Pest Megyi Hírlap, 1970. március (14. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-08 / 57. szám

1970. MÁRCIUS 8., VASÁRNAP PEST MEGYEI 3 L enfonó és Szövőipari Vállalat budakalászi egysége. Mit is gyártanak itt? Sokfélét, mindenekelőtt: ágyneműt, bú­torvásznat és abroszt. Es ennek több mint a felét cl- küldik a világ minden tájára. A megállapítás nem túl­zás, még kevésbé tréfa. Hogyan is lenne tréfa az, hegy ez a kis egyszerű „falusi” üzem meghódította a japán piacot is, szóval az oroszlánt az oroszlán barlangjában győzte le, mert nem a japán textilipar külhoni piacait hódították el csupán, bár ön­magában ez sem volna kis dolog. Nem, ők egyenesen Japánba küldik a ragyogó színű és minőségű abroszaikat. Szóval ter­mékeikkel betörtek Japánba. A szorgos asszonyt kezek mun­kájának gyümölcse ez. Pedig de korán köll kelni abban a gyárt körülvevő 26 községben, ahol e munkáskezek gazdái élnek és ahonnét ezek a szorgos kezű asszonyok a gyárba járnak dol­gozni. Büszkén mondják, hogy a jubileumi versenyben 81 bri­gád állt sorompóba, ezernél több ember és ebből 730 a nő. A pártirodán nagyon jó a hangulat, az asszonyok aranyo­sak, vidámak. Mindannyian felkészültek valami jót, okosat mondani a gyár és a maguk jubileumi versenyéről. Szorgalma­san készültek, hiszen a párttitkáruk, Tatai Károlyné, előző nap erre kérte őket. Most, amikor megtudták, hogy az újságrók mást szeretnének hallani, valamit az életükről, általában a munkájukról, egy pillanatra meglepődtek, azután csillogtak a szemek. Értették, hogyne értették volna... Március 8-án, a nőna­pon még az újságok is őket ünneplik. Erőteljesen, talán egy kissé hangosan is. „Nem lehetne egy kissé halkabban, mérsékeltebben, de ál­landóan, de mindig?” — kérdezték a szép, okos asszonyi sze­mek. A szobából senki sem mozdult. Egymás előtt vallottak, me­séltek életükről, munkájukról, álmaikról, ahogyan egymásnak Is gyakran vallanak, mesélnek, talán éppen 10—20—25 éve már. Tatai Károlyné Először neki fogadtuk meg, hogy azokról az asszonyokról, akiket most, ezen az oldalon köszöntünk, csak szépet és jót írunk, és nem írunk kort. És most először vele szemben jól­esik leírni, hogy Tatai Károly­né született Moravszky Erzsé­bet, a gyár csúcsvezetőségének titkára 50 éves, és csinos és szőke és szép asszony. S2ép a mosolya, a kék ■.szeme és az egészséges fehér fogsora. Nem hátrány, ha egy mő szép és kedves. Tatai Károlyné a Vilharsa- íokból, Békéscsabáról jött fel 3949-ben Budapestre. Elindult egy kedves, szerény, nagyon csinos szőke lány, ide föl a fő­városba, hogy megvívja har­cát önmagával, önmagéért és önmagával együtt a nőkért. Mindent otthonról hozott, • az életét, a hitét, hiszen édesapja és egész családja régi mun­kásmozgalmi emberek voltak, és azok lettek a lányok is, akik közül ő, Erzsi, volt a legfiata­labb. A nőmozgalom országos központjába került, ott vere­kedett, harcolt az élvonalban, és 1949-től elvégezte ő is, mint sok száz, sok ezer társa, a moz­galmi iskolát. Miből áll a moz­galmi iskola? Ki ne tudná? Harc, verekedés, nehéz, ideget ölő munka, tanulás, pártiskola és évenként, ötévenként újabb városok, újabb munkakörök. 1956 például Baranya megyé­ben, Pécsett éri őt, mert fér­jét Baranya megyébe helyez­ték párttitkárnak, és mint jó feleséghez illik, Tatainé kö­vette őt. A Baranya megyei Pártbizottságon tevékenyke­dett mint politikai munkatárs, amikor az ellenforradalom za­vart, véres tekintetét a mun­káshatalomra vetette. A konszolidáció napjaiban visszatértek Budapestre, fér­jével együtt keményen dol­goztak, Tatai elvtársnő sze­mélyzetis lett egy gyárban, 59- ben Budakalászra , jött, és 66- ban megválasztottták a csúcs­vezetőség titkárává. A gyárat, az embereket ismeri, és őt is ismeri itt mindenki. Kedves, meleg, puha a modora, meg­nyerő az egyénisége. Sokat küszködik mostanában a gyár, a vállalat problémáival, és még nem tudták legyőzni sem 6, sem a pártszervezet, sem a gazdasági vezetés a megfogha­tatlan fantomot. Meglehetősen nagy a munkaerő-vándorlás náluk. És ez a pártszervezetet, a kommunisták erejét is gyen­gíti. Az utóbbi két évben 35 párttag ment el a gyárból. Ez sok. A nyereséggel is némi problémák, nehézségek mutat­koznak. Ma még szinte meg­foghatatlan, hogy miért. Per sze, annyit már mindenki sejt: a vállalat sok gyára mind egy kalapban van, ezért aztán itt véres valóság a jelszó: egy mindenkiért,, mindenki egyért. De mit mondjanak annak az embernek, aki egész évben na­gyon komolyan, szorgalmasan és jól dolgozott? A sok-sok ne­héz év eredményes munkája után most a kérdés az, hogy hogyan lehet megőrizni a po­litikai munkások szavának hi­telét. Egy percig sem kétsé­ges: megőrzik! Potborszky Ldszlóné Született Mézes Mária. Mo­solygós, barna, 39 éves és már 22 éve asszony. A férje itt a gyárban normás. Hazánk minden iskolájában és minden gyárában van egy ilyen asz- szony. Ha nem sértődik meg, leírom: kedves kis pimasz ar­ca van, és tulajdonképpen ilyen a modora és karaktere is. 25 éve dolgozik a gyárban, 14 évesen, 48 kilóval kezdte, és most egész jó kedélyének, jovialitásának megalapozott fizikai realitása az enyhe mo- lettség. Dolgozott, persze, so­kat, és erről árulkodik sok miniden más mellett néhány ősz hajszála is. Raccsolva be­szél, elmondja, hogy szövőta­nulóként kezdte, és 1959 Óta szövőnőiként dolgozott a gyár­ban. Akikor fölfedezték, ki­emelték, és a szakszervezeti bizottság munkatársa lett. Na­gyon értette az emberek, a nők nyelvét, osztozott örömükben, bánatukban. Mindenki számá­ra volt egy jó tanácsa, okos szava és a sok gyógyírért há­lából 1967-ben szb-titkánrá vá­lasztották. Azt mondják rótta, akkor boldog, ha mindenki boldog. És ez teljesen igaz le­het, mert életútja megegyezik itt a gyárban dolgozó, hasonló korú munkások életútjával. 36-ban jöttek Budapestről Po- mázra, a magymamáékihoz. Fiatal fejjel 52-ben már szak- szervezeti bizalmi volt, és 63- ban párttag. Beszél a gyárról, a munká­ról, a jubileumi versenyről. Fi­gyelem : kezében statisztika, fejében statisztika. Nagyon büszke az asszonyokra. „Hét- százharmincan versenyeznek a jubileumi év sikeréért. És az oktatásban is a nők járnak ná­lunk az élen.” — Sajnos, a jo­gos büszkeség hangsúlyát eb­ben az írásban visszaadni kép­telenség. Beszélt még arról is, hogy a szakszervezet jogköre mennyire kiszélesedett, gazda­godott. Azután nagyon derű­sen: „Persze, sokkal jobb és egyszerűbb és nem utolsósor­ban célravezetőbb, ha a szak- szervezeti titkár nem a jogkö­rét hangoztatja, hanem jó kap- '•'<->1 atot teremt a gazdaságve- "•'ássel, és baráti beszélgeté­«3SISSSSS8! sek közepette győzik meg egy­mást. Azt mondja még, hogy e gyárban évek óta legnagyobb ünnep a nőnap. És az anyasági szabadságot otthon töltő 200 asszonynak is ajándékot kül­denek, és gyakran meg is láto­gatják őket. És szeretettel visz- szavárják mindahányukat. Major Dénesné Kosa Irén 40 éves, szövőnő, 22 éve asszony, a férje is itt a gyárban dolgozik, ő hozta ide az emberét is. Majomé a szövőnő tipikus esete. Kedves, tiszta, csinos, már 20 éve dol­gozik itt a gyárban és az új­ságíró (vidéki) szeme azonnal felfedezi benne a vidékit. Pe­dig városiasán öltözik és szé­pen beszél. Tudja az isten, mi­lyen jegyek, jelek ezek az em­beren. Rögtön azt kérdezzük tőle, mikor és honnét jött a gyárba. Elfogódottság nélkül válaszol, több mint 20 évvel ezelőtt került Tolna megyéből Pestre a nagybácsiék háztar­tásába. Otthon is a háztartás­ban dolgozott. Hogy megunta a háztartást otthon is, később Pesten is, komolyabb munka után nézett és útjának végál­lomása ide vezetett Budaka­lászra, a Textilbe. Fölvették szövőtanulónak és ma is szö­vőnő. Négy gépen dolgozik, 2200 forintot keres minden hó­napban. Nagyon kényes mun­kát végez, damasztot és egyéb finom kelméket készít és alig rejtett büszkeséggel dicsekszi, hogy őnála a minőséggel nincs baj. Férjével 1948-ban jött Bu­dakalászra egy padlásszobába. Hosszú évek szorgalmas mun­kájának és kuporgatásuknak eredményeként építtettek egy kis házat. Takaros kis ház ez, elöl kétszoba összkomfort és hátul egyszoba konyha. Ter­mészetesen újak a bútorok és van tévéjük, rádiójuk. Mond­hatnánk, vagy írhatnánk a ház homlokára: „Meleg családi otthon, 1970.” Eszébe sem jut mindezt el­hallgatni, sőt azt is elmondja, hogy amikor idejöttek csak annyiuk volt, amit magukon hordtak. Van ennél persze egy nagyobb boldogsága is, az, hogy a 15 éves fia Pestre jár, szakközépiskolába, finomme­chanikai műszerész lesz a fiú. Major Dénesné az emberek között a legszerencsésebbek közé tartozik, szeret dolgozni, imádja szakmáját. Azt mond­ja, hogy szép szakma és ő so­hase gondolt másra, többre. Négy gép, valamint a férje és gyermeke gondja mellett szí­vesen vállalta, amikor megvá­lasztották a csúcsvezetőségben a tagságot is. Ennek éppen négy éve már és mint otthon, itt is becsülettel végzi a mun­ka rá eső részét. Károlyi Lajomé Poilícselk Teréz, a varrodai csoport vezetője és a műhely­bizottság versenyfelelőse. 38 éves, asszony. Férje Pesten anyagbeszerző. Kimondottan szép asszony, szőke, kék sze­mű, enyhén őszül, de ez na­gyon jól áll neki. Ha egy jel­zővel kéne illetni, a legszíve­sebben azt írnánk róla: min­denben halk, mindene halk és diszkrét. A lénye, a modora, a mosolya, a ruhája, a rúzs a száján. Mintha mindent az egyéniségéhez tervezték tolna. Együtt, összhangban halk raj­ta minden és diszkrét. És a kislánya már 20 éves és asz- szony. És a kislánya, Ildikó itt dolgozik a gyárban, a varro­dában. Az egész család budakalászi bennszülött, csak a férj, Káro­lyi Lajos nem. Az asszony tíz éve dolgozik a gyárban, az­előtt néhány évig odahaza dol­gozott a háziipamak, mert a kislány mállói nem lehetett el­mozdulni. Most tíz éve, hogy gépen varr, szegnek és kon­fekció munkát végeznek a szállodák részére. Jól érzi itt magát, a csinos nők minde­nütt jól érzik magukat. Most, hogy előlépett és a versenyt is szervezi, munkaköre kitárult, több emberrel hozta kapcso­latba. Havi 1800-at keres, de nem kevesli, mert azt mondja, a munkája élvezet és ez az 1800 többet ér mint az a 2600, amelyet robottal keres az em­ber. Amíg beszél, arra gondolok, egy ember, egy asszony hány­szor nyomja meg a varrógép pedálját, hány kilométert tesz meg a gyárig és a gyártól ha­záig. Hány kilométer cérnát varr éveken át az anyagba? Mennyi álom... a mintás da- masztokba varrva, szőve. A végszónál kapom föl is­mét a fejem, Károlyi Lajosné azt mondja éppen, hogy 7 bri­gádjuk van, ebből 3 szocialista brigád és elég jól állnak a ju­bileumi versenyben. No igen, a társadalmi munkáját az em­ber bizony gyakran munka­idő után végzi. Ebben a gyár­ban sem kevés az értekezlet, teszi még hozzá. Kovács Istvánná 38 éves, diszpécser, export- felelős, vagy talán ő maga sem tudja, hogy pontosan mi is a beosztása. Barna, okos szemű, nyughatatlan természetű asz- szony, amikor még úgy hívták, hogy Kalló Margit, megismer­kedett Kovács Istvánnal és azután a férjét is behozta az iparba. A férje lakatos, most a vállalat másik édesgyermeké­nél, a csillaghegyi Lenszövő­ben dolgozik. Füzesabonyból jöttek 1946-ban, telepesként, Budakalászra. És Kovács Ist­vánná is 1948 óta dolgozik a budakalászi gyárban. Valószí­nű: esze, nyughatatlan vére, széleskörű érdeklődése hatá­rozta meg életútját. A fonodá­ban kezdte, 1950-ben már mű­vezető volt, 52-től 57-ig a mi­nisztériumban műszaki előadó (közben 55-ben férjhez ment). 1957-ben, a szülés után vissza­jött a gyárba, dolgozni. És úgy mellékesen, a gyermek mellett, textiltechnikuim érettségit tett. Amikor 46-ban Budatoalász- ra érkeztek, akkor mér édes­apját juttatott föld várta itt, a faluban. Azt mondja, hogy tu­lajdonképpen ő is bennszülött­nek számít Kalászon. 14 éves karában került a gyárba, és jószerével azóta végez mozgal­mi munkát. Természetesen, a pártnak is tagja. így hát vé­gigjárta a mozgalmi iskola mellett a gyár iskoláját is, és ebben a percben a végállomá­sa a diszpécseri szolgálat Át­nézi a rendeléseket, tanulmá­nyozza a havi programot és napokra bontva tovább adja az üzemeknek. Gyártás közben végigkíséri a termékeket és a kapuban jószerencsét kíván nekik: „Vigyétek, egészen To­kióig, a budakalászi asszonyok, a gyárunk, az áruink jó hírne­vét.” Ö vigyáz a határidőkre is, álmában is dátumok, ha­táridők kísértik. A családjából öten dolgoz­nak itt a gyárban. A bátyja, a húga, két sógornője és ő. Őszinte asszony, a jubileumai verseny sorsáról, állásiéiról is őszintéin tájékoztat. Elmondja, hogy nem minden sikerült, de hosszú még az év, addigra sok- mindent el tudunk végezni. Szalai Istvánná Nagy beszédű, kreol bőrű, fekete szemű, fekete hajú asz- szony. A szeme külön él, kü­lön beszél, de nem hagyja, in­kább elmondja ő az életét, amely tulajdonképpen egy kalandregény, író számára is nagyszerű téma volna. Szalai Istvánná, Majorosi Erzsiké 1931-ben, 8 éves ko­rában, édesanyjával és testvé­reivel eljött Csepelről Po- mázra. Erzsiké édesapja ha­jós volt a Dunán. A család egész nyáron vele hajókázott a Fekete-erdőtől a Fekete- tengerig és vissza. Így azután az öreg vízi medve mind az öt gyermeke más országban, más városban született. Erzsi­ké Orsován, éppen a hajón. Ahogy minden évben eljött a szeptember, a tanulás kez­dete, Erzsikééket az édesapa szárazföldre rakta Csepelen, a nagymamához. A cudar téli hónapokat csak a felesége, .gyermekeinek édesanyja küsz­ködte vele végig a hajón. Az öregúr 1931-ben Pomá- zon házat vett, a gyermek-!­kel együtt a mama is partra- szállt és Erzsikéék már itt jártak iskolába. Szalai Istvánné, Majorosi Erzsiké 17 éves korában el­ment világot látni és meg­találta, felfedezte Budakalá- szon a textilgyárat. Az ügyes kislányt azonnal felvették és alkalmazták a csomagolóban, amelyet mostanában, ha fi­nomkodni akarnak az embe­rek. expedíciónak hívják. 29 éve éppen, hogy itt a cso­magolóban dolgozik és ma is éppen olyan vidám és szorgos kezű, mint 29 évvel ezelőtt volt. Soha, egy percre sem unta meg a munkáját és a legnagyobb öröme, ha fiatal, kis boci lányok kerülnek a keze alá, akiknek magyaráz­hat, akiket taníthat, akikben 29 évvel ezelőtti önmagát lát­ja viszont. Van még egy öröme, érde­kes öröm, nagy öröm. 1947- ben ment férjhez. És ennek érdekes sora van. 1946. ápri­lis 4-én Majorosi Erzsikét a HÉV-en megbüntette a kalauz bácsi, mert Erzsikének nem volt jegye, amikor hazafelé tartott. Hiába könyörgött, ri- mánkodott, minden kérő szó hasztalan volt, a büntetést ki kellett fizetnie. Azután a HÉV-en gyakran találkoztak és gyűlölték egymást úgv- annyira, a kalauz bácsi meg­bánta, hogy megbüntette ezt a fekete, égő szemű kislányt. Addig gyűlölték egymást, míg alig egy év múlva Sza­lai István HÉV-kalauz fe­leségül vette Majorosi Er­zsikét. Persze, hogy nagy sze­relem volt, de némi bűntu­dat is. Eltelt 23 év és Szalai István minden hónapban két­szer rakja le a fizetést az asztalra és azt hiszi, hogy ezzel már busásan visszatérí­tette az egykori büntetés­pénzt, pedig téved, mert a fe­lesége még korántsem so­kallja, nem is tartja elég­nek. Közben két gyerme­kük született, a kislánya már itt dolgozik a gyárban és a fiúk, aki vasútgépész-tech­nikus, jelenleg a tartalékos tiszti iskolát végzi. Közben Erzsiké is előlépett, a csoma­goló csoport vezetője lett, és 1969 óta még büszkébb, mert mint szocialista brigádtag aranykoszorús jelvényt ka­pott. Jól dolgozik és nagy­szerű formaérzéke van. Tes­sék megnézni a naplójukat, négy év minden vasárnapját beleáldozta, beleírta, beleraj­zolta. Nagyszerű asszony, csak a férjét bünteti, még most sem bocsátotta meg azt az első találkozást. Szöveg: SUHA Foto: GÁBOR

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom