Pest Megyi Hírlap, 1970. március (14. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-06 / 55. szám
4 írlap 1970. MÄRCTtfS 6., PÉNTEK A huszonévesek forradalmisága A hőskor neveltjei „Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a mai fiataloknak mások a személyes élményeik, számukra a felszabadulási előtti kapitalista viszonyok, hasonlóan a felszabadulást követő évek politikai harcai, eseményei nem átélt valóság, hanem — történelem”. (Közlemény az MSZMP KB 1970. február 18—19-i üléséről.) Magosán Dezső, huszonhat éves, a váci Híradástechnikai Anyagok Gyára dolgozója. Megtanulta, hogyan kell fa- mintát készíteni a fémek öntéséhez, aztán esténként a gépipari technikum „tudományait”. Édesanyja az ötvenes években a fonógyár üb-elnö- ke volt, 1957 májusában szív- betegségben halt meg Édesapja szabó, gyári munkás, majd anyagbeszerző, öccse az Izzó képcsőcsiszolója, húga fonónő. 1967-ben Magosán Dezsőt a városi KISZ-bizoittság tagjává választották. A fiatalember nős, ötéves fiú és egyéves kislány édesapja. Ilyen rövid az életrajza. — Sok emléket őrzök a negyedszázad farradalmiságá- bói... ELSŐ EMLEK: — Sztálin kórházba került. A rádió gyakran megszakította adását és beszámolt a nagybeteg állapotáról. Abban az időben nagyon sokat hallottam Sztálinról. Ügy néztem rá, mint nagyon •nagy emberre. Megrémültem, amikor kórházba került, ezért ültem órákon át a rádió mellett — gyerekfejjel. MÁSODIK EMLÉK: — Már iskolába jártam, amikor édesapám elvitt egy nagyon nagy fáklyás felvonulásra. Nem tudom, milyen alkalomból szervezték a demonstrációt, csak arra emlékszem, mennyire tetszett, lelkesített. Amíg mentünk, Rákosit éltettük és mozgalmi dalokat énekeltünk, Ut- cányi égő tűzfolyam— szinte ma is látom. Éreztem akkor, hogy nagy dolog ez. (Huszonéves generáció — a forradalom szemlélői. Átélték a kort, emlékeznek, csodálkoztak, értékelnek: épp most kezdték vagy a közeljövőben kezdik saját forradalmukat. Hogyan folytatják az apák forradalmát? — a forradalmi- ság eddigi útja is befolyásolja a lépteket, az „akadályvétel” technikáját. A szemlélődő generáció nem légüres térből lép az útra — huszonöt év jó vagy rossz emlékei, gyakran kis, de később meghatározóvá váló élmények hatnak rá.) HARMADIK EMLÉK: — Édesanyám mondogatta, valami nincs rendjén, ennek nem lesz jó vége. Tsz-t szerveztek. Amíg ők agitáltak, „hivatalos emberek” puskát kötöztek a kéménybe. Mindjárt házkutatást is tartottak es az öreg bácsikat fegyver rejtegetésért letartóztatták. Hallgattam édesanyámat, és persze, nem értettem meg semmit. NEGYEDIK EMLÉK: — Ledöntöbték ötvenhatban a szovjet emlékművet. Nagyon sajnáltam. Emlékszem, akkor nem azért, mert szovjet emlékmű, hanem mert szép, fekete márványból volt. Sajnáltam, mert valami szépei döntöttek le... A fegyházból kiengedték a foglyokat. Kinéztem az ablakon: egy rab leszedte a címert a péküzletről, és másikait tett a helyére. (Az emlékekből nem áll össze eszme, ideológia, nem is „okoz” tisztánlátást, csak egy kissé a miénkké is teszi a forradalom útját. Az élmények nem merülnek feledésbe, s olykor bizony ámulni kell, hogy az egyszerű emlékek mennyire élőek, és mennyire magyarázzák a nagyon egyszerű, de egyúttal nagyon is alapvető feladatokat.) ÖTÖDIK EMLÉK: — 1957ben, édesanyám halála után, értesítést kaptunk a SZOT- tól: mindhármunkat vigyenek fel Pestre. Amikor megérkeztünk, legnagyobb meglepetésünkre egy raktárba vittek bennünket. Azt mondták, próbáljuk fel a ruhákat, s amelyik jó, azt megkapjuk. Éin egy szilvakék öltönyt és egy meggypiros lengyel síbakancsot választottam. A ruha zsebében volt egy cím: ki adományozta. A cetli elveszett. HATODIK EMLÉK: — Levél érkezett a textilszakszervezettől, kéthónapos táborozásra az NDK-ba küldenek. Egy hétig Csillebércen üdültünk, aztán hatvan nap az NDK-ban. Nagyon boldog voltam. (A mai fiataloknak sajátosak a személyes élményeik, számukra a felszabadulás előtti kapitalista viszonyok, hasonlóan a felszabadulást követő évek politikai harcai, eseményei, nem tudatosan átélt valóság, hanem érzelmekkel, képzetekkel kötődő történelem.) — Ezután már a tudatosulás korszaka következett. Az élő emlékek elrendezése az okok, összefüggések folyamatában, a forradalmiság eddigi útjában. Miit jelent számomra az emlék? Meghatároz. Mit hogyan tegyek és segít a miért megtalálásában. Érzelmileg köt a forradalmiság eddigi útjához. — A mi forradalmiságunkat sok minden befolyásolja. A család elindíthat egy úton, az üzem, a munkahely, úton tarthat és gyorsíthatja a haladást. És meg kell tanulni a forra- dalmiságot, hogv megértsük az emléket, s az élményt elhelyezzük a tapasztalatokat adó korban. Fóti Péter Gross a Diirer-tercmbcn Gross Arnold kiállítása megnyílt a budapesti Dürer- teremben. A kiállító művész ezúttal rézkarcokkal jelentkezik, mintegy 30 témát dolgozott fel, valamennyit több színvariációban. Gross 1880- ból való eredeti litográfiákból is bemutat egy érdekes montázst. A játékoskedvű művész rézkarcaival díszített nagy méretű játékkockák piramisát egy játékvonat futja körbe. A kiállítást március 18-ig tekinthetik meg az érdeklődők. Aggteleki Bartók-finálé A világhírű aggteleki barlangvidéken befejeződtek Bartók: Kékszakállú herceg vára című operájának filmfelvéte- led. A MAFILM stábja az aggteleki Baradla barlang föld alatti világában, valamint a hozzá csatlakozó csehszlovákiai részen levő domicai barlang egyik ágában rendezte be a „kékszakállú” föld alatti várkastélyát. A csehszlovákiai részein levő barlangüregben a kincstárait, míg a Baradlában levő óriási hangversenyterem úgynevezett „feketeterem” részében a fegyvertárat és a kínzókamrát rendezték be. míg a darab cselekményének megfelelően a csáp- ketermet hatalmas műanyag virágokkal borították. A filmet Mikó András rendezte, a férfi főszerepet Melis György, illetve Vödör János, Judit szerepét Kasza Katalin játszotta. A filmfelvételek befejeztével újra visszanyeri eredeti formáját a föld alatti cseppkővilág. Elszállították a díszleteket, a hatalmas, műanyagból készült láncokat, fegyvereket, kínzóesziközöket, s hétfőn megkezdték a barlangi járatok visszaállítását is. Szentendre új művésztelepén Szentendrén régi művészeti hagyományok vannak. Ez a gondolat foglalkoztatta Pest megye vezetőit és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapját, amikor a Dunakanyar festőién szép városában új művésztelepet létesített. Az elmúlt év őszéit-12 műtermes lakást adtak át 5 szobrásznak és 7 festőművésznek. A 44 éves Rózsa Péter szobrászművész több hazai és a drezdai kiállításon mutatta be alkotásait. Most, az ország felszabadulásának 25. évfordulójára készül az „így jöttek” című, ólomból készült kompozíciójával, amelyet április 4-én Szentendrén állítanak ki. JEGYZET Pótszerek avagy szórakoztatóipar Nemrégiben sem engedtek be fehér ing és nyakkendő nélkül — mint már többször — egy úgynevezett szórakozóhelyre, mondván, hogy itt műsor van. Tehát kötelező a „jól- öltözöttség” némely beidegzett kelléke, vagyis a „felöltözött- ség”, ott, ahol úgyis levetkőznek az ember előtt. Levetkőznek, mint ahogy a kirakatba kitett tájékoztató ■'fotókból meggyőződhettem. Persze, a fehér ing és nyakkendő egyáltalán nem baj. A baj csak az ilyen helyeken szokásos és eluralkodó konzervatív merev feszé 1 yezettség. amely a műsornak szól — egy műsornak, ahol énekelni nem tudó énekesek, táncolni nem tudó táncosok és vetkőzni nem tudó nők szánalmas produkciód nevetségessé teszik szolid ünnepélyességünket. Mert ugye, ez nem színház? Hát bizony, nem! Akikor miért viselkedünk úgy, minit a színházban? Bizonyéra azért, mert nem tudjuk, hogy hogyan viselkedjünk, összekeverünk kéit dolgot: a művészetet és az ipart. A szórakoztatóiparit. Tudniillik nem tudjuk, mi az, hogy szórakoztatóipar. Csupán utánozzuk azokat, akik a maguk számára alakították ki és saját maguk is konzum- kultúrának, vagyis tömeges fogyasztásira való „olcsó” dolognak nevezik. Nyugaton nemcsak létrehozták ezt a könnyed, problémamentes, a befogadótól erőfeszítést és gondolkozást nem kívánó „kultúrát”, hanem sokan és sokféleképpen elemezték is. Milyen termékek tartoznak ide? Lokálrnűsorok, színes magazinok, látványos, de semmitmondó tévéműsorok, tökéletes technikával elkészített, de tartalmilag silány filmek, és krimik. A konzum-kultúra keményebb hangú elemzői megállapították, hogy ez a „szórakoztatóipar” a kulturális igénytelenség kiszolgálására és megtartására szolgál, egy olyan gépezet, amely az ösztönök erejét ravasz lélektannal párosítva, hamis illúzióba csábítja azt embert, kábulatba ejti, megbénítja. Tehát a konzum- kultúra embertelen, igazi élmények helyett a kulturálódás látszatát adja, a szabad idő kellemes eltöltését ígéri, sőt, még esztétikai gyönyörűségeit is. Nálunk viszont még ezt se mondhatjuk el szórakoztatóiparunkról. Tudniillik nem ennyire hatékony. Vagyis olyan gyenge színvonalú és jellegtelen, hogy még illúziót sem tud adni — tisztelet a kevés kivételnek. Viszont nálunk nem is elemzik a konzum-kultúra elterjedését, hatását. Csupán kritikátlanul átvesszük — formáját. No természetesen, nem mindenben, legfeljebb lokálműsarainkban. A többi „műfajban” még nem engedtünk neki teret — legfeljebb még egyes vígjátékadnk- ban és a krimikben. Sajnos, nem nagyon foglalkoztunk még a szórakozással, vagyis a szórakozás esztétikájával. Pedig egyre többen követelik nálunk is, hogy alakítsuk ki e műfaj nem polgári tartalmát és módszereit. Koncepciónk azonban nem nagyon van. Hogy mi a szórakozás csúcsa? Nálunk is elemezni kellene, mert nem elégedhetünk meg import ötletek silány felhasználásával. Ne járjunk úgy, mint a kábítószeréivező, aki bevette az adagot, a paradicsomban érezte magát, aztán elmúlt a hatás, és rájött, hogy: pótszerrel volt dolga. Berkovíts György Budapest 71 Az első önálló magyar bélyeg kiadásának 100. évfordulója alkalmából megrendezésre kerülő nemzetközi bélyegkiállítás előhírnökeként „Budapest 71" elnevezéssel 3 értékből álló bélyegsorozatot hoz forgalomba szombaton a posta. A 2 plusz 1 forintos értékű bélyegek Zombory Éva grafikusművész rajzai alapján a Pénzjegynyomdában készültek. A bélyegek jellegzetes budapesti épületeket ábrázolnak. ««. Eims 29. — Hát igen — mondja Deső —, német nincs, bor van. A hadnagy tanácstalan, hátrafelé nézeget, ahonnan jöttek, végül odaszól Desőnek. — Egy pohár bort adjunk fejenként — mondja Deső. t — Adjatok — mondja Géza. — Én add it bekötözöm a határvadászt. Futunk mindnyájan, Sorki az első, zuhategnyi kortyot ereszt magába a lopóból, jelentem alássan ruszki urak, jó kis bor, nincs benne méreg, hát csak bátran, egészségükre. A hadnagyé az első pohár, felhajtja, aztán odaáll az asztal végéhez, eszébe ne jusson valakinek repetáink Töltögetünk mint a csaposok, ahá- nyan vagyunk, de minket nem bíztatnak. nem akarnak koccintani velünk. Tíz percig se tart az egész, a hadnagy int, a szakasz nekivág a hegynek, legyezőformán szétterülve a szőlők között. — Velünk mi lesz? — kérdi csalódottan Fésűs Járó. — A fenébe is — bámul Gatlai —, a fegyvereket is itt hagyták, ha kedvünk szottyanna, beléjük durrant- hatnánk. Sorki kiáll az ajtó elé, tele lopó a kezében, lebugyogtatja az egészet, anélkül, hogy egyet is nyelne. — Ez az egész? — Vigyorogva néz körül. — Kár volt betojni, főhadnagy úr alázatosan. Ha ez így megy, én máma méig egypárszor fogságba esnék. — Ez a szakasz — mondja Deső — valamelyik nagyobb gárdaegységhez tartozik. A visszavonulás közben elszakadt német—magyar szórványt vadássza, mással nem törődik. — De rólunk mit mondtak? — Várjunk itt, fegyver ne legyen nálunk. Egy töltény se. Majd jön a következő hullám, összeszednek bennünket. Vagy ha sürgős, mondta a hadnagy, menjünk be a városba, jelentkezzünk a parancsnokságon. — Van már parancsnokság? — Honnan tudjam? — Nyavalyát sürgős — mondja Gallai. — Különben is, ha elszelel- hetünk innen, nem ettem meszet, jelentkezni. — De ez a rohadt egyenruha! — Sorki, mi van a kastélyban? Körülnéztél? — Fülöncsíptek, mielőtt betettem volna a lábam. — Gyerünk — mondja Fésűs Járó. — Látjátok, nem esznek meg benneteket. Az se baj, ha így találkozunk velük. Csak arra kérlek, Kálmán, rögtön mondd meg nekik, hogy én kommunista vagyok, és felelek értetek. — Nos? — kérdem Desőtől, mert megint gondolkodik. — Erkölcsi aggályaid vannak? Hagyj itt egy cédulát, írd fel a címünket, ne kelljen sokáig keresgélni bennünket. Nem szól, csak a fejét biccenti, Géza még kötözi a határ-vadászt. — Tudsz járni? — kérdi a katonától. Az hálásan néz rá. Nem hagyjuk itt. — Eddig is elvergődtem, főhadnagy úr. Vágok magamnak egy botot, nem lesz semmi hiba. — Van itt apámnak egy kampóis- botja — mondja Géza —, mindjárt megkeresem. Felegyenesedik, derekát tapogatja. — Izomlövés — mondja nyögve. — Átszaladt rajta a golyó, ez a szerencse. Ultraseptyles pakolást tettem rá, de ha baj lesz, injekcióim is van. Deső felmarkol néhány fegyvert a halomból. — Hordjuk be. Rázárjuk az ajtót, ha beli, el tudjunk számolni vele. — A hullákkal mi legyen? — Valahol majd jelentjük, hogy el kell földelni őket. — És most? Merre? Gallai káromkodik. — A kastélyba, az istenit. Már elfelejtettétek? Dehogy felejtettük. Futnék, ledobálni a nyűgös öltözéket, hamar civilbe bújni, és 'te a városba, bánom is én most, mi mindennel kell szembenézni. Élek, mozoghatok, micsoda jó, állati öröm a puszta lét, betölt egészen. Siessünk, sürgetem a lLa- sorba rendeződő társaságot, Deső lépked mögöttem, aztán Géza, Gallai, Sorki, Tarba, az őrvezető most is támogatja a sebesültet, leghátul a harmadik határvadász tekeri a nyakát jobbra-balra, ne félj szamár, most már tőlünk is függ valami. A szérű kazlai közt lótetem hever, seb nem látszik rajta, talán agyonhajszolták, a svájcer istállóban éhesein bőgnek a tehenek, sehol egy lélek, a cselédházak ajtaja csukva, füst is egy-ikét kéményből szivárog, fáty- lasan mint a köd, de ekkor hirtelen katonák rajzanak ki a kastélyból, zsákokat, képeket, mindenféle formájú üveget, kockás angol plédeket, egész sonkákat cipelve, micsoda zsibvásár, gyorsan az istenit, vissza a kazlak közé, de késő, sorozat cseréül a fejünk felett. Egykettő körülfognak, fegyvercsővel lökdösnek, fel a kezet. Deső hasztalan magyaráz nekik valamit, a kezére ütnek, tartsa már fel, ne járjon a szája. Ebbe beleestünk. Rémes percek, vitustáne a tuja- bokrok között, körüldongnak minket, vitatkoznak egymással, velük forgunk, ahogy mérgesen kerülgetnek, orrom tele égett puskapox-szag- gal, mi lesz most, Fésűs Járó is csak tátogat, egyéb nem telik tőle. Végre előkerül a kastélybál egy középkorú, nem egészen józan altiszt, bogas üstökének fürtje kilóg a sapkája alól, köpenye mellén zsírfoltok, géppisztolya a vállán, övéről rezes markolaté szablyaforma kard csüng alá. Bajusza fél szára felkunkorodik, a másik lekonyul, most is ezt húzkálja, olyan gorombán, mintha nem az övé volna. Körülsétál bennünket, imbo- Jyogva és elégedetten, mint egy falka zsákmányolt juhot. Élvezi a helyzetet, ölébe pottyantunk, oficirt mondogat utálkozva, ezt én is értem, hát mégis ez a legelső, tudtunkra adni, mennyire gyűlölik az ellenséges tiszteket Köp egyet, pontosan, megcélozva Deső csizmája szárát, és káromkodik. — Disznó fasiszták vagyunk — mondja Deső —, ez a véleménye. — Hülyeség. Honnan veszi? — Kérdezd meg tőle. — Te érted a nyelvét, na csak gyorsan... (Folytatjuk)
