Pest Megyi Hírlap, 1970. március (14. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-01 / 51. szám
1970 MÁRCIUS 1., VASÁRNAP ™*JCMap 5 Negyedszázad, hétköznapokban VEGIGÉLT ÉLETEK Anyakönyvek. Néhány adatba zsúfolt tragédiák. A születés és a halál dátuma között két nap, öt hét, három hónap. Juliannák és Pálok, Ilonák és Ferencek, Annák és Józsefek; alig meggyűlt, s máris kihunyt mécsesek nemzedékek útján. Ki, mi lett, lehetett volna belőlük? Tudós? Segédmunkás? Katonatiszt? Színész? Esztergályos? Földművelő? Senki nem tud felelni, mit takartak el az apró hantok. Életeket takartak el. Alig megkezdett életeket. A szaknyelv mindig ridegebb, mint a köznapi ember szóhasználata. Csecsemőhalandóság — a szaknyelv így jelöli az anyakönyvek lapjain sorakozó tragédiákat. 1938-ban Pest megye mai területén ezer élve született csecsemő közül 140 nem érte el első életévét. Minden hetedik kisdedre első születésnapja előtt ráterítette leplét a halál. Negyedszázada. Egy számsor: 39, 38, 37. A legutóbbi három esztendőben ennyi volt az ezer élveszüle- tettre jutó, egy éven alul meghalt csecsemők száma. A 140 hová tűnt? Hogyan is mondják? Ha csak annyi, s semmi más nem történt volna, ez sem lenne kevés. Mert életeket azért teremt két ember, hogy végigélhessék azt az utódok; hogy ne temetni kelljen, hanem gyönyörködni. örülni a folytatódó életnek. Akkor is azért teremtették az életet a szülők. S nem rajtuk, summásokon, cselédeken. bérkaszárnyákban zsúfolódó munkásokon múlott, hogy az utódok tíz- és százezrei csak éppen megpillanthatták a napot. Nem a szülőkön múlott. Hanem a rendszeren. Melynek sok minden fontos volt. A részvény- osztalék. A Miklós-nap. A nagybirtokok urainak zavartalan élete. A Nemzeti Kaszinó. A golf. A csendőrtoll. Csak az nem. hogy az1 ezeréves hazában a hazát fenntartók végigélhessék az életüket. Napi négy pengő Egyszerű ténymegállapitó mondat, de még ma is mellbevágja az embert: az európai országok közül Magyar- országon volt a legrövidebb az átlagéletkor a második világháború előtt. Magyarországon. Az ezeréves hazában. Mária országában. Itt halt meg a legtöbb csecsemő, itt szedte — szedte? aratta! — áldozatait a Morbus Hunga- ricus, a magyar betegség, a tuberkulózis. Tífusz, hasi hagymáz, toroklob, vérbaj, trachoma; halálokok az anyakönyvek sárguló lapjairól. Okok? Ezernyi. S egy. Nyolcvan fillér, egy pengő volt a napszám. A kórházi ápolás naponta négy pengőbe került. öt-hat községet látott el egy körorvos, a falvak Az OGV Heuréka Gumigyár (Vác, Derecske dűlő) korszerű, új üzemrészébe betanított munkára FELVÉTELRE KERES férfi és női munkaerőket FELVESZ gyakorlott gyors- és gépírónőket vezetőállású dolgozók mellé. Jelentkezni lehet mindennap reggel 7 órától a munkaügyi osztályon. nagy részében nem volt gyógyszertár. Nem volt kötelező társadalombiztosítás. Tízezer lakosra három kórházi ágy jutott Pest megyében, s ez^k fele is üres volt, mert nem tudták miből megfizetni a napi négy pengőt a beteg hozzátartozói. Tudomásul vették a sorsot: a halált. Meghalni olcsóbb volt. Az életben maradást megfizetni: lehetetlen. A középkor volt ez. Vagy még az sem. Politikai, gazdasági, erkölcsi mélység mellett a biológiai lét szaka- déka. Szakadék, melybe a gyenge könnyen belezuhant. És gyengék sokan voltak. Pest megye iskolásgyermekeinek kétharmada — mint egy 1936- ban kelt tisztiorvosi jelentésben olvashatjuk —, i,kimondottan rosszul táplált” volt. A felnőttekről már statisztikát sem készítettek. Talán nem akadt elég papír hozzá ... Mélyből a magasba A felszabaduláskor ezernyi, minden másnál fontosabbnak tűnő dolog várta a cselekvőket Mégis, a szabad Magyar- ország kormányzatának első rendelkezései között találhatjuk a múlttól teljesen eltérő szellemű állásfoglalást arról, hogy nincs fontosabb, nincs nagyobb érték, mint az ember, az emberi élet. Mélyből, iszonyú mélyből kellett megkezdeni a kapaszkodást fölfelé; ma már tudjuk, nem is csak fölfelé, hanem a magasba. A magasba vezető út egy- egy állomása, kiragadva, em lékeztetőül: a kötelező társadalombiztosítás bevezetése; a szakorvosi ellátás megszervezése vidéken; a szülőnők szabadsága; terhes- és csecsemőgondozás; az üzemi orvosi hálózat erőteljes fejlesztése; gyógyszertárak sorának megnyitása a falvakban. Számokban? 1938-ban egy orvosra 12 300 lakos jutott a megyében. Harminc esztendő múlva 3300. Mindössze két szakrendelő működött: Cegléden és Vácott. Ma valameny- nyi járásnak, városnak van szakrendelője, sőt, néhány nagyobb községben is találhatunk szakorvosi ellátást. 1069 elején 930 orvos dolgozott a megyében, s számuk azóta jelentősen emelkedett, hiszen — mint lapunkban beszámoltunk róla — a két új kórház orvosi kara megkapta a hivatalos kinevezést. Hatvan fővel nőtt 1965 és 1968 között a körzeti védőnők száma, a körzeti ápolónőké pedig túlhaladta a háromszázat. A körzeti orvosok egyetlen eszten- tendőben több mint félmillió beteget látnak el a beteg lakásán ... Aki „természetesen” biztosított. Tehát jár neki az orvosi ellátás, akár a lakáson is. Akárcsak a házi beteg- ápoló-nővér rendszeres látogatása. A gyógyszer. A táppénz. 1968-ban 2 734 000 táppénzes nap után folyósított táppénzt a megyei SZTK-al- központ... Kétszázmillió forint értékű gyógyszert szolgáltattak ki a múlt évben a megye gyógyszertáraiban; „természetesen” nem kétszáz- millió forintért. Hiszen a biztosított csak névleges térítést fizet; a többit a biztosító, az állam. Az állam, mely negyedszázada azt vallja, s gyakorolja, hogy semmi nem lehet olyan fontos, mint az, hogy mindenki, aki a világra jött. az végigélje az életet. Végig — élhesse... Természetes, tehát igaz Föntebb leírtuk néhányszor: természetes. Valóban természetes, hogy a hatvanas években átlagosan minden esztendőben 140 millió forintot költöttek Pest megyében állami erőforrásokból egészségügyi beruházásokra. Természetes, hogy szemben az 1938-as hetvenezerrel, 1970-ben ötezer lakosra jut egy fogorvos. Természetes, hogy 1970-ben már csak 2826 lakos tartozik egy- egy körzeti orvoshoz. Amint az is, hogy a megye két új, rövidesen átadásra kerülő kórházának segítségével a tízezer lakosra jutó kórházi ágyak száma 28-ra emelkedik. (Menynyi is volt a felszabadulás előtt? Három? Lehetséges ez? Nem az öregek meséje...?) Természetes, hogy kétszáz öreg húzódhatott meg 1945-ben a szegényházak szegényes falai között, s 1970-ben 1680 idős ember talál meleg otthonra, odaadó gondoskodásra a szociális otthonokban. Természetes, hogy 1948-ba.n is még mindig csak négy bölcsőde nyújtott nyolcvan helyet az ifjú állampolgároknak, addig 1970- ben 72 bölcsődében 2370 gyermeknek lesz helye. Természetes ... Természetes, tehát: igaz! Igaz, hogy emberré lehet az ember. Aminek első, elengedhetetlen, mással nem helyettesíthető feltétele, hogy — éljen. Végigélhesse az életét. Végig. A harmincas években a férfiak átlagos életkora 48,7 év, a nőké 51,8 esztendő volt. A hatvanas évtized végére a férfiak átlagos életkora 65,2, a nőké 69,6 esztendőre emelkedett. Mészáros Ottó Gyerekdolgok... Minden gyermek leghőbb vágya, hogy felnőtt lehessen. Az ő szemükben a nagyok „azt csinálnak, amit akarnak”. Ellesik a felnőttek mozdulatait, tetteit és megpróbálják utánozni őket. íme: „Én vagyok Napóleon!” NÉZŐPONT A vitatkozó Készülnek a negyedik ötéves terv idején végrehajtandó legfőbb feladatok összefoglalói, az úgynevezett koncepciók, melyek az élet minden területét felölelve közepes távra, öt esztendőre határozzák meg a legfontosabb teendőket. A községek, városok, járások s természetesen maga a megye is elkészíti ezeket az összefoglalókat, s most nem is arról szólunk, ami ezután következik: a különböző hivatalos szervezetek tanácskozásairól, vitáiról s a jóváhagyásról. Beszéljünk arról, ami megelőzi, pontosabban fogalmazva, jó lenne, ha megelőzné a végleges formába öntést s a jóváhagyást. Azaz beszéljünk a nem hivatalos vitákról. a vitatkozó állampolgárról. Néhány esztendeje már nem szabályt erősítő kivétel, ha egy-egy országos program nyilvános vitára kerül, azaz nemcsak a szűk szakma, hanem a széles közvélemény is VITA A TSZ DEMOKRÁCIÁRÓL A hallgatás beleegyezést jelent? A szentendrei Mathiász János szőlő- és gyümölcstermelő szövetkezet vezetőivel, Hornyák János elnökkel, Tóth Géza főagronómussal, Vincze Alajos főkönyvelővel, Sós Jenő gyümölcstermesztő agronó- mussal és dr. Csúcsán László jogtanácsossal öt percen belül rájöttünk; a szövetkezeti demokrácia nehéz, bonyolult, szerteágazó, sokféleképpen értelmezhető kérdés. A jogtanácsos ereszti legelőbb a feneketlen kútba a vödröt: — Érdekes jogviszony, hogy a tsz esetében tulajdonosokkal állunk szemben. — Ezért nehéz nekik utasítást adni — mondja Tóth Géza főagronómus. — A tagok egy csoportja például nem volt hajlandó a vontató pótkocsijáról az almát lerakni, mert ők úgymond „szakmunkások”. — Sós Jenő szüreti esetet idéz. — A tulajdonosságot ilyen esetben is érezni kellene! Máris benne vagyunk a téma sűrűjében. Hornyák János elnök megadja a kegyelemdöfést. — Megmondom őszintén, a mi tagjainkat a pénz érdekli. Legyen jó kereset, megfelelő munka, minél több nyereség és akkor az már a demokrácia. Sokszor kérdezem: emberek, szóljanak, mi legyen, hogy legyen? Hallgatnak. Magyar ember a hallgatással beleegyezését fejezi ki. — Nálunk a gazdálkodás kitűnően megy — Vincze Alajos hozza a „kerékasztalra” szánt papírokat. — A tsz bruttó árbevétele az 1968. évi 82,8 millióval szemben 96,2 millió lett 1969-ben. A gazdálkodás 10,1 millió forint nyereséggel zárult. A beruházások nagy ütemű végzése következtében az az 1969. év eleji 21,5 milliós állóeszközkészlet értéke év végére 36,9 millióra növekedett. A közös vagyon 51,1 millió és 11,2 millió forint biztonsági tartalékunk van. Az elnök büszke pillantással. széles karöleléssel fogja át a határt. A tsz majorjában minden kis műhelybe bevezet, megmutatja az épülő gépszínt, az istállókat, a raktárakat. — Három év! — sóhajt. — Mindez három év műve! Szavából kihallani, hogyne lenne elégedett az a 674 dolgozó tsz-tag és a 94 alkalmazott, amikor az egy főre jutó évi átlagbér elérte a 22 735 forintot és zárszámadáskor 10 nap nyereségrészesedést fizettek! — Mi lenne a nagyobb demokrácia: beruházni vagy osztani? — a beszélgető partnereim hangosan gondolkodnak. — Két éve a beruházásokat látva sokan azt hangoztatták, kár ennyit építeni, inkább osztani kéne! Igen ám, de ha azokra hallgattunk volna, akkor ma nem lenne meg a bővített újratermeléshez szükséges alap. A jó pénzt viszont csak az hozza. Miről beszélgetnek manapság a szentendrei Ma- thiászban az emberek? Kora hajnalban a munkakezdéskor Hornyák János elnök csaknem minden munkahelyet bejár. A traktorosok körbefogják. „Jani bácsi, régen adtak aratópálinkát az embereknek.” — Nagy kuncogás. „Igen, de ma már mindent gépesítettünk és a gép meg a pálinka nagyon haragszanak egymásra. Itt megy az országút, nagy a forgalom, baleset bármikor előfordulhat.” — Válaszolja az elnök. Egy másik munkahelyen a telekproblémát hozzák szóba. Ad-e a tsz a házépítéshez telket, tud-e jutányos áron telket adni ? ... A kérdések, problémák zöme nem a termeléssel összefüggő. A családi gondokkal este, a lakásán is felkeresik. A gazdálkodással kapcsolatos javaslatok, ötletek, kérdések nem nagyon foglalkoztatják a tagokat. A tsz zárszámadása alkalmából négyen szólaltak fel. Fazekas György, az állattenyésztők nehéz munkájáról beszélt. Kérte még nagyobb megbecsülésüket. Ispán Anitái, a rózsakert vezetője a munkafegyelem megszilárdítását hozta szóba, Zilahi Judit kertészteohnikus a fiatalok problémáival foglalkozott. Vin- cze Alajos főkönyvelő, a gazdasági eredményeket ismertette. — Időnk volt bőven, és lett volna még miről beszélgetni — mondja az elnök. — Szép eredményeink mellett még mindig elégedetlen vagyok néhány dologgal. Mindenki csak a termeléssel szeret foglalkozni, az értékesítés viszont háttérbe szorul. Kiváló minőségű termékeinket nem ismerik a piacokon. — Az állattenyésztés hozamain is lehetne javítani — veszi át a szóit Tóth Géza főagronómus. — Egy liter tejet 4 forint 31-ért, egy kg marhahúst 33 forint 23-ért állítunk elő. Magas az önköltségünk. Üj felfogással kell dolgoznunk az elkövetkezendő években, és bizony, jó néven vennénk az ötleteket, javaslatokat a tagok részéről. A Mathiász János Tsz-nek egy éve saját üzemi újságja van. A mutatós kiállítású újságban a kitüntetett dolgozókat népszerűsítik, ismertetik a gazdálkodás feladatait, látogatást tesznek a kitűnő kertépítő szocialista brigádnál, de olvashatunk benne az időszerű termelési kérdésekről, a kiegészítő üzemekről is. A „Mathiász Híradót” ezren olvassák, ám kevesen írják... — Fiatal tagjainknak a József Attila Színházba váltottunk bérletet — panaszolja Hornyák János —, fele sem ment el az előadásokra. Sajnos, a tsz gazdasági gyarapodása nem váltott ki embereinkből nagyobb közéleti vagy kulturális érdeklődést. Legtöbben a „békés emésztés” elvét gyakorolják. A tsz alkalmazottai, de tagjai közül is sokan fognak vándorbotot, nagy a munkaerő- vándorlás. Miónt? Közrejátszik ebben a főváros közelsége és a munkaalkalmak bősége. Az egyik szomszédos tsz például évi 4500 forint háztáji megváltást Ígért és egészen magas keresetet. Nosza, többen felke- . .rekedtek, és vándorúira.keltek. Voltak, akik visszatéritek, mert „itt azért biztosabb a jövedelem”. — A tsz-demokrácia alkalmazása és gyakorlása — mondja dr. Csócsán László —, nem csak a tsz felső vezetőin múlik. — Hornyák János elvtársnak, az elnökünknek például nincs titkárnője, vagy előszobája, nem „őrzi” senki. Az megy be hozzá, aki akar, az beszél vele, aki akar. Szerintem a középvezetőknek keli brigádgyűléseken megtanítani az embereket a beleszólásra, a véleményalkotásra, elsősorban ott kell kezdeni a közéleti „ingerület” kiváltását. — Talán a zárszámadó közgyűléseket is más módszerrel kellene tartani. Nem csak egy nagy, reprezentáló gyűlést, hanem esetleg két-háromnapos, igazi tanácskozást, munkabizottságokkal. Egy-egy üzemrész dolgozói így bátrabban felvethetnék a problémákat és talán rá is lehetne kényszeríteni őket, hogy gondolkodjanak, beszéljenek. Nem találják túlságosan formális dolognak a zárszámadó közgyűléseknek a mai formájáit? — kérdezem vitapartnereimtől —, amire viszont joggal válaszolják, a brigádgyűléseken mód nyílik a vélemények kifejtésére. Végezetül azzal zárjuk beszélgetésünket, amivel elkezdtük: a tsz-demokrácia nehéz, bonyolult kérdés, de rendkívül érdekes téma. Az emberek, főleg a parasztemberek többségének sem gyakorlata, sem ideje nem volt demokráciáit „csinálni”, pedig ehhez közéleti műveltség és tapasztalat is kell: megkülönböztetni a demagógiáit a jogos követeléstől, a vezetők határozottságát a felesleges szigortól, a vitát a vádaskodástól. A történelem eddig nem adott módot és lehetőséget a magyar parasztnak ezeket megtanulni, de éppen ezért, a demokrácia kérdését makacsul napirenden kell tartani, gyakoroltatni kell, mert az emberek hallgatása sehol, soha nem jelent elégedettséget, beleegyezést, SzAts Dénes állampolgár kifejtheti véleményét, álláspontját, javaslatokat tehet. A közélet erősödő demokratizmusának egyik jele ez, s ugyanakkor bizonysága annak is, hogy igény van a tájékoztatásra, a döntés előtti tanácskérésre. Igény, mégpedig mindkét oldalon. A hivatalos szervezeteknél is, az állampolgároknál is. Az aggály, miszerint; a „laikusok belebeszélése” csak árt az ügynek, sokszor és sok kérdésben megdőlt. Kiderült, hogy az állampolgárok nem is annyira laikusok, mint azt a szakemberek egy része vélte, állította. Nemcsak az igazolódott be, hogy a több szem valóban többet lát, hanem az is. hogy a vitában részt vevők felelősséggel, körültekintően mérlegelve mondták el véleményüket, fölismerték, hogy közös érdekek minél jobb megvalósításáról van szó. A vitatkozó állampolgár — hiba lenne elfeledkezni róla! — új jelensége a közéletnek. Lényegében a párt IX. kongresz- szusa után vált valósággá, addig inkább csak óhaj volt, nem komolyain hangoztatott kívánság. A hivatalos szervezetek egy része úgy gondolta, hogy saját tekintélyének árt a vitával, hiszen lehet-e okosabbat, jobbat, célravezetőbbet találni annál, mint amit megfogalmaztak a szakemberek? Ma sem tűnt él teljesen és végérvényesen ez az aggály. Főként „középen” nem, a hivatalos szervezetek szakigazgatási ágazatainak munkatársainál, a különböző osztályokon. Kell tehát a tagadhatatlan, igény mellé némi hivatalos segédlet is: a tanácsok végrehajtó bizottságainak elnökei, más vezetői, a végrehajtó bizottságok tagjai minden lehető eszközzel serkentsék a szakterületek apparátusát arra, hogy adják fel indokolatlan titkolódzásukat a negyedik ötéves terv koncepcióival kapcsolatban, ne eltűrjék, hanem igényeljék a vitát, ne ellenfélként, hanem segítőtársként fogadják a vitatkozó állampolgárt. Az élet sok területe kínál tágas csatateret a vitákhoz. Mert igaz, az állampolgár nagyon sokat nem tud beleszólni abba, miként fejlesszék a tanácsi ipar árutermelő tevékenységét, ám annál inkább segítheti kritikával, javaslattal, ötlettel a tanácsi ipar szolgáltatási feladatainak tökéletesebb ellátását. Hasonló a helyzet más területeken is: az idegenforgalom fejlesztésében éppúgy, mint az egészségügy, a művelődésügy ezernyi kérdésében. Érdemes tehát megkezdeni ezt a vitát? Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy határozott igennel feleljünk a kérdésre. A haszon, a vita érdemessége már akkor is nyilvánvaló, ha minden szakterület csupán néhány jó, fölhasználható javaslatot kap. Ám még nyilvánvalóbb, ha hozzátesszük: a terveket, így a negyedik ötéves tervet is, nem egyik vagy másik hivatalos szervezet valósítja meg, hanem az egész ország, a lakosság, a különböző társadalmi rétegek, foglalkozási csoportok. A vitában részt venni annyi, mint tevőleges szerepet vállalni a feladatok kidolgozásában, a teendők megértetésében. A megértett teendőktől pedig már fél lépésnyire sincs a cselekvés. Azaz: aid a vitában részt vett, a tervek végleges megformálásának önkéntes segítője volt, az nem hiányzik majd a megvalósításkor sem, hiszen a magáénak érzi a tervet, a feladatokat. A magáénak, mert véleményét kérték arról, szólhatott, odafigyeltek arra, amit mondott, vitatkozhatott, érveket sorakoztathatott fél. Azt szokták mondaná: a nagy feladatokra „mozgósítani” kell. Rendben van. Ám miért ne választanák a mozgósításnak a tartalmas, értelmileg és érzelmileg egyaránt von' zó formáját? Miért lenne baj. ha vitatkozik az állampolgár? Ha most vitatkozhat, nem teszi majd akkor, amikor — cselekedni kell!
