Pest Megyi Hírlap, 1970. március (14. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-24 / 70. szám

4 1970. MÁRCIUS 24., KEDD Abonyi krónika I. Régi álmok — mai realitások Mi épült itt a felszabadulás óta? Egy strand, egy ABC- áruház, és az állami gyermek- otthonihoz egy új szárny, hét- rnillióért, de az már nem a község részére — ugyanezt vá­laszolja valamennyi kérdezett abonyi ember, holott nem be- saéltek össze. Gyigor József községi párt- titkár viszont a tavalyi, közel kétmillió forint értékű társadalmi munkára hivatkozik — fásítás, árkosítás stb. — s arra, hogy míg Abonyban negyvenöt előtt csak kétszázharminc utcai lámpa volt, ma már ezerhét- száz világít. Ezenkívül egy huszonhárom kilométeres víz­vezetéket emleget, és sok utat, rengeteg járdát. S hozzáteszi, valóban kevés az új létesít­mény, mert nagyon sok régi középületet, s udvarházat örö- iköltek. Sokat költöttek rájuk, és e felújításokba ölt pénz­nek, ha kevesebb is a látszat­ja, azért érződik a haszna. Az új Abony valóban sokat kapott a régitől. A felszabadu­lás előtt katolikus, református, izraelita iskola működött a községben, állami iskolák a tanyákon. Volt azonkívül pol­gári iskolájuk — már altkor tornateremmel épült —, ipar­iskolájuk, a századforduló ide­jén egy kórház, több bank, és sorolhatnánk tovább. Örököl­ték egy sereg kastélyt meg kú­riát, melyeknek mintegy felét sikerült megmenteni — az országos arány rosszabb —, különböző forrásokból tata­rozni, hogy helyt adjanak szo­ciális létesítménynek, napkö­zinek, magtárnak, termelőszö­vetkezeti irodának. Mi minden tette annak ide­jén ilyen gazdaggá ezt a szép, érdekes alföldi nagyközséget? Régi címerében három kalász hirdeti, hogy földje az egyik legjobb gabonatermő terület az országban, Mária Terézia városi rangra emelte. Mint mezőváros, fő kereskedelmi utakba eső vásárváros, jelen­tős ipart teremtett. A tizen­nyolcadik században takács­céh, a tizenkilencedik elején asztalos, kerékgyártó, bognár, kovács céh alakult itt. (Az ál­lamosítás négyszáz kisiparost talált náluk.) A városi rangot később megvonták, de a tele­pülés nem akart megválni a fényes rangtól. A millenniumi időkben emelt községházát, mely eklektikus stílusával is önmagánál többre hivalkodik, városházának építették, nevez­ték el, és hívják ma is. Abony különben a második világhá­ború előtt és még utána egy ideig járási székhely volt. A városi címért úgy a felszaba­dulás előtt, mint utána több­ször folyamodott, de csak az idén lett egyszerű községből ismét — nagyközség. Viszont az abonyiak, amikor elmaradottságról panaszkod­nak, nem is úgy értik, hogy szűkén vannak, hogy nincse­nek intézményeik, középülete­ik, hogy ellátatlanok szociális, kommunális igényeik — ha­nem, hogy községük arculata nem tükrözi korunkat: alig lelni nyomát az iparosításnak. E tizenhatezer lelkes tele­pülésen a bejárómuhkások száma több, mint háromezer. Általában a közeli Szolnokon dolgoznak, de sokan, útmun- kások, földmunkások, építő­ipariak csak hét végén temek haza az i.unen már messze eső fővárosból, vagy az ország más részeiből. Van néhány kisüzemük. Há­rom szőnyegszövő is működik itt. Az egyik például, amelyet még a harmincas években alapítottak, a bedolgozókkal együtt száznyolcvan asszonyt, lányt foglalkoztat. A nyolc ál­talánost elvégzett, tovább nem tanuló lányok tiszta és érde­kes, szép munkához jutnak itt. Főként keleti szőnyegeket ké­szítenek, elsősorban exportra. De több a jelentkező, mint ahányat fél tudnak venni. Ugyancsak asszonyokat foglal­koztat állandó munkában a Nagykőrösi Konzervgyár te-1 lephelye. Régi téglagyáruk fej­lesztésére a közeljövőben negyvenmillió forintot szeret­nénk költeni. Számos kisipari •szövetkezetüket egyesítették a ceglédiekkel, de e központosí­tás fejlődést is hozott: a vas­ipari részleg, mely azelőtt csak négy emberrel dolgo­zott. ez év yégére száz főt foglalkoztat majd. Az egykori gépállomás, ma a monori gép­javító vállalat ceglédi egysé­gének abonyi üzemegysége (!), bár a közelmúltban sorvadt, a rossz körülmények miatt mun­kaerőhiánnyal küzdött, fej­lesztésre vár, s tavaly már negyven ipari f&nulót vett fel. így aztán e lassú iparosítással az elmúlt évben mégiscsak vagy kétszáz fővel nőtt egy év alatt a helyben foglalkoztatot­Lenin születésének közelgő 100. évfordulója alkalmából a magyar írók és művészek szövetségei vasárnap műso­ros emlékmatinét rendeztek a Fészek Művészklub előadó­termében. Az ünnepi esemé­nyen megjelent Aczél György, az MSZMP KB osztályvezető­je, s ott voltak az Írószövet­ség és a különböző művé­szeti szövetségek vezetői is. Ott volt J. V. Ponomarjov, a Szovjetunió budapesti nagy­követségének tanácsosa. A rendező szervek nevében Dar­vas József, az írószövetség elnöké köszöntötte az ünnepi esemény résztvevőit, majd tak száma. Mindez azonban kevés, kevés, kevés. Két kihagyott lehetőség fáj még ma is. 1956-ban az Alföl­di Kőolajkutató Vállalat Abonyban szerette volna lete­lepíteni központját. 1964-ben viszont a Magyar Hajó- és Darugyár kívánta kiköltöztet­ni ide egy üzemét. Az utóbbi vállalattal két évig tárgyaltok, de a Tervhivatal nem adott engedélyt. Hiába, a községet nem jelölték ki iparosításra, az állami hitelpolitika nem nyújt támogatásit. Tarkó Sán­dor tanácselnökhelyettes ha­táridőnaplóját mutatja: nincs olyan bét, amikor ne tárgyal­nának különböző ipari üze­mekkel. Padányi Anna (Folytatjuk) Gyurkó László író tartott nagy érdeklődéssel kísért be­szédet V. 1. Leninről, a vi­lág forradalmi mozgalmának kiemelkedő alakjáról, az első munkás—paraszt állam meg­teremtőjéről. A beszédet követő műsor­ban — amelyet Várkonyi Zol­tán rendezett — közreműkö­dött Békés Rita, Csernus Ma­riann, Darvas Iván, Gábor Miklós, Huszti Péter, Men- sáros László, Ronyecz Mária, Szirtes Ádám, Falvai Sán dór (zongora), valamint az ifjú zenebarátok budai Ju­ventus kamarakórusa, Csik László vezényletével. A megyei orosz nyelvi verseny döntője a Gorkij fasorban Vasárnap délelőtt a Magyar —Szovjet Baráti Társaság Gorkij fasorban levő székha­zában került sor a megyei orosznyelvű szaktárgyi ver­seny döntőjére, amelyen a já­rási és városi versenyek győz­tesei vettek részt. A versenyt a megyei úttörő szövetség, az MSZBT Pest megyei Elnöksé­ge, valamint a megyei tanács művelődési osztálya rendezte. A 17 hetedik és 19 nyolcadik osztályos külön kategóriában mérte össze tudását. A jelen­levő szakemberek szerint az erőpróba rendkívül színvona­las Volt. Valamennyi résztve­vő oklevelet és könyvjutal­mat kapott. A normál, vala­mint a tagozatos osztályok el­ső helyezettjei az országos versenyen képviselik a me­gyét. Eredmények: Normál tago­zatú hetedik osztályosok: 1. Szabó Katalin (Dunakeszi, a 3742-es II. Rákóczi Ferenc úttörőcsapat), 2. Csurgay Judit (Vác, a 918-as Madách Imre úttörőcsapat), 3. Lányi Nóra (Cegléd, a 15-ös Táncsics Mi­hály úttörőcsapat). A tagozatos hetedik osztá­lyosok: 1. Tóth Éva (Cegléd, a Földvári Károly úttörőcsapat). Normál nyolcadik osztályo­sok: 1. Sós Katalin (Százha­lombatta, a 3999-es Ságvári Endre úttörőcsapat), 2. Kiss Judit (Szentendre, 4480-as Mathiász János úttörőcsapat), 3. Csáki Katalin (Főt, a 2-es számú Gergely János úttörő- csapat). A tagozatos nyolcadik osz­tályosok: 1. Juhász Ágnes (Cegléd, a 15-ös Táncsics Mi­hály úttörőcsapat). _ A fő, mely már-már a hu­szadrangú, a mellékes benyo­mását kelti: a főműsor ideje. Az, ami a híradó után követ­kezik. S hétről hétre azonos a tapasztalat: amennyi ötlet, kezdeményezés, sikerült műsor jut az adásidő többi részére, a főműsor ideje oly kevés izgal­mat, élményt, szórakozást kí­nál. Furcsa: amikor a legtöb­ben nézik a televíziót, az ak­kor nyújtja a legkevesebbet. Vagy éppen úgy születik ez a furcsaság, hogy mindenkihez szólni lehetetlen, már-már mércén aluli engedményeket követel ? Ami a leginkább hiányzik a főműsor idején: a televízió sa­ját produkciója. A képernyő­re komponált dráma vagy víg­játék, a televízió technikai le­hetőségeit tudatosan fölhasz­náló — írói és rendezői — munka. A héten mindössze két ilyen akadt, mégpedig — két egymást követő napon. Pénteken Cserhalmi Imre té- véfilmje került a képernyőre, Volt egyszer egy borbély cím­mel, szombaton pedig az Őrjá­rat az égen című folytatá­sos produkció második részét láthattuk. Elsietett ítélet lenne, ha Molnár Géza — Deme Gábor írói—forgatókönyvírói mun­káját, s Mihályji Imre rende­zését mérlegre tennénk. A két részlet szórakoztató volt, s megajándékozta a nézőt a re­pülősélet néhány bravúrjával. Olykor olyan bravúrokkal is, melyek a film — hitelét ron­tották .. . (Mert a „liftező” ej­tőernyős gyerekek a leszállást követő percekben szedhetnék a holmijukat; gyakorló pilóták nem mutatnak be — mutat­hatnak be — olyan műrepülő bravúrokat, melyeik nagyme­nőknek. is becsületére válnak.) Nem sikerült a fiúk különböző típusait sem megjeleníteni fe­kete-fehérre egyszerűsítés nél­kül, mégis: soha ne lássunk rosszabbat. Más a helyiét a hét egyetlen tévéfilmjével, Cser­halmi Imire és Hajdufy Miklós munkájával. A téma, a?: alap- szituáció sokat ígért, romanti­kus forradalmi történetet, na­gyon is reális tanulságokkal. Az írói anyag azonban rácáfolt a várakozásokra-: a szerző nem abba az irányba indult el, amerre a való világ egy darab­ját tárhatta volna fel Inkább a világot egyszerűsítette le. Os­tobákra, akik körülvették a hőst, s a borbélyra, aki esett emberből hőssé magasodik. Az említett két műsoron kí­vül főidőben volt még egy mo­zifilm, az Ex Antiquis együt­tesről készült zenés film, jég­korong-világbajnokság, a már- már elviseliheteüenjül avitt, édeskés Elveszett illúziók e hét­re jutó folytatása, s persze, az elmaradhatatlan krimi. Már a puszta fölsorolás is azt mutat­ja, hogy a választék, szegényes, igénytelen, a nézésre nem csá­bító. S könnyű lenne azt mon­dani, hogy ez van, ez telik a -televíziótói, de: nem lenne igaz! Mert míg főidőben szür­keség, sápadtság, unalom ural­ta a képernyőt, az úgynevezett rétegműsorok sorra-rendre lepték meg ötletekkel, látás­módjuk bátorságával a nézőt. Nyomozás demokratizmus ügy­ben; művészportré; üdítő cse­vegés irodalmi művek film­adaptációjáról; tudósportré... Csak amit átlagosnál jobbnak ítélünk, s sorolunk fel, már az is: sok! Van tehát erő, tehet­ség, kezdeményezőkészség a Szabadság téren... Kár, fyogy mire az óra 20.20-at mutat, e tulajdonságok helyébe az — elveszett illúziók lépnek... (m) J*0Z*J VII. Rózsi egyik reggel felment az ud­varra, hogy a mosakodáshoz egy kis havat kotorjon magának. Jólesett szívni a friss levegőt. Megállt a fal mellett, megtervezte napját. Ekkor már minden gond rászakadt. Senki nem tett nélküle semmit. A férfiak is csak akkor mozdultak vízért, fáért, ha Rózsi utasította őket. Egy­szerre felfigyelt. Simóék, akik föld­szinti lakásukban vészelték át az ostromot, veszekedtek. — Valamit tenni kell. Egy falat ennivalónk sincs. Nem pusztulha­tunk éhen. — Csak nem gondolod, hogy le­megyek koldulni. Bejártam az egész környéket. Sehol nem találtam egy döglött loVat, az csak mese, hogy te­le a város lódögökkel... —ózsi kopogás nélkül nyitott be az ajtón. Simóék a konyhában beszél­gettek. A szoba ajtaja nyitva volt, így Rózsi látta, amint egy férfi gyors mozdulattal beugrik a reka- mié ágyneműtartójába. — Mit akar itt? — ordított rá Si- mó. — Segíteni ... — Ki kérte rá? — Ezzel semmire sem megyünk, nagyságos úr — mondta Rózsi. — Mit nagyságos uraz engem. Na­gyon jól tudja, hogy a bányászok nem nagyságos urak. Egy nyomorék pedig különben sem az. — Tudom én, csak hát így szok­tam ... — Majd erről is le kell szoknia — mondta megenyhülten Simó. — Ne kezdd már megint — intette le a felesége és Simó el is hallga­tott. — Mindenesetre köszönöm — mondta a férfi és gyengéden kitusz­kolta az ajtón. Rózsi még hallotta az asszony ijedi hangját: — Mit gondolsz, meglátta? Délben Rózsi egy lábas lencse­főzeléket vitt fel Simóéknak. A fő­zelék tetejére háror. szelet füstölt húst rakott. Csak hosszas kopogtatás után en­gedték be. — Nem kell semmi — mondta Si­mó. de hangja már nem volt olyan határozott. — Ha maga igazi szegény ember és nem nagyságos úr, akkor tudnia kell a mondást: Ha adnak fogadd el, ha ütnek szaladj el... — Csakhogy én akarok ütni már egyszer — mondta Simó. — Béla! — intette az asszony. — Tőlem ne tessék félni nagys... Simóné asszony — mosolygott Róé zsi. — Apám, meg a bátyáim is mdn- ú'g így beszéltek. Simóné éhesen nézett a lábosra. Amikor meglátta a három szelet húst, elvörösödött. Rózsi persze, ész­revette ... — Ne tessék félni... Én tőlem nem tudnak meg semmit... Mától kezdve a vendégük kosztolását is vállalom... — Nincs nekünk vendégünk — morogta Simó. — Hagyd, Béla, meglátta... Kinyílt a szoba ajtaja. — Nézd csak, a Köves úr... Pe­dig már elsirattuk — örült Rózsi. — Nem bírom tovább — mondta Köves. — Én kimegyek. Nektek is jobb lesz.,. — Hová menne? Ha valaki meg­látja, vége van. Eötvösékhez majd minden éjjel eljön az a Köpetzky. Mostanában meg azt a nyálas zász­lóst is itt eszi a fene Krisztina kö­rül ... Tessék csak maradni. Nyu­godtan — mondta Rózsi. Nagynehezen leültette őket az asz­tal mellé. Azok hárman, mohón es­tek neki az ételnek. Rózsi elégedet­ten nézte őket. Köves János itt lakott a házban. Biztosítási ügynök volt, aztán on­nan is kitették. 1944 nyarán vitték el őket — Csak egyszer vége lenne már — sóhajtott Köves. — De jó lenne nyugodtan élni. Békében, szeretet- ben... Simó felcsattant: — Az kellene! Most jön a mi jö­vőnk! Ne félj, leszámolunk a fele­séged gyilkosaival, de még azokkal is, akik ölhetett kézzel nézték azt a sok gazságot. — Akkor sokkal lesz el&zámolni- valója, Simó úr — jegyezte meg Ró­zsi. — Sokkal bizony. Huszonöt évig gyötörtek. Most majd fizetünk... — Abba kell hagyni... Soha nem lesz akkor vége — mondta Köves. — Ne is legyen, amíg gazember él a földön. Megállj csak. Megjönnek a tovarisok, kirángatom én azt a ban­dát a pincéből... — Béla kérlek... — csitította Si­móné. — Eötvös háztulajdonos urat a porolóra húzom fel — dühöngött a férfi; — Aztán miért kellene felakaszta­ni a szerencsétlent? — kérdezte Ró­zsi és kissé gúnyos hangja elárulta, hogy nem nagyon veszi komolyan Simát. — Azért, mert maga a lotyója még nem kell védenie — mondta Simó, de érezte, hogy most nagyon túllőtt a célon. — Fogd be a pofád, öt is bántod? Mi vagy te? — kiabált a férjére Si­móné. — Tessék csak hagyni, nagy tüzet gyújtottak alá, hát fortyog — mond­ta Rózsi, aztán elvette a megürült lábost és csendesen kiment. Lent a tűzhelyen egy nagy mosó- fazékban víz melegedett. Rózsi a hordóra nézett és máris látta, hogy a víz onnan hiányzik. — Ki melegíti ezt a vizet? Nem kapott választ. Csokonay Melanie felállt és megfogta a fazék fülét — Mondtam, hogy a főzővízből nem mosakodunk. Alig van már hó, tiszta meg egyáltalán nincsen. Ma­ga miatt nem fordulunk fel szomjan — mondta és megfogta a fazék má­sik fülét. Az öreg nő nem tágított. Pozsi erős keze könnyedén fejtette le a gyehge ujjakat a fazékról. Az­tán egy kissé odébb tolta Melaniet. A vénkisasszony úgy vágódott el, mintha ellökték volna. — Látták? — sikoltozott a pince . poros földjén fetrengve. — Ide jutot­tunk! Ez a paraszt már ezt is meg­engedi magának. Rózsi a vizet visszaöntötte a hor­dóba. — Erzsi! Te úgyis egész nap itt fekszel. A te feladatod lesz, hogy vi­gyázol a Vftbé: Megérteted ? rt fr — Igenis, parancsnok! — rikkan­tott Erzsi. — Végre van állásom — mondta nevetve. — Tessék! Egy cseléd és egy... háncás terrorizál minket. Ide süly- lyedt az ezeréves úriosztály. — Most már elég! — veszítette el a türelmét Rózsi. Simó sértése után a vénkisasszony is ... Ez már sok volt az ő egészséges idegeinek is. — Ha nem fogja be a száját, hát majd én befogom... — Segítség... Segítség... — si­koltozott Melanie. Fábryné, a tisztiorvos felesége fel­segítette Melaniet a földről, és az ágyához vezette. Aztán Rózsihoz fordult és metsző hangon mondta: — Elismerem, hogy sok jót tesz nekünk, de azért ne feledkezzék meg magáról. Ha egyszer vége lesz ennek a szörnyűségnek, meg fogja kapni a bérét... Remélem, maga nem abban reménykedik, hogy az oroszok majd nagyságos asszonyt csinálnak magá­ból? — Isten őrizz! Sohasem irigyeltein a nagyságos asszonyokat... — Kár is lenne magáért Legyen továbbra is rendes és mi nem le­szünk hálátlanok... Nem tart már sokáig... A német csapatok már közelednek, most is hallani az ágyúk hangját,.. — Ne politizálj, szivecském — mondta Fábry doktor, aki most ér­kezett a kórházból és az utolsó mon­datot már hallotta. — Az oroszok ha­marosan elérik a pesti Duna-partot Amit te a németek ágyúinak hittél, az robbanás volt. Az összes hidat felrobbantották. Ha ezek hinnének abban, hogy valaha is visszatérhet­nek, nem rombolják le a hidakat. Ez már a tánc vége — mondta az or­vos. — De Elemér, nem Ismerek rád — mondta Fábryné. — Már te sem hi­szel a győzelemben... — Nem hiszek én már semmiben —legyintett az orvos és télikabát­ban dőlt le az ágyra. A kabát szét­nyílt és alatta látható lett fehér kö­penye, mely tele volt vérfoltokkal. Kocsis Vince segédházfelügyelő vigyorogva tántorgott be az ajtón. Senki sem tudta megfejteni, hogy honnan szerez állandóan italt, de egyfolytában részeg volt. — Tudnak lőni ezek a ruszkik. A Duna túlsó oldaláról úgy fejbe- trafálták Treiber testvért, hogy azt sem mondta; nyikk! így hét özvegy marad a Péterke — röhögött Tár- kányiék felé, majd szokása szerint a feleségéhez lépett és lekent néki egy pofont... (Folytatjuk) Lenin emlékmatiné a Fészek Klubban TV-FIGYELŐ A fő mellékes lesz?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom