a lap, gyenge az irodalmi oldala, a folyóirat szűk ennek a tenger akaratnak, a vidéki könyvkiadás helyzete rossz... és így tovább. Másnap vidéki körútra kísértük, szűk völgyekbe, hegyek aljára, még mindig hajlott hátú parasztemberek közé. Amikor a kézbe fogott fekete kalapját letette, s kerek fején selymes hajával, ránccserjécs- kékbe húzódott, figyelő szemével a hallgatósághoz fordult, riadt, szomorú, gyanakvó szemek vertek neki vissza... Fehér, csukott, gombolt inge, nyakkendő nélküli melle, fekete, egyszerű ruhája, fényes parasztcsizmája nem tekintélyt, hanem furcsa várakozást szült: Lehet-e ilyen öltözékben súlyosat, nagyot mondani? Tud-e egyáltalában ez a közülünk jött ember nekünk újat mondani? El tudja-e hitetni velünk, nem kell kivetkőzni ahhoz Magyarországon valakinek, hogy több, jobb, eredményesebb legyen, mint a kétkezi munkás, a földet túró paraszt. Magam is ezekre gondoltam, s aggódtam érte. Teljesen feleslegesen. Mert öt percen belül úgy éreztem, egy szál gyufával lángra lehetne lobbantani a levegőt, tíz perc múlva, hogy egy nagy család tagja vagyok, akik most atyafias őszinteséggel megtárgyalják dolgunkat — hallgatva az idős, sokat megélt bölcs szavára. Nem irodalomról, az életről beszélt, elhintette a jobb jövőbe vetett hit magját azok között a fejkendős asz- szonyok, galambősz hajú férfiak között, akik ugyan ezer év óta sem tudtak már semmiben sem hinni. Az irodalmat, a csevegést, Péter bácsi más társaságnak tartogatta. Pécsett az orvostudományi, jogi egyetem profesz- szorai, az iskolák tanárai s feleségeik előtt a XIX. század és a XX. század magyar és európai irodalmáról beszélt, a kapcsolatról, a néplélek és az irodalomvágy hidraulikájáról, sóhajokról és elrendelésről, a küldetésről. A falusi hallgatóság gyanúval fogadta az első mondatokig, a nagy tudású értelmiségiek egyenesen lenézően. Amíg ki nem nyitotta szép beszédre formált száját. Mert akkor leestek az állak, kitágultak a pupillák, olyan csend lett a teremben, hogy szentségtörésnek számított volna széket reccsen- teni. Péter bácsi beszélt. Kitért a középkori spanyol irodalomra, a dél-amerikai legjobbak em- ber-tisztesség-haladás erőfeszítéseire, idézett és szónokolt, érvelt és magyarázott. Értette ő a szituációt, „ráhallott”, mi kell ide, s még a sznob ínyencek is szájukat nyalogathatták. Előadásának végén kedvesen mosolygott, és azt mondta: ugyan négy elemije van, de szerencsés korban született, sokat olvashatott. Megköszönte türelmüket, elbúcsúzott. Napok múlva magnószalagról visszapergettük előadásának szövegét, és Tüskés Tibor azt mondta: öt szót nem tudnék húzni belőle. Én úgy vélem, Péter bácsi törekvése a korszerűségre, a magasan szárnyaiéra, a mindent befogadok, elemzek, haladóan átalakítókra, becsületének legszebb csillaga volt, amely halála után is fényesen ragyog. Szűts Dénes Nehéz elhinni, hogy nem látom többé. Hogy jól ismert alakja már nem tűnik fel sem a Hungária kávéházban, sem a New York palota lépcsőfordulóin. Pedig néhány héttel ezelőtt még találkoztunk. Az Új Írás szerkesztőségében. Nem hivatalosan, csak éppen összefutottunk a titkárságon. Gyakran megtörtént ez. Odajött, kezet fogtunk, szokása szerint megölelt, s már záporoztak is kérdései: hogy vagy? mi járatban nálunk? kész a kisregényed? újabb téma? Egy hosz- szú délutánra is elegendő beszédtémát sűrített össze alig néhány percbe. Azért nem tovább, mert vendéget várt, aztán meg rá is vártak egy íróolvasó találkozón, foglalt minden órája, a hét minden napja, „tudod, hogy van ez”, mondta még bocsánatkérően, azzal máris elköszönt. Vártak rá. Nagyon elfoglalt ember volt. Nyílt szavú, kiváló poéta — minden gondjaink tudója és szenvedélyes szószólója. Országgyűlési képviselő — egy egész megye, szülőföldje, a Nyírség gondjai és örömei nyugodtak a vállán. Utazó nagykövete a magyar kultúrának — Moszkvától Párizsig, Havannától Hanoiig járva a világot a magyar líra képviselőjeként. És nem utolsósorban szerkesztő — fiatal poéták egész sorának felfedezője és istápolója. Mégis — barátainak és tisztelőinek népes tábora bizonyíthatja — mindig jutott ideje arra, hogy beszélgessen, kérdezzen vagy válaszoljon nyu- godt-higgadtan, ahogy szokta volt. A szerkesztőségben csakúgy, mint a Parlament folyosóján, az író-olvasó találkozókon vagy akár az utcán, egy presszó csendes sarkában, egy füstös vasútállomás várótermében. A költő és a közéleti ember felelősségével beszélt, érvelt, vitatkozott, őszintén és nemes szenvedéllyel. Verseiben a szegények és elesettek fájdalmát énekelte meg, azokét, akiknek kezdetben tanítójuk, majd pedig a pártfogójuk volt fiatal élete utolsó percéig. Költői, közéleti és emberi ars poeticáját egy alkalommal így határozta meg: „Az egyetemesre való törekvésünkben nem hanyagolhatjuk el a nekünk fájót, gondot, örömet adót: — a nemzetit; az európaiból nem hiányozhat a magyar, az általános emberiből a népi. Legjobb nemzeti törekvéseinkkel lehetünk csak a nagy egész hasznos és értékes részei. Ügy ülünk az egészbe, ha pontosan ismerjük, vállaljuk és kimunkáljuk a mi részünket.” Váci Mihály vállalta ebből a nagy és nemes feladatból, ami reá esett. Talán többet is vállalt annál, amennyit egy ember magára vállalhat. Visszautasítani soha nem tudott. Jól emlékszem egy Gödöllőn rendezett Kortárs-estre. Simon VÁCI MIHÁLY: Istvánt vártuk, a folyóirat fő- szerkesztőjét, de helyette Váci Mihály érkezett az írók társaságában. , Zavart-félszegen mentegetődzött: „Tudom, hogy nem engem vártak, és csalódni nem jó dolog, de költő-szerkesztő társam és édes cimborám, Simon Pista, ma délután váratlanul ágynak esett, _ s hogy ne maradjon el ez a szépnek ígérkező, a szép magyar szót ünneplő este, engem kért meg, hogy mentsem ki őt.. Élethivatásának teljesítése közben — a magyar kultúra küldötteként — ragadta el közülünk a kegyetlen halál. Költészetében azonban tovább él közöttünk. Prukner Pál Még nem elég! Nem elég megborzongni, de lelkesedni kell! Nem elég fellobbanni, de mindig égni kell! És nem elég csak égni: fagyot is bírjon el, ki acél akar lenni, suhogni élivei. Nem elég álmodozni, Egy nagy-nagy álom kell! Nem elég megérezni, de felismerni kell! Nem elég sejteni, hogy milyen kor jön el: jövőnket — tudni kell! Nem elég a célt látni: járható útja kell! Nem elég útra lelni, az úton menni kell! Egyedül is! Elsőnek, elől indulni el! Nem elég elindulni, de mást is hívni kell! S csak az hívjon magával, aki vezetni mer! Nem elég jóra vágyni: a jót akarni kell! És nem elég akarni: de tenni, tenni kell! A jószándék kevés! Több kell: — az értelem! Mit ír a hűvös ész? Több kell: — az érzelem! Am nemcsak holmi érzés, de seb és szenvedély, keresni, hogy miért élj, szeress, szenvedj, remélj! Nem elég — a Világért! Több kell: — a nemzetért! Nem elég — a Hazáért! Több kell most: — népedért! Nem elég — Igazságért! Küzdj azok igazáért, kiké a szabadság rég, csak nem látják még, hogy nem elég! Még nem elég! Jubileumi Alba Regia napok Tegnap az Újságíró Szövetség szókházában tájékoztatták az újságírókat a székes- fehérvári vezetők az idei Alba Regia napokról. Most már évről évre jelentkeznek gazdag, választékos programjukkal. Mit ígér az idei, május 5-én kezdődő, s a hónap végén záruló sorozat? A hivatalos megnyitást, az ünnepélyes zászlófelvonás tudományos és közéleti események követik. Pedagógusok tanácskoznak, tudománytörténeti szimpoziont rendeznek, jogásznapokat bonyolítanak. Nem marad ki természetesen a művészet sem, részben a kerámiáról folytatott nagyszabású művészeti esz- mecsetével, -részben komolyzenei koncerttel, s ének-zenei általános iskolások találkozójával. Könnyebb műfajú ellenpontként megrendezik a Videoton Interdzsessz Fesztivált külföldi és hazai művészekkel és az amatőrbeat, s tánczenekarok és táncdaléne- kesek megyei vetélkedőjét. A gazdag program keretében sor kerül az Alba Regia műszaki hetekre. GORKIJ: LENINR ŐL Othelló nem színes bőrű? Laurence OHviemek Anglia legnagyobb színészének be kell bizonyítania, hogy nem színes bőrű. Salisburyban ugyanis az egyik filmszínház be akarja mutatni Laurence Olivier három évvel ezelőtt készült Othello című filmjét és a rhodesiai cenzúra nem engedte meg, hogy egy színes bőrű — akárcsak a filmvásznon — fehér nőt vegyen feleségül. Csak akkor engedik bemutatni, ha megbizonyosodnak affelől, hogy Laurence Olivier fehér bőrű és csak a szerephez festették feketére. 2. Tágas, kényelmes lakásban ebédeltünk, a kanártkalitkákat ízlésesen hímzett terítőcskékkel takarták le, s a ka- rosszókek támláihoz is hímzett terí- tőcskéket tűztek, hogy a vendégek tarkója ne piszkítsa be a huzatot. Köröskörül minden nagyon szolid és biztonságos volt, valamennyien ünnepélyesen ettek, és ünnepélyesen mondogatták egymásnak: — Mahlzeit. (Egészségére.) Ezt a szót nem ismertem, de tudtam, hogy a francia mai jelentése rossz, a német Zeit-é pedig idő, tehát: rossz idő. Singer két ízben is így nevezte Kauts- kyt: „az én romántikuso-m”. A sasorrú Bebelt meglehetősen önteltnek találtam. Rajnai bort ittak meg sört: a bor savanyú és langyos, a sör viszont jó volt; az orosz forradalomról meg a szociáldemokrata pártról szintén savanyúan és lenézően beszéltek, a magukéról, a német pártról viszont csupa szépet mondtak: általában körös-körül mindenből önelégültség áradt, úgy éreztem, még a székek is elégedettek, mert a vezérek tiszteletre méltó lágy testrésze nehezedik rájuk. A német párttal volt egy „kényes” ügyem: egyik tekintélyes tagjának, a később ugyancsak híressé vált Parvus- nak a Znanyije kiadó meghatalmazást adott az Éjjeli menedékhely színházi tantiéme-jének átvételére. Ezt a meghatalmazást »902-ben, Szevasztopolban. a pályaudvaron kapta Parvus, aki illegálisan érkezett oda. Az általa megkapott összeg felosztási aránya ez Volt: az egész összeg húsz százalékát ő kapja, a maradék egynegyed részét nekem, háromnegyed részét pedig a szociáldemokrata pártkasszának kell átadnia. Parvus természetesen ismerte a feltételeket. sőt lelkesedett értük. Négy év alatt a színdarab bejárta Németország minden színházát, s csak Berlinben több mint ötszázszor adták elő: Par- vusnál véleményem szerint százezer márka gyűlhetett össze, ö azonban pénz helyett egy levelet küldött Pjatnyickij- nak, a Znanyijé-hez: kedélyesen közölte, hogy az egész összeget olaszországi útjára költötte, amelyet egy fiatal hölgy társaságában tett. Minthogy ez a minden bizonnyal igen kellemes utazás engem személy szerint csak egynegyed részben érintett, fel jogosultnak éreztem magam, hogy a német párt központi bizottságának figyelmét felhívjam a fennmaradói háromnegyedre. Ladizsnyi- kov útján hívtam fel a figyelmüket. A központi bizottság közömbösen vette tudomásul Parvus utazását. Utóbb hallottam, hogy Parvust megfosztottak bizonyos pártrangoktól; őszintén szólva, jobban szerettem volna, ha megci'bálják a fülét. Még később, Párizsiban mutattak nekem egy nagyon szép leányzót, illetve hölgyet, és közölték, hogy ő utazott Parvusszal. „Drágaságom” — gondoltam magamban —, ó, be drága vagy.” Berlinben láttam irodalmárokat, képzőművészeket, mecénásokat és egyéb embereket; csak az önelégültség és öncsodálat fokozataiban különböztek egymástól. Amerikában nagyon gyakran találkoztam Morris Hillquittel, aki New York polgármestere vagy kormányzója akart lenni; az öreg Debsszel, aki magányosan és fáradtan üvöltött mindenkire és mindenre — éppen akkor hagy-' ta el a börtönt —, sok mindenkit és sok mindent láttam, de egyetlenegy olyan emberrel sem találkoztam, aki megértette volna az orosz forradalom egész mélységét, s mindenütt éreztem, hogy csak „az európai élet sajátos megnyilvánulásának” tekintik, amely megszokott jelenség egy olyan országban, ahol — „a szocializmussal rokonszenvező” egyik handsome lady-t (csinos hölgyet) idézve — ,mindig vagy kolera, vagy forradalom van”. Az az ötlet, hogy Amerikába utazzam, és a „bolsevikok” kasszájának pénzt szerezzek, Leonyid Kraszintól származott. Titkáromként és előadásaim szervezőjeként Vaclav Vorovszkij- nak kellett volna velem utaznia, ő jód tudott angolul, a párt azonban valami más megbízást adott neki, s Burenyin utazott el velem, a bolsevik Kö2q?onti Bizottság harci csoportjának tagja; ő ,nyelv nélkül” jött, csak útközben és a helyszínen látott hozzá a tanuláshoz. Az eszerek, megtudván, milyen céllal utazom, ifjonti élénkséggel kezdtek érdeklődni utazásom iránt; még Finnországban felkeresett Csajkovszkij meg Zsitlovszkij, és azt ajánlották, hogy ne a bolsevikoknak, hanem „áltálában a forradalomnak” szerezzek pénzt. Ezt visszautasítottam. Ekkor a „Nagymamát” (az eszer J. K. Bresko-Breskov- szkaja illegális neve) küldték ki, s így az amerikaiaknál két ember jelent meg, akik egymástól függetlenül, egymást elkerülve gyűjteni kezdték a pénzt, szemlátomást két különböző forradalom céljára: azt kitalálni, hogy ezek közül melyik a jobb, a megbízhatóbb, az amerikaiaknak természetesen nem volt sem idejük, sem kedvük. A „Nagyma' mát” úgy látszik, már korábbról ismerték, amerikai barátai jó reklámot csináltak neki. énmiattam pedig a cári nagykövetség botrányt rendezett. Az amerikai elvtársak szintén csak „sajátos és sikertelen ügynek” tartották az orosz forradalmat, kissé „liberálisan” kezelték a pénzt, amit a tömeggyűléseken gyűjtöttem; egészében véve nagyon kevés dollárt szereztem, alig tízezret. Ügy határoztam, hogy az újságoknak is „dolgozom”, de Amerikában is akadt egy Parvus. Egyáltalán, utazásom nem sikerült, de ott írtam meg Az anyá-t, ez a tény is megmagyarázza e könyv néhány „melléfogását”, fogyatékosságát. (Folytatjuk) BÚCSÚSOROK A KÖLTŐRŐL
